Délmagyarország, 1959. november (15. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-07 / 262. szám
Szombat, "1959. november 7, Olyan volt a forradalom, mintha hegy emelkedett volna fel váratlanul a síkságon, és mindenki, akár akarta, akár nem, ott találta magát a barrikádok valamelyik oldalán. A két őrmester nem ismerte egymást. Akkor, azon a hűvös őszi napon látták meg egymást először, amikor a munkások, ka tónak, matrózok harcba mentek Lenin szavára. De a forradalom mindkettőjük sorsát megszabta. Az egyik barnaképű, magas, szálas ember volt. Mellén már nem viselte a háborús kitüntetéseit, annak jeléül, hogy elítéli azt, amit a cári időkben erénynek tartottak. Nem volt a forradalom vezetője. Névtelen forradalmár vojt, egyike azoknak, akik ott haladtak ezer és ezerszámra a tömegben. Ezen a napon tettel, gondolattal, akarattal küzdött a forradalomért, s ha megszólalt, mindenki, aki hallotta, feléje fordult A z estébe hajló, széles, szélverte petrográdi utcák felett átmorajlott a nehéz hajóágyúk dübörgése. A fegyveres munkások, katonák arcán egyszerre ugyanaz a feszült várakozás siklott át. Mindenki érezte, hogy történt valami. Az őrmester látta, hogy a sokaságon fit fiatal munkás siet feléje, akit röviddel ezelőtt küldött a Téli Palota környékén már dél óta hullámzó harcok színhelyére, hogy valami tájékoztatást kapjon, mert a tömegen minden percben új és új hír hullámzott át. Nem törölte le homlokáról az őszi eső hűvös cseppjeit, csak a szemét húzta össze, ahogy odafordult a sovány, rongyos, suhancnak is alig mondható fiatal munkáshoz: — Ez az ágyúzás az imént mi volt? A fiatal munkás látta, hogy mindenki feléje fordul. — Azt mondják, a kikötőből egy csatahajó tüzel a Téli Palotára... — A körülöttük szorongó tömegből egyszerre kitört az éljenzés. A barnaképű, szálas őrmester gyors, rövid, parancsoló hangon szólt: — Irány a térparancsnokság! Csípjük csak nyakon azt a sok aranygalléros generális cimborát, de siessünk, mert még majd megelőz valaki. A kato|ftjk közé fegyveres munkások, diákok, tengerészek keveredtek. Távolabb, az utca végén teherautók álltak. A sofőrfülkék tetején itt is, ott is géppuskák meredtek előre és némán figyelő arcok rajzolódtak ki. Az őrmester, mikor odaért, lassan, magyarázóan felszólt: — A teherautók induljanak! Álljanak meg az épület sarkainál nyíló utcákban. Ha mi megkezdjük ... egyszerre három sorozatot a bejáratokra, egyet a földszinti ablakokra! Értettéték? Indulás! A teheraútók motorja felbúgott. A lomha gépek lassan indultak el, jobbra, balra, hogy bekerítsék a térparancsnokság nagy, emeletes, négyzetalakú épületéi A gázlángok körül gomolygó köd terjengett. Minden megváltozott. Nedves, mesésen csillogó lett minden: az aszfalt, a házak ablakainak üvege, a házak teteje... A teherautók mögött nagy sokaság lépdelt. Itt is, ott is csörrentek a fegyverek závórzatai, ahogy csőre töltöttek a durva munkásujjak. Az e^yik teherautó hirtelen megtorpant a keskeny utca torkolatánál. Elöl egy gázlámpa alatt, a térparancsnokság épületének sarkán, medvesüvege* őrjárat állott. Távolabb a ködben, a másik sarkon is csillogtak a szuronyok. — Tán nincs is már ezeknek a generálisoknak katonájuk, csak ezek a medvesüvegesek maradtak ... — mormogott va- > laki. Csend volt, csak a helyezkedő erriberek lépte koppant. Mindenki figyelt. Az épület túlsó vége felől a ködben fel-felzúgott a teherautók motorja, aztán csend •lett. Az őrmester, aki ott állt az egyik teherautó tetején a géppuskások mögött, előrehajolt. — Na csak1 Kopogtassanak a földszinti ablakokon! — szólt halkan. H irtelen rekedten kattogott fel a ködös, fojtó .csendben a géppuska. Az ablaküvegek zengve, pengve, kattogva, a ködben ezüstösen csillogó esőként csak úgy freccsentek a járdára. Az őrség egyszerre vad