Délmagyarország, 1961. november (51. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-19 / 273. szám

Vasarnap, 1961. november 19. 6 Az Odesszai torténetek szerzőjének műveiből Gyermekkorom ide jen a Pereszipen állott Jojnn Brut­man kovácsmühelye. Bérko­csisok, fuvaros kocsisok meg a városi vágóhídi mészáro­sok gyülekezőhelye volt ez. A kovácsműhely « Balti or­szágút mellett állt. Ha meg­figyelő pontnak választottál; volna, el lehetett volna kapni azokat a parasztokat, akik a városba zabot meg bcszarábiai bort szállítottak Jojna félénk, apró termetű ember volt, de edzett bor­ivó, odesszai zsidó lélek fészkelt benne. Az én időmben három serdülő fia volt, apjuk mind­egyiknek csak a derekáig ért. Ott, a pereszipi tenger­parton gondoltam el elő­ször a természetben rejté­lyesen élő erők hatalmáról. Három jól táplált, öles vállú bivaly, lapátlébakkal, úgy vitték kezükön a szikár kis Jojnát a vízbe, akár a kis­dedeket szokás. És mégis ő | nemzette őket, senki más. Eíelől nem lehetett két­ség. A kovács felesége hetenként kétszer, péntek este meg szombat reggel eljárt a zsinagógába; hasszid zsinagóga volt ez, ahol húsvét idején őrjöngésen táncoltak, akár a dervisek. Jojna felesége ajándé­kokkal halmozta el azokat a küldötteket, akiket a galíciai csodarabbik menesztettek szerte a déli kormányzóságokba. A kovács nem avatkozott bele a felesége meg az isten közötti viszonyba, munkája után egyenesen a vágóhíd közelében levő bo­rospincébe ment, ahol az olcsó piros bort kortyolgatva jámboran hallgatta, mit be­szélnek az emberek az élőmarha piaci .árfolyamáról meg a politikáról. Fiai termetre meg erőre anyjukra ütöt­tek. Kettő közülük már felnőtt korában partizánnak állt be. A legidősebbet Voz­nyeszenszk környékén ölték meg; a má­sik Brutman. Szemjon beállt Primakov­hoz a Vörös Kozák hadosztályba. Meg is választották egy kozák ezred parancsno­kának. ö, meg egynéhány zsidolakta kis­városbeli fiatal nyitották meg a kardfor­gató, lovas és partizán zsidó fiúk meglepő sorát. •- A legkisebb f,ú kStaPia SSZ lett A Gena ekegyárban dolgozik, nem nősült meg és utódokait sem nemzett. Szemjon gyerekel együtt bolyongtak a hadosztállyal. Az öregasszony pedig uno­kára áhítozott, akinek Baal-Semről me­sélhetett volna. Unokát legkisebb gyerme­kétől. Polja lányától várt. Az egész csa­ládból egyedül a lány ütött az apró Jojná­ra. Félénk volt, rövidlátó, s finombőrű. Sokan megkérték. Polja Ovszej Belocer­kovszkijt választotta. Nem értettük, miért eppen rá esett a választása. Még megle­pőbb volt az a hír. hogy a fiatalok boldo­gan élnek. A nők a maguk gazdasszonyai; az idogen nem látja^ hogyan törnek a tányérok. Ez alkalommal a tányért Ov­szej Belocerkovszkij törte össze. A há­zasságot követő évben feljelentette anyó­sát, Brana Brutmant. Az öregasszony, ki­halászván, hogy Ovszej kiszálláson jár, Polja pedig tejmirigy-gyulladással kór­házban fekszik, ellopta az újszülött uno­kát. és elvitte Naítula Gercsik rituális metszőhöz, és ott tiz rozoga, tíz vénsé­ges és koldus öreg ember, a hasszid zsi­nagóga törzs látogatóinak jelenlétében az újszülöttén végrehajtották a körülmeté­lés szertartását Ovszej Belocerkovszkij csak hazaérke­zése után szerzett erről tudomást. Ov­szej tagjelölt volt, és ezért elhatározta, hogy megtanácskozza a dolgot a városi kereskedelmi osztály alapszervének titkárával, Blcsaccsal. — Erkölcsileg beszennyeztek téged — mondotta neki Bicsacs — ezt az ügyet nem hagyhatod annyiba... Az odesszai ügyészség rendezett a Petrovszkij gyárban. Naftula Qercsik, a metsző, meg a 62 éves Brana Brutman a vádlottak padjára került. Odesszában Naftula épp oly városi