Délmagyarország, 1960. január (50. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-31 / 26. szám

Vasárnap, 1960. január 24. 6 Vlagyimir Szosziura: Qlkvafíia dolgozik Micsoda boldogság c szabad földön át ballagni, dolgozni, hog.v a vak éjjelek amelyek elledték az öröm kapuját — gyönyörű földünkre vissza ne térjenek. Aranyló sugárral Iramlik tavaszunk erdőnek-mezőnek cseréli köntösét. Döng már a kalapács, az üllő szava zúg, .. „ testvéri összhang ez, győzelem, dicsőség. Falvak és városok a kormos romokon épülnek, s dúsabbak lesznek, mint azelőtt. Műhelyek fénylenek. Felharsan robogón Ukrajna teremtő munkája mindenütt. , Hullámzó tengeren hajók iramodnak, végtelen réteken piroslik a hajnal: milyen boldog öröm Így dolgozni annak kit a Kreml szőr be őrök sugarakkal. (Hidas Antal forditasa) Lfoayid Pervomajazkij: Petőfi Sándorhoz Kunszentmárton. Szememre nem jön alom. Ő élt és énekelt e földön, 4! Jártam máz ennél szebb és rútabb tájon, van sok város, falu, folyó, mező. Szétlőtt sötét házak. Nem en akartam. És nem te dúltad nálunk szét a kertet; de hál>orú van. Tollam mellett kardom, fgy jöttem országodba. Jönnöm kellett. Ez hát a zápor, mely téged vert régen.«. Ma én vagyok, kit bőrig áztatott. Hajdan, s ma ls csak egy nap kél az égen, csak egy a csermely, mely Itt lenn csacsog. Ca épp e fák lestek egykor (kl tudja), ml fájt, ml ébredt, zengett sziveden: merről eredt, a hová vitt sorsod útja — e iáktól végre megkérdezhetem. Te Is tollal, s karddal mentél csatiba. Tán épp ez volt tanyád egy éjszakán! S itt ez az éjszemü lyány — unokája annak, kit még te csókoltál, talán. Találkoztunk, bár száz év választ szejjel. Köztünk nincs per, testvérré tett a kard. Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel: amott már halvány pírt öltött a part. A nap közclr. Felszáll a páratenger. Lelkemben ős-reménység ébredez. Eggyé olvasztott bennünket november: — egyforma vér- s csőcsepp permetez... (Radó György fórdítésa) S

záz méter mélyen a föld /va„ Franko: alatt, a tizmeteres tarifában fojtogató naftagőzben dolgozik egy munkás. Vágja megállás nélkül az agyagos talajt, darabokat hasít le belőle. De az agyag keroény és fukar, csak A /uhász egészen apró darabkákat ad a testéből. Tompán döng, fel-felnyög a csákány csapásai alatt, jajgat, fenyeget. Rossz szagú verejték lepi el, de nem enged, konokul ragaszkodik rejtett, titkos kincseihez. A bányász erős, egészséges legény, nemrégen jött Borislawba a hegyvidékről. Végre is megsokallja a dolgot, szidja az agyagot. — Hé! hallod-e! — Csákányát a gödör falába vágja, háromszor belevágta már és egy darabka nem sok, anynyitise tört le a homokkőből. — Szent Szűzanyám! Meddig állód még? Ébreszd el, hé! Lesújt teljes erejéből és most végre enged a föld, leválik egy göröngy. A legény két kezébe fogja és a vederbe dobja. — Azt a kutya mindenedet! Fel veled a napvilágra! Lássuk, hogy esik a fény. Ugy bizony, komám. Nem hagyom magam. Velem nem jó tréfálni. elbántam én már náladnál különbekkel is! Tudod mi az — hétszáz juh? Nem egy-két agyagdarab, de a hétszáz juhommal is elbántam. Fogja a homokkővel teli vedret és Viszi az aknába, felakasztja a drótkötélre és csenget, hogy húzzák fel, ő meg az üres vederrel visszamegy a tárnába és hasogatja tovább a földet. Gondolata elkalandozik, a juhoknól jár a mezon, és hogy a magányosságot, a sötétséget elűzze, teleszívja