futással zúdult a sarokról a bejárat felé. Az egyik, aki elöl rohant, hirtelen megcsúszott s elvágódott. A többi átzuhant rajta. A fekete csákók úgy röppentek szét, mint lelőtt varjak. Aztán feltápászkodtak, s szinte repültek a bejárathoz. A teherautók körül haik nevetés hallatszott. — Hát kérem, ez nem muzsikvallatás... itt visszakapjátok ám a nagy pofont... — Hiába, minél durvább valaki, annál gyávább... — Hogy futnak ... Köröskörül az utcák mélyéből ropogott, recsegett, záporozott a géppuskatűz. Az éjszakában láthatatlan erő tépte a nagy, komor épület kőmelléről az ablakok üvegérdemjel-sorát. Csend lett. — Előre! — szállott szájról szájra. Senki sem tudta, ki adta ki a roham jelzést. Az őrmester lelépett a teherautóról és szótlanul futott az, épület felé. A katonák, munkások, tengerészek fegyveres tömege egyszerre zúdult előre. A többi mellékutKovai Lőrinc: cákból is rohamoztak hurrázva, fegyverüket rázva a bekerítő csapatok. A bejárat felől egy-két magányos lövés dörrent. A tömegből egyszerre tíz-tizenkét kézigránát ívelt a kapu felé. Vad robaj csapott fel. A tömeg hurrázva zúdult be a feltört, szétnyíló kapun. Az előcsarnokban eldobált puskák, kardok, csákók hevertek, s néhány halott. A sokaság szuronyt szegezve, kézigránátot lóbálva, zúdult át rajtuk, fel a lépcsőn. A tábornok petyhüdt, sárga múmia-arcán szokatlan izgalom látszott. Felemelte a telefonkagylót. — Hadosztály parancsnokság? — kérdezte rekedt, akadozó hangon. A mellette ülő két magasrangú tiszt, akik közül az egyik olykor felírt valamit a nyitott jegyzetfüzetélje, felkelt. — Talán elvágták a telefonvezetéket... szólt, fontolgatva, hogy nem jelentkezik senki. A tábornok felemelte ráncos, hosszú ujját. — Jegyezze fel kérem, ki kell nyomoztatni, ki akadályozta meg az összeköttetést a hadosztályparancsnoksággal? • A bűnösök azonnal főbelövendők! A kopaszodó, nagy állú tiszt fiólintott — Igenis kegyelmes uram! Főbelövendők. A tábornok újra a telefonhoz nyúlt — Az ezredparancsnokság sem felel — szólt, és aranyos vállrojtjai megrezzentek keszeg, keskeny vállain. — Talán valami .baj van? — szólt tétován a másik tiszt De a telefon hirtelen felcsengett. — Kérem Petjakoff ezredes urat! — szólt a tábornok, és egyszerre kiegyenesedett ültében. Hangja ismét magabiztosan csengett. — Ezredes úr? Kérem, azonnal induljanak a térparancsnokságra! Hogyan? ílem, nem egyedül! Az ezredével együtt. Egyes jelentések szerint a csőcselék erre tart. Sorakoztassa embereit az épület előtt, s ha bárki meg akarja közelíteni, vezényeljen tüzet!... Mit? Hoogy? csak két megbízható százada van? — Sárga, petyhüdt múmia-arca elvörösödött a dühtől.' — Tehetetlen! Tizedeltesse meg a legénységet! Tizedeltesse meg! Mit? Hogy nincs, aki végrehajtsa a tizedeltetési parancsot? Majd küldöm az én embereimet! Azok majd végrehajtják! — Levágta a telefonkagylót és körülpillantott. C send volt. Kintről, a ködös éjszakából motorzúgás hallatszott. A tisztek arcán átrezzent valami megkönnyebbülés, — Mégiscsak érkezett erősítés! — szakadt ki egyikükből. A tábornok megint a telefonhoz nyúlt. — Kapuőrség? Kint, valahol az utca túlsó felén tompán, fojtottan, furcsán, mintha a ködöt kalapálná fakalapáccsal egy mesés óriás, felkattogott a gépfegyver... A tábornok megrázta a telefont. — Kapuőrség! Éveknek érződött pillanatokig csend volt. Az épület megremegett, valami minden kövén átcsapódó robbanástól. A tábornok a fejét csóválta: — Nem értem! Mért nem válaszol a kapuőrség? Biztosan kint harcolnak az utcán ezek a nagyszerű legények ... pedig hányszor mondtam: maradjanak az épületben ... kíméljék magukat... A szoba hirtelen megtelt csengéssel, zengéssel, recsegéssel, pattogással, aztán mindent elborított a lehulló vakolat fehér fellege. Az ablakok pozdorjává törtek. A tábornok és a