Délmagyarország, 1960. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-25 / 227. szám

Vasárnap. lMo. swpt. 28. 6 ' Iáról hulló érett körte puhán jm tottyant a keményen szik^71 kadt földön. A rántaniflU^ oaló csibék mohó hurrogdssal |/l csapták csőrüket a leveses gyümölcsbe. Unalmas piti... pfii... piit kdricálással lestik a fát, várták a csipegetnivalót. Az ól árnyékában elnyúlt malac is röffentett álmosan egy rövidet, vörös szemét a fa alá vetette, aztán pihent tovább. A diófa lomboe zöldje alatt, a vesszőből font asztalt két öblös vesszőfotel fogta közipre. A téglaporos házat körbeárnyékolták a dús levelű gyümölcsfák. Nyesetlen, széjjelfutó ágakkal, mint hosszú karok, védelmezték a magas dúcra ácsolt, cserepes tetőt. A diófától nyugatra, alig bakugrásra, a fa árnyékába húzódva állt a fészer, utcára nyitott szájjal, mintha mutogatni akarná ócska, lomot gyomrát. A gondosan söpört, frissen locsolt udvaron az idős ember arrábbhessentette a szárnyasokat, hogy ne piszkoljanak. Ünnepélyes tisztasággal várták idősebb lányukat, meg az unokát. Ebéd után voltak, az asztalon szertelenségbe hagyott paprikás tányérok, fskstés-szürke kis hdzilegytk lakmároztak zizegő falánksággal. Alig hallható zümmögéstel lendültek tányérról tányérra. Az árnyék borította húsön apró fényfoltok mozogtak, a sűrű lombok közé fészkelődött napsugár játszott a teritett asztalon. Átlátszóan tiszta égbolt alatt vibrált a meleg, a vasárnap délután ünneplős méltóságát nem zavarta semmilyen mozgás. — Megvátik a nyakad — szólt az asztalnál ütö, félrehajtott fejjel bóbiskoló asszonyra az ember. Az fölértett, elhagyta ebéd utáni szunyókálását, riadt, barna szemit emberére emelte. — Álmodtam, hogy 5k jönnek — bögyögtt bágyadtan és ráncos, eres kis kosait ölébe süllyesztette. sontrámá* szemüvegét homlo#p kára tolta az Ősz ember, fejét A kiemelte az újság lapjaiból, koI M mótosan az asztalra helyezte a 1M nyomdaszagú híreket. A jóW szághajtó seprű után kotort ét kopott csutakjából egy hegyes eirokspálat húzott. Körbe forgatta, mustrálta a cirok görcs nélküli keménységét, aztán magbökdöste a pipaszár eltömődött nyUasár. mivel nem szelelt a kívánt módon. — ígérték... talán eljönnek — vélekedett válaszában az idős ember. Csöndesen tömögette a pipát, mintha e világ legfontosabb dolgát végezné, megfontolt türelemmel morzsolgatta az éghetetlen finánclábakat. Bölcsen kigondolta, hogy a dohány mindig egyforma rossz, akflr királyi, akár köztársaságiL Snnétfepi'-x mérgelődött a sok büdös tsutkán, elszórta őket a földre. A csirkék megvágták csőrükkel, de megérezték a torokmaró szagot, aztán otthagyták. He engedte az idő, itt ebédeltek, kiitt az udvaron, a Palkó-fája alatt, magukban. Azért keresztelték el ezt a szép diófát Palkó-fájának, mert cgyidöben kerültek a házhoz: Palkó születésének esztendejében ültették. Babonásak voltak evvel a fával. Mikor ez a fiú elhagyta a szülői házat, egy májusi reggelen, hogy a maga emberségéből éljen, délután villám érte a fa koronáját, lehasadt a szebbik fele. Megsiratták a fát, hogy talán az is érzi, elment névadó gazdája őrökre. Volt ennek a fának még egy története, de erről nem akartak tudni az öreg szülők, ezért nem is költöttek hozzá babonás csudát. Megkárosodott az egyik fele, néhány évig csak féloldalasan termett a vén diófa. Palkó fiú meg rendes, jóravaló, családias ember, tehát nincsen ok semmi aggodalomra. Az asszony szedett ma is a levesből, először az embernek, azután magának. Szó nélkül ebédeltek, óvatosan koccant a tányérhoz a kanál. Elmélyült gonddal nézték a sűrű paradicsomlevest, mintha érdeklődésüket