Délmagyarország, 1960. június (50. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-26 / 150. szám

Vasárnap, 1960. Június 19. 6 Fel órát váTt. Először enyhe türelmetlenséggel, ké. ső]?b már föl* ibqult képzelettel teste uz utcasarkéin, a homaSOMBOR JÁNOS 2 Csalóka fáték Sban a Járókelőket. — Mégse Jön ... mégse... és mégse! — sziszegte ritka fogsorán. Barna, ovális arrára vörös foltokat nyomott a dörmögve nyelt méreg es idegeinek beteg mozgásából telki vihar keletkezett, — Mégis csak más ez • a nő... nem olyan, mint régen ... valami új viselkedést szedett, föl. Va® ..s vagy csak én látom.. r

vább sétált és ostoba kis történetekkel csillapít® tta ®oi-san változó gondolatait. Eszébe ' jutott, ho® e®saer Hanácser, a váltótársa a lakatosmü helyben beállított hozza a hivatalba cs bevezető nélkül elkezdte: -Hal* locj-e, Gerencsér, te na®kptya lettél és van pénzed.« adjál egy százast a fizetésig, az asszony névnapjára valatni ajándékíélét néznék*. — -Jól van... ne dumálj, öregem ... tudom, ho®an me® ez nálad*. — "Ne hülyéskedj ... bizisten ... hát nem ismersz... Amióta főosztályvezető va®, tálán bedilizctt az emlékezőtehetséged". — "Jó, jó, ha®juk a mesét*. — Hanácser elment és a főosztályvezető belesüppedt bőre szabott borszékébe, halszél szemére fátyolos bánat telepedett és a szokásos lelki mérlegkészítéssel bajlódott. Ez vélt a zárófelvonása a napnak. . — Na, végre ... hol az istenben mászkálsz..', egy órája váriak — gorombitott e® mondatot a kis csarnok mögül érkező nőre. Néhány másodpercig szótlanul álltak aj élelmiszercsarnok bejárata előtt, nehezen múlott az indulat. — Mókuskám, ne mérgelődj. Tudod, e® kis baj van. — Tudtam ... előre sejtettem ... mert amióta — elharapta a mondat végét, mivel mege®eztek, ho® erről nem beszélnek. — Anyu rosszul van, nem ha®hatom magára ... legyél belátással, édes Miklóskám. A férfi ú® állt a szürke kosztümöt viselő formás nő előtt, mint egy hosszúra méretezett, földbe szúrt szőlőkaró. Divatos fazonra varrt sötét kabátján rántott e®et és összemarkolta hosszú ujjait. Érezte az érdes bőrön a kis sérüléseket, sebhelyeket, melyek a marófej, meg a tibiakés ü®etlen kezelését példazgatták. — Ugye nem bosszankodsz ... gyere, kísérjél haza. Jó? — Jó — válaszolta nyersen. Gyalog mentek a Bethlen utcán. A szeptember végi este enyhén-hűvös szellőt sodort arcukba, s ettől a kellemes sétától lassan párolgott Miklósból a harag — Mondd, Emma, mikor beszélünk egyszer már őszintén — állt meg séta Közben cs hozzá fordult. — Miért kérdezel ilyesmiket? Talán eddig mást csináltunk? — Nem. Legalábbis az első időkben Akkor nem értettük e®mást, de most, ho® én ... én. E