mű­emléknek számított, akárcsak Duc de Hichelieu szobra. Ott szokott elhaladni a Dalnyickaja utcai ablakunk előtt, elnyűtt, mocskos búba táskával a kezében. Ebben a táskában őrizte egyszerű műszereit. Hol egy kést szedett elő onnan, hol pedig egy üveg vodkát meg mézeskalácsot. Mielőtt felhajtott volna, megszagolgatta a kalá­csot, és egy hosszú Imába kezdett Naftula vörös volt. akár az első vörös ember a földön. Mikor lemetéltc azt, amit le kel­lett metélni, a szivárgó vért nem üveg­csövecskébe szívta fel, hanem kicsücsörí­tett ajkával. A vér szótmázolódott kócos szakállán. Mindig kissé ittasan, állított be a vendégségbe. Medveszeméből vidámság csillogott. Vörös, akár az első vörös em­ber a földön, és hálaimákat zsolozsmázott a bor felett. Naftula egyik kezével beön­ttitte bozontos, görbe szájának tűzokádó gödrébe a vodkát, másik kezében pedig tányért tartott. A tányéron a kisded vé­rétől bíborosra festett kés meg egy da­rabka géz feküdt. Naftula tányérozva járta körül a vendégeket, ott tolongott az asszonyok között, nekik esett, megcsíp­ttzovjet testvérvárosunk, Odessza, nem egy kí­" tűnő írót adott a hazának és a világiroda­lomnak, olyan nagyokat ls, mint Ilf és Petrov vagy Katájev. De a leginkább odesszai író, akinek életmű­vében a város régi világa a legjobban tükröződik, az a kevéssé ismert kiváló szovjet novellista. Iszák Bábel (1894—1941). Első írásai 1916-ban jelentek meg: Mak­szim Gorkij fedezte fel és — mint Ilja Uhrenburg •rja — -élete végéig szeretettel követte fiatal irótársa alkotó pályáját*. Müveit a valóságból merítette, oly­kor a riportra jellemző hűséggel, így érthető, ha írói világa saját életének fordulóit' tükrözi. Gyermek- cs serdülőkorát töltötte Odesszában, s ennek emlékeit örökítette meg Odesszai történetek című novella-cik­lusában. Már 1917-ben. a februári forradalom idején a kommunista párt tagja, részt vett a következő évek eseményeiben, s elbeszéléseinek másik nagy csokrát a polgárháború idején Bugyonnij lovashadseregében teljesített szolgálata során szerzett élményeiből merí­tette. E novelláskötete Wcssely László átültetésében Lovashadsercg és egyéb elbeszélések címmel 1957-ben jelent meg nálunk. Ezt a kötetét, mely hazájában 1924-ben jelent meg, húsz nyelvre fordították le. író­jának hírneve messze túljutott már a húszas években Szovjetoroszország határain: 1928-ban Romáin Rol­land már elismeréssel írt róla Gorkijnak. Bábel rokonszenves egyéniségéről Ehrenburg mondja el, hogy életszeretetét mi sem jellemezte vol­na jobban, mint rajongása az asszonyok és a — lovak iránt! -Szerette a nyugalmat, de egész élete nyugta­lanságban telt el, harcolt, sokat utazott, megízlelte korának valamennyi reményét és valamennyi keserű­ségét. A forradalmat úgy fogadta, mint annak a meg­valósulását, ami számára drága volt és az igazságos­ság, az internacionalizmus cs az emberiesség magas eszméit élete utolsó percéig megőrizte.* Bábelt 1939-ben hamis vádak alapján letartóztat­ták. Két évvel később szomorú magányban halt meg. A XX. kongresszus élesztette újjá addig hallgatásra ítélt életművét. A nagy szovjet írót ma űjra értéke szerint becsüli a szocialista irodalom minden olvasója. Péter László BÁBEL: KARL-JANKEL deste a mellüket, és úgy ordított, hogy az egész utcában hallatszott a hangja: — Kövér anyukák — üvöltötte az öreg, sziporkázva korallszínű szemével — nyomjátok a fiűcskákat Naftula számára, csépeljétek a búzát a hasatokon, igyekez­zetek Naftula számára... nyomjátok a kisfiúkat, kövér anyukák ... A férjek pénzt dobáltak a tányérjára, az asszonyok pedig szalvétával letörölték szakálláról a vért. A Gluhaja meg a Goszpitaljana