Délmagyarország, 1960. január (50. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-24 / 20. szám

Vásárnap. 1960. .január ZL 6 21 i/. szétszaladt gondolatait. Usazcaxcdtc ügy tetttet\ mlntha autó fékezett volna a villa kapuja előtt a behavazott, salakos úton. Megszokott mozdulattal emelte felső testit, hogy kilépjen a dunna alól és a félkaréjos hall középső üvegén, a függöny mögül figyelje' az érkezőt. A földig érő ablaknál időzött legszívesebben. Ilyenkor, téli havas délutánokon itt allt, amíg a lassan érkező, árnyalt szürkeseg ellopta tekintete elöl a hófehér ligetet. Mámoros, boros éjszakák után zsibbadt idegeit gyógyította a hóval csipkézett bokrok nyugodt pihenésén, a magas, erősgyökerü, sokágú tölgy-, kőris-, jégerfák rendithetetlen, fehér méltóságán. Sokszor megírta már átéli panorámát, a szunyókáló liget természetrajzai, külső szépségét és belső erejét Egyszer a íds cinkékről irt verset, úgy, ahogyan megfigyelte étekkeresö, idegesröptú -napjukat. Gáborandorosan, természetesen írta az élniakarás nagy, feszítő erejével. Elolvasta ezt a verset akkori kedvesének, az ibolyakék szemű, aranyhajú primadonnának, Nellinek. A művésznőnek annyira tetszett a cinkevers, hogy elszavalta irodalmi esten. Nem tudni most már, hogy a primadonna szépsége, vagy a vers megejtő igazsága, szárnyaló m-úvészisége hozta a sikert, de ilyen írói elismerés talán csak Adynak jutott, amikor először olvasta nyilvánosan, baráti körben, Nagyváradon a »Szeretném, ha szeretnének« cimü versét Ott Adyt csókolták és siratták, itt meg a szavaló primadonna kezét, szemét, arcát, sarga, vastag haját lehelték körül elismerő férfibókok, -csókok. A januári szürkületből csak a fehér hó világított, és a távolból néhány gyérfényú villanylámpa. Ilyenkor szomorúság telepedett az íróra... önmagában vájkált, filozóflkus gondolatok ömöltek szét depressziós lényén. Vigasztalódott. Tokajból, apja szőlejéből préselt szívderítő itallal, aztán meg a Nagy Kávéház mindenfele borával, pálinkájával, csecse-becse értékű, langyos ölclesü dámáival... De büszke volt magára... Adyendrésen büszke. • naivul gőgös. '— Ti vagytok a nép nyakán a betey kelevény... ostobák, műtét alá valók... — vágta oda egyszer részegen, az asztala mellett ellépő főpolgármesternek Csák hosszas közbenjárásra maradt el a kilátásba helyezett per. A kegyességet aztán szép cinkeverssel, meg téli regékkel nyugtázta. __ , .. futkostak, beMozt rendezetlenül teg testének kínjából szakadt egészségtelen cmlékfoszlanyai. Ablaknal figyelő szándékát cserben hagyta, elillant ereje. Vékonyra nyúlt, csontos arcára aszalódott sárga bőre megrándult a homlokán, és előrebukó, régen volt férfias állán. Göndőrös, fekete haja kúszáltan igazodott hátra, a gyöngére aszalodott nyak nagy próbálkozásától. Mélyreapadt diónyi szeméből néhány pillanatra rémület áradt, de aztán nyomban visszanyerte gőgös-közömbös természetességét. — A mentőautó — lépett be kopogás nélkül a minden titkok és bajok ismerője, Matild néni, a házvezetőnő. A beteg néhány másodpercig kérdően nézte az idős asszonyt, amint hálókabátot, fehérneműt pakolt egybe, a kis utazótáska feneken. — Elvisznek... elvisznek... w présette halkan a szavakat. Meggyógyít ják... rendbejön és majd... majd irhát.,, szépeket... úgy mint tiz esztendeje, a negyvennyolcas időkben vigasztalta a régi mindenes az íróL Üresen kongatva meggyőződésnélküliségét. írhatok?... írhatok?... — motyogta kérdően és nézegette a dunna tetején pihenő, duzzadt, reszkető kezét. Az idős asszony észrevette. Keresgélte a gondolatokat, hogy mit válaszoljon. Valami