magát az emlékeivel, régi életéről mesél az agyagnak, csákánynak, fejszének, az üres vödörnek — itt ebben a sötét lyukban ez minden társasága. — Azt hiszed barátom, csekélység az a hétszáz birka? Hiszen mind eleven, mindnek megvan a maga esze. Nem valami nagy eszű — oktalan jószág, de mégis csak isten teremtése. Mihelyt kiér az erdőbe vagy a legelőre, együtt marad a nyáj. A birka nem tesz úgy mint a tehén, ökör, hogy az egyik erre kódorog, a másik meg arra. Nem a'. Összeállnak. De úgy ám. — És a tányértalpú zsivány csak erre vár. Ohó! Annak is van esze. De még milyen! Ném hiába -nagyságos úr*-. - -Ül • a -tuskó mögött -és megvárjg, míg az egész nyáj ott van a jat nem kell terelni, csak az Urüket. Bari, bari, ne! Juhászkurjantás hallik a sötét tárnában, egybeolvad a csákónycsapásokkal. — Szép ám ott mifelénk a hegyekben, a birkalegelőkön. Jaj, be szép! Nem olyan, mint itt nálatok. Hogy akárhová tegyen az a... Csengetnek odefentről. Leért az üres veder. A bányász fogja a telit es megy vele az aknába, felküldi, az iireset meg viszi munkahelyére. Most már harcias kedvében van, mert érzi, hogy üres a gyomra. Mérgesen vagdos a csákányával, nagy darabokban hasogatja az agyagot és gondolatban a medvével harcol. — Ohó, Mackó bácsi! Nem úgy táncolunk, ahogyan te fújod. Egy juh még semmisem volna, de ha ma egyet széttépsz, holnap mór kettőt akarsz, és holnapután végzel a fele nyájammal. Nem, barátocskám! így nem alkuszunk. Azt hiszed, csak dísznek hordom én a puskát? Nem cn. Rászánom az éjszakámat, ha kell és megleslek a széltörésben. Egy életem, egy halálom, most már leszámolok veled. L

esújt egyszer, lesújt mégegyszer és megáll, kiszuszogja magát a csákánya nyelére támaszkodva. — A zsivány mindenit! Három éjszakán gyötört. Mintha csak megneszelte volna — nem jött el. No, de rajtam ki nem fog. Ha elkezdtem, most már nem tágítok. Negyedik éjjelen mégis odajött. Sötét van, szinte vágni lehet. A fenyöcsúcsok közt zúg, nyög a szél, lenn a patak morog. Egy óriási fa kiálló gyökerei közt megbújva várok, fülelek — szemem acélgömbön. Hallom — jön. És csak itt mehet el előttem. Ülök mozdulatlanul, lélegzetem is visszafojtom. Reccs, reccs, itt van, egészen közel. Meregetem a szememet a sötétben — jön bizony az öreg, a sötétben olyan, mint egy szénakazal. Pofáját feltartja, szimatol, lassan, óvatosan lép. Majd kiugrik a szemem, annyira nézem, hogy jó helyre célozzak, a ballapockája alá. Hat nem megérezte a puskaport! Sarkonfordul, hogy elinaljon, de abban a pillanatban — dúlt, dütf! Mind a két csőből ráeresztem a kartácsot. széltörésben és akkor - egy ugrassál Még a száját se tudta kitátani, váratmegkaparintja mindet, mintha csak az akolban kapná el őket. Leöldösi sorra valamennyit. Még bégetni sem érnek rá szegénykék, összebújva, némán várják a halált. Ugy ám! — Kezemben a bot, vállamon a puska, övemben a furulya — bizony barátocskám, így mentem ki minden áldott reggel a juhaimmal. Három kutyám volt, egy elől, a nyáj előtt, kettő kétoldalt, én meg hátul. Megyünk, megyünk, aztán megállunk. A juh. akár a méhraj, ellepi a gyepet. Itt egy fekete folt, amott egy fehér, feketefehér. És csipkedi a füvet itt is, ott is, odább is. A juh nem úgy legel mint a marha, csipeget, játszogat, akár a gyerek, azt hinnéd siet valahová. Legelői az ürük, azok a vezérek, a nyálanul érte, mint a villámcsapás, lerogyott. De a