Délmagyarország, 1960. október (50. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-16 / 245. szám

Vasárnap, 1960. október 16. 6 HORMÚH OAÜOS I Galambicin is őszbe fordult már sz idő. A kukoricák levelei pöndörödni kezdenek, meg a som is megkezdte piros hullását. Az októberi hajnal belecsíp a nyár virágaiba, hogy azok elkezdenek sárgulni tőle. Másodszor virágzanak — utoljára. Istenes Mihályék kertjében is halványodnak már a mályva élénk színei. Az apró, töpörödött kis asszony hiaba simogatja őket íonnyatag kezével, hűtlenek lesznek hozzá a mályvák. Mint minden az életben, ha eljár az idő felette. — Végük van ezeknek is immár — bodorítja bajusza mögül a füsttel az effajta szavakat az öreg Istenes Mihály, aki úgyszintén nézelődik a nyárvégi kertben. Hitványak már az ő színei is. Hajdani pirospozsgás? ellobbant, akár a nyári virágoké. öregedik a nap is. A Kaptató alján az estét szövögeti a tölgyes. Nemsokára el is készül vele, s fátyolként reáborítja erre a csendes, mozdulatlan világra, amely itt a kertben van. Beszökik a Virágok közé az alkonyi fuvalom. A hajnalka szirmai beleremegnek. Istenes Mihályné beszél a virágokhoz. Mindegyikhez külön-külön. Ugy szólongatja őket, mint más viruló gyerekelt. -Szunnyadjatok sziromkáim, hogy újulva dicsérjétek reggelre az istent!* — Azám, te, Mihály — hökken "meg az asszony, a mályva madárárnyékán. — Hallod-e, apjuk, ideje volna már, ha elindulnál. Megtérték mind a mezőről, akik odavoltak. Most tudsz beszélni velük. — Mehetnék biz' — bólogat az öreg, de mintha nehéz lenne neki a csizma, ti pereg-toporog a virágok ágyai köeött. — Mehetnék, hiszen tegnap is voltam. — De mintha nem ls mentél volna, csak annyit ért ez a tegnapi menésed — felesel szeliden Istenes Mihályné. — Nem én tehetek róla — dünnyögi öregesen a már hazafelé ballagó öregember. Tördeli száraz ujjait, mint ekl meg akarja védeni magát. — Olyanok az emberek, mintha kicserélték volna őket. Valamikor nem köllőtt agitálni senkit. Alig várták, hogy jöjjön a szeptember. Akkora volt a precesszió, hogy felhőt kavart a poros úton. A szűzanyahoz alig lehetett hozzáférni... Az asszony felszisszent. Sértődött ábrázattal, szemében ijedelemmel korholja urat. — Miket beszélsz, te, Mihály! Ne bántsd a zzuzanyet, inkább ballagj a dolgodra, ahová mondtam. Toborozz, ahogy toboroztak a keresztes háborúra..; Az öregember csak a karját mutatja. Vékony az, mint a pipa szára. Térdét lötytyenti: inog az, mint a rogygyant pajta öreg gerendája. Hangját köszörüli: halovány az már, mint a hold világa, ha az égbolt alá beszűrődik a reggel. Nincs neki már elég ereje, meggyőző szava, mersze, hogy híveket szerezzen abból a fajtából, amelyik egyszer felemelte lesütött pillantását. Pedig a galambicaiak felemelték mar lesütött szemüket. -Csak az istent ne tagadnák- — Jut eszébe Istenes Mihálynak, s végső, erot érez szaporodni a teste szerteágazó csatornáiban. — Megyek, anyja, máma sikerrel járok. — Eriggy, Mihály, Járj magvas szerencsével. E

