Délmagyarország, 1961. július (51. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-23 / 172. szám

60 Vasárnap, 1961. július 23. II f „nem értem. Gondold el, a iiyei meg minap rendőr verte ki belőlem a hajnali álmot, aztán meg beakart kísérni a járási kapitányságra. Nem tréfálok, eszemben sincs. Én is csak meresztettem a szemem a szürkületben, miután kimentem a kerítéshez, ahol Fehér Dani, a mi őrsünk rendőre állt teljes díszben. Szalutált, fene nagy kimérten, és azt mondja, elnézésemet kéri, de neki parancsa van engem előállítani. Így mondta: előállítani. Pislogtam rá, hogy mi van ezzel a Danival. Nem tudtam, mit is szóljak hirtelenjében. Nevessem el a dolgot, hogy üsse kö, Fehér elvtárs, máskor azonban hagyjátok az ilyen goromba tréfát? Vagy morduljak rá gorombán, .hogy ráért volna megvárni legalább mig kivilágosodik? Dehát olyan rendes gyerek, hogy igazán. Alig múlik el nap, igencsak odajön hozzánk, ahol dolgozunk. Eléggé kedveli a politikát, lehet viccelődni vele, meg aztán szeret incselkedni a lányokkal is. Mit tehet 6 róla — gondoltam —, ha csakugyan énértem menesztették. — Osztán mi a vétkem? — vetettem oda neki, s úgy néztem rá, mint az ellenségemre. Rándított egyet a vállán és nyújtotta felém a kezét. Valami cédula fehérlett benne. — Ehun ni az írás — mondta és hangjából közömbösség dradt felém. Nem tudom, hogy az ördögbe, de olyan érzésem támadt, mintha maga a könyörtelef) hatalom állna ott előttem, amellyel szemben nekem nincs mit appelálnom. — Nézd, Fehér elvtárs — mondtam neki, miközben hátravetettem mindkét kezem, ahelyett, hogy a céduláért nyúltam volna — tudom, te nem a magad fejétől jöttél. Küldtek és most itt vagy. Jogodban áll bekísérni. Akár láncot is rakhatsz a csuklómra. De hidd el, jobban esett volna, ha azt mondod: Reggel nyolcra hivat a járási rendőrkapitány, jelenjek meg nála. Mi vagyok én, gonosztevő, vagy ... Dani a szavamba vágott és most már mentegetőzés volt a hangjában. — Én nem akarom... én nem akarom magát kísérni. Ha ígéri, hogy ott lesz időben, én majd utána megyek magának, senki se veszi észre. Hogy ígértem neki a pontosságot, hát el is ment. Én meg beténferegtem a tanyába, mint a szélütött. Dehogy dőltem le vissza az ágyta. Odaültem az asztal mellé, s cigarettát vettem elő. Kemény volt, mint a koporsószeg, s addig dögönyöztem, puhítottam, mint a nudlit, hogy szanaszét mállott a tenyerem alatt. Fogalmam se volt, mit csinálok. Hozzáfogtam öltözni, de a nadrágnak minduntalan a hátulját vettem előre. Rágyújtottam egy másik Kossuthra, de az meg azonmód kialudt a. számban. Matatni kezdtem a bakancsom után. de hasztalan túrtam össze a szekrénybe rakott vasalt alsóneműt is, csak nem leltem. Azt se vettem észre, hogy a feleségem félkönyékre emelkedett az ágyban és úgy kísérte minden mozdulatomat, mintha holdkóros lettem volna. Amikor megszólalt, suttogó volt a hangja. — Mit túrkálsz? Ott nincs, amit keresel. Ekkor tértem észhez. Vagyishát észnél voltam én addig is, gondolhatod, de minden érzékemet kötés alá fogta az egyetlen nagy kérdés: Mit akarhat énvelem a rendőrség, személyesen Szekeres Pál elvtárs, a járási kapitány? A fejem majd szétmenti képes elgondolni, hogy mi lehet a bűnöm. Aratás van. Száraz a gabona, mint a csőrege, s már eléggé potyogtatja a szemet. Vágni kellene, amerről csak érjük. Még ott vár vagy háromszáz hold, nagy része csupa gubanc. Géppel mit se lehet ártani neki, csak kis kaszával férni hozzá. Mindenki azt kürtöli, hogy most az aratáshoz kell nyomni az összes erőket. Epp az este járt nálam Káka Feri is, a párttitkár, hogy reggel lehetőleg vigyük magunkkal Magdit