Délmagyarország, 1962. július (52. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-22 / 170. szám

6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1962. júllns 22. <T)erkóoits VAPCÁROV: KOVÁCS LÁSZLÓ SZOBRA Dat egy elvtárshoz Fernandez, nem térsz vissza soha többet — Géppuskatűz ért. Halott vagy, halott. Mint a vonító kutyák, úgy fütyülnek A síkságon a makacs viharokKürtszó. Azután csöndesség lesz újra. Megfoghatatlan, furcsa-furcsa csend ... A szíveket a harc vihara dúlja, a futóárkon kék homály dereng. Körömmel marja valaki a földet, hisztériásán kacag és köhint... Egy bajtársa kézigránátot pörget, csavarni kezdi és megáll megint. A kürtszó után elsőnek te hulltál. Egy géppuska ugatott hevesen. Tested megingott... Véresen kinyúltál... Fernandez, nem térsz vissza sohasem. \ Ma elfoglaltuk, mienk az a domb már, ékünk az ellenséges frontba mart. ó, Fernandez, te, milyen boldog voltál, Ha élnéd, látnád... ezt a diadalt!... * Nikola Jonkov Vapcárov, Vapcárov irodalmi érdeka nagy bolgár kommunista lódése igen korán jelentkeköltő 1909. november 24-én zett. Szenvedélyesen tanulsziiletett Banszko városa- mónyozta az irodalmat és ban. Apja forradalmár, any- már gyermekkorában írt verja haladó nárnő. gondolkodású taAlekszandr Tvardovszkij: Egyre messzebb (RÉSZLET) Az évek elhúznak felettünk s tűnnek az útjelző kövek, az úton egyre emelkedtünk, Korunk nekünk küld jó [szelet. Egy Ótelésre, szivközelben vannak a világ népei, s,.e békében nyert [győzedelmet adózva mind elismeri. Az igazság erös kezével emeli fel szent jogarát, békítve jár köztünk — s [Delével kontinenseket ölel át. S remények, ijesztő [veszélyek fölött mind tisztábban [ragyog. — Ma ez vagyunk mi [minden népnek, s várakozásunk mind [nagyobb. Sorsunk egét napként [ragyogja legelső törvényünk: — • [Lenint követni szállón s botladozva s tüzén edzeni érveink. Ki véle tart — mindenki [bátor, s küzdelmeink arannyal írt legenda-könyvében akárhol keressék — nem lelik a hírt melytől dicsőségünk [kihunyna s becsületünket rozsda fogja. VÁCI MIHÁLY fordításaiéért harcol seket. Később matróz akart lenni. Beiratkozott egy tengerészeti gépésziskolába, de amikor elvégezte, nem ment a tengerre, hanem majd fűtő, majd gépész lett egy erdőipari vállalatnál. A nép sorsát mindig a szívén viselő Vapcárov itt vált kommunista forradalmárrá, itt kezdte meg haláláig folytatott töretlen harcát a fasizmus és a háború erői ellen. Következetes, forradalmi magatartása miatt munkaadói többször elbocsátották, de Vapcárov a politikai harcot soha, egy pillanatra sem hagyta abba. • *• Amikor a fasiszta Németország megtámadta a Szovjetuniót, Vapcárov a partizánmozgalom szervezésének lett egyik vezetője. 1942 márciusában azonban a fasiszta rendőrség elfogta és négy hónapig tartó vallatás és kínzás után július 23-án halálra is Ítélte. Ugyanaznap este kivégezték. Vapcárov élete, költészete teljesen egybeforrott. Ugyanazok az eszmék — amelyek egész életén ót cselekedeteiben vezérelték — jelentkeznek verseiben is. Verseivel a bolgár nép jobb jövőNői dolgok I SZÉKELY JÁNOS: Nö. (be az üzletbe) Jó napot. ELADÓ. Csókolom a kezét. Mivel szolgálhatok? NÖ. Egy kardigánt szeretnék. ELADÓ. Milyen színben parancsolja a