vigasztalót, kedveset, b átoritót... de írni... ez az ember?... A dagadt kéz csak öncsaló eszköz. Tiz éo óta csak két verse jelent meg... a többit mind-mind visszaküldték, hogy »nem szerelmi enyelgésre van szükség, s ön, sajnos, mást nem küld nekünk, mert valószínű, nem ismeri és nem érti az élelet* — ez állt egy levélben, amelye( Matild néni elolvasott. Már vidéken is próbálkozott... kis írásokkal... de ott sem boldogult... mivel élettelenek, agyonszerkcsztgetctt, színtelen-szagtalan ötletek voltak ezek az írások.... — A házvezetőnő e levelet is ismerte. — Igen, irhát... majd meggyógyul... jobban megismeri a világot... azután... Azután? Üjra ember lesz Könnyel rnordulíah- ^H'ítmmel nyögte, mintha erőtlen fektében viaskodna valamilyen láthatatlan, fojtogató, ismeretlen veszedelemmel: — Mégsem Igaz... nem. es nem. En a plebejusparti most.,, most, mikor kivirágzott, az élet fenekéről, a napfényre kertilt a nép... cn ne érteném... Ne MÁR 5<ÉSŐ mondanám arcuk előtt, szemükbe, hogy azt kívánom, amit ők... én nékik hozsannázók. — Utolsó szavait elnyelte ideges, hörgő sírása. Később az ősz asszonyra nézett, fénytelen szemében az élet kis reménye csillant és hangosabban mondta: — Ertem én az életet... Hiába veséznek kritikusok és rosszmájúak, nem szorultam a múlt és a jelen közé, nem lézengek a semmiben. Igaza van, erős, szép ember lesz magából — téntette vissza jelenéhez, lobogósra gyúlt fantáziáját. — A kocsi régen vár — szólt be a kísérő. — Jöjjenek be, foglaljanak helyet — rendelkezett Matild asszony — mindjárt kérem, készen vagyok a csomagolással. — A professzor úr küldte a mentőt, intézetbe szállítjuk — folytatta a beszélgetést az orvos. — Tudjuk kérem... Tegnap este járt Ht — igazította cl a dolgot a házvezetőnő. Egy pohárka pálinkát... ha meg nem sértem önöket. — Nem... nem kérünk egy cseppet $em — szabódott az orvos. A ház mindentudója úgy tett, mintha nem hallotta volna az ellenkezést, már nyitotta is a faragott bár szekrény ajtaját. A kisérő meg a kocsivezető a hall középső ablakából nézte a csöndes, derűs téli tájat. A kövér derekú platánon egy kis piros sapkás, fekete-fehér ruhás harkály kopácsolt éles csőrrel — Tessék kérem, fogyasszák hordta körbe a tálcát Matild néni. Az autó vezetője nem ivott. — Matyiid — így becézgette háziasszonyát a beteg —> adjon nekem egy adagot. — Nem... isten őrizzen... megmondta a professzor, hogy a világért sem... Már öt napja nem eszik — meredt csodálkozó tekintettel a fiatal arcú, szőke mentőorvosra. — Itt én rendelkezem, és most nincs itt a professzor. Értette? — hangoskodott az idős asszonnyal. Az önérzetében bántott házvezetőnő szé• gyenesen hozta az adagot. Egy öblös vizes pohárban illatos, kellemes szagú fenyőpálinka gyöngyözött. Fölcsillant a beteg szeme, kicsit megemelte fejét és lassan-lassan, kortyonként itta Matyiid kezéből az adagot. Hordágyra került. Az ajtóból még egyszer visszanézett, s hetykén köszönt el otthonától! — Ne sírjon, Matyiid, jövök én, ha meg nem érkeznék vissza... ismeri a végrendeletet... minden a magáé, a tokaji feles szőlő is. — Ugyan... ugyan —, de ezt már nem hallotta, az autó motorja fölzúgott és lassan megindult a város felé. —* Furcsa az emberi szervezet — szólt • kocsiban mellette ülő orvoshoz. — Igen, az emberi szervezet bonyolult műszer. — Egészen meghozta a kedvem, meg a hangom ez a kis pálinka. — Pedig kár volt meginni... nézze meg a kezeit, egy óra múlva... olyan püffedtekké válnak, hogy nem ismer rájuk. — Nem baj, majd rendbejön. . nem felelt. Töprengő teA* orvos kintettel nézte a