Délmagyarország, 1961. március (51. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-26 / 73. szám

Vasárnap. 1961. március 26. 6 ^ lámpák fénye kitépi az utat az erdő sötét árnyékából, és szőnyegként teríti a teherautó elé. Jobboldalt, az árok mentén felfelcsillan a fehérre meszelt útjelző kövek végtelenbe futó sora. Odalent szakadék tátong. A kanyarulatokban egy pillanatra fénycsóva vetül pgy-egy fenyőre, aztán ismét betakarja a homály. A gép rekedten bőg a rperedek úton, olykor kifullad, néhányszor köhint, aztán sóhajtva ismét nekidurálja magát, és zakatolása ismét egyenletessé válik. Dakata keményen fogja a kormányt, s figyelmesen hallgatja a motor zúgását. Talán csak nem mondja fel ismét a szolgálatot? Az olajjal van baj. Rossz minőségű. Nagyon lemaradt. A többi már biztosan megérkezett, míg ö csak feleúton van. Az ég nem látszik, felhők borítják. Olykor egy-egy távoli villám homályosan felrajzolja a déli égre a hegyek puhán lekerekített ormait, Aztán csak az út fényes szőnyege látszik, úgy, (hogy a gépkocsi lámpái kiszakítják a homály markából. ótoidalt díszőrségkén t vonul el a híd tartó-r váza. Dakata egy pillanatig hallja a folyó zúgását, de a vizet nem látja. Az ár bömbölése a motor zúgását is elfojtja. Aztán megintcsak a gép zakatolása hallatszik, s nem látszik más, csak a kerekek elé terülő, fényes út, , Az egyik kanyarulatnál férfi 611. Egyik kezében faládát tart, a másikkal integet. Dakata készségesen megnyomja a féket. Unalmas egyedül utazni éjszaka. A porfelhő, mely eddig lát-, hatatlanul kanyargott hátul} a sötétben, most hirtelen} utoléri a kocsit, elébevág ésj fáradtan eléjeterül. t / A kései utas először is aj ládáját tolja be a sofőrfül-J kébe. Nagy lakat lóg rajta,' afféle raktárajtóra való la-' kat. Dakata meggyújtja a, belső lámpát és gyors pillan-J tást vet utasára. A homlo-í kára húzott ellenzős sapka! alól zsíros, fekete szempár! villog kl, oljf fekete és sű-J rű, mint a fáradt olaj. AjkaJ fölött keskeny bajusz teke-' rödzik szeszélyesen, a moso-' lya ép, fehér fogsort fed föl.5 Ivan (/íztíiU&u MAGANYOS UTAS napbarnított arcát, s mosolyra húzódott, bajuszos ajkát. — Gyújtson ré, amíg ég. JJ dvarias ember, annyi bizonyos. A sofőr Is rágyújt, s némán mosolyog. Kellemes együtt utazni ilyen udvarias emberekkel. — Honnan? — kérdezi újra. — A bratesi csúcsról, a bányából. — Onnan-e? — fordul feléje Dakata meglepetten. — De hogy ért kl épp Itt az útra? — Átvágtam egy ösvényen, hogy megrövidítsem az utat — A folyón át? — A folyón át. — Azt mondják, arra még medve is van. — Medve? Mindketten hallgatnak. A sofőr nem láthatja a sötétben, a másik mosolyog-e ezen is. A teherkocsi közben megmászta a hegyet, s most már a gerincen szalad. A terep sima, az út egyenes. A villámok egyre közelebbről látszanak Mind sűrűbben hasogatják" a felhők felpuffadt ' hasát, de mennydörgés nem hallatszik. — Hogy megy odafönt a munka? — Most nyílt meg a bánya. — És maga? — Majd boldogulnak nélkülem is. Nem valami beszédes ember. Mond néhány szót, azután abbahagyja, Ugy tetszik, az utas megérezte Dakata elégedetlenségét, mert beszélgetésbe kezd: — Ma éjjel is esni fog. — Abizony. A teherautó gyorsan ét^ vágott a fennsíkon. Az út most lefelé ereszkedik, s oldalt a sötétben megint fehérre meszelt útjelző kövek végtelen sora követi futva. A sofőr kidobja a félig égett cigarettát a fülke ablakán, s megnyomja a dudát. Éles hang hasít valamerre a dagadozó fellegek felé. Az utas meghökkenve kérdezi: — Miért dudál? Maga megszökött a bratesi hegyről! — kiáltja oda neki Dakata, alig tudja viszszatartani kacagását. — Nem szöktem meg, otthagytam .., — S én tudom, miért! Tudom, tudom, tudom! — kiáltozza a sofőr nevetve, s öklével aprókat üt a dudára, mely nyöszörgő hangokat hallat. — Hé, vigyázzon! A