kedves vevő? Nö. Valami egészen finom, különleges színárnyalatot szeretnék. ELADÓ. Milyen legyen az? Nö. A halványzöld, lila és a kék között. ELADÓ, (meghökken egy pillanatra) Zöld, lila és kék között? Nö. — Igen. Most nem az egész színek vannak divatban, hanem a fél, sőt, harmad színék. És nekem vah egy retikúlöm, meg egy férjem. Mindkettőhöz remekül állna ez a színárnyalat. ELADÓ. Értem, (kissé bátortalanul) Talán ez megfelel? (leemel a kardigánok közül egy kék színűt). Nö. Ez nem az, amit szeretnék. Ebben egy árnyalattal több a kék, mint amit gondoltam. ELADÓ. Akkor ezt szíveskedjék megtekinteni (egy zöld kardigánt vesz le). NÖ. Ebben sok a zöld és kevés a kék. ELADÓ. Szabadna talán erre felhívnom szíves figyelmét? (egy lilát mutat). Nö. De hisz ez tiszta lila. Egyik se az, amilyent én szeretnék. ELADÓ. Ügy látszik, ebben a színárnyalatban még nem gyártanak. Nö. Az lehetetlen. Mindenesetre megpróbálom más üzletben. ELADÓ, (izzadt homlokát törli) Tessék még várni. Lehetetlen, hogy ilyen színű ne legyen e sok szép holmi között. Tudom már, milyet óhajt a kedves vevő. Valóban bámulatos finom az ízU se (levesz egy kardigánt). Ez'ázj (azt a kardigánt adja oda, amit először vett le). - Nö. De hiszen ez ugyanaz, mint amit először vett ki. ELADÓ. Csak hasonló, finom árnyalati különbséggel. Tessék talán a világosban meggyőződni róla (előre akarja vinni). NO. Fölösleges. Látom, hogy ez ugyanaz. ELADÓ, (kétségbeesetten) Valóban. Tévedtem. Ez tényleg ugyanaz. Hogy milyen éles szeme van a kedves vevőnek. Bizonyára az se kerüli el a figyelmét, hogy van ott egy narancssárga kardigán, amiből csak egyetlen darabot kaptunk. Az egész városban nincs belőle még egy. Külföldi exportra készült és csak ez az egy darab maradt vissza. Nö. Nem tetszik a színe. ELADÓ. Az első pillanatra valóban szokatlan, de unikum. Egyetlen darab van belőle az egész városban. Ha szabad megjegyeznem, ezzel a kardigánnal közfeltűnést fog kelteni a kedves vevő. A drága barátnők meg fogják rohanni és faggatni fogják, hogy hol szerezte be és akkor ön megmondja, hogy ebből a kardigánból az egész városban nincs több és akkor a kedves barátnők, bocsánat az őszinteségért, sárgábbak lesznek az irigységtől, mint ez a kardigán. Nö. Mutassa csak! ELADÓ, (ráadja) És milyen csodálatosan áll a kedves vevőn! Nö. Ügy találja? ELADÓ. Istenien. Nö. Biztos, hogy nincs belőle több? ELADÓ. Asszonyom, ha én mondom! Nö. Akkor elviszem ezt. Kálmán László Szálaiefdö Szép ez a csendes szálaserdő, Ezek a pompás, őszi fák, Ez a csepergő, ez a felhő, Ez az egész párás világ. — Szépek ezek az ifjú törzsek Kevélyen törnek fölfelé A foltos, mélypiros avarból Pirosló lombjaik közé. Tolongva küzdenek a fényért, Versengenek, hogy éljenek, De épp a küzdelemben lesz[nek Egyenesek és délcegek. Rajzuk a két piros tömeg [közt Vörös-fekete rácsot ad... Mint vízbe mártott sűrűfésű A bronzvörös varkocsokat. Ügy fésülik ki ők a napfényt, Ha olykor táborukra hull. Erősek, szálasak, kemények, Szépek kimondhatatlanul. — zsozso ÉK SÁNDOR OLA JFESTMÉNYE lEnoraisraiEiEiaíEíaísrajöiajaiaJöiaiöJBJaisiarajsjsjaisiEiEjajsraiajaiaraiMaí^^ rais/aiaia/sjaíajsEjaíe^jajararaíaiöiSiafaiEíarajsíeiEíaf Vadász Ferenc: AZ ÖRVÉNY ••I uísszanéz