Délmagyarország, 1961. február (51. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-19 / 43. szám

Vasárnap. 1961. február 19. 6 SÁRKÖZI GYULA — Vera!... Ve­ra"!... — Ne-e-e... — nyújtózkodik a csu­kott szemű szőkeség az ágyban. — Vera, hat óra folytatja az előbbi hang. Vera az ajtóra pillant: anyja áll ott szigorú arccal. Gyorsan kiugrik hát az agyból. A mama nem sokat teketóriázik ilyenkor: lerántja róla a paplant vagy meglocsolja hideg vízzel, nehogy elkéssen a gyárból. Pedig olyan jó aludni! Miért is nem kezdenek nyolckor a gyárban! Mi­lyen kialudva ébredhetne. Sokat szá­mit egy óra pótalvás ... Lustán, ál­mosan a mosdóhoz botorkál. Feje még kóvályog, az álom még nem szállt ki szeméből teljesen. Ajtócsu­kódásra rezzen össze: a mama húzta be maga mögött az ajtót gyorsan ledobja magáról a háló. ** inget es meztelenül a mosdó elé áll. Előtte a falon jókora tükör függ... Bedagadt szemű, jólismert urca tekint rá a forró viz gőzétől homályosuló üveglapból. Fitos orr, sűrű, vastag szemöldök, fiúsra vá­gott, rövid szőke haj, világoskék szem Ez ő, Kardos Vera, a Pamut­gyár fonónője, aki után sajnos, nem forognak a fiúk. Hát olyan csúf ő? Pedig fiatal, nemrég múlt húsz éves. A gyár egyik legjobb fonónője. Min­denki megbecsüli az üzemben. A múltkor szakszervezeti bizalminak választották meg. Most . meg egy egész brigádot akarnak rábízni. Tíz lányt! — Hál istennek, kezdek hízni! — Csaknem kitörő örömmel simogatja végig fehér borét. — A sótartóim lassacskán betömődnek. — Egy fel­törő ásítást nyom el. — Sajnos, csak a mellem nem akar nagyobbodni. Kicsi, kerek, mint egy fél zsemle. Hogy fogok én ezzel szoptatni? f1 űnyosan elhúzza a száját. Szop­** Ütni? Kit? Ahhoz előbb gyer­meket kell szülni. A gyermekhez pedig előbb férjhez kell menni. A íérjhezmenetelhez viszont leányké­rés, ehhez meg fiú kell. De éppen a fiú hiányzik. Hacsak nem a Jós­ka, akivel hébe-hóba táncolni szo­kott a kultúrteremben. Egyelőre azonban neki is közömbös a fiú, s alighanem a fiúnak is ő. —Pedig milyen szép ,a bőröm. Hát tehetek én arról, hogy nem va­gyok Lollobriglda? Kicsit túl hosszú­kás az arcom. Aztán.,, a kelleténél talán tobb a szeplő rajtam. Szájam is elég nagy. bár nézzük csak meg a Sophia Lorenét. Majdnem a füléig ér. S hogy az alakom még most is fiús? Hát a Törőcsiké? Vékony, mint a deszka. Beszappanozta a testét. A víz kis­sé felfrissítette. Testét sokáig töröl­gette, dörzsölgette a törülközővel. Újból a tükör előtt állt és szőke fürtjeit fésülte. Most határozottan csinos. Ha így léphetne az üzembe. Forognának is utána, mint Tálas Ró­zsi után, amikor végigbilleg a mű­helyen, mint valami páva. Sehogy sem akaródzott felöltözköd­nie. A mama bekiáltott a konyhából: — Vera, negyed hét! —. Megyek, mama — s folytatta vizsgálatát a tükörben. Lány a tükör élőit Sovány, langaléta alak. Háta kissé haj­lott. De hát istenem, nem mindenki Jean Marais! Különben azt mondják a lá­nyok, nincs is csú­J rtya férfi... csak gaz, két éve, amikor a gyárba csúnya lány... került, sokkal rondább volt Vajon, mit tesz a Kárász Borcsa, Csupa csont és bőr. Nem c.i»>dálja, hogy állandóan oly népes udvara hogy nem vonzotta a . fiuk szemét. - ­A