is, a lányomat, elég nagyocska már, elszedegetné ó is a markot. Mondtam neki, hogy nincs semmi hiba, mire a nap felérzik, kint lesz a tetthelyen az egész család. Es hogy megváltozott minden hirtelenEgyetlen énzaka sem múlott el egészen és én merőben más kilátásnak néhzettem elébe. Mondom a feleségemnek, hogy engedje aludni nyugodtan a kislányt és ha nem akar. neki se muszáj kimenni a búzaföldre. Én úgysem leszek ott, engém a városba hivatnak, a rendőrségre. — Mikor? Ki mondta ezt neked? — kérdezte megélénkülve és úgy ült fel fektéből, mintha rántották volna. Tágra kerekedett szemében izgalom és várakozás feszült. — Ne nyugtalankodj — fogtam meg bátorítón a vállát — Szekeres elvtárs akar velem beszélni. Ismered, a télen; mikor vadászatot rendeztünk, itt volt nálunk a téeszben. — Az, aki olyan szépen mulatott a vacsoránál? — Az — bólintottam. — Jóravaló embernek látszott. Ismerte az összes magyar nótát. — Még jó — válaszoltam —, hiszen ő is béresként nyűglődött valamikor a grófnál. Ezt már inkább a magam vigasztalására móndtam, mert mit tagadjam, volt bennem egy kis szorongás. Mert szerintem hülyeség az, hogy akinek tiszta a lelkiismerete, az nem fél magától a vénistentől se. Hát attól én se féltem, de a rendörséggel mindig úgy voltam, hogy azt bölcsebb dolog elkerülni jó messzire. Igaz, a tisztességemen még nem esett folt, de hallottam én már olyat, hogy besároztak embereket. Jó, jó, a végén persze tisztázódott minden, de addig megőszülhetett az illető, hogy mi lesz a sorsa. Effélék kóvályogtak a fejemben, amikor elköszöntem az úgy ahogy megnyugodott páromtól és nyakamba vettem az utat. Ha jól vélekszem, még alig múlt három óra, kicsit hamar vágtam neki. De tovább meg se lehetett volna kötözni a háznál. Ugy voltam vele, történjék akármi, csak legyek túl rajta minél frissebben. Tudod, mifelénk még nincs csinált út, csak olyan, amit a kocsikerekek vernek. Autóbuszt csak öt kilométernyi gyaloglás után ér az ember. Nekem azonban meg se kottyant a távolság. A gyengén poros, sima biciklicsapáson fürgén kapkodtam a lábaimat. Körülöttem a végeláthatatlan búzakeresztek és a kombájncsinálta szalmakupacok pazarul lehelték sajátos jó illatukat, de most alig élveztem ebből valamit. ÚfTV érkeztem hoM mé0 lézenghet*y erKezlefn» tem egy kicsit a városban. Ali a rendőrség előtt egy oszlopra biggyesztett óra, azon percre kilestem, hogy mikor kell kopognom a kapitány ajtaján. Mihelyt benyitottam. Szekeres elvtárs rögtön felkelt az asztalától és hellyel kínált. De mindjárt láttam, hogy nagyon kimért és harapós kedvében van. Nem úgy beszélt velem, mint isme— Érthetetlen — csóválta tűnődve a fejét Szekeres. — Aztán mondja csak, Bódi elvtárs, (itt már hozzátette, hogy elvtárs) csinált maga valamit az ellenforradalom idején? Erre már képtelen voltam magam viszszatartani, elöntött az epe. — A fene kirághatná a nyelvét annak, aki ezt mondta magának, Szekeres elvtárs. Vélekezhet rá. maga járt kint azokban a napokban nálunk, a községben. A tanácsházán beszélgettünk, hogy kapával verjük agyon azt, aki a nép földjéhez kalamol. Maga azzal köszönt el akkor tőlem: csak így tovább, Bódi elvtárs! Jusson csak eszébe. — Így volt, emlékszem — válaszolta, és úgy nézett a szemem közé, mintha akkor döbbent volna rá, mekkora baklövés volt engem becitálnia. Láttam, hogy tSS^TSK értelmét kezdtem látni a további védekezésnek. Beszélni akartam, de tapintatosan tudtomra hozta, hogy felesleges ebben az ügyben akár egyet is szólnom, majd ö mindent elsimít. Ha ér Valamit a megfigyelésem, láttam, kényelmetlenül érezte magát, s tán restellte is ilyentén való találkozásunkat. Szabályos