Délmagyarország, 1962. június (52. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-10 / 134. szám

Vasárnap, 1!>62. június 10. 6 IJelyes, tehát az orosz sereg hadi Un ácsa összeült Fillben. Talán vissza- . eűTilékszel arra. mit mondott Filiben Kutuzov tábornok? — A tábornok, bár félszemű volt, nagyon jól látott mindent — próbálok hasalni. — Nagyon jól előre látott mindent, ezt akarod mondani? Nemde? Nem nézek a tanárnőre. Szigorú arckifejezése cseppet sem vigasztaló. A táblát nézem. Valamikor szénfeketén csillogott, de ma már szürkésfehér a krétaportól. Ügy hasonlít ahhoz, amely elé Litvániában kihívtak, mint egyik vízcsepp a másikhoz. Az az érzésem, hogy a mi régi iskolatáblánk áttörte magát a fronton és itt, az Ural tövében ért utol. Lángoltak a városok, tűzbe vesztek az emberek, de a tábla ne-n égett el. Ha merőn nézem a táblát. — s egy pillanatra sem veszem le róla a szemem, mert igaz bizony, tényleg elfelejtettem, mit mondott Kutuzov tábornok —, sok minden érdekeset láthatok. Lent, ahol törött krétadarabok hevernek, odafagyott a párkányhoz a törlőrongy. Ugy odaragadt, hogy körömmel is nehéz feltépni. Mintha egy varangyos békát szegeztek volna oda. Úgy hasonlít a békához ez a piszkos rongycsomó, hogy a végén mar szinte megsajnálom. Igyekszem észrevétlenül lekaparni és a földre dobni. — Ne piszkáld azt a rongyot — haragszik a tanárnő. Háttal áll -/ekem, mégis észreveszi minden mozdulatomat. — Inkább azon gondolkozzál, hogy mit mondott Kutuzov tábornok. Akkor ís ellenség taposta hazánk földjét. És — emlékszel? — Kutuzov azt mondta, hogy... na, mit mondott? Már nem sajnáltam a békát, őmiatta haragudott meg rám a tanárnő. Mindinkább azt hiszem, hogy mindennek ez az odafagyott béka az oka. ő falta fel a kis vaskályha gyenge melegét, ragasztott fehér szakállat az ablakokra, terített deres subát az ajtókra, ö kapkod az ember keze. lóba után, mint a harapós kutya. A tél jégből szőtt pokrócával szorosan beburkolta az osztály ablakait, ajtóit. A tél húzza be fejünket kabátunk felhajtott gallérjába, bújtatja lábunkat súlyos, nagy halinacsizmába Annyira kihűtötte az iskolát, hogy még a sapkát sem kell levennünk. így felöltözve, bebugyolálva görnyedt öregembereknek látszunk, alig férünk el a padokban. A tinta megfagyott és a tintatartóval, mint valami kődarabbal, gurigázunk a pad alatt. Amikor táblánál felelünk, szánkból, mint a -szanKJvárból, gomolyog a pára. Az enyémből nem gomolyog... Ha agyonütnének, se tudok felelni arra, hogy mit mondott Ktftuzov. Hátha segít a vonat? \ mi falunk belevész a végtelen, havas pusztaságba A legközelebbi vasútállomás jó száz kilométerre van. De nem erről, hanem egy másik vasútról álmodozom. Tanítás közben, ha nagyon fázunk, szabad topognunk. Ritkán topogunk egyenként. Az egész osztály egyszerre ícg neki. Ilyenkor aztán, úgy tűnik, vonatok robognak tova katonákkal, szanltécekkel, tábort konyhákkal és fegyverekkel. A katonák énekelnek, a mozdony fütyül. Az osztályban, sajnos, tilos énekelni' ég fütyülni. De a mozdonyt és a dalokat igazán nem nehéz elképzelni. Mozgásba jön az utolsó padsor, mások meg