ÉJSZAKA A TÁMASZPONTON — Én vagyok? Valóban én vagyok? ,Hallom a suttogó kérdést? Kinek a hangja ez? Az én hangom? Hallottam már, kezdem megszokni, hiszen új ismerősei hangját megismeri, megszokja az ember. Én vagyok? Hangosabban még ijesztőbb, még idegenebb. Egyszer r— otthon az érettségi előtt — klubestre készültünk. Magyarországon akkoriban újdonság volt még a magnetofon. Szalagra vettük a műsort. Mindenféle bolondságot összehordtunk. Divat volt ismétlődő ismerős refrénre pajkosan csúfolkodni, kuplézni a fiúk és lányok dolgairól, szokásairól, kedvesen bosszantani mindenkit. "Nevelő szándékkal*. így mondtuk. Népszerű volt a csasztuska. Néhány strófát én is írtam, s én mondtam el. Akkor hallottam először távolrol a hangomat. K\ilönös volt. Hallgattam, ajkam nem mozdult, s mégis hallatszott a hangom. Ez az én hangom? — csodálkoztam. — Egy kicsit furcsa volt, idegen. De az én hangom volt. Ez itt, most egészen más. Ez nem én vagyok, ez egyáltalán nem az én hangom. Pedig a szavakat én mondom. Mindig egy kicsit á-san beszéltem. Amikor otthon először udvaroltam, a kislány édesanyja — gyereknek tartott — derült rajtam, s megrótt: "Ügy beszélsz te, mint egy tótlegény*. Voltak, akik palócot gyanítottak bennem. Mások bizonyosra vették, hogy felvidéki vagyok, ördög tudja, honnan ragadt ránk ez a beszédmód — az egész család — apám és két öccse is á-s kiejtéssel beszél, pedig amennyire tudom, dédapámig visszamenőleg mindenki a Kiskunságban élt, ki se tette onnan senki a lábát. Ha most Félegyházán sétálnék valahol a postaépületnél vagy a téren a Petőfi-szobor előtt és elkiáltanám: Margit! — ő vissza se nézne, csak megállna, s várná játékosan, hogy utolérjem. Nyújtaná a jobb kezét, mint a sorba állított iskolásgyerek. Megismerné a hangomat. Nem is kellene, hogy, lásson. Vagy nem ismerné meg? De hiszen ez rettenetes! Egészen bizonyos, hogy most már nem ismerné meg. így nem. Ez a különös, ijesztő hang idegen. Egészen idegen. Nem az enyém. A főnök akarta, hogy így legyen. "Jellegzetes, túlságosan jellegzetes* — mondta elégedetlenül. Orvos kotorászott a torkomban. Az első heti némaság óta előírás: naponta legalább két óra beszédgyakorlat. Hangos felolvasás, kötetlen beszélgetés, társalgási hangon és suttogva. Természetesen magyarul. így rendelkezett a főnök és ellenőrizte az eredményt: "Jobb. igy sokkal jobb — mondta. — Ez már inkább dunántúli beszéd*. Kezdem megszokni a hangomat. Mintha egy új. ismerős beszélne. De kié ez a fintor? Kié a kemény, idegen, ideges száj? A baloldali szemfogamra acélkoronát tett Havas doktor otthon, az esztékában. A négy metszőfogamat apró rések választották el. A két középső mellett, a kismetszők egy milliméterrel alacsonyabbak voltak. Olyan bolondosán helyezkedtek el, hogy ha kilátszottak, úgy tűnt, mintha mindig mosolyogtam volna. Most olyan szabályos és hibátlanul fehér a fogsorom, mint egy filmszínészé. S a hajam? Az a makacs, kunsági fekete kefe eltűnt. Hajam barnán, lágyan simul a koponyámra. , Én vagyok? — suttogom. — Az, akinek tekintete visszatükröződik az ablaküvegen? — Kié ez az arc valójában? "Tudod te, hogy milyen szép a szád? Ezt nem Margit kérdezte, hanem még Mária, annak idején. Asszony volt, nálam három