nnyi olég Istenes Mihalynak a biztatásból. S mivel az esthajnalcsillag is kiült mar az ég tornácára, nem beszéltet többet magának. Elindul a faluba, hogy összegyűjtse a szétfutott nyájat: , legalább huszonötharminc embert, akik elgyalogolnak a Mária-nap! búcsúra; megszellőztetve a templomi zászlókat. -Járj szerencsével, Mihály*. Igy mondta az asszony. Mert a szerencsére van már csak bízva a dolog. Tegnap este is öten mondták a nemet, s csak ketten az igent. Az egyiknek tyúkszemet nyomott a lábára az unnetó csizma, a másiknak a szíve nem bírja a gyaloglást. -Gyalog, most? A szputnyikok korában?- — vihogott Serfőző Marci, akinek apja nemegyszer hordozta meg a feszületet a hosszú úton. Akkor váltották le ebbéli tisztségéből, amikor az egyik búcsújárás alkalmával berúgott és kalapját a feszület tetejére akasztva kujtorgott a kukoricásban. Soros Imre pedig úgy beszélt, mintha sohase hallott volna még búcsújárásról. -Mit lehet ott enni? Adnak-e jó borokat?* Ezt mondta viccesen, s hogy megszabaduljon a buzgóikodó Istenes Mihálytól, megígérte, hogy itthon mond majd egy miatyánkkal többet. — Furcsák máma az emberek — dohog kínt a hangtalan utcán az öregember. Kis híján belebotlik egy kalapos, a tejcsarnokba lépegető atyafiába. — Adj isten, Mihály bá' — köszönti illendően az öreget. — Tán csak nem köszöntőbe siet? — Mire való az Ilyenfajta beszéd? — zökkenti kl magából a szót Istenes Mihály, s haragosan fordul a kalaposhoz (Tegnap 6 is nemet mondott neki.) — Hát, hogy virág van a kezében... — szól újra a kalapos ember. — Kutyafáját ennek a virágnak, nálam maradt — neveti tréfával az előbbi komolyságát Istenes Mihály. A kezében morzsolni kezdi a nála maradt mályvavirágot. — Szúnyog Vendelhez visz a lábam. Nem láttad-e a háza előtt pipázgatni? — Láttam, biz', csak nem a háza előtt. A kultúrházba ment televízlót nézni. Odamegy mindenki, aki csak ráér. — Oda"" — kérdezi kurtán, egy röpke tűnődés után Istenes Mihály. De választ már nem kap rá: a kalapos tovaltbbentette tejeskannáját. Az öregember gyűrögeti kezében a mályvát. Tehetetlennek érzi magát. Szorongást érez. Legszívesebben hátrafordulna, visszamenne a kertbe a mályvák közé, az est sűrű sátra alá. Úgyis hiábavaló dolog ez a mászkálás. Szélmalomharc. Döngetés elhagyott vár kapuján. Hisz' a mondás is azt tartja: kutyában se jó az, amelyiket bottal kell kergetni a nyúl után. Feje felett megkondul a harang. -Figyelmeztet az isten* — jut eszébe. A méla hangok felröppennek a magasba, majd meg hullámozna szállnak alá. Gyönyörű szép a harang méla melódiája. Az ősz hajszálak megcsillannak a holdfényben, amikor az öregember leemeli a kalapját. Kihez menjen, kl segíthet? Valamikor a Jegyző úr is, meg a bíró is buzgólkodtak a búcsújárásért. Bár ők sose álltak sorba. Máma hova menjen? A tanácselnök... stenes Mihály önmagát leszavazva legyint a kezévei. Ellenben eszébe jut hirtelen valami, amitől még az ábrázatja is kisimul. Harangkondulás után felcsapja kalapját, s megindul a pap lakása elé. A parókia előtt gesztenyefák sugdolóznak. Halkan koccantják levelüket az ágak: néha lehuppan egy-egy vadgesztenye a kifestett burokból. Istenes Mihály megáll a fák alatt, hallgatódzik, nem szűrődik-e ki valamiféle zaJocska bentről. Olyan érzések búikéinak benne, mint mikor idegen helyre megy valaki, ahonnan végső segítséget remél. Járt mér Itt valamikor, de akármilyen jó keresztény is Istenes Mihály, nem volt járatos ember a papnál. Áhítattal veszi le kalapját, amikor belép az udvarra. A lábas folyosón kong az üresség. Szőrgubanc nyöszörög a bejárat előtt: a plébánia öreg kutyája. Vákkantani nincs már ereje, csak a szemével pislant a jövevényre, azt. is csak illendőségből. Megnyugodva alszik tovább: megérzi talán, hívővel van dolga. Mihályban erősödik a szorongás. Már fordulna is vissza, megbánva, hogy idejött. Kicsit sután áll a hold világában. — Van itt valaki? — hallatszik ekkor egy hang a folyosó