csörömpölnek, mint a vagonok ütközői, míg végül nagy zajjal elindul az egész szerelvény. Gyorsan, gyorsan! Ügy érzem, a vonat visz engem is a fehérlő pusztaságon, hóval borított erdőrenget-*gek, lerombolt frontvárosok és falvak mellett A vonat Litvániába robog. A fagyos füstön átcsillannak tavaink folyóink. felvillannak házaink. Felduzzad elfeketül. olvad a hótakaró. — Kész, megérkeztünk. — A tanárnő parancsszava megállítja a vonatot, amikor már éppen kl akartam ugrani a méhzümmögéssel teli virágos rétre. — De hát mit ls mondott Kutuzov? ö, bárcsak kifehéredne az orrom! Ha valamelyikünknek megfagy a füle vagy az orra, kikergetik az udvarra, hogy hóval dörzsölje, órák hosszát dörzsölhetjük senki se törődik vele. Vagy ha a tanárnő szaladna kl, mert neki fagyott meg az orra, amely oly egyenes, mint a vonalzó... Hiszen a tanárok a gyerekeknél is jobban fáznak Mert ők, persze nem ugrálnak szünetben, mint a bolondok, nem állnak tótágast! Még az osztályban ls szégyellnek velünk együtt topogni! Csak a mi tanárnőnk nem fázik át — azt leshetjük! Az előbb futott be rövid, vastag vadászsflécein, amelyek most ott állnak akkurétosan a sarokba támasztva. A szakadékon túl. a favágók barakkjában lakik. Sílécek nélkül a hóba ragadna. A tanárnő divatos bundáját kigombolja, prémes férfikucsmáját a fejebúbjára tolja, melege van. A kucsma alól nyírfakéregfehér hajszálak ágaskodnak kl. Mintha azoknak is melegük volna. erek, kissé duzzadt orcái a hidegtől barnapirosak, mintha csak perzselő nyári napfényben sült volna le. Ugy tűnik, most fürdött meg a hóban, úgy ahogy mi szoktunk augusztusban a Vjatka vizében. A ml tanárnőnk sohasem enged haza bennünket a hideg miatt. Felőle lehet akar M1KOLASZ SZLUCKISZ MIT MONDOTT KUTUZOV? negyvenfokos is. Ugy látszik, kedve telik abban, hogy mi Itt ülünk és fagyoskodunk. Nem is szeretjük őt télen. Csak tavasszal és ősszel, amikor nincs csikorgó hideg. Bármilyen hideg is lenne odakünn, tessék neki úgy felmondani a leckét, mintha a hőségtől égne az arcunk. Mintha nem lennénk jéggé dermedve, akár a fagyott fűszálak ... mintha nem lenne háború, és a németek nem közelednének Moszkva felé... — Amíg eszedbe jut a felelet, talán elmondasz valami mást — a tanárnő hangja kissé gúnyosan cseng, orcái két piros almaként ragyognak —, különben unatkozni fogunk, igaz gyerekek? A gyerekek, a barátaim, cseppet sem unatkoztak. Vacog a foguk és a vonatra vágyakoznak. Pár perc műlva ismét szabadra lehet váltani a szemafort... Szívesen meséltem volna nekik valami mást. Ma reggel két farkast is láttam. Kettőt egyszerre! Az utcán találkoztam velük, a sütödétől nem messze. Remegtek, akár a kutyák. A rózsaszínű reggeli ködtől égővörösen izzott a síemük. A sütöde környékén oly erős volt a friss kenyér illata, az édes és fűszeres szag úgy elterelte a figyelmemet a farkasokról, még csak nem is csodálkoztam azon, hogy fényes nappal itt látom őket. De hát lehet-e kenyérről beszélni a mi szigorú tanárnőnknek, aki sohasem fázik? Hiszen rögtön letorkol, hogy háború van, s mi, iskolások is fejadagot kapunk, akárcsak a katonák, akik az életüket áldozzák. S végig