Délmagyarország, 1960. augusztus (50. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-20 / 197. szám

9 Szombat. 1960. augusztus 20. 10 A Tragédia szállóigéi M I

adách életműve a bölcselet és a költészet sajátos ötvözete: nemcsak főműve, Az ember tragédiája szövődik a mély gondolatok és meleg érzelmek •zalaiból, hanem ez jellemzi többi drámai költeményét és lírai alkotásait is. Innen van költészetének aforisztikus jeli ege, az a tulajdonsága, hogy alkotásai telve vannak tömör megfogalmazású élet igazságokkal, az emberi természet egyetemes törvényszerűségeit, vagy a történelem egyes korszakait kifejező bölcs tanulságokkal. Némelyike gondolatilag ugyan szinte közhely, de megfogalmazásának művészi tökélye révén mégis elsősorban Madáchtól szoktuk idézni: másrészük éppen fordítva: formába öntésük kissé nehézkes, darabos, de a bennük csillogó gondolat ejt meg bennünket. A Tragédia is teli van ilyen axiómiákkal, amelyek azóta a művelt magyarság közmondásaivá, szállóigékké váltak. Ezeket szedtük itt csokorba. I. SZÍN Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. (Az Ür) Nem adhatok mást, csak mi lényegem. (Lucifer) Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy [úr vagy. (Lucifer) II. SZfN Az ebnek is eb legfőbb ideálja. (Lucifer) A tett halála az okoskodás. (Lucifer) III. SZIN A csók mézének ára ott vagyon «= Amely nyomán jár o lehangolás[ban. (Adám) Nézd, ugranám, és testem visszahull (Adám) örök levés s enyészet minden élet. (Lucifer) Arasznyi lét, mi sietésre int. (Adám) Nem az idő halad: mi változunk (Lucifer) IV. SZÍN Halk a jajnak szava S a trón magas. (Eva) > Az élet fáj csalt, már nem fáj soká. (A rabszolga) Mért él a pór? — A gúlához követ Hord az erősnek, s állítván utódot Jármába, meghal. — Milljók egy miatt. (A rabszolga) Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von. (Lucifer) Te csak virág légy, drága csecsebecs, Haszontalan, de szép, s ez érdeme. (Adám) lányésszen az egyén, ha él a köz (Adám) Vezess, vez'ss, új célra, Lucifer (Adám) VI. SZÍN Legédesebb percünkbe is vegyül Egy cseppje a mondhatatlan [fájdalomnak v (Eva) A glória ha lassan elveszett, Még megmarad a vérengző kereszt. (Lucifer) VII. SZÍN Az eszme él s a láng, mely fellobog, Világot késő századokra vet. (Az agg eretnek) Tragédiának nézed? nézd legott Komédiának s mulattatni fog. (Lucifer) Nem a kakas szavára kezd virradni, De a kakas kiált, merthogy virrad. (Lucifer) Szerelmed amilyen mulattató Kettesben, oly ízetlen harmadiknak. (Lucifer) Az elszakadt szív könnyen összeforr S megintcsak fáj, ha újra elszakasztjuk. (Éva) Csatára szálltam szent eszmék után (Adám) VIII. SZÍN János, nekem szükségem volna pénzre. (Éva) A nő, méregből és mézből összeszűrve! (Adám) Nem messiás-é minden új szülött, S csak későbben fejlik szokott [pimasszá! (Lucifer) Hej, famulus! hozz bort... (Adám) IX. SZÍN Az árulás emelt fővel kacag (Adám) Én azt a túlvilágot nem hiszem, Reménytelen csatázok végzetemmel. (Ádám) Bakó, ügyes légy — órjdsf vesztesz el. (Adám) XI. SZÍN S amíg ölelget, új viszonyt keres Már is szeme. (Lucifer) Valakivel próbáljunk összetűzni, Ez izgató és férfias mulatság. (Harmadik tanuló) Mi néked semmi, nékem egy világ. (Adám) Én a komédiát