beteget, magában fogalmazta a diagnózist. Majd megkérdezte: — Van családja? — Szerencsére nincs. Nőtlen vagyok, agglegény — válaszolta. Vértelen ajkain enyhe mosoly jelentkezett. — Ez tényleg szerencse. — Miért szerencse? — fordult az orvos tekintetére kérdő sseme. — Ne haragudjon, de nekem van egy magamnak váló elvem. En... én..., hogy is mondjam... az iszákos, alkoholista embertől elvenném a gyereket. — Miért? — Maga tanult ember. Bizonyára megérti. Az alkoholista még önmagáért se felelhet... nem egy családért... — Szóval bolondok, azt akarja ezzel mondani. — Nem egészen —, de használhatatlanok, komolyabb, felelősebb ügykörre alkalmatlanok... többségük pszichikus eset. A beszélgetés megszakadt. Az orvos érezte, hogy megsértette a beteget. Megpróbálta kicsit erőltetett mosollyal folytatni a beszéd- és értelemgyakorlatot, mint afféle rossz iró novellájában csinálja: — As imént azt mondta, hogy furcsa az emberi szervezet. Igaza van. Képzelje el • szivet. Ez a csodálatos pici motor mér « születés előtt megindul és a halál pillanatáig megállás nélkül működik. Löki a v/ért az erekbe, egész életen keresztül olyan erővel, hogy az óceánjáró gőzös egy útján kifejtett energia ehhez képest semmivé törpül ' — Ezen már én is tűnődtem.,. válaszolt unottan a beteg. — Tudja mennyi tr van egy emberben? Legalább egyszer körülérné a földet. «-* Lehetetlen. —- Valóság. Hiszen nincs olyan izom, sejt, amelyben ne ereken járna a vér, s ezt mind-mind a szív nyomja ki, a szemmel alig látható erecskékbe is, «— Igen a szív... az... — Annyit dolgozik mire a sertéspörköltből vér lesz, hogy laikus ember el sem hinné. A mentőkocsi lassan begördült az intézet nagykapuján, puhán fékezett és megállt a főbejárat előtt. * * . » - -i megállt a pro4 beteg agyanal /t,„,or. Némán figyelték egymás arcát, mint két idegen. Az adjunktus a kórlapot irta, a másik orvos kérdezett és jegyzet. Egy magas, nyúlánk főorvos az agyhoz lépett, megnyomta a beteg sárga, dagadt kezét, ujja nyomán bepuhult a fogás helye. Kerek, görögdinnyére tellődött hasán hüvelykujjnyi lyuk maradt az orvos kezenyomán. Sárga, duzzadt lábfejét nem is nézte. — Mikor evett utoljára? — kérdezte a termetes orvos. — Talán öt-hat nappal ezelőtt... Nem kívánok semmit — válaszolt a beteg. — Máj cirrhosis... és a vese — szólt a némán álló professzorhoz a vizsgálatot végző főorvos. Az szótlanul bólintott. — Mesterségesen, intravénásán táplálják r— intézkedett az adjunktus. — Kérem, menjenek ki, folytassák a Vizitet — szólt a többiekhez a professzor, olyan megrendülten, hogy valamennyien hamuszínüre változott arcára néztek. — Menjenek, kérem... Ketten maradtak a kis kórteremben. Egyik sem szólt. Annyira illetődötten nézték egymást, hogy a beteg sárgult szeméből kiperegtek a könnyek. — Emlékszel még Sárospatakra? tm kérdezte a professzor. A beteg bólintott. A tokaji tüzes lányokra is? Vjra fejbiccentéssel válaszolt. — Apád présházára, ahol annyi jó nedűt szürcsöltünk? — Olyan, mint volt, nem változott, a négy hold szőlő feleséből élnek ma is válaszolt nehéz légzéssel. Tudom. _ > terpeszkedett közéjük, vjra rsona percekig tartó némaság. A jóhúsú, nyugodt arcú, negyvenöt év körüli barát úgy állt a beteg ágyánál hófehér köpenyében, mint a viruló élet. S az ágyban egy elhasználódott, kilúgozott emberroncs feküdt. — Talán a főpolgármester ijesztgetése törte meg a te lelkedet — kezdte a beszélgetést lassú, vontatott hangon az orvos. — Megrémültél pályád nehézségeitől, s hogy nyugtasd magad, az alkoholhoz, esapodaros élethez menekültél. Pedig... pedig az életért szenvedni