utca udvarai sosem népte­lenedtek el, a gyerekhad úgy nyüzsgött bennük, mint a halikra a folyótorkolat­ban. Naftula pedig jár körbe a tarisznyá­jával, akár egy adószedő. Orlov ügyész most megállította Naftulát a körsétájá­ban. Az ügyész villámokat szórt emelvényé­ről, igyekezett bebizonyítani, hogy a rituá­lis metsző egy vallási szertartás szolgája. — Hisz ön az istenben? — szegezte a kérdést Naftulának. — Higgyen istenben az, aki kétszázezer rubelt nyert — válaszolt az öreg. —• Nem lepte meg magát Brutman pol­gártársnő késő esti látogatása, zuhogó esőben egy újszülöttel a karján? — Az lep meg — jelentette ki Naftula —, ha egy ember valamit emberi módon tesz, de ha őrült tréfákat hajt végre, azon nem csodálkozom ... Ezek a válaszok ^affS Szóba került az üvegcsövecske is. Az ügyész azt bizonygatta, hogy a vádlott, amidőn ajkával szívta ki a vért, veszedel­mes fertőzésnek tette ki az újszülötteicet. Naftula feje — bozontos mogyorófeje — ott himbálódzott közel a padlóhoz. Naf­tula sóhajtozott, lehunyta szemét, és ök­lével törülgette lefittyedt ajkát. — Mit dünnyög ott, Gercsik polgártárs — kérdezte töle az elnök. Naftula fátyolos tekintetét Orlov ügyészre emelte. — A megboldogult moszjő Zuszmannak — kezdte sóhajtozva — a maga megbol­dogult atyuskájénak, olyan feje volt, hogy az egész világon nem találnánk párját, ós hála istennek, nem ütötte meg a guta, amikor harminc évvel ezelőtt meghívott engem a maga körülmotélésére. És ime, most látjuk, hogy a szovjet hatalom örö­mére felnőtt és nagy ember lett magából, és hogy Naftula ezzel a kis vacak, feles­leges bőrdarabbal nem vitt el semmi olyat, amiből később haszna lett volna ... És az öreg elhallgatott; medveszeme pislogott, vörös, mogyorófeje imbolygott. Kirobbanó nevetés, viharzó hahota-sortűz visszhangzott szavaira. Orlov, eredeti ne­vén Zuszman, hadonászni kezdett, vala­mit kiabált, amit ebben az ágyúmorajban nem lehetett meghallani. Követelte, hogy vegyék jegyzőkönyvbe... Szása Szvetlov, az -Odesszai Hírek* tárcaiírója a sajtó számára fenntartott helyéről egy cédulát küldött neki: -Szjoma, marha vagy — állt a cédulán — gúnnyal kell agyonütni, hisz kizárólag csak a nevetségesség öl . . . Szasa* A terem csak akkor csillapult le, ami­kor bevezették Belocerkovszkij tanút. A tanú megismételte Hórihorgas ember volt, lovagló nadrágban, lovagló csizmában. Ovszej szavai szerint a Tiraszpoli meg a Balti járási pártbizott­ságok a legmesszebbmenőeri segítették az olajpogácsa begyűjtése terén. A begyűj­tési munka tetőpontján érte a távirat a fia születéséről. Miután megtanácskozta ,a dolgot a Balti járási pártbizottság szer­vező titkárával, úgy döntött, hogy nem hagyja faképnél a begyűjtési munkát, megelégszik egy üdvözlő távirat elküldé­sével, és csak két hét múlva érkezett haza. A körzetben hatvannégyezer pud olajpo­gácsát gyűjtöttek be. A lakásán a Har­csenkó nevű tanún, a szomszédnőjén, aki foglalkozásra mosónő, meg a fián kívül senkit sem talált otthon. A felesége kór­házban volt, Harcsenko tanú pedig böl­csőt ringatta, ami már egy elavult dolog, és nótákat énekeli. Miután Harcsenko ta­nút úgy ismerte, mint alkoholistát, nem tartotta szükségesnek, hogy beavatkozzék a nóta szövegébe, az viszont meglepte, hogy a kisfiút Jasának nevezte, amikor ő meghagyta, hogy a fiát a nagy tanító, Kari Marx tiszteletére Karinak nevezzék el. S amikor kipólyálta a gyermeket, ak­kor döbbent rá a szerencsétlenségre. Az ügyész feladott egynéhány kérdést, a védelem kijelentette, hogy nincsenek kér­désed. A bírósági altiszt bevezette Polina Belocerkovszkaja tanút. Támolyogva lé­pett oda a korláthoz. Az újdonsült