Délmagyarország, 1962. január (52. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-07 / 5. szám

Vasárnap, 1962. január 7. 6 r... _ ,,;/'___ valami nincs rendCxen a v//agon ^ Erre ;unap jöttem rá, amikor szüleim először vittek iskolába. Előző este új táskámmal futkároztam a szobában Ez a játék nagyon kedvemre való volt. Csakhogy belépett a papa és így szólt: — Ejnye, ejnye, Leonyid Pavlovics Proxu, ez aztán mégsem ülik egy iskolásfiúhoz. Hisz úgymond, ráléptél az önálló élet útjára. Objektív szempontból ez annyit jelent, hogy bekapcsolódtál a szocialista folyamatba, te meg ugra-bugrálsz itt, mint valami bakkecske. A papám társadalmi .,. ak ... tivista és főkönyvelő. Szörnyen szeret olyan szavakat használni, amelyeket sem a mama, sem a nagymami, sem én nem értek. Mama azt mondta: — Ö, istenem, istenem! Szörnyű dologi A gyerek még hétéves sincs és szegénykőnek már muszáj iskolába mennie. Hisz meg olyan pici! Nem, nem, ez már sok egy kicsit. Ezt én nem élem túl! Anyukámról azt mondják, hogy háztartásbeli és a papa egyszer, amikor veszekedtek, azt mondta neki, hogy utálatos portéka. Nagymami meg ezt mondta: — A munka és a tudás a mi megmentőnk! Nagymamám egyszerűen csak nagymama. Szüleim úgy is hívják, hogy -házi barométer-, mert a lábait reuma kínozza és előre meg tudja mondani, milyen idő lesz. Mint a rádió. Nagymami nagyon szeíeti a meggybefőttet és szívesen foglalkozik álomfejtéssel. A papának ma véletlenül nem akadt értekezlete, sem gyűlése, sem előadása, sem szemináriuma. Azt mondta: a nagy eseményt, hogy az alkotó élet útjára lépek, meg kell ünnepelni. Be akartam vallani ónálló életet, de aztán inkább csendben maradtam, mert mindig, ha mondok valamit, a papa mindjárt belekapaszkodik és így szól: — Rendben van, ezt még átbeszéljük. Aztán sokáig dumál, de hogy mit, azt senki sem érti, nekem pedig hallgatnom és figyelnem kell. Így tehát elkezdtünk ünnepelni. Kaptam egy »Aranyrózsa- tortát, a mama egy -Aranykulcsocska- kölnit, a papa egy üveg "Aranyló ősz- nevű bort, a nagymami meg egy üveg meggybefőttet. Papa nekem is öntött egy keveset abból az Aranyló őszből. Koccintottunk és ittunk. Aztán a papa magyarázni kezdte, hogy én már nem vagyok gyerek, hanem ilínties allampolgár, hogy megvan a lehetőségem képességeim fejlesztésére, hogy élmunkássá és újítóvá válhatok, és sok minden effélét. Beszéde oly hosszú volt, hogy nagymami közben elaludt. Nagyon sokáig ültünk az asztalnál. Már szerettem volna örülni annak az iskolának, de a papa egész idő alatt korunk erkölcsi arculatáról tartott előadást. Főleg a cigarettázó iskolásokra célzott, és hangoztatta, hogy saját tapasztalatából tudja, milyen káros, hogy már az első elemiben kezdett dohányozni. Végül már nem bírtam tovább. Felkaptam új táskámat és megint elkezdtem futkározni vele az asztal körül. A papa azt mondta, hogy illetlenség felállni az asztal mellől és rohangászni, amikor 6 még ül és beszél. Mama azt mondta, hogy feleslegesen kifárasztom magam. Nagymami nem mondott semmit, mert aludt. így hát abbahagytam a futkározást és megint nekiestem a tortámnak. Mama hirtelen összecsapta a kezét és felkiáltott: — ö! A virág! Hol a virág? Amint a mama azt mondja: Ó! mindenki elhallgat és csak ő beszél. Természetesen a papa és a nagymami volt a hibás. Miért nem szereztek virágot? Anyukám sohasem hibás, mert mindig igaza van. Hát aztán miért ne tudnánk meglenni virágcsokor nélkül? Vannak könyveim, színes ceruzáim, van tolltartóm s olyan tintatartóm, amelyből nem ömlik ki a tinta még akkor sem, ha