mélyéről. — Én vagyok itt, Istenes Mihály... A tisztelendő urat keresem. Csoszogás veri el a cendet, majd kilép az udvarra Llna néni, a pap szakácsnője. — Mit akar. Mihály? Ily későn nem szokás zavarni a tisztelendő urat. — Beszédem tenne vele, de fontos — súgja Istenes Mihály, s mint aki nagy titkoknak hordozója, követelőén ejti pillantását az ajtó hasadásán kiszűrődő világosság felé. — Be kell jutnom, Linácskám, lelkem. A kövér asszonyság tiltakozna, de ekkor megnyílik az ajtó, s világosság ömlik a homályba. Majd újra nyomába zúdul a sötétség. A pap ott áll az ajtóban. — Dicsértessék — bök a halántékához Istenes Mihály,, mivel hogy a kalapja nincs a fején, amit megemelhetne. — Valami baj van? — kérdezi a tisztelendő úr: Berettyói János Szilveszter. — Baj van, tisztelendő úr, baj van — lép közelebb Istenes Mihály. Aztán olyan mozdulatot teáz, amiből a pap ls megsejti, hogy itt, az udvaron nem szerezhet róla tudomást. Befelé invitálja hát az öregembert. Istenes Mihály először van papi szobában. Olyan csak, mint más halandóé. Amikor leülnek az asztalhoz, malacnyi kandúr ugrik a díványról. A tisztelendő úr ölébe nyávogja magát, jóízű dorombolással hálálkodik. Az öregember egy szuszra mondja el jövetelének indítékát. Csak néha áll meg a beszédben, hogy nagyobb nyomatékkal kezdhesse újra. A pap egykedvűen hallgatja. mint akinek nem sók kö?e van a dologhoz. Az arcéin olyan fajta kifejezés ül. amiből éles szemű ember egyetlen pillantással kiolvashatja: -Miért háborgatsz engem most ezzel? A ti dolgotok*. De Istenes Mihály ezt nem látja. Felkorbácsolta vérét az, amit kint tapasztalt a faluban: a hajdani hívők elhúzódása. S hősünk: Galambica Don Quijote-ja mondja csak egyre a mondókáját. Alig veszi észre a tisztelendő úr finom mozdulatait, amelyekkel üveget helyez az asztalra, telve sár, 7 fán csillogó nedűvel. » A bor csordogálására eszmél az öregembor. Ádámcsutkája kiugrik a torkába szaladt nyáltól. — Igyék egyet, Istenes Mihály — kínálja a tisztelendő úr a nem várt, de fogadott vendéget. — Igyék egyet, majd elmúlik a mérge. Istenes Mihály mosolyt szöktet a bajusza alól. Hogyne, hogyne, elfogadja a kedvességet. A hegy teve felmelegíti a testét. Szorongása is végleg alábbhagy és mellében megdagad a beszéd. A pap csak néha szól. De mintha másra akarná fordítani a szót, az egészségről, Istenes néni hogylétéről kíváncsiskodik. Meg új pohár kiürítésére buzdítja a födetlen fejű embert. Múlik az óra, kiürül az üveg. A második plntes után gyanú támad az öregember telkében. Miért nem szól már á-t, vagy bé-t a tisztelendő úr? Eszébe jut a felesége is, aki vérig szekírozza, ha újra a tegnapi szóval kell hazamennie. — Mit csináljunk hát, tisztelendő úr? — kérdezi halkan. Belül az motoszkál benne: -Szólhatna a pap a templomban a búcsújárásról. Igaz, ilyen dologidőben aligalig állnak a padok között. A közösben még vasárnap is csépelnek, ahelyett, hogy templomba mennének az emberek. De ha eljönne, így esténként vele a pap a házakhoz ... Még van három nap á búcsú napjáig*. — Mit csináljunk hát? — zaklatja újra a papot. A tisztelendő úr nyájasan mosolyog. Mint aki tehetetlen, széttárja karjait. —* Maga éppen olyan szolgája az istennek, mint én, Mihály bácsi. Tegyen úgy, ahogy jónak látja. Istenes Mihályt váratlanul érik e szavak. -Micsoda? Hát a pap ls így beszél, ahelyett, hogy felháborodna a dolgok hallatára?- Furcsa gondolatok kergetőznek Mihályban: -Ha kimondaná, amit most érez.. .