Délmagyarország, 1961. július (51. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-30 / 178. szám

9 Vasárnap, 1961. július 7. SIKLÓS JÁNOS: A PUSZTA SZÉLÉN MenáUtam meredek oldalán, a pusztai sor előtt. Léckerítéssel határolt kis kertek sorakoznak itt egymás mellett. Nagy életmeneküléseim színhelyét most már puha fátylával betakarta a nesztelenül érkező este. Lépteim koppanására kutya vakkantott Etel ncném háza előtt az udvaron. Az ősz asszony kinézett a félrehúzott nyári firhang mögül, a gyalogjárót kémlelte. Félrehúzódtam a villanyoszlop mellé, hogy ne lásson. Elhagyta a nézelődést, befordult a konyhába, aztán Matyi fiának csintalan lurkójával pörölt, mert nem akarta mosni utcaporos lábát a lavór hideg vizében. Már-már benyitottam a kapun, hogy jóestét köszönjek Etel nénémnek... de meggondoltam magam. Maradok még a pusztai sor akácosai között, meg késő is van már hívatlan vendég fogadására. Szép nyáreste ölelte körül a szélső sor házait, koromfekete kis ablakszemek nézték a puszta ernyedt nyugalmát. S a látóhatár mögül a túlsó végen vörösen erőlködött fel a kerek hold. Innen úgy láttam, hogy a gyevi kukoricásból bújt elő pihenten, frissen, hogy reggelre fáradtan, sápadtan húzódjon el a város nyugati táján, valahol az állomás környékén. Sok estétértem ** • puszta szelén, nyugalmas, egyhangú estét. Mert ide-idejártam felnőtt fővel is, ha úgy hozta a dolgom sorja, ideje. Jöttem Pestről — az embersűrűs forgatagból, lármás magyar zsibongásból, kicsinyes tülekedésből... Különösen amikor nagyon kuTMÍnsuhintott az élet. Erre vettem utamat olyankor is, mikor mérgezett kis tűhegygyei szúrkálgattak semmirevaló lilivutok, akiknek lelki mocskától megbetegedhet egy egész ország. Nem is tudom, hogy mi ez a puszta? Talán a nyugalma, ereje, gyerekkori emlékek őrzője, a természet mozdulatlan. szótlan darabja csalogatott ide. Órák múltak így, és a nyár ragyogó csillagai alatt heveredtem az éjjel hűlt levegőjében ... Nem nyaldostam sebeimet sohasem, nem, is kerestem rá irt vajákosok módján — de annyi szép és egészséges, életdicsérő gondolatot szült ilyenkor a puszta, hogy öngyújtóm kanócának poriadásáig csak ezrednyiét vetettem, kusza betűkkel noteszos papírra ... Sejtelmesen izgató, megejtően bájos a pusztai éjjel, fülbecsöngó némaságával. Évről évre minden nyáron járom az éjjelben pihenő utcákat a puszta közelében, ismerem az udvarokba húzódó házakat, meg az alvó családoka t... Vagy talán nem egészen igy van már? A házakat01*f„n "ifgans. szép építésűnek láttam én régen, legalábbis a két-három ablakosokat, hogy mindig megcsodáltam szépségüket, s most. az utóbbi években mintha megtöpörödtek volna a szép házak. Kisebbek lettek a gyerekszemem be* még nagy épületek, pedig nem változtak azóta.,. Talán a nézőpont változhatott. Soksok európai nagyváros palotáival összemércsikélve valóban picik a zsúpon vert, vályogból készült, földes szobácskákat őrző fehér falak, alacsony galamb-cserényes tetők... De nem idegenek. Nagyon ismerősök és talán azok maradnak, amíg eszem mozgása eleven, ép marad ... Elhagytam most a „Nagyút® mentét és ballagtam a kora estében szűk kis utcán ki a gyevi útra. Az ismerős házakból villanyfény szüremkedett a langyos estében,., S én most már nem tudom, kik ülnek bent az asztal körül, meg a konyhában a