a piros leves ízlelgetése, fogyasztású kötné le. Kanalazgatás közben észrevétlen megkönnyezett az asszony ráncos-árkos szemhéja. Az ember meglátta, de tetette, hogii nem érti... pedig nagyon értette, érezte... Régen sokan ültek az asztalnál, öt száj örökös csacsogása, csipogása várta feszült figyelemmel a merőkanál járását, az elosztás arányát. És vasárnap... minden vasárnap az elmaradhatatlan irigt/kedés... , " — Rózsi kapta a mellehúsát... én meg csak a nyakát... pedig én vagyok a Wsebb... — Kpp csirkének nincs öt mellehúsa.., se két nyaka... te, ronda, kis fösvény — intette anyjuk kemény Hangon a marakodás gyerekeket. Ilyenkor a zajos ebédst még hdngoeabb délután követte. Az udvar, meg az utca zöngött, visszhangzott a játékos gyereklármától. Olyan volt az élet sokáio, mintha megállt volna az idő és a kialakult gyerek-vidámság örökké tartó változatlanságot esküdne, a mindent változtató Idővel szemben. Kívülről tudta az idős ember, hogy az ősz asszony könnyei ebből az idő temette kútból szöknek elő... de hiába, az élet mozgását nem lahat a diófához kötözni. hogy maradjon veszteg. Később, hogy felnőttek a gyerekek, elcsitult a lármáé kor, de a közös ebéd — különösen a vasárnapi ebéd — szokása megmaradt. Nyáron csöndes komolyságkal, ünnepélyes szertartással ebédeltek a SIKLÓS JÁNOS Palkó-fája alatt, de már nem kérték számon a mellehúsát, meg a nyakát. Pedig anyjuk kívánta, hogy veszekedjenek, zsivalyogjanak, de ez anyai kívánalom maradt. A nagyra nőtt, életbe állt otthonlakók szerényen mosolyogtak a múlt gyermekévek kis, mulatságos történetein. Ebéd után még rövid negyed órát ültek és ilysnkor valamelyik előhozott feledésbe ment gyerekcsinyt, hogy visszavarázsolja vele a civakodó, nevető évek megszépült emlékét. — Netn felejtetted, ugye — szólt moet az időt ember —, hogyan járt Palkó a csősszel? Nem nézett fehér hajú asszonyára, nem figyelte emlékező könnyeit, csak úgy mondta magé tál... a ráncok közé húzódott, pici szemek nevettek, gyerekesen és újra jött a régi, ha csak egy pillanatra -Talán nem ver meg- — vacogta magában a fiú. — Le a gatyát! — üvöltött rá a vörös nyakú, kopasz csősz. Palkó értelmetlenül állt előtte, mintha nem értené a vadászpuskát csőszt. — Le a gatyát! Vagy megsörétellek itt, az utcán! — hangzott dühösen a megfellebbezhetetlen ítélet és az erriber leemelte válláról a kétcsövó fegyvert. A gyerekre emelte, megcsettentette a kakast, hátrább lépett, hogy lövő helyzetbe kerüljön. — Le a gatyát! Azonnal, vagy minutomban véged! — tajtékzott a félelmetes ember. Palkó reszkető kezekkel lerántotta magáról a vizes nadrágot és ott állt pucéron a mérges csősz előtt. Az meg nyugodtan is fzt a történetet soha nem Unták, mivel nem mindennapi eset volt Palkó története. Kívülről tudták valamennyien is mégis mindig újnak, frissnek hatott. A középső fiú, a tizennégy esztendős Palkó júliusban egyik napon, alkonyat táján odavetette anyjának, hogy elmegy, fürdik egyet a Kék-tóban. Fellegi méltóságos gyümölcsösének a lábánál terült el ez az artézi vízből táplálkozó, agyagmedencés tó. A tábla félreérthetetlenül jelezte, hogy -Idegeneknek fürödni tilos-, meg a csősz is ügyelte a kis dűlőket és akit megcsípett a tilosban, annak elverte mezíteleh lábét megcsomózott szijostorával. § fk em is annyira a fürdés okából 11| járt el a tilosba a gyerek, hall I nem a főkert ész gimnazista láo111 nya csábította, egészen egyólU V áalú módon, mert az égőszemű, fekete Jutka nem tudta, hopp titkos imádójával uszigál az átlátszó, tiszta vízben. — Megjárod, te gyerek! — figyelmeztette anyja, mikor a nevezetes eset történt