felborul. Ezenkívül a papa két töltőtollát is bedugtam a táskámba. Igaz, hogy nem írnak, de hát se baj, az ember nem tudhatja, mire lesz szüksége az iskolában. Beszéljenek már *e^Tdődött balunk az, amit a nagymami bolondokházának nevez. A papa és a mama összetelefonálták az ismerősöket, hogy nem tudják-e, hol vehetnének ma este virágcsokrot? Én eközben az asztalnál ülve elaludtam ... Másnap reggel nagyon korán felkeltettek. Már mindenki talpon volt. Mama vezényelt, a papa és a nagymami pedig végrehajtottak a parancsait. valami nincs rend VIKTOR BEZORUGYKO l Mama, papa, nagymami és én Először bedugtak a fürdőkádba, és sokáig sikáltak, dörzsöltek. Aztán a papa bekölnizett és a nagymamival öltöztetni kezdtek. A barna ruha nem tetszett anyunak, ezért leszedték rólam és rámadták a világoskéket. De a papa azt mondta, hogy a világoskék ruha nagyon kiabáló. Végül a szürkét adták rám. Nagymami szandált akart rámadni, de a mama azt mondta, hogy ez esztelenség volna, és kiadta a parancsot, hogy adják rám az új cipőt. Nagyon sajnáltam a papát, a mamát és a nagymamit, hogy oly sok gondot okozok nekik. Anyu azt mondta, hogy ez az iskola sírba viszi őt, és ha nem szereznek virágcsokrot, minden bizonnyal szívszélhüdést fog kapni. Jakov Pavlovics megígérte, hogy hoz egy csokrot, de anyu azt mondta, hogy Jakov Pavlovicsnak csak a szája jár, és hogy a virágot csak május negyvenben kapjuk meg. Már éppen harmadszor ismételgette ezt, amikor kopogtak az ajtón és Jakov Pavlovics toppant be egy hatalmas virágcsokorral. Nagyon szép csokor volt. Csak rózsát tíz szálat olvastam meg benne. Több is voJt belőle, de én csak tízig tudok számolni. Mama azt mondta: — Mindig mondtam, hogy ha Jakov Pavlovics megígér valamit, okvetlenül teljesíti. Nagyon hálás vagyok magának, nagyon-nagyon hálás. Mind a négyen elindultunk az iskolába. A papa fogta a kezemet, a mama vitte a csokrot és a táskámat, a nagymami a rózsaszínű tintatartót, amelyből soha nem ömlik ki a tinta. A papa taxit akart rendelni, de a nagymami tiltakozott ellene. — Amikor én vittelek először iskolába, szépen jöttél a saját lábaidon, tehát a Ljónya is jöhet a saját lábacskáin — mondta, majd hozzátette: — Miért, hát. nem jósoltam meg, hogy szép időnk lesz? Iskola. Milyen szép. merkedtem a tanító nénivel, aki kijelentette, hogy minden bizonnyal kitűnőre fogok vizsgázni. En azt mondtam: — Igenis. Mindenkiből kirobbant a nevetés, de nem tudom, hogy miért. A tanító néni megfogta a kezemet és a többiekhez vezetett. Olyan volt a tisztaság, mint a mesében. Ügy lépkedtünk, mint a május elsejei felvonulók. Aztán sorba verődtünk. Szólt a zene. Beszédeket tartottak. Virágokat, könyveket és színes ceruzákat osztogattak nekünk. Megszólalt a csengő, s a tizedik osztályosok megfogták a kezünket és bevezettek minket az első osztályba. De nagy volt a vidámság! Minden nagyon tetszett. A harmadik óra végén egy cseppet sem akaródzott hazamenni. De a küszöbön ott állt a mama és muszáj volt menni. Az első napokban semmiféle házi feladatot nem kaptunk. Anyu mérges volt. — Miféle iskola az, ahol a gyerekek nem kapnak házi feladatot7 Aztán kezdtünk házi feladatokat kapni, de sokkal jobb lett volna, ha nem kapunk, mert csak a mamának és a papának volt velük baja. Eleinte egészen jól ment minden. A tanító néni közölte velünk, hogy otthon pálcikákat rajzoljunk ceruzával. A mama és a papa odaült mellém és nekifogtunk a házi feladatnak. A pálcikák szép egyenesekre sikerültek. A mama így szólt: — Zseniális! Építészmérnök lesz belőled. A papa meg: — Született