saroklócan. Kovácsháziék már elköltöztek, öreg Szűcs meg valamelyik temetőben piheni a sátorhordók nehéz fáradalmát... Gárgyánék is beljebb húzódtak a városba, Balánékat meg szétszórta az élet, egyik-másikójukat megette a. háború ... Bozsóék is elhagyták régi födelüket, meg a Józsáék is, 'meg a régi telep többi „őse« — akik megteremtették a pusztaságon ezelőtt harminchét-harmincnégy évvel Szeged szabad királyi város drágán adott földjének kétszáznegyven szögöles parcelláin a pusztaszéli telepet. Már nem köszönhetek a kiskapuban állókra, pöndölös korom ismerőseire ... nyomorgó sorsosaimra, mert elszóródtak, szétriasztotta őket az élet sodra, elmúlt évtizedek változásokat teremtő sok-sok ezer napja. Horváth néném vany, inas termetével nem térül-fordul az ötvenkettős utca derekán, ahova egy csipet sóért szaladtam, vagy egy kis "kalány< pirospaprikáért, ha kevés volt a tarhonyás krumplihoz. S milyen szívesen adta, mennyire szívesen. nem várt érte semmit, mert ott nem tudták — és ma sem tudják —, hogy „kéz kezet mos« szolgálatért viszontszolgálat jár. Ott az egyszerű emberek tiszta lelke élt és él, segíteni akarásukat őszinte vágy diktálta. mert mivelt is viszonozhatták volna a »népkonyhás« magyarok egymásnak adott csipet sójukat, vagy négy szem krumplijukat. Azzal a becsülettel, hogy ha lesz, visszahozom. Érdekes, hogy mindig viszszavitték, mert ez is a becsülethez tartozott... Nemvolt meg ott a „kitanultak« rafinériája, agyafúrt ravaszsága és ma sincs meg, ne is legyen. Maradjanak olyan jelleműnek, amilyennek én gyerekésszel tudtam: hótiszta lelkűek, nagyok és igazak — a kitanult, ravasz kis törtetőkkel szemben, jelentsék nekem és másoknak is a bizakodó, dolgos, egymásért. élő embert, a pusztaszéliek. r'j- jl az arcok, ismeret' lenek az asszonyok, meg az emberek... A gyevi tanyákról, meg a tápai rétről húzódtak be, ide a puszta szélére a város alá. A körtöltés rámpájától le egészen a poros »Nagyútig® majd mindenki új honos, alig maradt régi.., Csak azt nem tudom, hogy a gyevi tanyákkal mi történt? Kik húzódtak ki oda, a távolságok és az őszi sártenger birodalmába? Érdemes volna ezt megfejteni egy okos néprajzosnak ... Bálás téma lenne. így jártam gyerekkori barátaimmal is. Széjjelfutottak, ki erre, ki arra, alig látok közülük egyet-egyet. Elpusztultak a háborúban, elkerültek az ország ipari , vidékeire, városi rengetegbe és csak kevesen mentek ki a földre. Most nem hangosak a játszóterek, nagy paréj veri fel a régi grundokat, nem pattog úgy a »/oci«, mint egykor. Most nem az utcán élnek ... nem a kútsarki villanylámpa alatt tanyáznak céltalanul, unalomban, mint régen. Nincsenek már meg a lányok, majdcsak valamenyi elment onnan, a puszta mellől. A maradottakból is asszonyok lettek, megbarázdált homlokkal, sok kis pújával, egyik-másik még megismer, üdvözöljük egymást, de aztán valahogyan elapad közöttünk a szó, mintha nem lenne közölni valónk egymással. Talán félszegek, viruló lányságuk időbe veszett szépségét siratják magukban? Vagy fáradt hátuk hajlatát szégyellik? A régi, kötekedő évödések sajátos udvarlásán pirulnának még most is? Nem tudom. Hiányoznak a háborús évek csapodár menyecskéi is a puszta széléről. Egészséges, fiatal, életre vágyó menyecskék, akiket férj nélkülivé tett a háború. .. Elsodródtak innen a