Délmagyarország, 1961. július (51. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-02 / 154. szám

Vasárnap, 1»1. július 2. 6 ÉPÍTKEZÉSEN — MÁYER GY ULA RAJZA Bőjtös J. Szilveszter: DAL Nem láttam- Tirolt, és Nizzát sem még, csak járőr voltam: végek kóbora, nem tudom mit rejt északon a jég, * 5 nem leltem banánt délen még soha. Rögökben itt él ősapám ökle, kaszára termett, két öles paraszt. Őrzöm örökét féltve, örökre, Hisz a jövendő engem is maraszt. Nekem nincs tevém, se Chewroletem, és nem nyaraltam még az Adrián, szülőimet hősi sirba tettem s most virágokban él tovább anyám. Jövendőm ott ég a tiszta napban, vértanúk dicső emlékére süt, a termőföld zeng messze alattam, derűs e táj és csábos mindenütt. Maroknyi béke, munka a vágyam, élni szeretnék emberek között, nem hagyni romot, sebet utánam de várost, falvat, értelmet, erőt. Gyárat, munkát, embert énekelnék. Boldog köznapok ünnepi dalát, Én nem láttam Kubát, Ceylont sem még, de minden tájék fia jó barát. Slmai Mihály íftiqrammák A túlvilágra révedt, s mert tapodtat se tett veszendő földi dolgokért, csak halálával tudódott ki röla, hogy élt. Ürias eleganciája közöttünk nagy hatást nem ér el, s egyáltalán: mit akar nálunk folt-hátán-folt becsületével? • Ha egyszer majd pokolra süllyed az izzó mélyből is kibőg: disznóság, hogy Iksz Ipszilonnal közös szurokban főzik őt! • Erények hőse, Habracsákné! lemondás volt mindig a gondod; s hogy tisztel téged minden ember, miközben mindennek lemondod! FOssy László: A RÉGI TARS Fölüvöltött a kutya-kórus, hogy csóvát, szót dobtam neki; a bús terembe, honnan éltük a mi létünket élteti. Csaholt, vonított, verte rácsát dühödten mind, s a vas kemény; és nincs kiút s nincs őket védő nagy szív sehol, s itt semmi fény! Sűrűszövésü terveinkben szükség ez, égető haszon nekünk, s a pokluk kénytelenség, S tetőzik késsel, asztalon. Szenvednek ők a tűszúrástól föl, szélső kínig s rajta túl, a pusztulásig; holnapunkért, mely vesztük árán így tanul. Honnan jogcímünk egybegyűjtni ügyünkhöz nagy- meg kiskutyát? kínpadra vinni régi társat erőnk jogar csak — s mind a vád: Üres hang mégis orvos ellen, ki embert néz, nem állatot, s pecséttel szór ily meghitt pajtást tovább, tovább s az vérzik ott, Hol nincs számára többé pardon; ebsors csak végzetet terem; lett őrizőnk, majd princ, ölebke, száll űrbe, s hullik jeltelen. Balázs Laza jra ébredt DÉR ENDRE: ezen a már- ~ ciusi vasárnap reggelen, a nyugati határ mentén, Sompor városában. Tompa moraj hatolt a Győri út felől a szappanüzem udvarára, melynek egyik belső sarkában Laji ideiglenes szállása húzódott meg. A tompa dübörgés aláfestéseként cincogó hangot hallattak a vén üzem megremegő ablakai. Akárcsak Laji házigazdája, a szappanüzem mindenese, aki szinte rátörte a fiúra az ajtót Az apró öregember külsőre is ijedt egérre emlékeztetett, rémülettől táguló szemével, izgalmában remegő bajuszká jávai. — Fiatalúr! — hebegte, s ráncos arca hamuszínűvé szürkült — Itt a háború! — Hol? — kérdezte gépiesen, még az álomtól kábán Laji. — Kint az utcán. Lessen csak ki a kapun! Higgye el nekem, ez maga a halál... L