tehetség! Örülök, hogy a fiam örökölte a tehetségemet. — A tiédet? Az enyémet! — mondta a mama. — Nekem mindig szép írásom volt. A nagymami nem szólt semmit, mert csak olvasni tud, írni soha senki nem tanította meg. Néhány nap múlva \XltTntával kezdett tanítani írni bennünket. Először mindenféle krix-kraxokat rajzoltunk, majd az "o« betűt, aztán az »a—t, végül az »au—t. Nekem nagyon rosszul sikerültek. A zöld tollam makrancoskodott, forgott az ujjaim között, csúszkált és minduntalan kihullott a kezemből. A bolondját járatta velem, leszaladt a vonalról, vagy pedig hirtelen dühbe gurult és nagy tíntapacát köpött a papírra. A papa és a mama már nem veszekedett többé azon, hogy kire ütöttem. Mellettem ültek, egyik a jobb oldalamon, a másik a balon, s egymást túlkiabálták: — Ne nyomd úgy azt a tollat!... Hová írod azt a betűt, te szamár!... Ez már kicsit sok az én idegeimnek! Én ezt nem bírom tovább! Egy ilyen "a-ból ekkora problémát csinálni! Vagy; — Így kínozni ezt a gyereket! Nent, én ettől a te iskoládtól szívszélhüdést kapok! Végül a mama felkapott egy űj füzetet és három sor "á—t írt bele. Nagyon szépen sikerültek. Majdnem olyan szépen írta le őket, mint a tanító néni. A papa is nagyon szépen írt a számtanfüzetembe, mégpedig "3—sokát, amelyeket akkor tanultunk. — Mulasd meg ezt a füzetet a tanító néninek — mondta a mama. — Tudnod kellene, micsoda büszkeség az, ha a Prosa nevet viseled — így a papa. Másnap megmutattam a füzeteket a tanító néninek. Átnézte, elnevette magát és kijelentette, hogy az egészet írjam át még egyszer. Majd megkérdezte: — Ki ír otthon nálatok ilyen szépen? Megmutattam neki, melyiket írta a mama s melyiket a papa. — Négyest kap mind a kettő — mondta és egy négyest írt a füzetekbe. Majd mellém telepedett és együtt kezdtünk írni. De VUjtluLítn éucs tenni ax „átU&xott Uötta' SOMLYÓ ZOLTÁN A (Old megnyitja óriási (torkát éa szétnyílnak minden (tengerek. A levegő a szárnyait kiibontja: minden tiétek, sápadt (emberek t... 1919-ben, a Tanácsköztársaság alatt írta azt a "Vörös zászlókkal- című versét Somlyó Zoltán, amely a fenti sorokkal kezdődik. Nem véletlen, hogy az akkor már nem fiatal költőt mélyen megihlette a győztes forradalom, hiszen már egészen fiatalon, a század elején, majd a meginduló "Nyugat—ban is olyan verseket írt, amelyekből dac és lázadozás sugárzott és mély együttérzés a »sápadt emberek-, a nehéz sorsúak, a küszködök iránt. A Kosztolányi Dezsővel, Babits Mihállyal bensőséges barátságban levő, de igazában az Ady Endre költészetének vonalához kapcsolódó Somlyó élete végéig, 1937-ig a szegények és üldözöttek költője, vagy ahogyan ő írta, "a bánatosak és megnyomorítottak trubadúrja- volt. Az éppen nyolcvan esztendővel ezelőtt született és huszonöt éve meghalt Somlyó Zoltán nem költői nagyságában, sem eszmei, forradalmi tudatosságában nem érte el példaképét, Ady Endrét, de egyben-másban előre jelezte még a nagy proletárköltőt, József Attilát is. Tisztelte "a külvárosok kemény népét-, de eggyé sohasem tudott olvadni velük. Volt bizonyos elavult romantika, korszerűtlen »bohémság- is költészetében, bár élete utolsó éveiben metsző gúnnyal illette saját "hamis legendái—t. Ám tragikus vergődéseivel, eszmei ellágyulásaival együtt is jelentős költő volt, akinek egyes versei — például az 1911ben íródott "A szűk könyök utcán ..az 1937-ben született "Kukoricahaj« és a fentebb idézett "Vörös zászlókkal- is — kora legszebb magyar költeményei közé tartoznak. Az elmúlt években több szép verses-regénye látott napvilágot és