teherkocsi hirtelen nagyot kanyarodott. Az útjelző kövek rémülten futnak eléje, úgy tetszik, mintha a kerekek alá akarnának feküdni, aztán ismét oldalvást sorakoznak, s egyenletes iramban maradnak hátra. — Mit tud maga? — Mihelyt megláttam magát, tudtam. Nem volt kedvére való a legényszállás, kapta hát a kis ládáját, s az éjszaka kereket oldott! Várja valaki? Fiatal felesége van, mi? yagy csak amúgy ni? Nős-e? Miért nem vallja be? A nők szeretik az olyanféléket, amilyen maga, tudom jól. Dakata megélénkül, s kényelmesen elhelyezkedik ülésén. A nő a kedvenc témája. Nem sok sikerrel dicsekedhetik ezen a téren. Kisnövésű, görbe hátú ember, az orra szerfölött hosszú, barátai szerint ez a legnagyobb szépséghibája. De cserébe éles tekintetű, kitűnő megfigyelő, és semmi sem kerüli el a figyelmét. — Nos, miért nem ismeri el? Hány öszvér gyűlt Ö6zsze odafönt a bányában? Éles •villám hasít kékes fénnyel az éjszakába, s egy pillanatra felvillannak előttük a hegyormok, a szakadékok, az alácsüngő felhők és 'az égnek meredő fenyők. Aztán ismét minden homályba vész, csak az út megvilágított szalagja lebeg a sötétségben. Ugy tetszik, mintha a mennydörgés üres hordókat görgetne a felhők hátán, s valamerre a láthatáron halomba rakná valamennyit. — Vagy harmincan voltunk férfiak. De nők is voltak. — Nők is? — kérdezte sóváran a sofőr, s megtapogatta az orrát. — A szakácsnő, Marinka. Aj indketten hallgatnak. Az első esőcseppek elkoppannak a fülke tetején, s lecsorognak az ablaküvegre. Dakata elindítja az ablaktörlőket, s hosszú karjaik fenyegetően lengenek jobbrabalra. — Hát akkor miért hagyta ott a bányát? — Micev azt mondta, hogy lelő. — Ki az a Micev? — A párttitkár. — S emiatt a Marinka miatt akarta lelőni? Miatta Vesztek össze? — -Ugyan, dehogyis! Mit ért az a penész virág a nőkhöz! Kényszeríteni akart, hogy vegyem feleségül! A nedves ablaküvegen át az űt egyenetlennek tetszik. Az eső záporrá erősödik. Dakata csökkenti a sebességet, a kanyarokban az út csúszós. — Le akarták kötni, mi? — Majd ha fagy, hó lesz nagy! — felelte a fiatalember, s dühösen szívta a cigarettáját. A parazsa megvilágította összehúzott szemét. — Aztán szép volt? — Szép. Ij akata némán mosóly" gott magában, s minden ok nélkül megnyomta a dudát, mintha az esőt akarná elriasztani. — Miért nem vette feleségül? — Ejnye, de kíváncsi! Mindketten hosszan hallgatnak. A kocsi azalatt legalább öt kilométert megtesz. A fehéringes szépfiú indulatosan kidobja a csikket s újra rágyíyt. A villámlás megszűnt, csak az eső zuhog egyre. — Már miért vettem volna el? Elvált asszony volt, gyereke volt, meg aztán ... Dakata feltette magában, hogy többet nem kérdezősködik, de nem állhatja meg: SIKLÓS JÁNOS Afféle szépfiú! — Köszönöm, elvtárs! # / ) A tetejébe még udvariasj is. Dakata szereti a jó kül-' sejű, udvarias embereket.' Némelyek azt mesélik, hogy! a sofőrök gorombák. Nos, ezj nem Igaz. Egyetlen jó szó-J val többet lehet náluk elér-J ni, mint kétórás veszekedés-' sel. s 5 A fiatal férfi leveszi a! kabátját és a térdére teszi./ Az inge tiszta, fehér, vasalt! ing. Ugyan, ki vasalhatta kij neki olyan gondosan, itt aj hegyen? Ismét Dakatara pil-' lant, s mosolyogva bólint. A/ sofőr is visszamosolyog, úgy! viselkednek ők ketten, mint-J ha jó híreket tartogatnánakj egymásnak. J A fülkében kialszik a klsj lámpa. A motor türelmetle-j nül felbődül, s a lámpák cső-' vái ismét űzőbe veszik az, úton az éjszakát. J — Honnan? — kérdezi} Dakata. J A válasz késlekedik. A sö-J tétben öngyújtó kattan, s fé-/ / nye megvilágítja az utas Egyéniségek Ugy állított be hozzánk, mint akit szellemjáró kísértetek rémítgettek. Zavartan, rendetlenül, — Bocs.,, bocsáss meg kérlek. — iWit kívánsz? Hagyjál aludni. Éjjel van. — Tudom, tudom... hallgass