lejátsztam, Mulattattam, de nem mulattam. (A bábjátékos) XII. SZÍN Mi a tudvágyat szakhoz nem kötök, Átpillantását vágyjuk az egésznek. (Adám) Még a borsón is szépet álmodom. (Plátó) XIII. SZÍN Szerelem és küzdés nélkül mit ér A lét? (Adám) A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga. (Adám) XIV. SZÍN Okoskodásod A jóllakotté, mig itt társadé Éhes gyomornak filozófiája. (Lucifer) ... kevesb ember legyen S több fóka. (Az eszkimó) Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. (Lucifer) XV. SZÍN ... vége a komédiának. (Adám) Emelj vagy sújts, kitárom keblemet. (Adám) Csak az a vég! — csak azt tudnám [feledni! (Adám) Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál! (Az Ür) KÉT STATISZTA Pista bácsi, ahogy a szombat esti hagyományoknak megfelelően felseperte az udvart, a seprűt a létra alá lökte s nagyot gondolva állt asszonya elé ajánlatával: — Majd azt mondanám én anyjukom, nekünk is mög köllene mán nézni azt a hírős televízilovat a szomszédban. — Miféle televizilovat emlögetsz már megint? — Hát a televíziót, no. — Én ugyan nem kuncsorgok egyik szomszéd nyakán se. A múltkor is, hallom, annyian voltak Balázs Sanyiéknál, hogy még az ágy is leszakadt a vendégök alatt. — De mi a kultúrba mönnénk. Székre ülhetünk. Ott úgyis mindön este azt lesik mostanában a falusiak. Mentek is azután a kíváncsiság űzte türelmetlenséggel Még sohasem láttak televíziót. Már sokan ültek a teremben. A gép is működött szabályosan. Igaz, hogy néha elszaladt a kép, csak afféle csíkmintás szövetek rebegtek az emberek szeme előtt. Egyszerre csak megjózanodott a masina. Jóképű bubifrizurás nőszemély mondta be, hogy most pedig a szegedi szabadtériről közvetítik a szovjet balettet. Mondták a címét is a darabnak, de falusi ember az ilyen furcsa szavakat épp úgy nem veszi jó szívvel a szájára, ahogy lóháton nem szalajtat a síkos jégre. Még elcsúszna rajta. Hanem hát szovjet balett. Ügyes szó. Azt, hogy szovjet, azt érti. De balett? Mi lehet az? Érzi, hogy illatos szó, akár a bodzafavirág. Majd kiderül az! Ki is derült. Tánc az. De még milyen. Nem hoppáré, nem is bigyögös, se nem csürdöngölő — hanem ilyen, olyan. Hogy is mondjam? Szép. De úgy tudják azt járni, hogy az a bolond, aki meg nem érti. Csak épp, hogy meg nem szólalnak benne. Eddig a falusi ember fia azt hitte, hogy a táncban csak a szerelmet lehet kimutatni, meg a lakodalmi örömet. És most itt van, ni. Micsoda harcot táncolnak azok ki. Az ember szeretne huszár módra közébük penderülni, s csapkodni a kardokkal, vadul szabva a levegőt, ahogy a dob ver alájuk. Aztán szomorút pellögetBEDE ANNA: ESTE Esteledik. Víg villamosok hordják haza az utasokat. Hamvas utak vezérlik haza a járókelőket. Fölragyogó ablakok hívják haza a megfáradottakat. Vacsoraillat száll bűvös lépesőházak oszlopai között. Sötétedik. Ki virít a földi fények virágoskertje. Lehull a lankadt ló-nyakakról a szerszám. Fészkükre szállnak a megcsöndesült madarak. Megérkeznek a csillagok is, helyükre ülnek az égen. Anyásan tipeg tova közöttük az öreg Hold. Eljött az este. Talán már az egész világ országútjain esteledik. Mert íme, lassan hazatérnek a népek. Haza az idegen mezők vérfoltos fiiveiről. Haza az esztelen kalandok csapdás