műhelyben mindenki csak Cin­gárnok hívta Valóban, úgy p^zett ki, mint egy sovány kandúr, ,Há pi­paszár lábain 'végiglibpgett a mű­helyen, gúnyos' megjegyzések kísér­ték : — Hogy ex a Cingár. ketté nem törik! — Vagy: — Zörögnek már a Cingár csontjai. Harangoznak, itt az ebédszünet! Nem sokkal azelőtt épült fel a sú­lyos tüdőgyulladásból. Bizony, akkpr kis híján múlott, hogy el nem pat­kolt. Csak az orvosok nagyszerű tu­dásának és emberfeletti munkájának köszönheti, hogy megúszta Egy évig nem dolgozhatott. Pihent, híznia kellett, nehogy megkapja a tüdőbajt. Az év nagyon • gyorsan elszaladt. S neki dolgoznia kellett menni, hogy a mamán segítsen. A mama kicsi korától egyedül nevelte., Apa nél­kül. Mert apa két évi házasság után elhagyta őket. Nem birta a nyomort és megszökött. Később tudták meg, hogy Belgiumba ment, egy bányá­ban dolgozott, de szerencsétlenül járt: elütötte a bányamozdany és félévi súlyos betegeskedés után meg­halt. A mama már akkor a Pamut­gyárban dolgozott. Később, amikor 6 nagylány lett, behozta őt .is a gyárba. — Siess már, Vera! — türelmet­lenkedett anyja a konyhában. — Fél hét... kihűl a kávéd! — Megyek már! — De nem tud el­szakadni a tükörtől, mintha az mág­nesként vonzaná. . . Vajon, miért kerülik úgy a fiúk? Nem tetszik nekik? Pedig a Kárász Borcsa sem kövérebb nála egy de­kával sem, aztán mégis úgy döngik körül a fiúk, mint dinnyét a dara­zsak. Nincs olyan táncmulatság a kul­túrteremben. amelyen Borcsa égy percig is ölhetett kezekkel ülne. Folyton táncol, kézről kézre jár. Perc megállása sincs. Még' hajba is kaptak egymással miatta a fiúk. A fene sem érti ezeknek a fiúknak az (TOOOOÓOÓOOOOOOOÓOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOC^ SIMÁI MIHÁLY VERSEI van? Ennek van valami titka. Csak tudná, hogy mi? El nem árulná ne­ki, semmi pénzért. Pedig, ha meg­tudhatná ,., Talán jobban sminkeli magát? Ez nem is rossz ötlet! Kis púdert dörzsölt az arcára. Az­tán kárminpiros rúzst kent az ajkára. No, ugye! Mirjdjárt más! Hogy ez ed­dig nem jutott eszébe. Pedig a ma­ma váltig "hangoztatta, hogy kenje ki magát s úgy menjen a táncra. De ő azt nagyon vásárinak tartotta. Azt hitte,- kinevetik a többiek. Meg aztán a természetes az mindig szebb és jobban, imponál a férfiaknak. De Kárács Borcsa esete is azt bizonyít­ja, hogy tévedett. De mennyire... Igen,: feltétlenül megszépült. Csak néhány vonás s lám, máris olyan, mintha kicserélték volna. Kire is hasonlít? Nemrég látott egy francia filmet. Mi is volt a címe? Nem jut eszébe. Mindegy. Abban játszott egy nagyon sovány francia filmszí­nésznő. Mintha arra emlékeztetné. Igen. feltétlenül. Csakhogy annál va­lamivel szebb. Annak karikalába van. Az övé egyenes. És már nem is olyan, mint a pipaszár ... I¥a most így látná a Jóska! Ta­Ián még a kezét is megkérné. No, majd szerét ejti annak, hogy legalább fürdőruhában lássa. Vasár­nap meghívja a Palatínusra. Gyorsan öltözködni kezdett. Fél hét műit öt perccel. Benyitott a konyhába. — Ejnye, de csinos vagy ma! — tőrt ki a csodálat önkéntelenül a mamából. — Délután a moziba mégy Jóskával? — Sajnos, nem — hervadt le a mosoly ajkáról. — Hát? — Szavalok a kultúr-versenyen ... -*- Emiatt a nagy cicoma? Azt hit­tem, a Jóska kedvéért. — Talán ő is ott lesz... Hisz sze­reti a könyveket... Kopogtak az ajtón. . . _ _ Hirtelen elpirult. Heves szívdobo­észjárását... Öt meg'"hh«'ják -,e»É»z 'tógMmttcbett Az . ajtóhoz ugrott. Ta­esté petrozsélymet árulni.