kell hallgatnunk a sok prédikációt, már csak azért is, mert n férje a fronton van. Mintha bizony egyedül csak 5 harcolna. Ejnye, mi lehet az iskolacsengővel? Talán annak is befagyott vékony hangocskája és soha többé nem halljuk vidám csilingelését? Alig jutott eszembe a csengettyű, s éppen hogy hegyezni kezdtem a fülemet, amikor hirtelen nagy robajjal — mintha meghasadt volna a fagytól — feltárult a tanterem ajtaja. — Tatjana Grigorjevna! Tatjana Grigorjevna! — az ajtónyílásban a betóduló párafelhővel együtt bepólyált fej jelent meg. — Ne zavarj! Tatjana Grigorjevna, így hívják a tanárnőnket, meg se fordul. Semmi sem érdekli — csak én meg Kutuzov. De a gyapjúsálba bugyolált fej nem nyugszik.... — Tatjana Grigorjevna ... Tatjana Grigorjevna ... — most már egy feltűrt ujjú, hosszú vattázott kabát bújik be az ajtónyíláson. — Mit akarsz, hékás? Nem látod, milyen jól tudja a leckét ez a tanuló. Nem restelled zavarni,? iy| egint velem csúfolódik! S mit mindig, iTA még csúfolkodás közben is konok, haragos, mint a fagy odakünn. Bizony ilyen ő, a mi osztályfőnökünk. — Tatja ... Grigorjevna. — Az ócska kabát felfúvódik, majd akár a léggömb, lassanként lelohad. — Tatja ... Grigo ... Most már mindannyian felismerjük Szaska Albabjevet, a negyedikből. Három bátyja esett el a háborúban, és ő rettenetesen büszke rá. A faluban egy család sem kapott annyi gyászjelentést, mint ők. — Beszélj hát, Szaska — biztatta a tanárnő, és melegen, anyásan mosolyog, keskeny vágású szeme csillog. — Mondd el végre, mit akarsz, mert ez a tanuló itt türelmetlenül várja, hogy Kutuzovról beszéljen nekünk. Most már megmenekültem. Míg Szaska kinyögi a mondanivalóját, semmi veszély sem fenyeget. Aztán meg majd kisegít a csengő... — Tatjana Grigorjevna ... Tatjana Grigorjevna ... — dadogja Szaska a tanárnő nevét. Vattás kabátja csillog, és ragyog Szaska apró, új kopejkához hasonló képe is. De minek ide a sok beszéd. Hirtelen széttárja karját, nekidurálja magát: — Visszatért Mihail Jefimovics! — Ki tért vissza, te? Melyik Mihail Jefimovics? Mit hordasz össze tücsköt-bogarat? PAPP LAJOS: ÜZENET A tivoli szigetekről olajos-zöld tengerhabban Üzenet jött: csak egy jajszó Ennyi volt csak a palackban Ez süvöltött kl belőle mikor fölpattant a zárja Nem ls ember szava volt az Tán csak a szél sikoltása halálos vad forgatagból örvény zúgó viharából mikor felleg fut a földön és az égen tűzvész lángol Mikor hegyek olvadnak el tavak vize mind kiszárad s sztlrkc porrá szenesül mind ami volt ott: növény s állat S sziklák mögött a fűszálak ha véletlen megmaradtak mérget leheli mind azontúl s zöld szinci lehervadtak Nincs olt színe a virágnak sem erdőnek sem mezőnek A réteken sose látott gyűrűs Indák tekerednek és befonnak ragadozva mindent ami van és él mér fölhabzsolják a föld nedvét a nyugvó nap hulló vérét Tán csak a szél sikoltása zúdult elő a palackból üzenetként a morajló olajos-zöld tengerhabból Vagy madarak rikoltása s szárnyuk törött verdesése hogy tollúk a fölcsapó Ián; sisteregve lemetélte Nem repülnek soha többé Ha még élnek éhenhalnak s a férgek is elpusztulnak ha testükbe