útjairól. S a harcosok maholnap szőlőt ültetnek, Hintát kötöznek dúdolva, páros ablak alá. Lehet, hogy már az én szívemben is este van. Mert szeretnék hazatérni egészen. Mert szeretnék földerülni egészen. De csak röpít a gyorsvonat, nem tudom, milyen földeken át, S fekete korom csap rám, ha kihajolok, messze figyelve: Hátha cnrám is várnak egy állomás kőlépcsőinél. SIMÁI MIHÁLY: GYÁRI LÁNYOK Csipkedte arcukat a szél. dörgölte szemüket a szél, homlokukra tette hűs tenyerét hajukat rázta, csomózta, bogozta a százezer-ujjú hajnali szél; de ők csak mentek sietősen... Üvegszárnyát kiteregette ezer ablak, tükörképeik megrebbentek a fényben. Alakjuk megtapadt az anyóka szürke szemében, ringásuk férfiszemekbe kövült, mosolyuk selyembe bugyolált egy mazsolaarcú csöpp csecsemőt; aztán csak mentek sietősen ... Nemrég hervadt le arcukról az álom Frisseségükben bimbóként lebegtek. Szájuk szélén táncolt és énekelt a jókedv, táncolt és énekelt valami ragyogó komolyság mert vas-mátkáikra gondoltak ők: a duruzsoló, sziszegő, zengő, harsogószájú szeretőkre; s csak mentek, mentek sietősen... nek, ujjongósat billögetnek, ki tudná megmondani, hányféleképp csavargatják az ember szívét. t Most halálfekete hangot sírnak fel a mélyből zokogó trombiták torkából. Megvert seregek menekültjei jönnek száz sebből vérezve. Egy pajzson hosszú hajú, fényesruhást hoznak. — Jaj, egy temetés. Mankókon, egymásba kapaszkodva jön a siralmas tömeg. A képen sorra bemutatják a szomorú csapatot. Kicsit időznek a szenvedők arcán. A teremben illő csend uralkodik. Egy szék se recscsen. Pista bácsi ráfeledkezik egy arcra. — Hiszen ez a mi Pistánk! örzse, nézzed mán! — Mit mondasz? — Ahun a Pista gyerök, a! -r- A mijenk? Melyik az? — Amelyik azt a furkósbotot fogja. — A, ennek hosszú haja van. Bár ugyan húz hozzá, de nem az! — Mán pgdig én úgy nézőm. * A kép más arcokra siklik. Hanem Pista bácsiban többé nem pihen meg a gondolat. Az ő fiukat látták. Azt bizony. Ne mondja azt neki senki. Már ő csak ismeri tán a fiát? Ha száz maskarába öltözik is. Mér' ne volna lehetséges? Hiszen másodéve ott szolgál a határöröknél. Hiszen régen is úgy volt. Kellenek oda katonák is. Tán ő nem volt ott a régi világban? De bizony. Még a színpadot is, meg az ülőket is mind katonák állították össze. Ezek után akár ott is hagyhatta volna az adást. Nézte, nézte ő a képet, csak nem látott semmit. Többet nem tudott odafigyelni. A fia körüli gondolat egyre rúgkapált bensejében. Mikor lefekvésnél a bakancsát fűzögette kifelé, csak úgy mellékesen, szólt oda az asszonynak: — Na, hé, hónap lössz a napja, hogy én elmögyök Szögedébe. r— 'Szt minek? — A Pistákon! Nem sok beszélniváló van ezen. Ha egyszer az ember azt mondja, hogy megy, akkor annak a jóisten se állhat elébe. örzse néni le sem feküdt azon az éjszakán. Túrósmákos lepényt sütött, egy kacsát is lenyisszantott. Azt szereti a gyerek. Estére ott őgyelgett Pista bácsi a rengeteg templom tövébe vert színpad körül. Jámboran kérdezősködött fia után. — Sebők Pistát keresném én, kérőm! Az első ember, akit vállon érintett óhajával, mélázva, ismételgette a nevet. — Sebek Pestá, Sebek Pestá. Nem értem! A másik nem hallott róla, a harmadik nem ismeri. Már-már ott tartott