Délmagyarország, 1961. április (51. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-27 / 98. szám

1961. április fHuHUá&é&et Képzőművészeti kiállítás a múzeumban és a képtárban mint ábrázolási téma, a múltpan nem volt kívánatos, sőt ennek művészé üldözött volt. Ezért van az, hogy ebből az árnyékos korból eszmeileg bár magasértékű, de főleg apró méretű, sötét tónusú rajzocskák és arasznyi kisplasztikák maradtak fent, melyek sokszor csak illegalitásba szorítva fejthették ki hatóerejüket. A képtárban lévő tárlatot ezzel szemben színekben gazdag s nem egyszer nagy méretű olajfestmények díszítik. Más világ alkotásai ezek, melyeken szocialista valóságunk felszabadult ereje és mindent betöltő fénye tükröződik. Az üzemekben és az építkezéseknél dolgozó munkások e képek szerint már nem rabjai, hanem urai, alkotói gépeiknek és saját életüknek is, ÉRDEMES MEGLESNÜNK a szegedi képzőművészek Felszabadulási Pályázati Kiállítását nézegető emberek arcát, melyről 'egyszeriben eltűnt az a komorság, melyet a múzeumi tárlat anyaga rárótt. A derűs színű képek bizakodással töltik él a szemlélőt, s a munka dicséretét tükröző művek megerősítik a tárlatlátogatók emberformáló hitét. Pintér József és T ápai Lajos erőteljes üzemi munkásai, Dorogi Imre színpompás aratóasszonyai, V i nk l e r László nagy építkezési kompozíciója, H e m m e r t János dekoratív szabadtéri jelenete, V l a sic s Károly meghitt nagyanyója, Zombory László reményteljes felszabadulási képe, Erdélyi Mihály, Major Jenő és V in c ze András finom koloritú figurális ábrázolásai, Dér István izmos fiataljai, Kopasz Márta ötletes plakáttervei és Tóth Sándor tehetséges szobrászmunkái, valamint több más elismerésre méltó alkotás tanúskodik a szegedi dolgozók megváltozott mostani, erőfeszítést kívánó, de szabad, boldog munkáséletéről. Nem lehet meghatottság nélkül szemlélni azt, hogy a vasárnapok ünnepi csendjében múzeumunk és képtárunk látogatói, a kultúrára szomjas dolgozók tegnapi és mai generációi, mint lépkednek egyik képtől vagy szobortól a másikig, melyek munkáséletük két, merőben különböző arculatát tükrözik. Ha e kis beszámolót azzal kezdtük, hogy Szegeden talán soha nem volt szebb témájú képzőművészeti kiállítás, mint a két mostani — ellentétében is egységes —1 tárlat; megállapításunkat befejezésként ki* egészíthetjük azzal, hogy ennél időszerűbb képzőművészeti rendezvény sem volt, mert a nemzetközi munkásmozgalom nagy ünnepét, május 1 -ét, méltóbban tárlat nem köszönthette volna. , Szelcsi Zoltán SZEGEDEN talán soha nem volt szebb témájú képzőművészeti kiállítás mint most, amikor pompás festményeken, rajzokon és szobrokon keresztül megismerkedhetünk a magyar — és ezen belül a szegedi — munkásélet felejthetetlen nyomorú múltjával és mostani felszabadult, építő jelenével. E mindnyájunk számára tanulságos két tárlat úgy oszlik meg, hogy a munkásélet múltját a leghaladóbb magyar brázoló-művészek tolmácsolásában, a múzeum központi épületében láthatjuk. A munkásélet — konkrétan a szegedi munkásélet — jelenét pedig a képtár földszinti helyiségében, a szegedi képzőművészek sikeres Felszabadulási Pályázati Kiállításán. Talán nem vonunk le e kiállítás-komplekszum értékéből semmit, ha eláruljuk, hogy minden különösebb szándék nélkül, két tárlat "véletlen találkozásából* teremtődött meg a Munkásélet immár keserű történelemmé alakuló tegnapja és a kiteljesedett jövőt ígérő májának képekben és szobrokban való bemutatása. A fővárosból érkező