bocsánatot kért tőlem, és búcsúzóul még kezet is ráztunk. Gondolhatod, milyen érzéssel kötöttem ki az utcán. Egyrészt örültem, hogy így végződött a dolog, másrészt képtelen voltam megbékélni azzal a tudattal, hogy rőssel, hanem csak egy gyanús egyén voltam neki, akit ki akart hallgatni. Elég lármásan — mintha saját meggyőződését hessegetné el magától — így kezdett velem beszélni. — A szerelmes jézusát magának. Bódi, hogy merészkedik maga ott, a szövetkezetben lázítani? Nem fér a bőrében? Hallom, hogy maga az utóbbi időben menynyire összeférhetetlen, sőt rágalmazza a téesz kommunista vezetőit... Mondta és mondta, ebben a hangnemben. Én meg ahogy járkált a szobában, mentem utána a szememmel, mintha ezt parancsolta volna. Még a pislantással is siettem, nehogy zavarjon mozdulatainak pontos rögzítésében. Valószínűleg nem voltam tudatában viselkedésemnek, mert, amikor egy idő múlva észrevettem magam, igyekeztem normális kinézetűvé rendezni ábrázatomat. Csak a szívem tájékán kezdett elhatalmasodni valami furcsa, általam eddig soha nem tapasztalt szorítás. Az elmém leállt, mint egy rossz vekker és egyáltalán nem működött. Ezt abból tudom, hogy amikor a körülöttem történtekről végre eljutott annyi a tudatomig, hogy , engem szövetkezet elleni lázítással, vagyis tulajdonképpen politikai bűncselekménynyel vádolnak, akkor sem háborodtam fel, nem ugrottam neki Szekeres Pálnak. Valami bénulásnak okvetlen kellett lenni a tagjaimon, mert ismerem magam, elég hirtelen természetű ember vagyok: ha igazságtalanul belémtalpalnak, én ütök, nem nézem hova. Mondom, egyszerűen úgy ültem ott, mintha letaglóztak volna. Sokáig tarthatott nálam ez az állapot, mert Szekeres elvtárs már vissza is ült a helyére, és némileg csillapodott hangon szólt hozzám: — Beszéljen már, miért csinál maga ilyeneket? Ekkor zökkentem vissza eredeti önmagamba. A velem szemben ülő egyenruhás embernek minden szava olyan elevenen kezdett élni, lüktetni bennem, hogy szinte egyenként éreztem rettentő súlyukat. Mégsem válaszoltam neki mindjárt, először lebuktattam a fejem a két tenyerembe. Szikrája se volt bennem az indulatnak, nem éreztem mást, csak végtelen és tehetetlen levertséget. Ha énvelem ezt lehet tenni — gondoltam — akkor itt az igazság annyira bizonyosan kiadta a lelkét, hogy kár bajlódni a föltámasztásával. Mert kinek vétettem én valaha? Tettem én az útjába valakinek akár egy gazszálat is? S a szövetkezet! Igaz. hogy még alig egy esztendeje vagyok csak benne, s azt sem tagadom, hogy azelőtt a végletekig rugdalóztam ellene. Miután azonban a bátyám meglátogatott a barcsi Vörös Csillag-ból és azt mondta, menjek bátran bele, ne féljek semmitől, hiszen ebben rejlik az igazi paraszti boldogulás titka, hittem neki. Amit mások mondtak, mind elengedtem a fülem mellett, egyedül csak a bátyám szavára hajlottam. Ügy okoskodtam, h,ogy ő nem akarhat rosszat az öcscsén'ek. Ha csak ebből le nem szűrték, hogy alá akarom ásni a mi Dózsánkat. Felemeltem a fejem, és azt válaszoltam, megfontoltan a kapitánynak: ' Nézze,... elvtárs, (megadtam a tiszteletet, nem úgy mint ő nekem, hogy csak egyszerűen Bódinak szólított) én ennél többet se hallottam minderről, amit itt elsorolt. Ha elhiszi, amit mondok, jó, ha nem, arról sem tehetek. Tudja jól, ki vagyok ismer, hiszen egy uraság sorvasztotta' mindkettőnk életét. Nekem is ez a rendszer adott kilátásos emberséget, és hebár nem vagyok piroskönyves kommunista, leköpném magam, ha szót emelnék ellene. Mást nem mondhatok, ha felakasztat, akkor se. engem a Dózsa téesz vezetősége el akart vitetni a rendőrséggel. Sétálgattam, amerre vitt a fejem, aztán letettem magam egy padra. Az autóbusz csak délután indult vissza, volt elég időm a morfondírozásra: ugyan kinek lehetek én Uyen nagyon láb alatt? Kezdtem sorravenni azokat, akikről úgy gondoltam, hogy szavuk lehet Szekeres Pál előtt. Kószó Illés, az elnök? Nehezen tételezhető fel róla ilyesmi. Ha rá volna bízva, tán egyet sem szólna soha senkihez. Meghallgat 6 minden észrevételt, panaszt, de aztán megy, mindig siet. Fehér holló kint a gazdaságban, örökké úton van, a szövetkezet ügyét-dolgát intézi.