esztendővel Idősebb. "Mi szép van rajta? — kötekedtem, pedig tudtam. De akartam, hogy mondja újra. Jólesett, hogy szeret. Tudtam, óvodás korom óta, hogy milyen a szám. Anyám incselkedett hajdan az apámmal: "Csókos szája van a fiadnak, de nem tőled, tőlem örökölte*. Nem, ez a. szigorú, keskenyre plasztikázott száj nem az enyém. Csúf, ijesztő, nevetséges. Mit csináltak velem?! Tizenhat éves koromban felzaklatott, álmatlanná tett egy könyv: A nevető ember. Victor Hugó hősét: Gwynplainet csecsemő korában emberkereskedők rabolták el szüleitől. Ezek a kalózok cserepekbe és nyomorító formákba szorították a gyermekek testrészeit, hogy nevetségessé torzuljanak formátlan és aránytalan növekedésükkel. így adták el őket a gazdagoknak, házuk szórakoztatására. Gwynplain"nek — ahogy az író fantáziája megalkotta őt — szája eltorzításával kényszerítettek örökös nevetést az arcára. így taszították ki a tragédiákkal zsúfolt életbe. Én nem vagyok, nem leszek Gwynplaine. Nem vagyak nevetséges. Milyen vagyok? Inkább félelmetes? De hiszen a félelmetes is lehet nevetséges. Nem én öltöttem magamra ezt a külsőt: felsőbb parancs rendelkezett róla. Már a járásom se a régi. Határozottan, magabiztosan lépek, mégis úgy érzem, hogy lopva járok; settenkedem. Követnek? Dehogy. Kivül-belül minden a legteljesebb rendben van. "Belül a nyugalom, a hidegvér, kívül a bizalomkeltő fellépés, egyértelmű a biztonsággal.* Lépése katonás: egy-kettő,' egy-kettő.. így élek, láthatatlan, de teljes fegyverzetben. Ilyennek kell mutatnom magamat. De én tudom — látom —, hogy lopakodom. Kicseréltek: új ember vagyok. Mondhatnám: »a lelkem a régi*. Mondhatom-e vajon? Milyen voltam én? Látom magam ... Egyszer ... Hogyan is volt? — Zoli! — csattan fel ebben a percben Sulyok hangja, nyersen, élesen. Olyan, mint az ostorcsapás, össze se rezzenek. Nem nekem szólt. Zoli nem én vagyok. Nem az én nevemet kiáltotta. Felemeli fejét a vánkosáról. — Négy ágy van köztünk. Látom gondosan borotvált szakállát. Azt mondja, otthon, a kommunisták börtönében növesztette. — Figyel: mozdultam-e? Nem mozdultam. Miért mozdultam volna? Zoli nem én vagyok. Ez sikerült. Ne hidd, hogy ügyefogyott vagyok. Szinte jókedvem támad. Dúdolok: "En vagyok a, én vagyok a kunságifi, nem parancsol nékem senki.. .* Uvés Zoli Kiskunfélegyházáról: volt, nincs. Azt a bizonyos Ilyés Zoltánt az érettségi után — de már előtte is — szüntelenül izgalomban tartotta a gond: felveszik-e az orvosegyetemre? Az apja a földművesszövetkezet könyvelője volt, a régi világban a megye egy másik városában főszámvevő. Onnan bélistázták. Zoli nem is tudta pontosan, hogy az mit jelent: amikor történt, túlságosan fiatal volt hozzá, hogy megértse. De a földművesszövetkezeti könyvelő fia nem munkásszármazású, nem dolgozó paraszt származású, még csak nem is értelmiségi származású. Hanem micsoda? "Egyéb.* "Kizárt dolog, hogy felvegyenek« — mondta Gerhardt, az osztálytársam. Neki jómódú gyógyszerész volt valaha az apja. Szívesen jelentkezett volna ő ls orvosira, de meg sem kísérelte. Engem is óvott a csalódástól. Mások szintúgy kételkedtek: -Az orvosira? Ott a legnagyobb a tülekedés. Csak a protekciósoknak, a párttagok gyermekeinek van sánszuk...« [Folytatjuk.