« Hamarosan távozik. A poharat sem üríti kl. Kicsit meglöttyen az ajtóban. Lehet, hogy a bortól, tehet, hogy az öregségtől. Biztos, hogy a méreg is hánytorgatja egy kicsit. Igy bandukol, az utcán. — Hát ha te nem, akkor én sem — szólja el magát hangtalanul. A beszédtől megijedt kissé, bele is pirult, hogy így — mégha a háta mögött is — letegezte a papot. Dehát méltánytalan dolog, ahogyan elbánt a tisztelendő úr. Tulajdonképpen semmi okost nem mondott. -Maga éppen olyan szolgája az istennek, mint én*? No de ő fizetést kap érte! Az asszonya már alszik, amikor hazaér Istenes Mihály. Csendesen tér az öreg nyugovóra. De álom csak sokéra jön a szemére. ' s másnap nógatás nélkül elindul ugyanabban az időben hazulról Az asszonynak se szól, hova megy. A tegnap estéllről sem beszél. Meg sem áll a művelődési otthonig. A terem már tele van. Ülnek az emberek a televíziós készülék előtt. Észre sem veszik, hogy valaki közéjük somfordál.;. Az olvasók és az író „utóhangja1 ASSZONYSORS CÍMŰ KISREGÉNYÜNKHÖZ Lapunkban folytatásokban közöltük Dér Endre Asszonysors című legújabb kisregényét. Utána helyet adtunk az író felhívásának, melyben kérte az olvasóktól, hogy írják meg véleményüket munkájáról. Mind a szerkesztőség, mind a szerzi) címére több levél érkezett. E levelekben az olvasók egyrészt elismeréssel, másrészt meggondolt bírálattal illetik az Asszonysorsot. Mintegy a . regény -utóhangjaként*, e levelekből adunk most közre részleteket a szerző válaszával. Ország N. Imréné szegedi olvasó írja: -A Dit-Magyarországban megjelent Aszszohysors című regény nagyon megnyerte tetszésemet; kár, hogy olyan röutd, tovább kellene folytatni és könyvalakban is kiadni. Megjegyzem, hogy at aszszonysort nem térem mindig rózsákat, éppen ezért fölöslege* szépíteni a valón, az a fő, hogy aki olvassa a könyvet, ne csak szórakozzék vele, hanem el is gondolkodjék rajta komolyan és közben Jusson euéba táját élettorta: hogyan élt a felszabadulás előtt és hogy él most; mi a különbség a múlt és a jelen között. Théknének igaza van, amikor Erzsikét tevéiben úgy legorombítja, mert nagyon csúnya dolog elcsábítani más férjét. De a férfi U hibás, mert nem volt őszinte feleségéhez, kihasználta és azután elhagyta. A férfiak sem angyalok, ti nők sem, sok bajt idéznek elő egymásnak, mert egyik sem akarja beismerni saját hibáját, csak a másikét látja.,.* • Dér Győzőné szerint: -Élethű a történet és a mai kor szellemiben Íródott, s ez arra készteti az olvasót, hogy tovább is kövesse, miként találnak a kiegyensúlyozott társadalmi életbe • szereplök. Megvallom, először ellenszenvet váltottak ki belőlem egyes szereplők, kezdetben Erzsike is később Thék Karcsi — de később Erzsikét megértettem és az iránta értett kezdeti ellenszenvem inkább sajnálattá változott. B kisregény igazán asszonytors. de azt htszem, minden asszony életiről egy-egy regényt lehetne írni. Higgye el minden író, hogy az az igazi regény, amely leköti ós szórakoztatja is az olvasót*. -A történetet szívesen olvastam — írja S. A.