- A politikával mintha keveset törődne, csak pénzügyekben szaladozik leginkább. Már nyolc éve elnök, de ha egyszer leváltják, a tagság közül aligha jön valaki olyan jávaslattal, hogy emeljenek szobrot neki. Hit akkor? A főagronómus? Áh, az mindig menne vissza Pestre, a legkisebb baja is nagyobb annál, hogy beleártsa magát olyasmibe, ami nem az ö hatásköre. Tán u főkönyvelő? Na, az meg maholnap teljesen belevész a kimutatásokba. Marad a párttitkár, Káka Feri. Beláthatod, végül csakis rá gyanakodhattam. Nehezemre esett ilyen piszkosságot feltételezni róla, de hát mit lehessen tudni, kiben mi lakik. Egész tavaszon ott húzta a kapát a többiekkel a gazos kukoricaföldön, vagyis nemcsak a hangjával, hanem a karjaival is kommunista módra viselkedett Azóta pedig, hogy belefogtunk az aratásba, reggelenként mindig hozta a csudafinom szilvóriumot. Szeret vitatkozni, de soha semmivel nem lehet kihozni a sodrából. Mosolyog a legmakacsabb ember értetlenkedésén is, s ha kell, kifogyhatatlanul magyaráz azoknak, akik még mindig a hasukat féltik a szövetkezetben. Az ö keze lenne mégis ebben a dologban? Nem fér a fejembe. Na, gondoltam, majd kiugrasztom én a nyulat a bokorból. Ezzel haza is mentem a tanyára és még a feleségemnek se szóltam arról, micsoda szennyes hullámok csapkolódnak a becsületem körül. Este még a tyúkokkal lefeküdtünk, hogy reggel, ha virrad, ha nem, négy órakor már indulhassunk • vágni a búzát. El is aludtam miht a bunda, nem háborgatott a lelkiismeretem. Kint a gubancos búzánál találkoztam a párttitkárral. . Mókás kedvében volt, hol ennek, hol annak mondott valami vicccset. Miközben fente a kaszáját, odaléptem a háta mögé. — Nem sül ki a szemed, te Feri — mondtam fojtott csendesen —, rendőrt küldesz arra. akinek a pofája nem tetszik neked. Legalább csak egyszer szóltál volna, hogy mi bajod velem. Na, de te is megéred a pénzed, mondhatom. Feri mintha kővé dermedt volna. A kaszakövet tartó keze úgy maradt az éles penge alatt, mintha hirtelen elfelejtette volna, hogyan kell a fenést folytatni. Még a szemét sem villantotta rám a válla fölött, csak állt egy darabig úgy. ahogyan megszólítottam. Beletelt egy jó perc, mire felém fordult és elnevette magát. — Elment az eszed? — kérdezte derűsen. — Csak ne tetesd maggd. Tegnap korán, még a csillagok is hunyorogtak, Dani jött értem, a rendőr, hogy bekísérjen. A te műved ez, ki másé. He .hiúd hogy Káka Feri erre már lelesat'nnt Kofája élét komótosan belebújtatta egy kupac kombájnszalmába, engem meg lcaronfogott, hogy menjünk kicsit félre, mert amit mondtam neki, az irtó komoly dolog. Szótlanul lépkedtünk a dinnyeföldön hegyesedő csőszkunyhóig. Ott lekucorgott a n'ád tövébe, engem is lehúzott maga mellé és azt mondta: — Beszélj értelmesen. eifr„Jt„— ,Í tövéről hegyére, hotloadtam neki gyan küszöntöu ram a tegnap reggel és mire végeztem Szekeres kapitánynál. A legvégére természetesen hozzáfűztem, hogy sajnálom, de nem tudom ennek eredetét máshoz visszavezetni, mint őhozzá. '• Mosoly ült ki az arcára, de azon nyomban el is komolyodott. Még nem láttam ennyire izgatottnak. Kettőt