Délmagyarország, 1960. június (50. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-05 / 132. szám

Vasárnap, 1960, júnfos §. HÁZAK DICSÉRIK ERÖS KARJUKAT Május 20-án elérték a megyei tanácsháza évítői az épület teljes magasságát: elkészült a hatodik emelet fö­démje. Ez az eredmény egy egész sor határidőt előbbre hoz, így az előcsarnok lefedése július 31 helyett már jú­nius 30-án lehetővé válik. Két fényképfelvételünkön a 30 méter magas előcsarnok feletti feszítőműves állványzat összeszerelése látható. (Liebmann Béla felvételei) KOSZ JENŐ: építők napjait Üres telkek, sikátorok jelezték az urak rendjét, s helyükön — ma — új házsorok *--­nyomán oszlik a rossz emlék. Csákányvégre jut az avult, s vele együtt tűnik a múlt. Üres telkek, sikátorok épülnek be napról napra és valahogy megváltozott ő is, ki ma (észkünk rakja. Arca simult, ismerős, de nem az, aki volt már ő se. Sikátorok, vályog telkek lakója volt apja, anyja, ki telenként csak éhezett s alig várt már a tavaszra, (Talán te sem vetsz rá ügyet, csak mikor kész az épület.) Sikátorok, vályog telkek jelezték az urak rendjét — s ők szétverik azt a rendet hol a munkás volt a gyengébb. Szétverik? — Csak verjék, győznek! Köszönet az Építőknek! (Tóth Béla felvételei) Hétemeletes toronyház épül a Tisza-parton, a Bőr­gyógyászati Klinika mellett. Ez lesz a város legmagasabb lakóépülete. A tanácsi beruházásból készülő házban 78 összkomfortos, központi fűtéses lakást alakítanak ki a Csongrád megyei Építőipari Vállalat dolgozói és a jövö évben adják át rendeltetésének. Most, az építők napján ismét felemlíthetjük a már el­készült, modern és kényelmes Bocskai utcai székházat. Nemsokára befejezik a Kossuth Lajos sugárúti munkás­szállás építését is, és már tervezik mellé a következőt. Nem feledkezhetünk meg az ötéves terv során létesülő dorozsmai úti telephelyről sem, mely a maga nemében el­ső lesz az országban. A Szentes környékéről érkező Szomor István-féle se­gédmunkás- és az Adám Székely Bálint vezetése alatt álló kőmüvesbrigád most új pillért rak. Az én emberszeretetemet nem filozó­fiai fogalmak determinálták akkor, ha­nem az a farkasvilág, amelybe szület­tem. Ez a világ termelte ki az ösztönt, és határozta meg értelmem érdeklődé­sét. Mégis azt jelenthetem Tanító Urnák, hogy az emberekben több a jó, mint a rossz; szeretetre és becsülésre méltók; ók is szeretetet és becsülést osztanak. Ta­nító Ur kérem szépen, ezt most lehet látni, mivel eltünedeztek már a farkas­törvények: most csak az az ember élj boldogul, lelkében életkedvvel, mélysé­gekbe látó, és magasra szárnyaló má­morral, aki magában nagy-nagy szerete­tet, kiáradó érzést hordoz a dolgos em­ber iránt. Látom a szememmel, ho® a szeretet nél­küli, kicsinyes bosszúállókat, a törpe, törtető gonoszokat, ízléstelen tányérnya­lókat ma különösen mély undorral illeti az egészséges munkásnemzet. Az érték­teleneket, magukba süppedő semmittevő­ket faképnél ha®ja a rohanó élet. Most a hétköznapokon is érvényesül, ho® aki csak önmagát szereti, azt senki nem sze­reti —, egyedül, társ és cél nélkül kó­borol az életben. Igaz, ho® ezeknek a száma olyan ®orsan fo®, mint a teli­hold. I® formálgattam, képzelgettem a je­lenteni valómat, és közben átvágtam a vadon nőtt, csalamádés, harmat-verte ré­ten, s megálltam a kis domb alján, a ré­gi enyhelyen, ahova elbújtam kora tava­szon a sziiajkodó böjti szél elől. A kis puszta jobb oldalán, félkaréjban, sötétbe húzódó házak fehér falairól fekete sze­mek bámultak. Leültem a kis harangláb helyére és sorravettem az ismerős hajlé­kokat Magamban pironkodva kértem bocsána­tot szegény jó Korom bácsitól, a kiszol­gált pedellustól —, ho® annyi sokszor megráncigáltam a lélekharang ócska Kö­telét, az éjszaka