következő pillanatban felugrik, elordítja magát és felágaskodik — jön egyenest nekem. Nyilván nem találtam a szivébe. Én meg csak ülök mozdulatlanul. Nem menekülhetek sehová, tölteni sincs időm. No, gondolom magamban, ha rosszul céloztál és csak megsebesítetted, akkor most véged. De hát — ahogy isten akarja. Csak'egyszer halunk meg Igaz hogy a fejszém itt van, övemre akasztva. Markomba köpök, megragadom a fejszét, keresztet vetek és felállók úgy, ahogy kell, lábomat a gyökérnek feszítve, vállamat a kidőlt fa törzsének. Olyan ott mellettem a kitépett fenyő, mint egy égnek meredő fal. Összeszorítom a fogam, leszegem a fejem, hogy jobban lássak és bevarom az öregurat. Ott is van már. Mancsával a gyökerekbe kapaszkodik, szaglász és ordít, rtiint a feldühödött részeg ember, aki egy értelmes szót se tud kimondani, csak dühösködik, ordít. Jön lassan, közelebb. Kiszaglászta a lábomat és rácsap a mancsával — érzek is valami csaláncsípésformát, de csak ennyit. És abban a pillanatban lecsapok rá, fejszém fokáig hatol a medve koponyájába. Most mégis vége van. Felnyög újra keservesen, panaszosan, mint a kínlódó bűnös és lerogy, eltűnik a sötétben, a gödör mélyén. A fejszémet se tudtam kihúzni, azt is magával vitte. Én meg ugrom fel, ki a széltörésből a sűrűbe, onnan az ösvényre és erdőn, tisztáson, szakadékon, borókán keresztül egy iramattal a legelőre, ott állok az akolnál, a juhászkunyhó előtt. Bekocogtatok. *,Te vagy az Panykó* — kérdi a számadó belülről. — "Én vagyok, eresszen be*. Felkel, világot gyújt, kinyitja az ajtót. -No, mi az?* — "Semmi* — mondom én. — -Medve?* — »Az*. — "No és, elment?* — „Nem, nem ment el*. — "Hát hol van?* — "Ott fekszik*. — "Micsoda? Csak nem .. .* A számadónak ajkára forrt a szó. — -Jaj te, gyerekem a lábod .. .* — »A lábom?* En se tudtam mi történt a lábommal, csak most láttam, hogy a bocskor, kapca, bocskorszíj, minden csupa vér és véres nyomot hagyok, ahogy lépek. Egyetlen egyszer simogatott meg a karmával az öregúr és behasította a bocskort, kapcát, meg a lábomat is, csontig. Mikor a kapcát lefejtették, elaléltam a nagy vérveszteségtől. De a számadó szerencsére értett a ráolvasáshoz, elállította a vérzést, bekente valami írral a sebet és egy hét alatt talpraálltam. Másnap megtalálták a megölt medvét, fejében az én fejszémmel... Vágta a földet nekidühödten, valósággal gyűlölte, amiért olyan súlyos és könyörtelenül kemény, olyan konokul ellenáll a csapásoknak. — Hej de kemény vagy áldott anyaföldecske, te! — mondta. Es tudja isten, hogy áldott vagy-e? Megállt és elgondolkodott erről a kérdésről, mintha hallatlanul fontos volna. — Az ám! Ki mondhatja meg, hogy áldott-e itt a föld? Odafönn persze, ...hogy az.. Meg is hintik szentelt vízzel, isten igéjét is elmondják fölötte. De, itt? K

eresztet vet és még makacsabbul vágja a földet. Gyomra korgásaról úgy ítél, hogy közel már a délebéd ideje és várja a hármas csengetést, amely jelzi, hogy kibújhat a föld alól. De addig- fáradhatatlanul dolgozik, az agyag új meg új képeket idéz elébe, legfőként a csendes rétek, erdők, juhnyájak, gyönyörű napos képeit és a juhászélet apró eseményeit. A régi élet emléke még él benne, megmaradt belőle annyi, hogy szépsége varázsával áthassa, megelevenítse az új élet sötétségét, magányosságát. Mint mikor a Nap felhők mögé bújik és a nyári verőfény pompájából, színeiből éppen csak annyi