-Végül már lán.i.hy . annak is örül, ha ez a Jóska sajná-i,/ v — Jó reggelt... —.lépett be Kós latból felkéri egy tdngtta. . -Jóslta; .­A Jóska! Jóravaló, rendes fiú. — Szia! — csillogott fel Vera sze­Nem olyart, mint a többi. Csen­Betongerendák Ezer csikorgó kavics-szemünk némává összefalazva, vascsápjainkra barnapiros virágot iiltet a rozsda. Hevervén nézzük, a számsorok mellett hogy dől a betű, mit homlokunkra sok hete már fölrótt • Barnakezű. Teremtünk volt a Barnakezá, hűvőlten tűrtük, amit tett. A cementet úgy rázta belénk mint egy kanálka lisztet. Fejet hajtott előtte az ég, levert főid libegte árnak; szilaj szolgái, a Fényesek csak vertek, tapostak, gyúrtak. Most itt • kékorrú autó, testétől remeg az utca, és itt van ö, ki a nagy pihenést minden ízünkbe' megunta. Valami madár — sárganyakú vascsonti,, szigorú állat — csőrébe láncol s úgy ad át az ö szent akaratának! Azt a virágillatú arcot:: Azt a virágillatú arcot, azt a bolyongó nagy szemet, azt a sugárzó révcdezést nem, nem feledheted... Szentképe ott függ az állomás, a tornyok, vizek felett..( átsüt az esti sötéteken... felhőzi a kék delet... — Sok síkot feltöltött az idö, s letört sok dacos hegyet — ő néz, csak néz, és szája körül sértetlen mosoly lebeg ... Nincs múlandóság, se változás, úgy őrzöd, úgy szereted azt a virágillatú arcot, azt a bolyongó nagy szemet... REGE des, szerény. Igaz, nem. deli legény,, Már huszonöt éves, komoly férfi. Nem iszik, csak szörpöt. Nem do­hányzik. Cukorkát szopogat, mint va­lami lány. Nyámnyila — mondják róla a többi fiúk. Tényleg, olyan bá­tortalanul hajlik meg előtte, amikor táncra kéri. Olyankor szótlanul tán­colnak. Pedig megfigyelte, a többi párok vidáman csevegnek, kacérkod­rrve. — Mi az, talán máris elkéstem? — Nem, nem ..Még csak három­negyed ... Tegnap, tudod... sokáig nem tudtaim elaludni... Rád gon­doltam. Egyáltalán sokat gondolkod­tam, s aztán rájöttem valamire... Arra, hogy ... hogy milyen jó volna ha együtt járhatnánk be a gyárba ... Itt lakom a szomszédban, s gondol­tam, nem mégy egyedül... Egyedül olyan unalmas... De most látom. veit ott egy vízhordó leány, — a szomjúságot hordta széjjel Hívott és tiltott és tüzelt két kanna-ringató kezével. mellén egy percre elcsitult a hullám, mit járása felvert; • én tudtam, értem lágy az ég. mit hunyt-azúr szemében elrejt. volt »tt egy vízhordó leány, — a boldogságot hordta széjjel Fohér sodrású szerelem, fehér tenger lett akkor éjjel... Fiúcska nak egymással, kuncognak, heherész- milyen; Csinos vagy!" nek, sejtelmes szavakat 6úgdosnak — Én azt hiszem, a te "kedvedért egymás fülébe. Csak tudná, hogy ml- csípte ki ennyire magát! — szólalt ket? De ő a Jóskával némán táncol. meg a. r mama, aki eddig úgy tett, Jóska hallgat, miért szólna hát ő? mintha nagyon lekötné a mosogatás. Elvégre ő a férfi. Férfi?... Arca se — Akkor siessünk!. — indqlt Vera nem szép, se nem csúnya. Kissé el- az ajtó felé, hogy Jóska .