aji sebtében kapkodta magára a ruhadarabokat, s átrohanva az udvaron, egy perc múlva kikémlelt az ajtón. Az öregnek igaza volt Maga a Háború dübörgött az úton, lánctalpakon, könyörtelen közelségben. Tankok félelmetes, hosszú sora özönlött, komor egymásutánban. A tankokat vezető német katonák pléharccal mozdulatlankodtak a hatalmas gépeken. Szobormereven ültek, vagy álltak, mintha egyáltalán nem érdekelné őket a riadtan bámészkodó embercsoport Mivel a város belsejébe vivő műúton szemmel láthatóan lehetetlen volt közlekedni, Laji jókora kerülővel futott a tanítóképző irányába. Csípős, télies szél csapott az arcába, s könnyeztette, de ezzel most alig törődött. Magdust akarta látni mielőbb, hogy együtt lehessenek ezekben a végzetes órákban. A falukutató képzősök tegnapi Kossuth-ünnepségének előadását is azért vállalta el még három hete, s Pestről azért tette meg szívesen a hosszú utat Somporig, hogy két-három boldog napot együtt tölthessen Magdussal. Most már vége a nyugalomnak... Csak haza ne futott volna a lány az öregékhez. Az öreg Ferenczit két éve egy dunántúli nagy faluba helyezték igazgatónak. Somporhoz 15 kilométernyire. A költözködés kellemetlensége mellett némi előnnyel i* járt: Magdus érettségi és különbözeti vizsga után beiratkozhatott "prepának*. Ebben az évben oklevelet kellene szereznie... A prepák internátusa előtt is lázas nyüzsgést tapasztalhatott Lajt Szorongva nyitott a tágas ebédlőbe. Stentori hang csapta meg mindjárt az ajtó mellett. Magdusék az ebédlő rádiója körül csoportosultak. Indulókat pattogott a gép, majd férfihang hallatszott..." A felerősített hang messzire harsogott a készülékből. Laji agyát baltaként hasogatták a szavak: — Abból a célból, hogy.:: a háromhatalmi egyezményben szövetkezett európai nemzeteknek a közös ellenség ellen ... minden erő mozgósításával ... kölcsönös megegyezés alapján ... hozzá fog járulni... régi barátság és fegyvertársi együttműködés szellemében ... Magyarországnak minden segítő eszköze a közös ügy végső győzelme érdekében latba vettessék !... A

rádió tovább bömbölt, csak Magdust nem látta sehol. Sehol a lányok között. Előretolakodott a zongoráig, majd vissza és akkor... szembetalálkoztak. Magdus erős szorítással fogta a fiú nyakát, Laji meg átölelte és úgy maradtak sokáig. Egymáshoz tartoztak most már elválaszthatatlanul, egyedüli értelmeként a világégésben. — Lányok! — kiáltotta valaki a bejárat felől. — Ki meri kitűzni a kokárdát? Langaléta fiatalember állt az ajtóban, szétterpesztett lábbal, égő szemekkel. Táskájába nyúlt, s széles mozdulattal szórta az apróra vagdosott nemzetiszínű szalagokat. A lányok egy részének volt kokárdája még az előző napi Kossuth-iinnepélyről. Percek alatt nemzetiszinbe öltözött az egész ebédlő. — Nagygyűlés kezdődik az erdőmérnöki karon — hirdette éles hangon a nyurga. — Minden magyar diáknak ott a helye! Ki mer velem jönni? — RÉSZLET — t Csaknem az egész terem utánazúdult. — Allj! — tartotta fel Laji őket az udvaron. — Ne egyszerre, mert akkor egyből lekapnak. Kisebb csoportokban, lányok! — Helyes — egyezett bele a hosszú. Csontos tenyerét Laji elé terítette. — Ihász Elek erdőmérnökhallgató. Balázs, bölcsész. — Pestről, szofoszkám? Mi járatban? — Kossuthról