mma hirtelen mozdulattal a férfi szájára tapasztotta kezét. Miklós megfogta a fehér, puha kezet és megcsókolta. Magába szívta az asszony kellemes iljatát. cs szelíden a mellettük lévő bérház boltíves kapuja alá vonta. Tenyerébe fogta Emma pihée* ®erekes arcát, nézte csodáikon ®önyörúseggel gesztenyés szemét, árnyalt vörös haját tr Emmám .. tudod mit aldoztam érted. — Jaj, ne mondd, kisfiam, ne mondd, az istenre kérlek. — Tudom, te is a férjed előtt De ti elválhattok bér késen és megmarad a becsületed, meg a tisztességed a társadalom előtt. Nem veszik el a kenyeredet. Kiléptek a kapu alól, lassan, szótlanul mentek, saját gondjukba roskadtan, mintha megbabonázott körben járnának, melyből nem lehet kiszabadulni: csak meghalni. Gerencsér Miklós, a múlt ábrándos hónapjainak emlékét hívta, ho® üldözze a Kilátástalanság nyomasztó kínját Megismerte ezt a csicsergő kis amazont, aho®an a kollégák nevez.ték. Gerencsér volt a főnök a PETRITEX-ben és Emma, alig ismert asszonynevén Hidlács Aiadárné, a főelőadó. És azután cBoportvezető. Ismeretségüket követő esztendőre pedig az osztályvezetői szék váltotta fel a szürke kis csoportvezetőit. — Emlékszel, mikor először jöttél hozzánk, mirrt osztályvezető? — Igen, miért kérded? — Nem felejtem el, olyan furcsán zavart voltál, mintha Éva bűnét követted volna el a paradicsomban, pedig cn ... én akartam, ho® í® le®en. — Emlékszem. Akkor még nem találtam meg a helyemet ebben a munkakörben .:. meg szé®enkeztem is, féltem az emberek tüskés nyelvétől. — Érdekes. Igaz a Kamocsai miatt... beszéltek, nyelveltek, jó szakember volt... de vén reakciós, klerikális. — Igen, s e® héttel később meg én kerültem ebbe a hírbe a kislány első áldozása miatt... mert tudod, a nagymama kívánsága volt. Nekem nem hiányzik az isten, meg az e®ház. — Elhiszem. Tudom, ho® te túljutottál régen a babonás, öregasszonyos világon. — Ha nem va® mellettem ... talán nem hiszik el.,. Hidd el, Miklós, ezt sem felejtem el neked soha. Megfogta a férfi kezét és megszorította. Viszonzásul Miklós halszin szemével olyan hűségesen nézte az asszonyt, mintha saját életét is a nő hordozná. — Hiába, hiába, összeköttetések híjával az élet nem ér semmit. Ha te nem lettél volna főnök, én már tudja a Jófene, hol lennék. Látod, ez a legna®obb baj ebben a társadalomban is — fejtegette Emma elszomorodott hangon egyénles világnézeté t. , — Hát, amit velem csináltak ... az ... az mégiscsak, de hova forduljak.. És mindezt azért, mert nem akartam tovább élni a régi keretek között... azzal a rettenetes teremtéssel. — Ne bánkódjál ezen, majd kiderül a te igazad is. — Szép tervünk volt. Emlékszel? Átkerültél volna a Termotex-hez osztályvezetőnek és ma e®cnesben járnánk. De igy. igy... érzem, hogy valami, valami áthághatatlanság szakadt közénk. Nem vagy te őszinte, Emma! — U®an, Miklós! Képzelődsz. Hidd el, ho® én az va®ok. aki voltam és ... és hát összekerülünk mi, csak le®él türelemmel. — Türelem, türelem, ezt mondod most már fél esztendeje. de a válást nem indítottad meg. — Na. te kis majom —• fogta pajkosra hangját az asszony —. e®ezzünk meg, holnap estére nálad maradok Küld H a főbérlót. aztán beszélgetünk egész éjjel. Jó? M

iklósban fölgyullad? a remény és újra ízlelte az asszonyt. Levendulát illatát, csillapíthat tatlart mohóságát... reszkető izgalmát... pilledő bá®adtságát — Itthon vagyunk —szólt az asszony é6 könnyed mozdulattal pördült a kapu alá, kezét nyújtotta Miklós körülnézett es a lan®os őszi csendben ®erekes szeretettel vonta magához Emmát. — Köszönöm, köszönöm, ne haragudj gorombaságai-mért. Hiszek neked. A visszhangos lépcsőházban elhalt a kis cipók koppá nos zaja. Miklós még ott állt a kapuban mámoros bűvöletben, diákos lobogással, pedig már a negyvenedik esztendejét járta, a na®ohbik fia meg a nyolcadik általánost. E® üres telek ásított a bérház tövében, a kerületi tanács ideiglenesen játszótérnek alakította. Miklós leült a kis körforgó tetejére. Az ígéret boldog-örömös terhét nem bírta tovább, az elhangzott szavak ízét, az aszszony melegét élvezte a csöndes estében. Olyan bódult mámor telepedett rá, mint egyszer ®erekkorában, amikor a kis Balogh Túlival Sétált a kertek alján és azt mondta neki a fekete kislány. ho® ma van a születésnapja. Mo6t elmosolyodott a huszonöt esztendős emléken, érezte belőle a vidámságot, tiszta őszinteséget és felszabadult érzéssel megeredt a múlt és a jelen, valamilyen összekötő kapcsot keresett, ho® egyformán tisztának lássa mind a kettőt. Bódult mámoros képzetekből lépett" eléje a kis Tüll szűzi ártatlansággal, ®erekesen naiv szerelemmel. Ilyesmi csak egyszer fordul elő az ember életében. Igaz, olyan szép szerelem nem akad több, olyan tisztán, bután és felejthetetlenül. Talpraállt és elindult Né-J hány lépés után megborzon-J gott albérleti szobájának* ócskaságán és felmerült \ előtte kétszoba hallos laká-J sa, a két ®erek. J — Ah, ez a múlt, nem köt* oda semmi — legyintett.* mintha í® akarná elűzni az \ illetlen gondolatot. J Emmáék kapuja előtt vittj az útja. Tündéri kedvvel a* lépcsőházba nézett és ettől' a pillanattól elállt a lélcg-J zete. Az asszonyt látta is-J mert kínai bársonyruhájá- J ban, karján a kis rókával...» Hátralépett, a ház' sarka' mögé. Kinyitotta a száját, J ho® ne zavarja fi®elmét J még az orrlégzés sem. * Az asszony elindult a* Bethlen utcán, cipői alig? ütöttek zajt, Miklós úgyj érezte, ho® suhan, mintva-* lami fekete fenség: világító J vörös koronával. Zavart gon-» dolatábó) elszállt a ®erekes» álomkép, a kiszínezett múl- J tat, Tulika ®erekarcát el-J mosta a jelen élet meglepően» józanító körülményével.* Nesztelenül Emma után lép-J delt. J Nehezen tájékozódott. — Holnap találkozunk...» Az anyja beteg.. . Meg ez a» ®erekes játék emléke... J ho® meg nem bolondul az J ember — értetlenkedett ma-» gában. A