telepről... oda, ahol megtalálták boldogulásukat. Későre jár az idó' ™é? ' apam hajlékát nézem, köszöntöm fehér hajú anyámat, az •>alapító® telepeseket. Ég még a lámpa, fénye a barackfán pihen. Tudom, hogy most megdorgálnak, mert ritkán vetődök erre, ide közéjük. Tiltakozom majd, pedig tudom, hogy igazuk van. Magukban maradtak, kinn a puszta szélén, a régi házban, szomorú és derűs emlékekkel. Hét gyerek, két évtizedes nevelésének tengernyi kínjából és öröméből csak az emlékek maradtak. Ismerős a kert. a fák, még a járda téglái is külön-külön. meg a ház és a kis szobák, ahol azelőtt annyi minden történt... Banális gyerekségek, nagy életre készülődések ... és végtelenül szomorú összeroppanások. Dölyfös legénykedések, boros bánkodások, sírós panaszok, amit anyánk vállán mondtunk el valamennyien, gyerekesen, őszintén. Itt is csönd van. Nem mozdul semmi, csak az ülőn mocorgó tyúkok jelzik az életet. Olvasgatnak a szobában ketten, anyám meg apám. Amint belépek, abbahagyják és ahogyan megjósoltam, kezdődik a szemrehányás. Alázatosan hallgatom, nem szólok ellenük, pedig most volna mentségem, és panaszkodni valóm még több, de nem merek. Sajnálom őket. Érzékeny idegeikel •nem fárasztom kis egyéni ügyeimmel. Nevetve ütöm el a nagy kérdéseket, vagy az aprókat, derűre hangolom életük egyhangúságát és azután szokás szerint megnézem a konyhát, keresem a harapnivalót, mint régen — sáskaéivágyú koromban — és ugyanott találom, ahol ezelőtt huszonöt esztendővel. Körülnézegettem a /pr falakat, megsárgult kartonon rámából nézegető családi képeket és indulásra fogom magam. Megelégeltem a nyugalmat, az elnyúlt, lusta csöndet ... ezt az idegesség nélküli világot. Megveszekedett lélekkel kívánom a megszokott zajos, háborgó mindennapjaimat, a tépő, lüktető életet. Alig mozdul a levegő az utcákon. Halvány-bágyadt fénnyel jelzi az utat egyegy utcai lámpa. Nyugalom ül a kis házakban, alig látni. járkáló embereket. — Mi húz engem ide? — kérdeztem magamtól a sötét utcán. Apám háza? Tagadhatatlan, az is. A gyerekkor soha vissza nem térő emléke? Az is. Es még mi? Fogalmaztam szabatosan a választ az országút betonján távolodva a pusztától: — Az emberek kötnek ide. Ismerősök és ismeretlenek... A fajtám! Robotosok, tiszta lelkű, igaz emberek, akikben annyi az erény és a becsület, hogy mindig tanulhatok tőlük. Boldogságra vágyó, jó szót kívánó, hálás munkásemberek élnek itt... ök kötnek ide. Apám háza, meg a gyerekkor, meg az élet nemeslelkü alkotói, akik előtt csak levett kalappal állhat meg minden ember. Dicsértessék a nev.ük mindörökké!... Újabb üzemrész készült el a Kábelgyárban Elkészült a Kábel- és Sodronykötélgyár szegedi telepének újabb üzemegysége, a varnisesögyártó részleg. Kedden két és fél hetes tapasztalatcserére, helyesebben átképzésre küldenek egy tíztagú munkáscsoportot a budapesti üzembe. Ha ezek a munkások visszatérnek Szegedre, augusztus 21-én megkezdi munkáját a varnisesögyártó üzem első részlege. Az év végéig párhuzamos gyártás folyik majd a budapesti gyárral, azonban december 31-ig teljesen Szegedre telepítik a varniscsőgyártást. Egy másik munkáscsoport már Budapesten tanulmányozza a dróthúzó üzemrészt. Ezek a munkások augusztus első hetében térnek vissza Szegedre és megkezdik az egykori nagy lovardában a dróthúzógépek