vándorkiállítást, mely címében is a Munkásélet nevet viseli, a Legújabbkori Történeti Múzeum értékes anyagából állították össze. D e rkov it ssal' az élen, főleg a két világháború közt működő szocialista művészcsoport alkotásait tartalmazza. Kizsákmányolás, szenvedés, munkásküzdelem: ez jelenítődik meg leleplező élű, forradalmi hatású grafikáikon vagy kisplasztikáikon. Az egyedül vagy párosával nézegető tárlatlátogatók szinte "stációról-stációra* haladva állnak meg egy-egy, kép vagy szobor előtt, mely saját vagy apáik és anyáik életének egy már lezárt, de soha el nem felejtett borús korszakát tükrözik. A KIÁLLÍTOTT MÜVEK sorozatán kaleidoszkópszerűen idéződik fel a dolgozó tömegek embertelenül elnyomott, nehéz élete és kilátástalanul, sivár jövője. Pincehelyiségben dolgozó áljapotos mosónők, hétrét görnyedt, inaszakadt kubikosok, csendörszuronytól kísért proletárasszonyok és éhbérért cipekedő rakodómunkások szívszorító alakjait láthatjuk Derkovits Gyula, Varsányi Pált, J ándi Dávid, B etlen Gyula és mások alkotásain. Nem kerülheti el azonban figyelmünket a munkások legjobbjainak, a kicsiny, de meg nem tört serege, akik mint U itz Béla, Egry József vagy M fys z á r o s László művein néha puszta kezzel, de egyesült erővel szállnak szembe állig felfegyverzett elnyomóikkal. Ha összevetjük a múzeumban és a képtárban lévő kiállításokat, merőben más összbenyomásunk támad. A munkásélet, JÖ BARÁTOK A történet színhelye egy skandináv kisváros. Szereplője két orvos. Lehetne talán két ügyvéd, két tanár, vagy két másféle közéleti ember is, de maradjunk az orvosoknál. Nincs különösebb előzmény. A két orvos testi-lelki barátságban élt egymással, már az elemi iskola első osztályában is. A gyorsan múló évek csak mélyítették ezt a barátságot, hiszen egyívású emberek nemcsak életkorban, szokásokban, de sokszor még a francia saláta fűszerezésében is azonos gusztusúak. Az egyik hosszú, vörös ember, szőke hajjal, komor ábrázattal, a másik meg alacsony, fekete férfi, aki mintha nem is valódi skandináv lenne. Inkább olaszos típus. Szóval egészen összeillenek. Egy Jangyos tavaszi estén elhatározták, hogy vidám, görbenapot rendeznek közösen. Egy-egy csinos skandináv szőkeséget vettek maguk mellé a Simca kocsikba. A Hotel Páris-ba mentek, mert csak ott igazán valódi a bor. Éjfél után egyeztek meg kellemes, mámoros hangulatban, hogy hű barátságukat kézírásos szerződéssel is megpecsételik. Azt majd persze józan állapotban. Záróra előtt távoztak, hogy máshol tovább folytassák a bacchanáliát. Azután mégis úgy döntöttek, hogy elválnak és hazaviszik a szőkeségeket. Másnap a kisváros napilapjában feltűnő helyen hirdettek pályázatot vezetőfőorvosi állásra, a Semmelweis-klinikára. Újságolvasó emberek voltak, mondani sem kell tehát, hogy észrevették külön-külön. Meg is pályázták mindketten. De egymásnak nem vallották be.' Ellenkezőleg. Egymásközt így beszéltek: — Csak népi pályázom e, bagatell helyre? — fitymálta a meghirdetett állást fölényes ha'ngsüllyal a hosszú, SOMFAI LÁSZLÓ: HÁROM STÁCIÓ 20. Hogy a fekete asszonnyal mi lesz, azt bizony nem tudja. Őszintén szólva att várta a tanárnőtől, hogy nem biztatja annyira azzal a másik asszonnyal való házasságra. De hát ez már így van. Mit törődik ővele Kolonics Magdolna? Hiába tanul ő, hiába irányít itt egy csomó embert, mégse tanár. De meg az sem kizárt, hogy a korkülönbség miatt nem jut ilyesmi az eszébe. Tizenöt év nagy idő, s emlékszik, húszéves korában ő is