anya­ság világoskék görcsei torzították el arcát, homlokán verejtékcsöppek gyöngyöztek. Tekintete végigsimogatta az ünnepélyesen kiöltözött kis kovácsot, aki ott ült nyak­kendősen, új cúgos cipőben, ősz bajusz­szal, meg az anyja arcát. Belocerkovszkaja tanú nem válaszolt arra a kérdésre, hogy mit tud a szóbanforgó ügyről. Elmondotta, hogy apja szegény ember volt, negyven éven át dolgozott a Balti úti kovácsmú­helyben. Anyja hat gyermeket szült, ezek­ből három meghalt, egyik vörös parancs­nok, a másik pedig a Gena gyárban munkás... — Anyám Igen vallásos, ezt mindenki tudja, mindig gyötörte, hogy gyermekei nem hisznek, és nem birta elviselni azt a gondolatot, hogy unokái nem lesznek zsidók. Figyelembe kell venni azt is, hogy milyen családban nőtt fel... Mindenki előtt ismeretes, hogy Medzsibozs kis vá­roskában a zsidó nők még mind a mai napig parókát viselnek... — Mondja csak, tanú — szakította félbe egy érdes hang. Polina elhallgatott. Homlo­kán a verejtékcseppek megszinesedtek, úgy rémlett, vér szivárog át a vékony bőrön. — Mondja csak, tanú — ismételte meg a volt ügyvéd, Szamuil Lining hang­ja... Ha napjainkban Shed^ ning bizonyára ennek az élén állna, de Szinhedrion már nincs többé és Lining, aki huszonöt éven át szívta magába az orosz tudományt, negyvenedik életévében kezdett fellebbezéseket szövegezni a sze­nátushoz, amelyek semmivel 6em külön­böztek a Talmud tantételeitől... Az öreg átaludta az egész pört. Kabát­ja tele volt hamuval, csak Polja Belocer­kovszkaja láttán ébredt fel. — Mondja csak, tanú — kék, rozoga hal­fogsora megbillent — tudott-e férjének arról az elhatározásáról, hogy fiát Kari­nak nevezze? — Igen. — S milyen nevet adott neki az édes­anyja? — Jankel. — És ön, tanú, hogy hívja a fiát? — Én *lelkem*-nek nevezem. — S miért éppen lelkemnek? — Én minden gyereket lelkemnek ne­vezek ,.. — Menjünk, tovább — mondotta Lining, fogsora kicsúszott, alsó ajkával elkapta, és visszatolta állkapcsába — gyerünk to­vább ... este, amikor a gyermeket elvit­ték a vádlott G ercsikhez, ön nem volt otthon, a kórházban volt.. . helyesen adom elő a dolgot? — Kórházban voltam. — Melyik kórházban gyógyították? — A Nyezsinszkaja utcaibfen, Drizo dok­tornál ... — Drizo doktor gyógykezelte.,. — Igen. — Jól emlékszik erre? — Hát hogyne emlékeznék ... — A bíróságnak bemutatok egy tanúsít­ványt — Lining élettelen arca az asztal fölé emelkedett — ebből a tanúsítvány­ból a bíróság megállapíthatja, hogy a szó­ban forgó időszakban doktor Drizo távol volt és a harkovi gyermekgyógyászok kongresszusán tartózkodott..'. Az ügyész nem emelt kifogást a tanú­sítvány csatolása ellen. — Gyerünk tovább — mondotta Lining, megbillenő fogsorával. A tanú egész tes­tével ránehezedett a korlátra, suttogása alig hallható lett — Lehet, hogy nem doktor Drizo volt — mondotta a korláton elnyúlva — nem tudok mindenre visszaemlékezni, teljesen agyongyötörtek... Lining ceruzával vakar­gatta ssrjta szakállát gör­nyedt hátát odadörzsölte a pad támlájához, és műfog­sora meg-megrá-Rdult Arra a felszólításra, hogv mutassa be a beteglapját, Belocerkovszkaja kijelentet­te, hogy elvesztette... — Menjünk tovább *•— mondotta az öreg. Polina végigsimította hom­lokát tenyerével Férje a többi tanútól elkülönülve ott feszengett a pad szélén. Kiegyenesedve ült, naaga alá húzva lovagló csizmába bújtatott hosszú lábát... A nap apró és gonosz csontok­kal kibélelt arcára esett. — Megtalálom a betegla­pom — suttogta Polina. és keze lecsúszott a korlátról. Ebben a pillanatban gye­reksírás hangzott fel. Künt az ajtó mögött egy gyermek sírt és hápogott — Hol a fejed Polja — kiáltott fel mély hangon