felszerelését. Életmentők a Tiszán Két felnőttet és öt gyereket mentettek ki a homokkitermelő munkások Mar több napja a Maros és az öt gyermek is a kotró alá került, de a sebes víz kisodorta őket. Közülük Szendrei Erzsébet 5 éves és Horváth Mária 4 éves kislányok többször is a víz alá merültek. A többiek egymásba , . . kapaszkodva kiabáltak segítrót és ugy akar athaladni a S(igért torkolatánál dolgozik a Szeged nevű kotróhajó. Szerdán a gép munkásai arra lettek figyelmesek, hogy egy csónak meg akarja előzni a kotTisza bal partjára. Mint később kiderült, Gitai Zoltán Szeged, Bécsi körút 25 szám alatti lakos egy csónakban hetedmagával indult el a Tisza jobb partjáról a bal partra. A csónakban két felnőtt és öt gyermek volt A kotrón dolgozó munkások, látva a balesetet, azonnal ladikokba ugráltak, hogy mentsék a fuldoklókat. A két kisgyermek már negyed® szer bukott a víz alá, mikor sikerült őket elkapni. Ez történt a többiekkel és a Amikor a kotrógép előtt ha- :nentésükre sietett Gitaival ladt el a csónak, a víz sodra elkapta és rádobta a kotró , fuldokló averekek maidhorgonyköteleire. A ladikban ae a tumokio gyeieKekmajd ülők ijedtükben annak egyik oldalába futottak és ezért a ladik felborult. A két felnőtt m Nyomravezető tyúkok — jégreszaladt tenyér jósok — Lelkem, maga meg van rontva, de oda se neki, majd segítünk mi a maga baján! — biztatta két szegedi nő az idős Almásdi Józsefné, Deszk, Táncsics utca 8. szám alatti lakost. E meghökkentő észrevételt a tenyér vonalaiból szűrte le Jakab Franciska és Jankó két „kereszteletlen fej® tud csak elvezetni. Kicsit meghökkent az idős néni, hogy hol találnak hirtelen ilyen személyt a faluban. No de a jósnők gyorsan megnyugtatták: „Hát például két tyúk erre a célra nagyon Gizella, Szeged, Szilién sor megfelel, hiszen azok nincsenek megkeresztelve®. El is vitték a Baromfit, de úgylátszik korán elfogyasztották, mert a beígért kilenc nap helyett már néhány nap múlva visszamentek, s még ötszáz forintot akartak kicsalni, mondván, hogy a tyúkok elszöktek. Ezzel aztán jégre szaladtak és a hiszékenyek vámszedői ellen a járási rendőrkapitányság bűnvádi eljárást indított. 30. szám alatti lakos. Már régóta nem dolgoztak, hanem vadászterületül a Szeged környéki községeket szemelték ki, bízva az emberi hiszéken.vségben. A jósnők mézesmázos szavai során e deszki házacskában is hamarosan előkerült néhány ruhanemű és élelem, de a legjobb fogást két szépen fejlett tyúkkal érték el. Azt mondták ugyanis, hogy a megrontó személy nyomára nem őt is magukkal húzták a mélybe. Dicséret illeti életmentő _ munkájukért a Szegedi Hoj mokkitermelő Vállalat dolgozóit, Makai Lászlót, Kovács Imrét. Lamberg Ádámot, Mészáros Ferencet és Turi Vincét, akik önfeláldozó és bátor közbelépésükkel megmentették hét ember életét. A rendőrség révőrse ismételten felhívja a csónakázók figyelmét, hogy ladikba, vagy egyéb vízijárműbe csak annyi személyt ültessenek, amennyire csónakigazolványuk engedélyt ad. A csónakot pedig a Maros-torkolat környékén fokozott óvatossággal kormányozzák, mert itt a Tisza medre szűk és a viz igen gyors. A Szeged kotróhajó dolgozói már az említett baleset óta is három ízben voltak szemtanúi annak, hogy a kotró előtt elhaladó ladik felborult, mert a vízijárművek vezetői nem hallgattak a figyelmeztetésre.