úgy nézett a harmincöt esztendősökre, férfira, nőre, mint öregekre. .Lépdelt a nő mellett a tepsiarcú hold alatt. A jégenyefák hosszú árnyékain tapodtak. Néhol kutya vakkantott rájuk. Egy-egy léckerítés vagy kapu mögül, váratlanul, orvul. Magda össze is rezzent egyszer, s visszahőkölt. — Még fellököm magát! — Dehogy lök — mondta Vajda. — Jobban állok én a lábamon. — Azt tudom. De ez a kutya ugyancsak rámijesztett. — Ez a dolga. Hivatalból teszi. — Ahogy maga is kísér most engem, ugye? Vajdát állonvágta ez a csúfolkodó beszéd. Ha most nyomban ugyanígy vissza tudna vágni kissé tréfálkozva, de egyben komolyan is, talán megtudna valamit. De nem fogott a feje, a szája is néma maradt. Húszat is elléptek, mire szólt. — Nem hivatalból teszem... — Azt, hogy "jólesik, azért jövök*, nem tudta kimondani. — Megyek, hazafelé, egy az utunk, hát megyünk. így van. — Tökéletesen. El is akadt megint a beszéd. Ezután már csak rapszodikusan szóltak egyet erről-arról, hogy ne hallgassanak. A kapuban sietve nyújtott kezet Magda. Sok volt ez az est. Nagyon fáradtan és kábultan dőlt az ágyba, s azonnyomban belesüppedt az álom vattájába. 3. Bóráknál évek óta bevett szokás volt a téli fagylaltdélután. Az idén megkéstek -frele. Máskor január-február táján szokták repdezni, az idén azonban valami oknál fogva ez alaposan elcsúszott. Április lett, mire észükbe jutott. Ilyenkor tíz-tizenkét barátjukat meghívták, megették a három kiló vaníliafagylaltot öt órakor, egy óra múlva meg — teát. kaptak apró sós és édes, süteményfélékkel, amelyek készítésében Emma asszony, a ház úrnője utolérhetetlen és legyőzhetetlen mesternek bizonyult. Volt azok között sajtos rúd köménnyel és anélkül, habcsókpuszi, a közepében egy fél dió, csokoládés-fügés-lekváros bomba (nem robbant, hanem villámgyorsan elfogyotí, ez volt a sláger), házi keksz, ánizsos lapocska, sós és édes ostya, és még ki tudná felsorolni mifélék. Hisz van már minden, nincs hiánycikk, süthet-főzhet Emma asszony, amit csak akar. Mert a regényolvasáson, a zenén és a selyemre való festésen — kutyákat, virágokat — kívül ez egyik passziója. Most nem is igen csinált tízéves házassága alatt, s gyereket sem sikerült szülnie, pedig milyen nagyon akarták volna, főleg az elején. — Páradjatok be, drágáim! — fogadta személyesen a vendégeit és sorra osztogatta a nőknek a kijáró egy vagy két puszit. Magda életében először vett részt az ominózus Bprféle fagylaltpartin, bár a gyógyszerészéknél három hónap óta elég gyakran megfordult. A társaság majd minden tagját ismerte, csak a bankosékat nerp. meg még egy bankost, aki azokkal együtt jött. Ez a fiú a harmincas évek elején járt, magas, markáns arcú, csinos ember, legény, aki úgy hozzánőtt Bózóné borvörös taft szoknyájához, hogy attól kellett félni, le sem lesz vakarható onnét többé, de ezen a délután minden bizonnyal nem. Amikor Magda a gyógyszertár épületén belül, az udvar alsó végében fekvő szép, háromszobás lakásba becsengetett, még csak a fentiek voltak jelen. Nyomban észrevette, hogy ebben a társaságban ő a legfiatalabb, gyerek szinte a többihez, s nyilván az is marad, akárhányan jönnek még. Megdöbbenve észlelte magán, hogy ez eddig életében sosem zavarta. De most — különösen a bankos feleségével szemben — idegesítette, hogy ilyen fiatal. Az asszony nem volt több harmincötnél — az ura ötven is elmúlhatott —, de olyan királynői fölénnyel emelte magasra piciny madárfejét és húzta még följebb pisze orrocskáját, hogy szinte