belefalnak A távoli szigetekről ütrakelő fellegekben erőtadó esők helyett a halál vak tüze döbben • Üzenet volt a palackban Egy sikoltás és más semmi Segélyhívás? de kinek van bátorsága odamenni azt a földet meg kl menti? Akad-e hós olyan bátor aki nem fél láthatatlan lángok gyilkos hatalmától? A távoli szigetekről olajos-zöld tengerhabban menekülő halak hátán jött e jajszó lankadatlan és azóta egyre hangzik egyre harsog a világban mig csak válasz nem lobban rá szemek párás sugarában S ez a sugár egyre fénylöbb hatalmasabb és erősebb és egyszer majd útnak indul átlépve a temetőket. SIMÁI MIHÁLY: HALK HŰSÉGBEN Egy öreg kommunista harcos emiékére Bizony nehéz a szó. midőn most elbúcsúzom, elmegyek. Lehajtanék, s már nincs időm, hogy egy virágot felvegyek. Ha majd — tán holnap — meghalok, s hamvadt arcomra néz a gyász, maradjon rátok egy marok makacs por ée e meghagyás: Mi eddig tűzként égetett, s már csak hunyó piros parázs, rátok hagyom az életet, mint nagy, nehéz megbízatást. A pajzsos, éber harcokat, a béke szűz homlokzatát, a tornyos, szárnyas gondolat gondját U hordjátok tovább. Üj csillagként közelgenek felétek forró, nagy napok: arassatok ... szeressetek ... szeressetek... arassatok ... Mint harsány fényt a hajnalok, mint ragyogást a déli ég, hirdessétek a legnagyobb, legszebb hitet: a Párt hitét. Bennem kihunyt, kihűlt a nap. Sürget a sorsom; elmegyek. De halk hűségben Itt marad láng talán lelkem köztetek. 8 ne ls őrizze holt nevem komor keret, vagy kósza hír; csak szívetek, mint eleven, piros, hatalmas sziklasír... — ö maga, a fizikatanárunk — Szaska kerek, kopejkához hasonló arcocskáját beragyogja az öröm. tizaska szégyelli azt mondani, hogy a ° tanárnőnk férje tért visza. Mihail Jefimovics fizikatanár, Tatjana Grigorjevna férje. Röviddel bevonulása előtt házasodtak össze. — Hurrá! Megjött Mihail Jefimovics! — tört ki huszonöt torokból. Mindenfelöl dübörögnek a vonatok — vadonatúj puskákkal felfegyverzett, éneklő katonákkal megrakott vonatok százai. Lökdösődünk, dobogunk, nem sajnáljuk halinacsizmánkát, ordítunk torkunk szakadtából. Hiszen Mihail Jefimovics a tanárunk volt. A fasisztákkal verekedett a fronton. S lám haza- ' jött, pedig mindenki azt hitte, hogy nem tér vissza többé. — Csend legyen! A tanárnőnk kiáltott így feL Reszkető ujjakkal gombolgatja bundáját, de sehogy se talál bele a gomblyukakba. Most már őt ls rázza a hideg, Tatjana Grigorjevna annyira megdermedt, hogy mozdulni sem bír. Hogyan is állhat úgy, mintha íöhjóe gyökerezett volna a lába. Az ő helyében mi már százszor is kirohantunk volna a folyosóra. A tanárnő óvatosan lépked, mintha nem padlón, hanem törékeny, csúszós jégen járna. Egész testével az ajtónak dől. Az ajtó hirtelen, zajtalanul kinyílik és tárva marad. A félhomályos folyosón magas, erőteljes férfi áll hosszú katonaköpenyben, tömött hátizsákkal. A férfi ide-oda nézeget, különösen ingatja, rángatja jobbra-balra a fejét. Amikor felszegi, akkor is apro remegéssel tovább mozog a feje. Reszket, felemelkedik, s megint hol az egyik, hol a másik oldalra billen... Még akkor is, amikor a tanárnő átöleli a