Pista bácsi, hogy mégis tán az asszonynak volt igaza. És nem is a Pistát látta. Becsapódott. Hiába. Vénül az ember. Mindegy. Akkor el kell menni a laktanyába. Szégyenszemre mégse viheti haza az asszony sűttit. Indult is volna kifelé, de ahogy ballagott, olyanféle öltözékű valakibe ütközött, amilyenbe a Pista gyereket látta mutatkozni. — Nosza, bajtárs, ismeri-e Sebők Pistát? Hogyne. Hiszen raj társak vagyunk vele! Épp most rakosgatják rá a vértezetet. Szólok neki rögvest. Pista mezítláb, félig öltözve ugrott ki a szóra. A mellvért is csak úgy leffegett rajta. — Apám, apám! — Fiam, fiam! Vjnye, de kutya szaga van a mundér rodnak, hé! — Angolos szagú. Merthogy angol katona volnék én most! Szépen, szemérmesen örültek egymásnak, odakucorodva a hercegi trón lépcsőjére, s az öreg titkolt remegéssel bontotta ki a hazait. Csak mikor a morzsákat is elverték nadrágjuk ráncaiból, szólalt meg az öreg: — Tudod, sose dicsekedtem vele, de annak idejin, 36-ba' én is huncutkodtam egy kicsit a szabadtérin. Angyal vótam. Érdekös vöt ám. Nagy szinészöket láttam. Mán egynek se tudnám a nevit. Az emberi tragédiát játszottuk. Abba csináltak a bakákbul angyalokat. Nyigáztak bennünket vagy két hétig, hogy angyaloson mozogjunk. Végül a második hét végin ránkszerelték bornyú helyött a szárnyakat. Hát az furcsa volt bizony, örült is a röndöző kögyetlenül. Meg is hívta, ahogy kicsit megtanultuk baka létünkre, hogy kell állni, az összes hajjakendöket, akiknek csak egy pici köze is volt a dologhoz, hogy nézzék meg, micsoda kerubokat, szeráfőkat, mög arkangyalokat gyúrt ő ki ezökbül a nyiszlett bakecokbul. Az lőtt volna a főpróba. ' — Jöttek is mindenféle urak, meg úri nők, papok és miniszterek. Kezdődött a főpróba. Egy csomó angyal teliharsonázta a teret, jött az atyaúristen. Utána meg az angyali seregeknek kellett beözönleni. Hanem úgy jöttek azok elő, mint a konda, ha tüske mögy a kanász talpába, aztán nem bir a disznók után szaladni. A röndöző rögtön leállította a mönetöt. — Mt ez? Mi ez, kérem? Két hete magyarázom, hogy jövünk be angyaloson! Tegnap még úgy ment, mint a karikacsapás. Az angyalok megálltak. Leejtett fejjel hallgatták a dörgedelmet, amelyikhez ugyan hozzá voltak szokva Csira őrmester úr jóvoltábul, de így angyali ruhában csak jobban a szívire vöszi azt az embör fia, mint a mundérban, mer a bakamundérrul lepörög, mint a víz a kacsárul. Elég az hozzá, hogy egyre pattog a rendező, hogy igy, úgy, marsoljanak vissza takarásba, mikor egy Verrasztó nevű bakakáplár, aki egy jókora lángpallóst szorongatott a markába, odaszólt a röndözőnek, hogy: Hiába átkoz bennünket az úr. Mink máma vagyunk itt először! — Hogy lehet az? Ne beszéljen szamárságokat! — Mán pedig — erősítette a káplár — ez így van, megmondhatja akárki. Két hétig a második zászlóáljbeliek próbáltak. De most lejárt mán az idejük. Mink a.z első zászlóaljbúi vagyunk! Minket mög riadóval hoztak vissza a halasi határbul, mert azon a hajnalon oda meneteltünk ki gyakorlatra. Mégis mink lőttünk az angyalok. Messzire fújva a füstöt nevetgéltek a bonyodalmon. Aztán a gyerek szólalt meg. — Most maradjon itt édösapám, nézzön mög a placcon. — Nem lőhet, édös fiam. Röggelig adott anyád kimaradót. Tóth Béla