gőgöt kellett kiérezni belőle. A hangja kényeskedő, finnyás; mindent fitymált, s valakikről — akiket Magda nem ismert — olyan lenéző modorban nyilatkozott, hogy a tanárnő csak ült szótlanul, bármilyen kellemetlen volt is számára a hosszú hallgatás. A háziasszony szavalt. — Képzeljétek, a ma esti vonattal megérkezik Feri. A költő! Bizony. Végre megjelenhet az első kötete. Hogy ezzel mennyi herce-hurca volt! El sem képzelitek, még egy ilyen embernek is, mint ő, aki évek óta befutott, mennyi ellenállást kell megtörnie. Olvashattátok v.erseit az Irodalmi Újságban meg a Csillagban is az utóbbi két évben. Mindenki nekem gratulált, mintha én írtam volna őket. Hát tehetek én róla, hogy az öcsém ilyen tehetséges? Paál Ferenc, Paál Ferenc... Most már Magda is emlékezett erre a névre, olvasta néhány vers alatt. El is olvasta őket, hiszen tucatjával volt a könyvei közt verskötet, valóságos rajongója a lírának. Most még az is az eszébe jutott ezekről a versekről, hogy formailag tetszettek. Hibátlan ritmus, bő zeneiség, meghökkentő képek. De mindez azért kissé a ködbe vészően. Mintha nem is volna lényeges, hogy mit mond velük, csak az, hogy hogyan. Egy időben rengeteg Juhász Ferenc-versen rágta magát keresztül meg Weöres Sándorén, de azoknál másként, más funkció szolgálatában érezte a ködösséget. Paál Ferenc el akar hallgatni valamit a szép szavak köntösével, ahelyett, hogy megmondaná a gondolatait, akár egyszerűbben is. Ez volt az általános képe a gyógyszerészné öccséről, akiben ólyan tejfölösszájú húszegynéhány éves, nagyon jó nyelvérzékű süvölvényt szimatolt. Hát szóval ez a gyerek jön ide ma este. (Folyt, köv.) — Na hallod!... — A magánpraxisomba kerülne — legyintett az alacsony, fekete. Mégis valahogyan megneszelték egymásról, hogy pályáztak. Bár lehetséges, hogy neszelés nélkül is biztosan tudták. Elvégre emberek ók is és nem angyalok. De azt már valóban valahonnan megszimatolták, hogy csak ketten pályáztak. Valamelyik kezdte, valószínűleg az alacsony, fekete. Levelet írt a klinika profeszszorának. Természetesen névtelenül. A hosszú, vörös ember üzelmeiről írt: "Vigyáz-, zon kérem, mert az titkos megbízatással kémtevékenységet fejt ki az oroszok részére. Alkalmazása ártana a klinika presztízsének és személy szerint a professzor lír karrierjének*. Érkezett egy másik levél is á professzorhoz, amelyben szintén a névtelenség mögé bújt jóakaratú ember tájékoztatta az ősz hajú tudóst: »Az alacsony, fekete orvos két esztendeje megölte szeretőjét, á dúsgazdag Nölxin bárónőt és azután rendezte be magának — a halott bárónő pénzén — azt a pazar magánrendelőt, amely ma leghíresebb a városunkban-". A pályázati határidő lejártáig, négy kerek hétig, mentek a levelek a profeszszorhoz. Névtelenül és hamis névvel, balkézzel írott betűkkel, meg írógéppel készítve ... ahogyan éppen a levélíróknak tetszett. Az utolsó napon a profeszszor összegyűjtötte a sok levelet és figyelmesen elolvasta újra. Nagy akaraterővel küzdött időnként jelentkező mizantropiája ellen, de most mégiscsak elfogta ez a szörnyű kór, a sok szép levél olvasása után. Az ősz tudós •*« az emberi jellemek formálásának szentelte: katedrán, szaklapokban, társasági életben. S most úgy érezte, hogy négy évtizedes munkája, egész élete nem ér egy fél koronát sem, mert... itt van, ez az J eredmény. !] Egész éjjel nem aludt a ^professzor. Járkált, puha há{jzipapucsában hangtalanul, VTürvt az árnyék. Már hajnalodott, amikor egyszer csak /fiatal fürgeséggel íróasztaSlához pattant. Gyorsan leírt •{néhány sort és mintha megnyugodott volna. Figyelmeden elolvasta kezeírását i többször is, azután elmosolyodott magában és lefeküdt. ~m Másnap szokatlanul korán Í