kell és sok mindent vállalni... Ne haragudjál, téged megettek a cinkeversek... a téli regék. Szedd elő azokat Emlékszel, a nyomorgd nép siratására, a gazdagok tobzódásának gúnyolására... Indulj ezen a nyomon... Most annyi szépet, csodálatosan nagyot látsz... — Ugy beszélsz, mint az anyám .,. Ds ne vigasztalj engem. Most érzem, tudom, hol csúsztam, el — szólt közbe kicsit határozottabb, akaratosabb hangon. — Ne igyál... a tivornya, egészségtelen, büdös bárak, vendéglők beteg világában nem terem élet... csak lelW éa testi pusztulás. — Igazad van, leszámoltam én már ezzel is. — A cédák, bárnők, ledérek, üres Ida futó maskurik... az ember kikerüli őket, mert a kölni alól is érzik romlott telkük büdös szaga. — Ugy beszélsz, mint egy író. Ezt még nem tapasztaltam nálad, eddig csak szidtál, kétlábon járó szerencsétlenségnek na* veztél. — Nem vagyok én író. Olvasok és emberek között élek. Luaián szállingózott ^TnTtúrűbb pelyhekben hullott. Az ablak mögött nagy szénkupacoknál négyen álltak talicskával. A kazánházba hordták a szenet — Nézd, a szénhordó munkást — mutatott az ablak irányába a professzor —* dolgoztk, szívesen, nagy felelősséggel. Tudja, hogy munkája nélkül nincs gyógyítás ... Megbénulna az élet intézetünk* ben. A beteg nem felelt. Keményen zárt szájjal hallgatott. Talán megrokkant életének, jellemének kitekeredett ösvényeit vizsgálta magában. Talán most ébredezik benne a felelősség. A társadalom boldogításának érzéséről pattant szikra lobbant bele kiégett énjébe. — Kár, hogy nem nősültél meg szólt az orvos. —- Majd, ha meggyógyítasz. — Te nem is tudod, milyen a családi élet... asszony, gyerekek. Nekem is két nagy lányom, és egy kisebb fiam lármázik, zsivajog otthon. Öröm, gond, a gyerekek jövőjéért való szülői aggodalom magasztos érzését én nem is tudom szépen kifejezni. Ezekről csak olyan ember írhat, aki éli is... nemcsak színből, szívből. — Professzor elvtárs, keresik, szíveskedjen — állt a kórterem ajtajában • nyúlánk főorvos. <— Azonnal. a i.-é I '4 szeme összekapaszkoA ket barát dott A beteg> cjcwd4 ember tört tekintetén a haláltól való menekülés reménye, az elmúlás félelmével keverten tükröződött. A professzor észrevette. Derűs arccal állt talpra az ágy széléről, gyógyító reményt árasztott maga körül. — Na, pajtás, elmegyek... Látod, nem hagynak nyugodtan, hogy kibeszélgessük magunkat, mi ketten, tokaji magyarok... De ha valamilyen kívánságod akad, szóljál nekem. A beteg újra sírt. — Nem akarlak korholni... de ez az igazság... elherdáltad magadat, nem mertél szembenézni meggyőződésed szerint a világgal... Most. most meg... a te rended all és te nem szólsz hozzá, mert nem látod... nem ismered .,. félsz tőle. — Nem félek... majd meglátod... csak talpraálljak ... beleharsogom a fülekbe az élet szépségét, a dolgos ember nagyságát. Csak gyógyíts meg. kérlek, még egyszer utoljára — Fáradt kezével megfogta barátja köpenyét. Az ágy szélére, melléje ült. Simogatta csapzott, fekete hajit, sárga, szikkadt homlokát. Van neked néhány nagy villanásod. "T Megfogta a formátlan kezet, puhán, lágyan szorította. Majd megindult az aito irányába. — Mondd, meggyógyulok én? — kérdezte aggódó hangon a beteg. — Meg — válaszolt kurtán, hátra se nézett, a kilincs után nyúlt Mellében erősebben vert a szív. érezte a fáradt kézfogás melegének lassú múlását is közben megformálódott benne a gondolat: -Már késő. Eggyel ismét több az alkohol áldozatainak száma. Máj cirrhosis ellen nincs orvosság.A hosszú, tiszta, csöndes folyosón nesztelenül suhant tovább gumitalpú cipőjében: életmentő munkára.