marad, hogy a nyugati égen függő sötét viharfelhő széleit megaranyozza. zf. P. CSEHOV: Prisibejev altiszt prisibejev altiszt! Azzal vádolják magát, hogy szeptember 3-án Zsigtn csendórbiztost, Aljapovot, a járás elöljáróját, Jefimov rendörbiztost, lvanov és Gavrilóv hatosagilag beidézett tanukat és még vagy hat parasztot, szóval cs tettleg bántalmazta. Az clsö hármat hivatalos, kötelességük teljesítése közben sértette meg. Beismeri bűnösségét? Prisibejev, a borostás, ráncoikópü altiszt, vigyazzállasba vagja magát és rekedt, fojtott hangon'válaszol, minden szavát katonáson megnyomva, mintha csak vezényelne: — Méltóságos bekebíró úr! A törvény előírja, hogy minden ténykörülmény(, két oldalról kell bebizonyítani. Nem én vagyok a bűnös, hanem ezek itt, mind, valamenynukn- Az egész dolog egy hulla miatt történt — isten nyugóeztoljá! Harmadikán feleségemmel, Anfiszával, lassan, kényelmesen sétálgatunk s egyszerre csak látom, hogy a jglyó pártján egy csomó mindenfele ember ácsorog. Miféle jogon gyülekeznek, itt ezek az emberek? Miért? Melyik törvény mondja ki, hogy az emberek csak úgy összecsődülhetnek? Rájuk kiáltok hát: oszolj! S elkezdem a népet lökdösni, hogy távozzanak. Aztán megparancsoltam a esendórbiztosnak, hogy zavarja szét őket.,, — De engedje meg, hiszen maga se nem csendőr, se nem bíró — hat a maga dolga a nép szétzavarasa? ' — Persze, hogy nem! Persze, hogy nem.! — hallatszik a tárgyalóterem, minden sarkából. — Nem lehet 6t már elviselni. méltóságos uram! Tizenöt éve tűrjük ezt! Mióta vjsszatért a katonai szolgalatból, akár a falut is otthagyhatnánk. Mindenkit halálra kinoz! — Pontosan így van, méltóságos uram! — mondja a sptaroszta. — Az egész vtlaggal marakodik. Sehogy sem lehet bele megférni. Akár körmenet, akár esküvő, vagy tegyük fel, másvalami• ünnepség, mindenütt, ott lármázik, kiabál és minden rendet felborit. A fiúkriak a fülét cibálja. s állandóan ott leskelődik a fehérnép után, mint valami após. nehogy baj történjék... A napokban bejár a házakat, s megtiltotta, hogy énekeljenek és Hmpát gyújtsanak. Azt mondja, nincs olyan törvény, amely megengedi az éneklést. — Várjon csak, maga majd később előadhatja vallomását — mondja a békebiró. — Most hadd folytassa Prisibejev. Folytassa csak, Prisibejev! — Parancsára, igenis — jeleli rekedten az altiszt. — Azt tetszik mondani, méltóságos úr, hogy nem az én dolgom a nép szétzavarása... Helyes ... De hogyha zavargások vannak? Hát megengedheti azt az ember, hogy a nép pimaszkodjék? Hol van az megírva, hogy a nepet szabadjára lehet engedni? Ezt én nem engedhetem meg. Mert ha én nem zavarom széjjel és nem kergetem haza őket, akkor ki teszi azt meg? Senki sem ismeri annak az igazi módját. Az egész faluban úgyszólván én vagyok az egyedüli, méltóságos uram, aki tudja, hogyan kell az egyszerű emberekkel bánni. En nem vagyok paraszt, én szolgálaton kívüli katonai raktárkezelő vagyok. Varsóban a. vezérkarnál szolgáltam, azután, tetszik tudni, amikor szerencsésen leszereltem, a tűzoltósághoz kerültem, majd gyenge egészségem miatt eljöttem onnan és két évig a humanista fiúgimnáziumban portáskodtam... En tudom, mi a rend. Az egyszerű parasztember azonban nem tud semmit és ezért kötelessége rám hallgatni, mert hat az válik hasznára. 