vele. — Ne féltsen engem! — válaszolt hetykén a fiú, és fekete kis klottnadrágjában elindult a tóra. Szürke este vetett véget a fürdésnek és Palkó lassú futással igyekezett kifelé a tilosból. Hirtelen keveredett, belváros gondolat kapta el és átugrott az alacsony | léckerítésen, hogy a-különleges véralmát megkóstolja. Azért nevezték különlegesnek Fellegi méltóságos vérolmáját, mert kétszer akkora volt, mint o köznapi, piaci alma. Sötétebb volt a szine, izsstbbéátsébb a húsa. A víztől éhezett gyerek teletömte maffát a fa alatt és fürge moz- ! dulattal lépett ki a kerítésen. — Altj nteg! Állj meg, te bitang! Ijedtében még a lába szára is reszketett a fiúnak. Előre érezte a szíjostor h-isitásit. — Loptál!? Loptál... bitangi? — ordított a csősz és emelte a félelmetes ostort. Megállt a levegőben egy pillanatra a szijostor nyele és azután lassan ereszkedett a földre. vállára emelte puskáját, fötmarkalta a kis klottnadragot a földről. A törpe kerítés végén lefojtott, kuncogó nevetés hangzott. -A Jutka nevet- — villant át a gyereken a szégyene* rémület és ebben a pillanatban nem tudta, melyik a szörnyűségesebb; a puskás embertől való félelem, vagy a Jutka előtti szégyen. — Mars haza! — rikkantott rá a szigorú ember. A fiú megiramodott, mint honi regényben a csodaszarvas. Futott, futott ki a szántóföldek széléig. Ott behúzódott a deréknyi parcsingosba, hogy a hazafelé induló szekerek bakjáról se lássék meg a feje. Réveteg mozdulatlanságban várta a fekete estét, azután bizonytalanul, mint a denevér, kilépett a szúrós paréjból és inalt hazafelé. Tekintgetett, riadozott, mint a zavart vadnyúl, gondosan kerülte az utcasarki lámpákat. Ha járókelő ember ért közelébe, a szennyvizárokba kuporodott, hogy eltakarja szégyenét. Keserves izgalommal, végre hazáig jutott. Óvatosan megkocogtatta az ablakot és az apját szólította, hogy hozzon ki egy nadrágot, mert nem'tud bemenni a konyhába. — Apa.., apa... apa/... Nem hallja?!... Adjon ki egy nadrágot! — utánozta most is az idős ember és közben úgy nevetett, mintha ma történt volna Palkó fiának ez- a balesete. Az ősz asszony is nevetett, gond/elejtóén, felszabadult érzéssel. — Az anyja istenit annak a betyár csősznek! — fortyogott kedélyesen az apa a húszesztendős történeten. Ezen az emléken mindig il yen kedvvel nevettek valamennyien. De legjobban mindig a Palkó nevetett saját magán. A rövid emlékezések végén pedig a nagy gyerekek elmentek A maguk útján és csak a kteő este terelte haza őket. Később egymás után mentek el a háztól és harmadesztendeje a legkisebb lány is elköszönt. — Elmosogatok — tért vissza a jelenhez az idős asszony. — Jó — morrantott a pipafüst bodrot felhőiből az ember. — Talán csak jönnek.., hát megígérték... — motyogta az ősz asszony és bevitte a konyhába a paprikás-zsíros tányérokat. Most várták az idősebb lányt, meg az unokát. Minden vasárnap várták, hogy valamelyik gyerek hazajön, meglátogatja őket. Eljönnek a városból ide ki, a szülői portára. Ez a várás az életükhöz tartozott, éppen úgy, mint az evés, meg az alvás. Egész héten arra készültek, hogy valamelyik gyerek majd jön és mesél nekik a zajos, rohanó élet apró és nagy problémáiról, aztán saját magáról, meg mindenről, amit majd kérdeznek tőle. Ez az örökös várás éltette őket, élesztette reményeikei\i hogy nem fölösleges emberek/ van még életcéljuk, • szerepük, hiszen most aratják le nyugdíjas módon, az elviharzott ivtiiedek beérett gyümölcsét. • — „ izlalták a jószágot, hogy majd t/1 disznótoros vacsorát rendeznek és meghívják a gyerekeket, a vüket, meg a családba került uszonyokat és majd