tisztek egyenruhája, kopaszodó fejük, olyan lett, mintha lisztet hordtak volna valami régi malomban ... Az épületet vad robaj rázta meg, s messziről egyre közeledő hurrázás csapott fel, s száz meg száz láb dobogása. Az ajtó felpattant. Nyolc-tíz szurony nyomult be. Kézigránátok emelkedtek dobásra, rohamkések lendültek döfésre ... — Kezeket fel! — kukorékolt egy éles, gyerekesen vékony hang. A tisztek egyszerre emeltek fel karjaikat. Ellenállásra nem is gondoltak. Egy magas, csontos katona fegyverét maga elé tartva, közelebb lépett. — Mik maguk? Az istennyila szánkázzon a hátukon! Generálisok, vagy molnárlegények? A tábornok petyhüdt, múmia-arca mozdulatlanul meredt a katonára. Én ... én ... tábornok vagyok ... — mondta lassan, fakó hangon. Szemében nem félelem, csak bénító, hitetlenkedő ámulat volt E gy munkás az ajtó felé tuszkolta. .— Jó, hogy mondja... jó, hogy mondja! No, gyerünk! Elég volt az uraskodásból... A tábornok egyszerre meggörnyedve, öreges elerőtlenedéssel, apró léptekkel totyogott az ajtó felé. A két tisztje lehajtott fejjel bukdácsolt utána a munkások gyűrűjében. A másik őrmester, aki a térparancsnokság épületében vezette az előcsarnok őrségét, pontosan olyan egyenruhát viselt, mint az a másik, aki névtelenül ott vezényelt a forradalmi tömeg között. Talán erősebb volt... talán még szálasabb, hatalmasabb termetű ...,. de kerek, csontos arcán nem a magabiztos bátorság, hanem valami olyan ámulat volt, mintha kísértetet látott volna. : valértj brjuszov:' Az orosz forradalomhoz Széttört a blokád sunyi tőre. vad árként robban a vas. az élen, mindig előre törj te — vörös lovas! — Hörgő sikolyon, jajon áthatsz, hangodban harsona zúg! Diadalmasan tovavágtatsz; a világ felett visz az út! — Érc kattog: a lőpata csattog s a múlt fala mállva ledül, tapossa, tiporja a patkód a követ érzéktelenüL Rohansz és freccsen a posvány, portól sötétül az ég. s mint sűrű vörös borostyán, kopog körülötted a jég. Aki csak hisz s aki lát is. szemét ma Keletre veti, és Berlin és New York és Parim e tüzes robogást figyeli. * llll Ujjongva vagy átkot üvöltve, mikor látja a mént a világ: a hajnali égre vetődve a Kreml rőt körvonalát. RADÖ GYÖRGY fordítása. GÁL, SÁNDOR: Csodákba uát Csodákra vár a vézna nyár s üveglabdákat görget de már az ősz rég itt időz s ölelgeti a földet. Bús kerteken már nem terem • I pamut-görgésű illat s hűs éjszakát pihenve át csodáljuk álmainkat. I Csövek között halkan zörög a tengeri ért szára sok kard-levél csöpp táncra kél a lágy szél dallamára. Szép volt nagyon, de már tudom vége, vége a nyárnak, mert néha tnár gágogva jár raja a vadlibáknak. Ajka remegett. Mindig elképzelhetetlennek, lehetetlennek tartotta a forradalmat .. „ hogy fegyvertelen tömegek helyett egyszercsak szuronyok és rohamkések meredjenek feléje. a hatalmas, súlyos kapu úgy rázkóf\ dott össze, mintha mesés óriás hegyeket zúzó ökle zúdult volna rá. Mereven, hátravetett fejjel nézte ezt a mindig megingathatatlannak látszó fekete kaput. A kézigránátok ormótlan, vörös öklökként zúzták, szaggatták. A roppant tölgyfadeszkákon repedések tátongtak, s a réseken át becsapott a robbanások világos, piros lángja. A hatalmas vaspántok meghajlottak, rozsda és malter porzott, faszilánkok röpködtek, s az araáznyi, nehéz vasszegek úgy potyogtak szét, mint diadalmas ütéssel kivert sárkányagyarak. A géppuska sortüzek golyózápora forgácsok fehér fellegét frecscsentve gyalulta a növekvő réseket. A kapu tetejére kifaragott cári címer darabokban hullott le. Az őrmester hátrált. A golyók már körülötte fütyültek. A réz lámpatarlók, melyek a felvezető lépcsőket világították, egymás után görbültek el, mintha ellenállhatatlan vihar hajlítaná lé az aranyosan csillogó rézvirágokat. A kapun át lángok kúsztak, füst gomolygott. Egy