1/együk csak például ezt az esetet... Szétkergetem ' a népet a parton, hát ott fekszik a homokban egy Vlzbefúlt ember hullája. Minek alapján fekszik ez itt? — kérdem én. Hát ez a rend? Mit bámul a csendőr? Megkérdezem: miért nem értesíted erről a felettes hatósagot? Lehet, hogy ez a vizbefúlt magától fulladt meg, de az is lehetséges, hogy rablógyilkosságról van szó, amiért Szibéria jár. .. Zsigin csendőrbiztos ra sem hederít és csak szívja tovább a cigarettáját. »Miféle komendáns ez itt köztelek? Hol szedtétek őt? — mondja. — Nélküle tán nem tudjuk, mi a kötelességünk?* Nyilván nem tudod — mondom —, ha itt állsz és a többivel együtt tátod a szád, te tökfilkó! -Már tegnap értesítettem a rendőrfőnököt.* — mondja 6. Hát miért a rendőrfőnököt? — kérdezem. — A törvénykönyv melyik paragrafusa szerint? Az ilyen ügyekben, mint a vlzbefúltak, akasztottak és hasonlók, mit tehet már a rendőrfőnök? Itt — mondom — bűnügyről van szó... A vizsgálóbíró úrhoz, meg a törvényszékhez kell futárt küldenünk. Legeslegelőször pedig — mondom — jegyzőkönyvet kell felvenned és azt a békebíró úrhoz elküldeni. De ő, a csendőrbiztos csak hallgat és nevet. Es a parasztok hasonlóképpen. Mind nevettek, méltóságos uram. Erről eskü alatt is vallomást tehetek. Ez is nevetett, az is nevetett, meg Zsigin is nevetett. Mit vicsorítjátok rám a fogatokat? — mondom én. A csendőrbiztos, azonban így szól hozzám: "Az ilyen ügyek — mondja — nem a békebiró hatáskörébe tartoznak.* E szavaktól a vér a fejembe szállt. Csendörbiztos, nem te mondtad ezt? — fordult most az altiszt Zsigin csendőrbiztoshoz. — De igen... én mondtam. inden.ki hallotta, mikor te az egész nép előtt kijelentetted: "Az ilyen ügyek nem a békebiró hatáskörebe tartoznak*. Mindenki hallotta... Es erre.mél-' tóságos uram., a vér a fejembe szállt, még a lelki egyensúlyomat is teljesen elvesztettem. Ismételd meg — mondtam —, ismételd meg, te ilyen-amolyan, amit az előbb mondtál! Es ő elismételte még egyszer az egészet... Erre rárohantam. Hogy mersz te — mondom neki — a békebiró úrról így liyilatkozni? Te csendőrbiztos vagy és a hatóság ellen beszélsz? Mi? Hát nem tudod, azt mondom, hogy a békebiró úr, ha akarja, e szavakért, megblzhatatlan magaviseletedért átadhat a csendőrségnek? Azt is megmondom, hová küldhet el téged ilyen megbízhatatlan politikai magatartásért! Erre azt mondja a sztaroszta: -A békebiró nem lépheti át hatalmi körét. Csak kis ügyek tartoznak hatáskörébe.. .« így mondta, mindenki hallotta ..-. Hogy merészeled, mondom, a hatóságot lekicsinyelni? No, mondom, velem ne űzz tréfát, mert rossz vége lesz ennek. Varsóban például, vagy amikor a humanista fiúgimnáziumban portáskodtam és bármiféle helyén nem való szavakat hallottam, csak kinéztem az utcára, nem látok-e arra egy csendőrt; aztán behívtam és mindent jelentettem neki... De itt a faluban kinek mondja el az ember?... Elfogott a düh. Bántott, hogy a mai nép így megfeledkezik magáról is ilyen engedetlen, hát nekilendültem és — persze, nem azért, hogy fájjon neki, nem, hanem, csak szabályszerűen, csak óvatosan —, de hogy aztán máikor ne próbálkozzék méltóságodról ily módon beszélni... A sztarosztdért aztán közbevetette magát a csendőrbiztos. Adtam hát a csendőrbiztosnak is egyet. ... És erre aztán megkezdődött... Indulatba jöttem, méltóságos uram, de hiába, verés nélkül nem lehet boldogulni. Ha nem verjük meg az ostoba embert, csak bűnt veszünk a lelkünkre. Különösen, ha megérdemelte... ha például zavargásokat...