beszéltem tegnap a prepáknak. — Te voltál? Nagy dolog volt, de most már vigyázz. Nem hiszem, hogy meg nem jegyezték mások is, amiket a függetlenségről mondtál... Magdus egészen hozzátapadt Lajihoz. — Istenem, csak nem lesz baj? — Ennél nagyobb már nem lesz — mondta keserűen az erdész. — "Hű szövetségeseink... * És ezt tűrtük, egyetlen puskalövés nélkül! De még nem késő... Az erdőmérnöki kar városszéli épülettömbjének egyik alagsorában már tartott a gyűlés. Lajiék alig tudták befúrni magukat. A

csarnokszerű, homályos terem dugig volt kokárdás diákokkal. Mérnökhallgatók, prepák, s a protestáns teológia hallgatói egymás hegyin-hátán szorongtak benne, lehettek jó félezren. Elöl, a dobogón két fiatalember zúdított egymás felé pergőtüzet a szavakból. A többiek feszült csendben hallgatóztak. Lajiék beléptekor a jobboldalin volt a sor. Fekete kohászegyenruhát viselt, aranygombos, sötét sapkáját kohászmódra bal vállára dobta. — Fiúk! — járta be hangja a termet — Mióta magyar a magyar, mindig a német sógorságától koldult! Ha a magyar ifjúság a száját tátja, puszta tétlenségével is sírásója lesz a magyar népnek! — Ügy van! — zúgott rá elöl néhány elsőéves "bulek*. — Barátaim! — hadonászott a Jobboldali, az erdészruhás. — Bajtársak! Erdőmérnök hallgatók!... — Fúj! Fúj! — kiáltották elöl ugyanazok az elsőéves "bulekek*. Az nem zavartatta magát. Fényes Ede nem először került ilyen izzó hangulat középpontjába. Hangja még élesebben hasított: — Bajtársak! Nyugalom, higgadtság! Ne őrüljetek meg. Nyugalommal, türelemmel fogadjuk az eseményeket! Ez mutatja meg a magyarság igazi erejét. Nemzetünk régóta sorsközösségben él a német néppel a Duna-medencében, lelki és szellemi adottságaink közösek!.., Nekünk nincs más utunk: vagy velük, vagy elveszünk, és a bolsevizmus tapos rajtunk végig!,.. Bajtársak! Most már hittel és bizalommal nézhetünk a jövő felé! — Ügy van! Ügy vart! — kiabálták elöl ismét a "bulekek*. Ihász előreugrott Lajiék mellől. Teljes erővel nyomult a katedra felé. A kohász mellé pattant a dobogóra: — Barátaim! Ki vállalja az ítélő történelem előtt azt a gyalázatos szégyent, hogy a magyar Ifjúság puskalövés nélkül engedte az országba a fasisztákat?! A dermedt csendben szélesre tárult az oldalsó ajtók egyike. Tiszteletteljes sustorgástól övezetten ősz hajú úr lépett a terembe. Korát meghazudtoló fürgeséggel vonult a katedrára, miközben nyugtalan tekintetét le nem vette a fiatalságról. — Megőrült, Ihász? Mi van magukkal? Nem tudják felfogni ésszel, hogy épp most nem lehet meggondolatlanul beszélni? Micsoda felelőtlen játék ez a tűzzel? Felnőtt emberek maguk, kérem? Nem látják, hogy ebben a feszült légkörben minden cselekedet, minden kimondott, sőt ki nem mondott szó is kétszeres súlyIyal esik latba? Nem gyerekjáték ez, kérem, mindenki őrizze meg a nyugalmát. kérem! •— Dékán úr, kérem — próbált ellenkezni á hosszú, de az ápolt öregúr energikusan szakította félbe: — Aki tíz percen belül nem hagyja el a termet és az épületet, többet ide be nem teheti a lábát. Automatice kizáródik az egyetemről. Ezt tessék szó szerint venni, s a legkomolyabban megfontolni, kérem. S