gránátköteg kettétépte a bezuhanó kapuszárnyakat... Az őrmester ernyedten nézett körül. Egyedül állt ott. Köröskörül szertedobált csákók, törmelékek, fegyverek... mintha valaki szilaj dühhel rúgdosta volna szét... Aztán az előcsarnok egyszerre megtelt fegyveres munkásokkal, katonákkal, diákokkal, tengerészekkel, s az egyetlen ép, a sarokban a lépcsőfordulónál égve maradt gázlámpa kékes fényében, száz szurony villant fel. Rohamkések széles pengéje csillogott, kézigránátok lepdültek. Az őrmester megfordult, és hatalmas Ugrásokkal rohant fel. A tömegből egyetlen lövés sem dörrent utána, de a lépcsőket elárasztó emberáradat utána zúdult. Ahogy felrohant az emeletre, nyomában száz meg száz láb dobogott. Befordult egy folyosóra. A második emelet üres volt. Itt-ott a nyitvahagyott ajtókon át látszottak a sietségben földreszórt iratok, papírosok, pecsétnyomók... A százszor szent vezérkari lim-lom ... Mögötte morajlott a tömeg lépte. Végigfutott a folyosón. Balra a padlásfeljáró nyílt. Lihegve préselte át magát a szűk ajtón, melyet nyitva hagytak, mikor másfél órával ezelőtt a géppuskát akartak elhelyezni a padláson. De a géppuskás század, melyet egész nap vártak, nem érkezett meg ... „ A vakhomály megnyugtatta, de testelelke sajgott a tehetetlenségnek — talán először életében — mindent betöltő érzésétől. Néhány pillanatig még csend volt. Aztán léptek dobbantak a padlásfeljárat lépcsőin. A vakhomályba egy kézilámpa sugara villant. Az őrmester meghajolt, és lélegzetét vi^zafojtva kúszott a gerendák mögé. Halk beszéd ... imbolygó alakok .. A fény, mint yékony, fehér kar nyúlt a homályba, tapogatta a gerendákat... Az őrmester, hatalmas alakját összehúzva, lélegzetfijjtva húzódott oldalvást. Hirtelen. önkéntelenül is felkiáltott. A fény egyenest a szemébe világított. Káprázva felemelte a kezét. A fény mögött egv kar emelkedett fel ... nyeles kézigránát bukkant elő ... Az őrmester felemelt kezének ujjai szinte érték az itt alacsonyan hajló tető hideg cserepeit. Mozdulatlanul állt. Ügy érezte, a cserepekből különös hűvösség árad, s megborzongatja testét és lelkét. — Megvan! — hallatszott a lámpa sugara mögül. A hang rekedt* de mégis gyerekesen vékony volt. Jobbról, balról egyszerre hatan is futottak feléje. Puskák závárzata csörrent, mellének szuro( nyok szegeződtek. Az őrmester mereven, bénultan, mozf " dulatlanul és szótlanul állott. A szuronypenge eddig mindig valahogy messze volt tőle ... Mindig más mellének ... fegy-' III vertelenek elé szegeződött... az ő kelll zéből... Most a szurony hegye az ő mellének |! van irányozva ... Kábultan nézte. — Jól van, komám! — mondta valaki É halkan, öregesen nevetve. A lámpa sugara most elfordult, és az őrmester káp>: rázó szemmel látta, hogy egy 14 év köIII rüli, katonasapkás, kopott suhanc áll «i előtte. f Égő szégyent érzett. — Gyerünk lefelé! — parancsolta valaki. Az őrmester lehajtotta a fejét ésIII előreindult. — Én maguk ellen soha, semmit sem vétettem... — szólt halkan, gyorsan. I] — Fegyvertelen vagyok ... Szegény parasztok a szüleim... Az apám mej» épjn pen földnélküli volt... Én ... én nem fog! tam fegyvert maguk ellen, mert én ... III világéletemben együtt éreztem a falusi szegénységgel... Soha, senkit ujjal sem l|| bántottam ... ,'j| Nem feleltek neki. || y ent az a másik őrmesteri intézke... J_j dett; .Egymásra néztek. Két s?áji| las, barna' ember. Az egyiknek Hl szemében zavar, félelem, szégyen... a másikéban nyugalom, tisztaság, önérzet :||l Megint elkezdte a mentegetőzést. A llll másik lassan mondta: — Vigyétek a :•: földszintre. Holnap, majd meglátjuk .. |||' Ha felesküszik . .. velünk jöhet... I'lj Az őrmester mélyet sóhajtott. Kiegve"."sedett. Arcán lassan elcsitultak a vörösök. Egyenletes, lassú, megbékélt léptekkel követte a fegyvereseket i 1