reprezentatív antológiákból sem hiányoznak e küszködő életű, sokat nyomorgó "átkozott költő- — így nevezte egy versében és kötet-címében is saját magát — versei. Érdekes és értékes színfoltja Somlyó Zoltán a "Nyugat- első — a »nagy nemzedékinek nevezett — generációjának. Neve és műve fennmarad irodalmunk történetében. .4. a nekem akkor sem ment az írás, nem ée nem. Este n mama és a papa elé tettem a füzeteket és elmondtam, hogy mind a ketten négyest kaptak a tanító nénitől. — Szemtelenség — gurult dühbe a mama és nyugtatót vett be. — Ettől végül az én idegeim is felmondják a szolgálatot — mondta a papa és becsapta maga mögött az ajtót Nagymami leült mellém és így szólt: — írj csak magad, kisfiam, ne ők. kapják a négyeseket. Meglásd, gyorsan megtanulod és szép, egyenes betűid lesznek. Az olvasással eleinte i6LTn' De aztán elérkeztünk ahhoz az oldalhoz, amelyen egy vékony lábú, hosszú csőrú madár volt. — Miféle madár ez? — kérdezte a mama. A tanító néni az iskolában megmondta nekünk, de én bizony elfelejtettem. Csak azt tudtam, hogy ilyen madarat én még soha sehol nem láttam. Papa megnézte a rajzot s így szólt: — Furcsa madár! — Nem denevér? — kérdezte a mama bizonytalanul. — Nagyon lehetséges — kapott a szón a papa. — Csak azt nem tudom, van-e a denevérnek ilyen hosszú lába és ilyen hosszú csőre? Nem, ez nem denevér. Inkább hattyú lesz. — Hm — szóit a mama. — Jó, hogy azt nem mondod: hattyúk tava. Hisz a hatytyúnak olyan a nyaka, mint a Lepesinszkája balerina karja. Ennek nincs hattyúnyaka, ez pucér nyakú. Papa sokáig nézegette a képet. — Igazad van — ismerte be végül. — Ez nem hattyú. De egyáltalán nem azért. mert pucér a nyaka, hanem azért, mert a hattyú nem ül a csűr tetején a fészkén. Hurrá, van egy ötletem. Beugrom a könyvtárba és kikölcsönzök egy Brehmet. Abban biztosan megtalálom, hisz minden állat benne van. — Menj csak, de siess vissza — egyezett bele a mama. — Én addig átszaladok Tereskovicsékhoz. Kislányuk szintén elsőbe jár. Lehet, hogy megtudom tőlük. Papa elment megkeresni a Brehmet, a mama átszaladt Tereskovicsékhoz, én meg átfutottam az olvasókönyvemmel á nagymamihoz. Agyban feküdt, mert esett és a reuma kínozta. Leültem melléje és megmutattam neki a rejtélyes madarat. — Gólya — nevetett a nagymami. — Olyan, mintha élne. Amikor apukád kicsi volt még, egyszer felmászott a tetőre és kiszedte a gólyák tojásait Ellazsnakoltam érte a szíjjal, ahogy csak tudtam, mert a gólyákat nem szabad bántani: a tűzvésztói védik a házat, és pusztítják a kígyókat. Nagyon sajnáltam aa Sg&JSft lazsnakolta a szíjjal. Mamát is sajnáltam. Lehet, hogy anyukája őt is elnáspágolta valamikor. De már elfelejtette... Az iskolában még nem mentünk tovább az »a— nál, a "hármas—nál és a gólyánál. Csakhogy most meg félni kezdek az olvasókönyvtől és a számtankönyvtől. Van ott még annyi érdekes dolog, de hogy tudjam mindezt megtanulni, amikor a papa meg a mama elfelejtette, hogy ók is jártak valaha elsőbe, mindent szerettek volna tudni és önállóan elvégezni? Attól is félek, hogy a mama megkapja azt a szívszélhüdést és hogy a papának felmondják a szolgálatot az idegei.., Fordította. SÁRKÖZI GYULA NADASS JÓZSEF Ahol az ember érik Megfürödtunk minden folyóban Megfürödtunk a tengerekben, Meghódítjuk a hegyeket Is. Ha július int, ha december. Szívvel is avagy gondolattal Mások dolga is magunk dolga, Földünk sem engedjük kezünkből, így lépünk fel a csillagokba! Ápold kerted, növeld az erdőt Hajtsad fel poharad fcnckig, Vibar, hu jön, te meg ne rettenj. Ott állj, ahol az ember érik!