z asszony befordult azj Aradi utcába és az* első sarkon a Tán-J csics útra tért. Miklós egé-, szen közel érkezett, de hir-» telen beállt e® kapu alá,* mivel a szembe jövő autó) fölkatin totta országúti fény-J csóváját. Azután sebesen to-J vább ment, ho® látókörébe* vonja az asszonyt. Észre-* vette, ho® az meglassította J járását, egészen sétára fogta J lépteit. Szeme elöl bújva állt* meg e® jávorplatán vastag* törzse mögött. < Az utcán fogytak a járój kelők. A délutáni partiból' hazafelé tartó asszonyok, lányok vidám nevétése csobogott mellette. A másik fánál e® becsudálkozott ma®ar állt, nehezen beszélte anyanyelvünket — Itt meg e® másik részeg ... Nézzétek a fának támaszkodva alszik a bolond — zajgott, tréfált e® csapat asszony a járdán. Észrevette a célzást, de nem szólt, Emmát fi®elte, amint visszafelé sétált és a fa elóttj kapun belépett. Várt. Néhány másodperccel később csöndesen kióvakodott és a lépcsőházba sietett. Megállt, a lift előtt, hallgatta az idegesítően süket csendet. — Hová mehetett,? —kérdezte Önmagától és tanácstalanságában a ház lakóinak névjegyzékén matatott bizonytalan tekintete. "Gulácsy Ödön, a PETRITEX főosztályvezetője. Táncsics Mihály utca 19, II. em. 1. — Gulácsy.:. Gulácsy... az agglegény Gulácsy:.. utódom... ez lakik itt — hangsúlyozta, rágta a hangokat külön-külön, mert a meglepetéstől nem tudta egyvégben kimondani ezt a nevet Révülten állt a lépcsókorlátra hajolva, hosszú karjait ernyedten lógatta, mint akiből kifo®ott a lét utolsó cseppje. — Értem, értem most már. i. Az összeköttetések !.., Mindent értek — motyogta a liftkötelék közé. Na®, fekete macska lépett elő és olyan haragosan nézett rá, mintha bántani akarná. TAKÁCS TIBOH: Szegedi homokból Szegedi homokból jöttem édes vizból tengeri homokba — a tengeri sósba ez volt a gyerekkor égó csipkebokra lobogott húsz évig perelt a szivemmel de ha nem láthatnám újra régi medrem felhó-sirálv lentlik a balti egekben hűsíti és oltja s űzne férfikorom most a Balti-tenger izzó csipkeházra rajtam is betelt hát minden folyó sorsa tengeri homokból szegedi homokba oooooooooooooooooooooooeooooogooooooaoooocy: Egy slágerszöveg margójára Őszintéin megvallom, már egészen kétségbe estem a férfinem tekintélyét illetően. Mert mit is tapasztal az ember állandóan? Vegyük csak sorra. Itt van például az anyák napja. Mily na® előszeretettel rendezzük meg minden évben ezt a szép ünnepet. De tartanánk csak egyszer mi férfiak olyan kiadósabb apák napját? Hajjaj! Mi lenne abból! Azonkívül: a nőki nek külön lapjuk van, a rádióban külön rovatuk. Ezzel szemben nekünk? Mindöszsze e®-két falragasz, va® előadás a rádióban, melynek a lényege: "Az alkohol rombol, butit és nyomorba dönt!* Ezek után azt hiszem. senki sem csodálkozott azon, ha az volt az érzésünk, ho® ml férfiak, már egészen kimentünk a divatból.. i A minap azonban rájöttem, ho® még sincs oly na® ok a pesszimizmusra, minit aho® gondoltam. Este u®anis. mikor bekapcsoltam a rádiót, e® bűbájos-kedves női hang — eszem a kis szívét, látatlanba megcsókolnám érte — az »Üzen a nyár* cimű dalocskát énekelte. Aho® hallottam, egész elérzékenyedtem tőle. Hát még a végén! Hallom ám a szöveget: -Szerelmesem, e®etlenem — mármint. mi, férfiak, az egyjptleaiek —, azt is elnézem, ha van Aho® ezt hajlottam, nem bírtam tovább a józanság got Éljen! Éljen? Éljen! — kiáltottam. Mégse volt hát eredménytelen a férfiak egyenjogúságáért vívott harc, mert íme, most már ú® te jók teszünk, ha hibánk van. (Eddig hiba nélkül sem kellettünk)! Hurrá! Ezért érdemes volt élni és küzdeni! Örülök neked, te kedves, bájos lds dal! Telve a szívem optimizmussal! Mert ha ilyen jól folytatódik tovább az ügyünk, mondom nektek, szaktársak, érdemes-.} esz újra férfinak lenni! B. J. A munka dicsérete című kiállításról Sarkantyú Simon: Nagykalapács Mácsai István: Meder javítás