szívott a cigarettáján, s már dobv is be nagy ívben a diniíyeindák közé. Gyújtotta a másikat, de engem elfelejtett kínálni. — Mi a fene történik itt? — kérdezte inkább önmagától. — Mert hogy mondjak is már valamit no, én most hallom mindezt először. Higgyél nekem, Tónikám, • én nem szoktam letagadni, amit csinálok. De ez a Szekeres is egy emeletes marha, ha kimerte küldeni azt a rendőrt. Olyan meggyőző volt a hangja, hogy elpárolgott belőlem a maradék indulat. Jólesett hinnem, hogy mégse alávaló a párttitkárunk. De hát ezek szerint még mindig nyitva áll a kérdés: ki a feljelentő? — Ez tisztára politikai természetű dolog — tűnődött hangosan Káka Feri —, nekem feltétlenül tudnom kellene róla. Ki tehette? Ugyan ki lehet az a kétbalkezes "politikusaki ilyen disznóságot mer elkövetni. — Gyerünk — mondtam neki —, várnak a kaszák. — Hiába találgatjuk itt, nem ér az fészkesfenét se. Majd Szekeres elvtárs kinyomozza. Biztatott, hogy effelől nyugodtan lehetek. Már indultam is, de a párttitkár utánamszólt. — Vár), még egy cseppet, te Tóni! Mondd, összevesztél te valakivet mostaná- ' ban? — Mit akarsz vele? Nem vétek én a légynek se, de engem is becsüljenek mások. Jóban vagyok itt a külső majorban mindenkivel, hacsak .., — Hacsak? — sürgetett Káka Feri. — Azt akartam mondani, hacsak Karsai nem, a brigádvezető. — Miből gyanítod? — Majdnem egymásnak ugrottunk, de hát ez még a tavasszal történt. Elmeséltem neki az esetet aprólékosan, mire ő némi hallgatás után felállt és kijelentette: — Légy nyugodt, én a végére járok ennek az egész históriának. Állta is a szavát. AÍig telt bele három nap, képzeld, kiderítette, hogy. az elnök., meg Karsai Elek brigádvezetö a tettes. •'• Látom, téged is Tl ^anatban én se akartam hitelt adni neki, azonban mikor a párttitkár kegyéilenül beolvasott mindkettőnek a pártbyulésen, ahová engem is meghívtak, meg aztán a megyei titkár is irgalmatlanul megmosta a fejüket, nem maradt bennem kétség. Csak csóváltam sokáig a lejem, hogy hát csakugyan igazsága van annak a mondásnak az alamuszi macskáról, meg a másiknak is a sánta kutyáról. Jóleső érzés volt hazamennem arról a gyűlésről. Olyan elégtételt kaptam az egész tagság fülehallatára, hogy. iga,zárt egy szavam se lehet most már. De hadd mondom már el neked is dióhéjban a kiegészítést. Még a tavasz elején névtelen levelet kapott az elnök, hogy Karsai Elek brigádvezető dézsmálja a közös takarmányt. Éppen közgyűlést hirdettek aznap estére a központba. A mi majorunkból is bent volt 'mindenki, csak én nem, mert lakodalomba kellett mennünk. Állítólag felolvasták ott a gyűlésen a levelet és az elnök megkérdezte végül: ki tud valamit a Topásról. Egy mukkot se szólt senki, igy hát Össze is hasogatták azt a bejelentést ott rögtön. Hanem az ügy mégsem záródott le. Másnap találkoztam Kórsaival, s gyanútlanul megkérdeztem tőle, hogy mi történt a közgyűlésen. Mire ő zupásőrmesteri modorban nekem támadt, elkezdett üvölteni, hogy én írtam azt a névtelen levelet. Szavai úgy hatottak rám, mintha orrba vert volna. Mondtam nek.1, hogy fogalmam sincs, miről van szó, de ha így folytatja, én kitaposom a belét. Közénk ugrottak ketten ts, igy hát nem estünk 1 egymásnak. Felkerestem azonban az elnököt és panaszt tettem a brigádvezető magatartása ellen. Kószó Illés meghallgatott, majd szokásához híven elsietett valahová.! CSak anynyit mondott, majd ő beszél Karsai fejével. Beszélt is vele. Coak alighanem nagyobb súllyal bírt előtte a brigádvezető szava, mini az enyim. Kisütötték együtt, hogy én a szövetkezet izgága ellensége vagyok, aki el kell hallgattatni. Látod, nem sikerült nekik.