meg. Életbevágó. Hálóruhában álltam a hideg folyosóra nyíló ajtóban és éjjel két órakor mérlegeltem: kettőnk közül melyőnk a bolondabb? A hideg szél szúrós hószemcséket söpört a nyakamba. — Gyere holnap. — Ha most nem hallgatsz meg, nem segítesz rajtam ... holnapra,.. holnapra már késö. Elküldenek, kenyér nélkül marad a családom. Hadarta a szavakat, félmondatokat, idegesen, összefüggéstelenül, mint a részeg. Alumíniumszínű arcából élénk fénnyel csillogott máskor érdektelenségbe meredő szeme. — Jól van, jól van... Megértelek, de várjál egy napot. Most feküdtem le, álmos, fáradt vagyok. — Ja), ne menj be. v Alltam és hallgattam alázatos figyelemmel, ahogyan a köz napszámosához illik. ömlött belőle a szó, felindultan beszélt, életének szomorú panasza patakzott vértelen, lila szájáról, megállíthatatlanul. Üldözik 6t, mert életében először egyéni véleményt mondott. Nem a főnökség szava visszhangzott ebben az egyetlen, véletlen esetben. Most próbált karakán lenni és azóta, szóval azóta a főnök ezer kifogást talál a munkájában. — Ne locsogjál össze-vissza ennyi szamárságot. Mondtad meg végül, mi a baj? — türelmetlenkedtem egy árnyalattal keményebb hangon, mint ahogyan ez szokás. — Hát nem érted? Kritizálni merészeltem. — Na végre, csakhogy megjött a bátorságod. — Végreee... Neked végre, és azóta nincs maradásom. Ma délelőtt már arról beszéltek, hogy az én munkaerőm felesleges. Megtakarítandó státusz vagyok. .— Te ember vagy, nem státusz. — Csak voltam! A bírálatom óta státusz lett belőlem, a főnök által zárolt státusz. — Jól van, gyere rendes időben, majd megnézzük a dolgodat. — Te is, te is azt hiszed... — Igen azt hiszem, hogy aludni nekem is szabad. — Hát csak ennyi a mi barátságunk? A népgazdaság takarékossági listáján vagyok és te nyugodtan alszol? Meggörbült háttal állt, nem jött hang értelmetlenül mozgó szájáról. — Menj haza —, és becsaptam előtte az ajtót. En belül álltam, lúdbőrösen, fagyos lábbal, pironkodva magam előtt... talán mégsem kellett volna elküldenem. ö meg a sötét folyosón állt, magábaroskadva. Kínzott a lelkiismeret, mert mindig én biztattam, hogy ne féljen, bátran mondjon véleményt. Ha igaza van, védelmet kap. Es most itt van. Rám hallgatott és zárolt státuszt csináltak belőle. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit tegyek. Sajnáltam, mert tudtam, hogy lapos fejű főnöknél az alattvalónak soha nincs igaza. Hiába próbálkoznék, még majd az a vád érne engem is, hogy a takarékossági elvek ellensége vagyok. Újra kinyitottam az ajtót. Menj haza. — Nem megyek, hallgass meg és segíts, mert holnap reggel már mint megtakarított státusz futkosok munkakönyvvel a kezemben. — Holnap gyere el hozzám! — ordítottam a barátomra. Megijedt a szokatlan hantítól. Arcán értelmetlen rémület ült, láttam, hogy nem méltányolta bölcs orditdso-. mat. Tőlem most jobban félt, mint a főnökétől. — Köszönöm — válaszolt bánatosan ét elindult a fekete lépcsőházhoz. — Holnap este hét órakor gyere el a Kapriba, mert reggel Pestre utazom és csak estére érek vissza. Megállt, egy pillanatra visszanézett, tétova mozdulattal továbbindult. — Megfelel? — Ott leszek. Végre elment. Másnap korábban érkeztem ét már fél hétkor ott voltam, hogy várakoztatással se sértsem meg összekeveredett önérzetét. Ittam a feketét, meg a rumot, mert a sör most hiánycikk. A túlsó teremben ült a barátom szakmájának a minisztere. Jó kedvvel tereferélt kitérőivel. Régi ismerősök vagyunk, de nem mentem oda, mert restellettem Hívatlanul hódolni jelenlétemmel. Még majd azt hinnék rólam, hogy a miniszter meleg kegyein akarom megsütni a napi pogácsámat. Közben megjött a barátom olyan kétségbeesetten, ahogyan tegnap búcsúztam tőle. Jött és a főpincérrel beszélt, gondoltam engem keres. De nem ez történt, elvonult