arkonfordult és sietős léptekkel hagyta magára a fiatalságot. Mihelyst becsapódott az ajtó mögötte, bábeli zúgás következett. — Ezt jól megcsináltad! — fenyegettek ököllel egyesek az elszánt terpeszben maradó Ihász felé. — Mindjárt riasztja a rendőrséget! Mind a sitibe kerülünk. — Fenét a rendőrséget! Egyenesen a Gestapót! Fényes Ede a nagy zűrzavarban példamutatón indult a kijárat felé. Szórványosan követték, de negyed óra múlva mégsem maradtak harmincnál többen Laji és Ihász körül. Azok is majdnem mind prepák voltak... A hosszú még mindig jellegzetes terpeszállásban mozdulatlankodott a dobogón. — Ennyit ér a magyar bátorság..: Ez a legendáshírű hősiesség — nevetett fel gúnyosan, mikor látta, hogy a harmincas csoport szilárdan tömörül köré. — Ennyien maradtunk a sok hősből? Egyetlen vén trotyli szétfújja az egész társaságot. — Ezt pont nekünk mondod? —• kérdezték vissza a prepák. Laji Ihász elé állt: — Mi lesz? Mi a tervetek? Ihász csontos öklével a levegőbe sújtott. — A kaszárnyákkal nem kísérletezhetünk, azokat megszállták. Nincs más hátra, mint megrohanni a leventeházat, s ott felfegyverkezni. — Leventepuskával akarsz tankokat lőni? — Mért ne? Van ott egv csomó Vécsey-féle kézigránát is! Különben is, akinek nincs mersze, marad. Mí. néhányan megtesszük a kötelességünket. Nem tűrjük azt a szégyent, hogy valaha is azt mondhassák a magyar fiatalságról: puskalövés nélkül tűrték a németek megszállását. — Nem a mersszel van haj. hanem a logikával — válaszolt Laji magáraerőszakolt nyugodtsággal. — Én legalább annyira gvűlölöm a fasisztákat, mint te. De szerintem sokkal okosabb és célszerűbb akciók is vannak az általad ajánlottnál. Mit érnónk el vele7 Azt. hogv mindnyájunkat. kinyírnának. Az kell. hogv minél többet ártsunk nekik, de az akciókat óvatosan és fifikásan kell kidoleoznl. Hiszen annviféle formája lehet a különféle szabotázsnak, az ellenük való hangulatkeltésnek — és még a fegyveres ellenállásnak is. Hn tovább maradunk életben, többet árthatunk. nem? Nektek mf a véleményetek? — fordult a hallgató képzősökhöz. Azok elszánt emberek Voltak: — Jobb ma egv flóber. mint holnap egy tank! Mindenekelőtt szerezzünk fegyvert, s aztán majd meglátjuk. — Ez a többség akarata? — nézett körül Laji. — Ez! — lépett le döngve a dobogóról Ihász. — Akkor te olajra lépsz, ml? — Nem.;: — nézett el Ihász feje fölött Laji. — Csak énpen nem tartom ésszerűnek az egészet. — Majd megláttuk! — indult meg széles mozdulatokkal a keszeg. — Túl sokáig fontolgattunk máris. Megvártuk, míg a nvakunkra ülnek a nácik és helyettünk is ők döntenek. Itt az utolsó perc. Vagv most cselekszünk, vagy nem érdemeljük meg a szabadságot. Annyit mégis elért Laji, hogy alkonyatkor közelítették meg a leventeházat. Maedustól hosszan búcsúzott, s megfogadtatta vele: nem megy utánuk. hanem az Internátusban marad. Magdus az utolsó pillanatban mégis utánuklopakodott. O

lyan meglepetésszerű nyugalmat tapasztaltak a székház körnvékén, mintha teremtett lélek nem lenne a közelben. Laji épp a kilincset markolászta óvatosan, amikor az egyik fa mö«fül hirtelen egy rohamsisak villant elő. — Halt! A német őr felemelte géppisztolvát. A fiúk keze lassan a magasba emelkedett.