'ment dolgozószobájába és hívatta a klinika főkertészét, 'sómért, a szikár, kék szemű, 'szőke fiatalembert. Annyira /nézte a szobába lépőt, hogy {'köszönését sem fogadta. Néíhány másodpercnyi szemlé{•lődés után, azonnal a tárgy*ra tért: ' — Mondja Sómer. énllyen {emberek a maga kertészel? A hirtelenszőke ember egészen meglepődött Szólni sem tudott • — Na... na, feleljen kérem. — Hát, hogy is csak, nem is tudom... Én becsületes embernek tartom őket. Egyszerűek, tisztességesek, őszinték... ilyenek ezek, — Helyes. Nagyon helyes. A főkertész mekkel nézte a sétáló professzort Nem értette a kérdést. — Tudja mit — fordult feléje telt alakjával, nevető piros arcával a professzor — mától kezdve maga a G-osztály vezető-főorvosa. — Micsodaaa!? Professzor úr, ezt én ... De hogy is tetszik ilyet gondolni? — dermedt feszültséggel állt jóságos gazdája előtt, akin az elmezavar tüneteit vélte felfedezni. — Jó, jó, ne ijedjen meg Sómer ... néhány hétről van szó. Csak úgy, névleg vállalja el... — Nem értem. — Nem baj. Mondja meg mindenütt, hogy maga az új, vezető-főorvos. Tessék, fogja, itt a kinevezéséről szóló papír. Másnap ugyanabban a napilapban az előző közleménynél is feltűnőbb helyen megjelent egy hír, amely így szólt: "A Semmelweis-klinika G-osztályának újonnan kinevezett vezető-főorvosa — pályázók híján — a klinika főkertésze«. A két jóbarát korán reggel elolvasta az ismert lapot és természetesen a közleményt is. A hosszú, vörös ocsúdott fel Hamarabb, ő telefonált: — őrület... olvastad a mai újságot? Mondd, mit csinál ez a szenilis, vénember! Hát ez szörnyűséges bűn a gyógyító tudománnyal szemben! Megcsúfolása az orvostársadalomnak — ordított a telefonba. Látod, látod ,m[ér}\f hagytuk figyelmen kívül ezt a pályázatot ... Megmenthettük volna ettől a snégyentól az orvostársadalmat — válaszolt csüggedten, borongós hangon az alacsony, fekele. — Bizony, erre én is gondoltam. — Na. de most már mindegy. — Hát igen — csillapodott a hosszú, vörös. — Gyere, csapjunk egy vidám görbenapot újra — javasolta az alacsony, fekete. — Nem bánom ... benn9 vagyok. Legalább megkötjük kézírásos szerződésünket — a barátságunkról. Ebben megegyeztek. Milyen különös szerencse, hogy mi nem arrafelé, északon élünk és nálunk nincsenek ilyen jóbarátok. Negyvenötmillió telefonbeszélgetés A postavezórigazgatósóg ismertette az év első három hónapjának forgalmi adatait. A statisztika a posta ^nehéz helyzetéi mutatja. Az 5 elmúlt három hónapban ugyanis vidéken nem bővültek az automata központok. Csupán a vidéki kézi kezelésű központoknál történt kisebb változás: hétszáz állomással bővült befogadóképp ességük. Ennek megfelelően továbbra is szigorúan gazdálkodtak a központok meglevő szabad vonalaival. Vidéken pedig ezerháromszázharminchat új telefont szereltek fel három hónap alatt. A forgalom azonban változatlanul nagy. Vidéken negyvenötmillió helyi beszélgetést bonyolított le a post"• (MTI) Szegedi Nemzeti Színház KAMARA SZÍNHÁZA Bemutató előadás 1961. április 29-én szombat este 7 órakor Olbrich Danek: Szemtől szemben Színmű 3 felvonásban Rendezte: Komor István Jegyek elővételben válthatók a színház jegyirodájában. Kárász u. 15. Délelőtt 9—13-ig, délután i5—17-igTelefon: 33-6S. Színháznál 14 órától. Telefon: 33*61.