észre ne állók a fülei. Orra horgas. Haja- vegye, ennyire sugárzik arcáról a olyan, mintha sohasem fésülködne, boldogság.,. Iskola-utcán kisfiú topog, kezében egy vasajkenyérnyl otthon, mit órájukra nézve felkapott, hogy ne illesse szigorú beszéd, hogy ne hallgassa szomorú harag... kis szőke étvágy... a kenyérbe s a levegőbe mélyeket harap. &000000000000000C+0000000000000000000000O] yyy^YYYVyyyyyyywyyW^ /WWW W WWWWW> WVVVVVWVYVVyW yvwwvwwv TAKÁCS TIBOR JHíwa iqazqatS úr.. A Móra Ferenc Könyvkiadó a közelmúltban Jelentette meg Takács Tibor Móra Igazgató úr. .. elmü köny­vét. A szegedi születésű szerző, akit ittbou korábbról mint Takács Istvánt Ismernek, s fiatalon két verseskötet és egy regény szrrzöje. kivallatta Kotormánv Jánost, Móra „sze­mélve körüli miniszterét" a nagy Íróval együtt töltött évek emlékeiről. Nagy és szép szolgálatot tett ezzel mind irodal­mitoknak, mind az irodalomtörténetnek, hiszen már Kotor­mánv János is utána ment gazdáidnak. Szlvvel-szerctcttel nvúlt a témához, egéaz délutánokon és estéken Jegyezgotte kotormánv János viaszaemlékezéseit, majd gondos írói mun­kával, szép stílusban nyújtotta át ar. értékes emlékeket. Könyvének hitelét Kotormány János jóváhagyása garantálja. A könyvben számos szegedi és szeged-környéki lakos Is szerepel, akikkel dolga volt a nagy Írónak mlt^t régész­nek. s közülük többen ma la élnek. Takács Tibor új müvét szülővárosának. Szegednek aján­lotta, 5 1 "kiütve, hogy e szűkebb haza népe kivételes öröm­mel fogadja a nagyjairól szóló visszaemlékezéseket, a kö­vétkezó ket hétben részleteket közlünk a Móra igazgató úr ... elmú könyvból. MÓRA FERENC könyvtárnok úrnak gyönyörű szép csákóbajusza volt. Ült a pulpituson és dolgozott. Kotor­mány a könyvekkel szorgoskodott. De néha megcsillapul az olvasók rohama, mint a víz hulláma, már betelt a te­rem, új olvasót elővarázsolni sem lehet, de a hazame­nésre se gondol senki. Csönd ömlik szét a termen, néha zizegnek csak a lapok, a falon Somogyi kanonok úr képe figyeli a szorgos olvasókat, s a nagy üvegablakon túl mo­rajlik, lélegzik a város. Felérnek az ablak magasságiga gesztenyefák, már tüskés gyümölcseiket mutogatják. De kl figyel reájuk? Móra könyvtárnok úr a holnapi cikkét tisztazza. serceg a toll, Kotormány meg új gazdáját raj­zolja. Kikunkorodik a csákóbajusz, barnaságát megélesíti a ceruza, no, ezt eltalálta. De még mindig van idő, senki se készülődik, hát János most a könyvtárt rajzolgatja. Ugy belemerül a munkába, észre se veszi, hogy Móra mögötte áll! ' ».•••.. — Magát megtartjuk: rajzolóművésznek — kedélyes­kedik Móra, de csak suttogva, mert nem szabad az olva­sásba merülőket zavarni. . . — Akkor jól bevásárolnak vélem 1— súgja vissza a választ. r , 4 . A könyvtárnok úr szemével int Jánosnak. A, könyv­tár elzárt részébe térnek. Csapódik mögöttük az ajtő, itt már lehet beszélni. , , • — Hány iskolája van, János? — Három elemi és. három ismétlő. — Azfán hol járt iskolába? — Farkiréten. . — Ki volt a tanítója? Kotormány vonja magával Mórát. Mutat, ki az ab­lakon. •)• • , . — Nézze a könyvtárnok (ir! Ott a Holtzer-ház előtt ül az az utcaseprő. ' , . — Mi van .vele? — Az. ,vqlt áz én tanítóm. Varga