kellős közepén. Megzavar­tam álmát, és míg ő hosszú, fehér gatyá­ban tiblábolva káromolta a lacibetyár, meg a tisztességes világ istenét, én addig a Vékes Imre kukoricájában óvakodva fi­gyeltem tehetetlen mérgét. Nem mertem megmondani, ho® én vagyok a harangozó, meg a Gyurik Laci, és amolyan papi­bosszantó ez, a pápaszemes kispapnak szólt, akj folyton a -Mária-lányok* e®e­sületét szervezte, és helyettünk is ő ud­varolt. Na de legalább mo6t már ezt is elárultam. G yólaiéknál kifényesedett a sötét ab­lakszem, a sárga sáv élesen csa­pódott az iskolakerti na® barack­fákra. Talán betegen dizentériával nyögött a kis unoka, s a nagymama felébredt, megnedvesítette a láztól cserepes kis szá­jat... Elsötétedett az ablak, és a boron­gós csönd birodalma zavartalanul uralko­dott tovább. Fáradt testű emberek ál­modták végig a napot, ós reggel majd újra kezdik, az élet rendje szerint. A ré­ten fekete kutya járt koslatva, köze­lembe ért, és morogva tovább caplatott. Az e®kori labdarúgó-pályát befödte cso­mós®öppel az idő, a régi grund úgy el­múlt, mint a mi fiatalságunk: szép pá­lyákra, csinos játszóterekre terelődött az élet. A grund a régire emlékeztet, amely csak gyerekkorunk varázsától volt szép, és vált maradandó emlékké. Itt a harang­lábnál tettem le a táskámat — iskolából jövet — és rúgtam a ron®labdát minden­nap, még a hóban is. Harmadik elemista koromban ú® meg­csapott az élet szele, hogy alig viseltem. Nem jöttem a grundra e® hétig. Az is­kolában történt. A szomszéd padban — utólag megállapítom — szép fekete lány ült: K. Na® Csilla. A tízórai szünetben a kis Csilla pityeregve jelentette Ma­gyar János tanító úrnak, ho® elveszett az uzsonnája. Bányai néni megrázta a haptákcsengőt, s a szokatlanul rövid szü­net vége na® birkózásban ért a Papp Ferkóval. — Befelé — pattogott a Tanító Űr. E ' rtelmetlenül ültünk a padban, s a Tanító Űr szigorú arccal sorba kérdezte a ®erekeket, hogy ki, mit hozott uzsonnára. Mindenki felelt. Köteles a hátsó padban azt válaszolta, ho® nem hozott semmit, mert ő soha nem éhes. — Hát te mit hoztál? — kérdezte tőlem is a Tanító Ür. — Semmit — feleltem. — Te sem va® éhes? — Én éhes va®ok mindig — válaszol­tam. — Miért etted meg a K. Na® Csilla tízóraiját? Én ... én ... nem ..: ettem meg sen­kiét ... senki uzson ... — Ne hazudj! Ha már lopsz, legalább ne hazudjál! Te ülsz a K. Nagy melletti padban, és az uzsonna elveszett. — Tanító Or kérem, én nem ... nem voltam... — válaszoltam sírásra görbült szájjal. — Gyere ide — intett, és haragos kék szemében lefojtott indulatot láttam, hátra­fésült barna haja lazán előrefutott. Alltam a padban, nem mertem elindulni. — Gyere ide, fiam. ne várjad, hogy én menjek érted — szólt erőltetett nyuga­lommal. Megindultam, lassan, óvatosan és meg­álltam a 6árga katedra előtt. — Na, mondjad fiam: u®e éhes vol­tál? — Igen, éhes voltam. — Máskor ne lopjál, inkább kérjél. — Nem loptam én. — Disznó vagy — állt talpra, és meg­fogta hosszú sörényemet a fülemnél. Szisze®e tűrtem, azután sírva, szótla­nul. — Takarodj a helyedre, holnap küld­jed be apádat — kiabált rám és puhán a padsorok közé lódított. Kréta-arcom kivörösödött. A harmadik­ne®edik osztály előtt vége lett a be­csületemnek. Elhatároztam, hogy többet nem jövök iskolába, apámat sem küldöm be. Kimegyek a Hangaihoz, disznókra vi­gyázni — majd ellakom az istállóban. Az elhatározás érlelődött az úton, hazafelé. Tervek, gondolatok egymást váltogatva forogtak fejemben. Otthon nem szóltam, szégyelltem anyám előtt. Alkonyat táján váratlanul kinyílt a konyhaajtó, és a Tanító Űr lépett be a tarka színű szegénység színhelyére. A kecskelábú asztalnál ültem, és amint megláttam, indulóra fogtam magam. — Maradj fiam, ne menjél el — állított meg az ajtóban. Anyámat szólította, ho® beszélgesse­nek az udvaron. Kis idő múltán szótlanul távozott. Mindjárt megtudtam, hogy a Csilla tízóraiját senki nem lopta el. R eggel a csöngetés után a Tanító Ür kihívott a padból, maga mellé ál­lított a katedrára. — Gyerekek! A Csilla tízóraija nem ve­szett el, otthon maradt, az édesapja mondta el tegnap délután. Mi ártatlanul elitéltünk egy fiút. Bajt csináltunk ... na® bajt. őszinteségéért ítéltük el, mert megmondta, ho® mindig éhes — és hát csak az vehette volna el a tízórait, aki mindig éhes. Ne haragudjatok rá, tisztes­séges. szegény fiú a ..., becsüljétek, sze­ressétek, ú®. mint eddig. Magához húzott a Tanító Űr, simogatta arcomat, tiszta illatú zsebkendőjével meg­törölte a szememet, és mikor felnéztem, láttam, hogy nagy, kék szeme könnyes. Talán észrevette, ®öngéden a helyemre küldött. Az óra megkezdődött. A tízórai szünetben a padban maradtam. A lányok, fiúk óvatosan jöttek oda, és a táskám mellé dugták tízóraijuk felét, és utána szemérmesen a hátam mögé ültek, nem mentek játszani. Végül a Tanító Ür csi­nált rendet a sok tízórai körül. Emlékezetes volt K. Na® Csilla uzson­nája, és a tanulságát nem felejtem el. Jelentem Ma®ar János Tanító Urnák, hogy nem vettem el indokolatlanul, igaz­ságtalanul — soha senkinek a tízóraiját, va® aho®an a mi nyelvünkön írjuk: a kenyerét. Azóta mindig félek, ho® esetleg ha­misan ítélkezem életsorsok felett, mivel eszembe jut a harmadikos lecke. Érzem, mit művel az igazságtalanság az emberi lelkekben. Tanító Űrtól azt is megtanul­tam, hogy a hamis ítélet habozás nélkül jóváteendő: a megsérült becsület és érze­lem nem bírja el sokáig a sérülést. A mi korunkban meg különösen így van: az igazságtalanságot ez a társadalom nem tudja elviselni, sem kicsiben, sem nagy­ban. Az értelem, tisztesség és a munka szolgáltatja ehhez az alapot, s ha ez az alap molekulánként meginog, előbb-utóbb megrog®an maga a társadalom. U gye nem gondolta, Tanító Úr, ho® K. Nagy Csilla tízóraijának jellem­formáló hatása lesz, és számomra a kommunizmus kapujáig nyúlik a ta­nulsága? Azért is hálával tartozom e lec­kéért, mert korán megedzett, és a zajo­san haladó életben jelentkező -tízórai­ügyek* már nem értek váratlanul. Körülnéztem a kis domb alján, fázó­san megborzongtam, és gondolatban a je­lentésem befejező mondatait szövögettem a csöndes, fekete glória alatt. Idegsértő visítással vágta széjjel a nesztelen, puha éjjelt két szerelmes macska vinnyogása az utcai lámpa kerek fénye alatt. Fölöttem' bőregér bukdácsolt fáradtan az iskola pad­lására. Tápé bokros határában megszür­kült az égi lepel. Talpra álltam, ne lássa­nak meg a virradati emberek, még félre­értenének, életmesét szövő éjszakámat ti­vornyás órák bambaságának pihenésével cserélnék el. Néztem az iskolát, jellegze­tes vonását — félig földszintes, félig meg emeletes furcsaságát — homályba fogta a derengés. Olyan békességes és méltóságos, mint régen, amikor még naponta benne tanyáztam: életcélt adott gyermekéletem­nek. A drótból font kapu megvánnyadt azóta, hogy kiléptem rajta és kenetle­nebből csikorog, mint amikor utoljára becsuktam. A folyosón megcsapott az is­merős levegő: tudománnyal, tintával, olaj­jal és ®erekverítékkel kevert utánozha­tatlan iskolaillat. Óvatosan léptem, ho® a békés álmokon járó pedellus ne riadjon. Biztonsággal jártam, mintha tegnap is in­nen mentem volna haza. A folyosó végén, a jobb oldalon... ez volt a VI. osztályo­sok tanterme. Meg®újtottam a villanyt és alázatos áhítattal nézelődtem az ismerős padok között Megbarnultak, megkoptak, azóta huszonöt évfolyam búcsúzott e pa­doktól és a fehér falaktól, meg a Tanító Ür mindig e®forma katedrájától.

Next

/
Thumbnails
Contents