mellettem, mintha ott sem lennék. Izgalmában talán nem ls vett észre... A miniszter szobájába sietett. Türelmesen vártam. Már elmúlt a hét óra, azután a nyolc óra is. Egyszercsak kijött a szobából a barátom a miniszter társaságában. Elnézést kért a főnőkétől és a minisztertől, asztalomhoz lépett és derűsen fénylő szemmel, szélesre húzott szájjal nevetett: — öregem, minden rendben van. '— Már nem vagy zárolt státusz? Gratulálok. — Nem, most már újra ember vagyok. — Na látod. Nyugodtan mondd meg máskor is a magadét, mert ha igazad van, védelmet kapsz. Tekintete komor lett és olyan ijedten nézett rám, mint az éjjel. Arca gondterhes redőkkel telt meg ét határozottan kijelentette: — Ne haragudj, megtanultam a leckét. Nekem családom van. — Kitűnő egyéniség vagy komám. — A fene bánja, gondolj rólam, amit akarsz, de én élni szeretnék a gyerekeimmel együtt. — Na menj a pokolba, közönséges talpnyaló vagy. Szó nélkül sarkon fordult, sietett a miniszter után. En meg ittam tovább, rumos feketémet. — Furcsa egyéniségek — gondoltam magamban —, az egyik minél *magasabban* keresi a maga igazságát, a másik meg csak a »magasról« érkező intelmek alapján »Oldja-zárolja« a státuszokat. — Miért vált el? — Mit tudom én! Azt mondta, hogy a férje sokat ivott és verte. Erre otthagyta a gyerekkel. — Aha ... — Nem ok nélkül verhette a férje! Olyan nő volt, hogy... — Milyen? — Semmit sem tudott titokban tartani! A bányában mindenki tudta, hogy velem jár. Mosott rém, uzsonnát hozott nekem. Asszonyi marhaságok! Azt mesélte, hogy nem tud nélkülem élni, egyszóval .. s szeretett. — Szerette? — kérdezte Dakata, és csöndesen sóhajtott. Czemközt a végeláthatat1,7 lan út száguld. Az eső is szakad tovább. A teherkocsi lámpái éppencsak felhígítják egy kicsit a feketén leülepedett éjszakát: — Az efféle dolgot másképp kell csinálni — hánytorgatja a szépfiú. — Ugyan miért kelljen mindenkinek tudni? Még a gyerek is megértette. Nem is volt az gyerek, hanem valamiféle farkaskölyök. A többiekkel eljátszott, de rám csak vicsorította a fogát. Hatéves alig volt, de úgy nézett rám a szemöldöke alól, mint valami vadmacska. De az anyja is bolond volt. Minduntalan verte, é« rá akarta szoktatni, hogy -apukának* szólítson. De ő csak Vicsorgott. Aztán az a hisztérikus anyja hozzám jött, s bőgve mondta, hogy belehal a szerelmébe. Ha tudom, hogy Ilyen, nem állok kötélnek. Amikor pedig megmérgezte magát, a gyerek nekemugrott. A kocsi hirtelen a szélre kanyarodik, de a sofőr erélyes mozdulattal visszatereli az út közepére, s foga között megkérdi: t — Megmérgezte magát? { — Talált három tubus ki>nint a gyógyszertárban és 'bevette, örült nő! MentöJautó vitte el. J A sofőr megkönnyebbülJten sóhajt. J — Most siet, hogy meglá' lógassa? ! — Még csak az hiányzik! ÍA bányában mindenki neJkemtámadt, mintha én volJnék az oka, hogy megmérJgezte magát. Micev a hibás! J — Micev? / — Olyasmibe dugta az or!rát, amihez semmi köze! ! Megmondta neki, hogy nős J vagyok. / J Az autó hirtelen megtor! ** pan, a fiatalember előJ rebukik. Odakünt úgy sza!kad az eső, mintha dézsából Jöntenék, igazi felhőszakadás. JA törlők karjai fenyegetően {lengenek az ablaküvegen. 'A motor haragosan zakatol. /Dakata kitaszítja az ajtót: ! — Szálljon le! J — Micsoda? J — Szálljon !e, ha monJdom! — a sofőr markában 'megcsillan a franciakulcs. ! A szépfiú hátrálva kiszáll !a kocsiból. Eszébe se jut, Jhogy felvegye a kabátját. Az Jeső úgy zuhog, hogy inge {pillanatok alatt ázottan ta'psd a hátára. Dakata egy 'rúgással utánaküldi a faláJdát, amelyen a nagy raktári {lakat lóg, s becsapja a fülke {ajtaját. J — Nyomorult! » A teherautó tovaszáguld 'A leszállított utas addig báJmulja a kis vörös lámpát. Jnmig el nem nyeli az éjJszaka. J Azt mondják, a sofőrök 'szelfd emberek. Nincs Igazuk.