az öregasszony — a gyerme* reggel óta nem szopott, a gyermek megsza­kad a sírástól... maarj,7­• teremőrok megrez A voroskatona j^tek, s vállukra kapták a puskát. Polina egyre lejjebb csú­szott, feje hátrabillent, és a "'dre ro­gyott, karja a levegőbe szántott es léha nyatlott . , ... — Szünet — kiáltott fel az elnök. Dübörgés töltötte be a termet Belocer­kovszkij beesett arca zölden felvillant, és gólyalépésekkel a feleségéhez tápé"­— Megszoptatni a gyereket — kiáltott a hátsó sorokból a hallgatóság, tölcsért csinálva tenyeréből. — Megszoptatják, megszoptatják — va laszolt egy távoli női hang — ne teij, nem rád várnak... — A lánya ls bele van keverve — mondta egy munkás, aki ott ült mellet­tem. — A lánya is cinkos... — Hej komám, a csalad — jelentette^­ki a szomszédja — a család sötét dolog, éjszakai dolog ... éjjel úgy összekuszálják, hogy nappal sem tudják kibogozni... A nap ferde sugarai kettémetszették a termet. Az összezsúfolt tömeg morgott, tü­zet és verejtéket lélegzett. Könyökölve fúrtam magam keresztül a tömegen, ki a folyosóra. A vörös sarokba vezető ajtó nyitva volt. Onnan szállt ki Kari—Jankei krákogása és hápogása. A vörös sarokban Lenin arcképe függött, az, amelyiken a Finlandi pályaudvar előtti téren egy pán­célautóról a tömeghez beszél: a képet a Petrovszkij gyár színes termelési grafi­konjai vették körül. A fal mentén zász­lók meg puskák sorakoztak faállványokon. Egy kirgizképú munkásnő lehajtott fővel Karl-Jankelt szoptatta. Pufók, öthónapos kis emberke volt, kötött zokniban és fe­hér bóbitás sipkával a fején. A kirgiz nőhöz tapadva szopott, és összeszorított kis öklével csapdosta dajkájának mellét. — Micsoda zajt csaptak, — mondta a kirgiz nő. Akad itt, aki megszoptatja... A szobában ott sündörgött még egy tizenhét éves formájú leány, piros kendő­ben, pirospozsgás, kidagadó arccal. Szá­razra törölte Karl-Jankel gumipelenká­ját... — Katona lesz — mondta a lány — lám, hogy verekszik... A kirgiz nő gyengéden visszahúzta a mellét, kivette Karl-Jankel szájából a mellbimbóját. A gyerek felordított, és el­keseredésében hátradobta fehér bóbitás fejét... Az asszony kivette a másik mel­lét és odaadta a kisfiúnak. A gyerek fátyolos szemmel nézegette a mellbimbót, aztán valami felcsillant szemében. A kir­giz nő felülről bandzsítva nézett le Karl-Jankelre fekete szemével. — Miért éppen katona — mondotta, s megigazította a gyerek sipkáját — repülő lesz, az égen fog repülni... A teremben ismét megnyitották az ülést. A harc most az ügyész meg a szakértők között folyt, akik kitérő jelentést adtak. A társadalmi vádló emelkedett fel, és ök­lével verte az asztalt. Láttam az első sorban ülő közönséget is, galíciai csoda­rabbik, térdükre rakott bíborsapkájukkal. Ök is eljöttek erre a tárgyalásra, ahol a varsói újságok szerint a zsidó vallást fog­ták perbe. Az első sorban ülő rabbik arca ott lebegett a nap viharos, poros csillo­gásában. — Le vele, le vele — kiáltott tet egy komszomolista, aki egész közel furakodott az emelvényhez. A harc egyre hevesebbé vált. Karl-Jankel bambán rámszegezte szemét és szívta a kirgiz nő mellét. Az ablakon át fiatalságomban taposott egyenes utcák — a Puskin utca ott húzódott végig a pálya­udvar felé, a Malo-Arnautszkaja a parkon keresztül a tengerhez futott. Ezekben az utcákban nőttem fel, most pedig eljött Karl-Jankel ideje, de énér­tem sosem verekedtek igy, ahogy érte, mindenkinek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy mi lesz velem. — Lehetetlen — suttogtam magamban — lehetetlen, hogy ne légy boldog, Karl­Jankel ... Lehetetlen, hogy ne lennél bol­dogabb nálamnál.

Next

/
Thumbnails
Contents