nyakát, feje kiszabadítja magát az erős kezek szorításából Csak most, hogy a tanárnő a katonához simul, kezdjük lassan megérten:: az, akinek olyan görcsösen rángatózik a feje, nem más, mint Mihail Jefimovics. — Légnyomást kapott — suttogjuk rémültén magunk között. Mihail Jefimovicsot nemcsak légnyomás érte, üresen himbálózik a bal kabátujja is. Csak egyik karjával, a jobbal szorítja magához a tanárnőt. Hogyan fog majd ezután egy kézzel fizikai kísérleteket végezni? Mihail Jefimovics egészen fekete, mint az üszök. — Megégtem, de nem égtem el ., életben maradtajn — mormolja. Pedig milyen csengő hangja volt bevonulása előtt! T

atjana Grigorjevna már nem próbálja visszatartani férjének ide-oda rángatózó fejét. Az üres kabátujját simogatja é* gyűrögeti, mintha az ép kart akarná megtalálni bepne. — Boldog vagyok, Misa — ismétli szüntelenül. — Nagyon, nagyon boldog vagyok... Hiszen tudod! > — Igen, Tanyocska, tudom ... A magas fekete katona gyámoltalanul elmosolyodik. Sok-sok különös, apró mosolyra bomlik a mosolya. Bizonyára így mosolyogna egy darabokra tört tükör,.. — órám van ... Azonnal befejezefn ... Azonnal.,. Várj egy percet... ' De a tanárnő nem siet. Csak áll és gyömöszöli az üres kabátujjat, mintha abban reménykedne, hogy élettel tudja megtölteni.. A szemét nem veszi le a férjéről, lassan hátrál az osztály ajtaja felé. Az egész osztály, engem kivéve, a padokban ül. Mintha a szél seperte volna el őket a küszöbről. És a sapkákat is, azokat ls mintha a szél tépte volna le a fejekről. Tatjana Grigorjevna észre sem veszi, hogy födetlen a fejünk. Ügy jön be fehéren, Ridegen, mint valami gép. Amikor megáll asztalkája mellett, íagyoe, hólepte nyírfácskára emlékeztet A fedetlen fejeket csípi a hideg. Én most olyan nagyon szeretem a tanárnőnket mint még sohasem. Szereti őt az egész osztály, bár még csak tél van és nem tavasz. — „Tanyocska*, szomorúan és gyengéden visszhangzik fülünkben tanáinőnk számunkra új neve. — Te mit keresel itt? — Tatjana Grigorjevna nehezen ismeri fel az osztályt, a padokat, engem. — Aha — emlékszik vissza, hogy miért ls álldogálok a táblánál. Lassan járkál a padsorok között. Lába alatt nyikorog a padló. Keményen lépked a durva nemez férficsizmában. — Nos, eszedbe Jutott, mit mondott Kutuzov? Hangja nyugodt, tiszta és erélyes. Mindig ilyen a hangja a mi szigorú Tatjana Grigorjevnónknak. Csak keskeny szép szeme keskenyedik el még jobban. Pilláin két könnycsepp rezeg. Szuronvhegvként. kitartóan és bátran csillognak. Éles fényük a lelkünk mélyéig hatol. Tekintetétől melegem lesz. Az egész osztályt valami érthetetlen, izgalommal telített melegség árasztja el. Most mér nagyon jpl tudom, mit mondott Kutuzov. — Legyőzzük Hitlert — ezt mondta Kutuzov tábornok. Nem mondhatott mást! Tatjana Grigorjevna bólint, hogy üljek le. — Győzünk — ismétli kiegyensúlyozott hangján, amely oly megnyugtatóan hat ránk. r sak egv dolgot furcsáitok, miért nem ^ csodálkozott azon, hogv több mint egy évszázadot tévedtem. Nanóleont felcseréltem Hitlerrel, és olyasmit adtam Kutuzov tábornok szájába, amit ő sohasem mondott. SZOBCSAK TERÉZ fordítása