elnézegetik ketten, magukban a népes 'lázát. De éz a szép terv mindig csak öreges kívánság maradt, mivel a gyerekek nem jöttek. Egyik-másik beléfinnyáskodott a sok disznótoros finomságba és tovább szaladt. < Életreményük másik orvossága meg a •gyerekek boldogulásából származott. Ember lett valamennyiből, és ezt annyiszor elmondták egymásnak 6K ketten, hogy kívülről- tudták,' ha valamelyik elkezdte a mondókát, hol fejezi be. De azért mindig volt benne valami új, szívet derítően szép... Az ősz asszony magában előszedegette a politúros kis ládikót $s este, lámpagyújtás után, elnézegette a képeket és val amennyihez tudott egy-egy elmúlt történetet. Ezekben a kis történetekben, fényképekben elszaladt életük kis darabkáját elevenítette és élte újra. Visszalopta magát abba a korba, amikor még fiatalosan hevült, nem ismerte az elhagyatottságot, a csöndesen Őrlő magányt. — Ostobaság ez az örökös várás — dohogott néha az öregember. — Nem annyi a*, ha mi megyünk hozzájuk? — Nem! Nem! — pattogott mindig az asszony. Pedig az ember is tudta, hogy nem, bizony, nem annyi az. A gyerekkori fészket újra nézni, és a szülőkkel beszélni az Igazi otthonban, az.,. az nem -vizit*. — Apa! —• lépett ki a konyhaajtón az asszony. — Nos? — Etesd meg a jószágot. — Mindjárt, A tikkasztó meleg engedett. A nap legurult a tetőről és oldalsugaraival meleg fényt szórt a Palkó-fája alá. Apró muslincák, leveli rovarok röpködtek a zöld, sátoros enyhei ven, A dél törpe árnyal megnyúltak, vékonyodtak, a csirkék, tyúkok kárálva követelték a vacsorát, a malac türilmetlen rófőgéssel lökdöste a vák/Út. f m tf idős ember szótlanul ment a M fészer alá, hangtalanul keverte a moslékot, azután a vályúba gjU* Öntötte. Egy ideig nézte a göndör mangalica falánkságát, ahogyan habzsolja a híg ételt, idomtalan szájának két oldalán, visszafelé folyt a korpás lé. "Zabát... zabál, hogy meghízzon és megdögöljön. Milyen bolond, majdnem olyan, mint az ember ...AZ ember csalá" dot alapit, hogy öregségére magára maradjon« — elmélkedett a vályúnál és a keverökanállal végigvágta a jámbor malac vékony hátát. A csirkéknek szórt, árpával kevert kukoricát, azok kotyogva ettek, falták a szemet. Hatójukba friss vizet öntött, helyére támasztotta az ülőke alá a tyúklétrát... megdöngette a körtefát, hogy hulljon a gyümölcs, legalább a jószágok élvezzék, ha már nincs, aki szedje, '. « i lassacskán elcsöndesült' minden. Viszszaültek Palkó-fája alá ketten, szótlanul, magukban. Most már nem vártak senkit. Az izgalmas feszülés oldódott bennük és helyette valamilyen szomorú nyugvás telepedett meg érzésükben. — Már nem jönnek — szólt az asszony. — Biztosan dolguk akadt... 6k nem nyugdijasok — bizonygatta tettetett vidáman az idős ember. Közben mind a ketten érették, hogy hamis a hang, fájdalmat takar a kifogás ... valamilyen megfoghatatlan, távoli világok szakadtak közéjük, melyen nem tud átlábolni se gyerek, se szülő... négy évtized állt közöttük... meojárhatatlan országútjával. Régen virágjukat hányt orgonabokrok sorakoztak a kerítés mentén. Friss zöldjükön kis jánoska-bogarak libbentek, mint apró földi csillagok, Ide-oda röpködtek, ezüstfényú hátukkal mutatták útjukat. Fönt, a lombok között, a keskeny réseken bekandikált egy-egy sziporkázva fénylő csillag és a tlntaszinüre változó égbolton megjelent fehéren, ékeskedő csillámaival a tejút. Kipompázott az ég kupolája, hűs esti levegőt szítt az illatos estike. Ebben a ringató, álmodozó nyári csöndben, ketten ültek a vesszőfonatú asztal mellett. — Ügy vártam őket — borongott az ősz asszony, olyan halkan, mintha csak önmagának mondaná.