-né szegedi olvasó —, mert tényleo rólunk, mai emberekről szól. Izgalmas volt is minden folytatását vártam. Néhány kifogásom mégis van, hl nem neheztel érte a szerző. Erzsit néni kellett volna úgy felmagasztalni. Elrontott egy családi életet, elcsábította Thék Karcsit, aki azelőtt rendet ember volt. A szerző mégis Oly magasra emeli, mint egy eszményi nőt. Sze• rtntem Thiket vissza kellett volna vezetni a családjához, mégpedig megrázó esemtny indítékával, mert az ilyen ember nem ért a csöndesebb szóból*. Érdekes egy férfiolvasó megjegyzése ls. M. J. többek között a következőket Jegyzi meg a kisregénnyel kapcsolatban: »A ' cselekmény élethű és érdekfeszítő, de a. É kidolgozás nem üti meg a szükséges mértéket. Nem értem például, hogy mit akart mondani az író a Thék-féle figurákkal. Ha csak azt nem, hogy a . nők általában naivak és félrevezetheti őket mindenféle iszákos alak. Emi alakjával megismerkedve viszont jólesett, hogy szimpatikus értelmiségiről ls olvashatok, aki nem feltétlenül a régi világot sírja vissza, hanem hasznos tagja a mai társadalomnak. Számomra nem eléggé világos a szerzőnek a szereplőkkel kapcsolatos álláspontja és szándéka*. E néhány kiragadott Idézet, levélrészlet megválaszolására a szerzőt kértük meg. Dér Endre, ázom kívül, hogy köszönetet mondott valamennyi olvasó-kritikusának; az Itt közreadott levélrészletekre válaszolva a következőket mondotta; — E levelek és a többiek mind megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy érdemes a máról írni, időszerű problémákat feszegetni, míg akkor is, ha ez tokkal nehezebb és kockázatosabb ls az író számára. S. A.né megjegyzéseire kérdéssel felelnék: Hátha Thék volt a csábító és nem Erzsi? A kezdeményező mindenesetre 0 volt, emlékezzünk csak a strandjelenetre. De jellemük is ezt indokolja. Thék félresiklásának ábrázolásával az embertársaink iránt kötelező fokozott felelősségre is szerettem volna felhívni a figyelmet, hisz energikus, segítőképes környezetben Thék Karcsi is más ember lett volna. Szerintem Théknek — ha valmelyest is következetesebb — nem Borihoz kellett volna visszamennie, hiszen házasságuk eleve labilis szövetség volt: Karcsi fohnsem szerette; Éorit.. Bori maga hangsúlyozta, hogy úgy ákaszkodótt Thékre. S minthogy a mi társadalmunkban sem muszáj az egész életet végigkinlódnt azzal, akit nem szeretünk — mód van rá, hogy azzal éljünk, akihez teljes szívünkkel ragaszkodunk. Ennek lehetőségét a mi társadalmunk megadja, de nem tűri, hogy mindenkin keresztülgázolva, kötetlen önzéssel, mások kárára -vívjuk ki* egyéni -boldogságunkat*. — Érdekes M. J. megjegyzH.e, aki — be kell ismernem, hogy nem egyedüli —* úgy írt Thék Karcsiról leveíéjben, mint akit az Ital tett tönkre. Ezért mégegyszir végigolvastam saját írásomat, de meg kell mondanom, Karcsi italos voltának míg csak nyomát sem találtam. Hódításának titka az, hogy kitűnően ért a nők. nyelvén, s valóban nagy hatással van tájuk. Igen jólesett, hogy több olvasónk megszerette Emi alakját, mert ez meggyőz arról, hogy az ő ábrázolása sikerült. Ami az egyes • figurák pregnánsabb . dbrd. zoláeára vonatkozik, az olvasóknak jórészt ta-zuk «an: az én saját ítéletem, állásfoglalásom valóban nem tetszik ki kellőképven a kisregényből. — Még egyszer köszönetet mondok olvasóimnak flgyel. mes érdeklődésükért, s azért a pártfogásért és hasznos bírálatért, amelyet kisregényem iránt tanúsítottak. ANDRASSY LAJOS: Öcséim vonaton Szép üde arcán halvány pelyhek árnya tizenhatig ha számlálhatja évét, vonatra száll, hogy éjre hazaérjen — pihenni csak, s talán a munkabérét őrzi zsebének zárja — biztos kézzel füzetbe lapoz mégis és igéket ragozva rág, vagy Ismeretlent kutat a száraz x meg n mögött: tanul! — Bizony én pelyhes állal vonatra szálltam, mái témát kerestem: a búzakék szemek titkába testem s a szőke álmok ringattak kacéran két messzehúzó állomás között... — nem én vagyok, ki nyert: ez öcskösök!