János okleyeles kán­tortanító. ( ' — Ez igaz? — Hát..." Móra vette a telefont, és' felhívta a Szeged és Vidéke szerkesztőségét. Később iátják; ám, hogy már ketten ül­nek a Holtzer-ház előtt. A volt tanító és az újságíró. Meg is jelent a riport a tanító tragédiájáról. A szokásos nóta: asszony és ital. • '" Igy kezdődött két ember; összeforrása. Ezután sok­szor ültek be a belső könyvtárba, a könyvek jószagú bi­rodalmába. Azaz, dehogyis ültek! Móra állt a létra te­tején, és ismerkedett a könyvekkel. Szájában az elma­radhatatlan szivar, kezében könyv. Lapozta a könyveket, legtöbbje felvágatlan volt, bele-belenézett a betűk soka­ságába, ami érdekelte," megjegyezte, ha mással nem, le­tépett szivárlévéllel. APRÖ SZÍVESSÉGEK, játékos huncutság, kifogyha­tatlan derű! Imé, két' eWiber összetartozása. Mindketten faluról jöttek, egyikük Kiskunfélegyházáról, lelkében hozva a gyermekkor iszonyú} de szegénységben ls köny­nyes mosolyú Világát, 'ft másik Farkirétről érkezett, a hódmezővásárhelyi tányavilág' mélyéből. Egyikük teljében volt mtrídéfi túdománynák, á rhásik csak ismerétek utáni szomjúságát hozta magával. A könyvtárnok úr tű a köz­rendőrből könyvtári szolgává vedlett parasztember. Móra és Kotormány. Az író, aki verseket írt a költészet gyö­nyörével s újságot a mindennapok lázával, és a múzeumi, könyvtári szolga (mert az altiszt név csak nemrégiben ragadt e tisztség megjelölésére), aki nótákat dúdolt ma­gában. régieket s újakat egyaránt. Móra szívesen hallgatta emberét. Szerette a jóízű tör­téneteket, az ódon könyvek között különösen hatottak a friss, életet árasztó históriák, melyek felbukkantak a gyermekkor mélyéből, és Kotormány boldog volt, ha né­hány, szóval felvázolhatta a tájat, az otthoni tanyát, ahon­nan oly későn szakadt ki, de még mindig elég korán ah­hoz, hogy ember legyen a maga talpán. Egyszer aztán Móra Ferenc így szólt: — Látom, János, szeret mesélni, hát nem bánom. Addig, míg ezeket a könyveket megvizitálom, mondja csak ... ahogy az eszébe jut. Ketten voltak a nagy könyvtárteremben. Az olvasó­szobában kevesen tartózkodtak, szép nyári idő járta kint, zuhogott a fény, de itt bent hűvös volt, üdítő frisseség áradt a nyári forróságban. — Hát mire emlékszik, János? — Én mindenre. Az árvízre. A nagy árvízre! — Nem lehet az, én születtem a nagy árvíz évében, 1879-ben. Maga fiatalabb nálam. — öt évvel, könyvtérnok úr. Csak 1884-beli vagyok, a hetedik gyerek! De fiúnak a harmadik. Móra ámulva hallgatta. Mint a mesében. A hetedik gyerek, a harmadik fiú, aki elmegy meghódítani a mesék világát. Vajon Kotormány János mennyire viszi? Mit hó­dít meg, mit mutat majd föl a világnak az út végén? — Hallgatom... hogy volt a vízzel? Már hároméves voltam, mikor az újabb áradat jött. Emlékszem, azon a tavaszon akkora volt az őszi búza, hogy apám beléállt és összefogta a feje fölött. De apám akkor mindig a töltésen volt. Mikor látta, hogy az ár elvisz, lápot csinált a ház mellett. Ezen aztán megakadt a beszéd. — Na, János, ennyi volt? — Most hosszabb következnék, könyvtárnok úr. — Ha hosszabb, tovább hallgatom. Van Időnk. Vagy nincs? — Akkor belekezdek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents