Délmagyarország, 1959. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-16 / 192. szám

3 Vasárnap, 1959. augusztus 16. / Tető alatt a szentesi televízió közvetítő Fmbevi HU&YSÚf* állomás SJ 'S Budapesti és vidéki üzennek fogtak össze a szerelés meggyorsítására — Franci/a szerelök érkeznek novemberben Négy megye televízió-tulajdonosai várják türelmetlenül a szentesi televízió közvetítő állomás felépítéséi* A Csongrád megyei Tatarozó Vállalat eredményesen dolgozott* tető alatt van már az egyemelet magas televíziós állomás. Az adóépületet tnost vakolják és a helyiségekben a villanyszerelők dolgoznak. A MEGYEVILL vállalta a villanyszerelési munkákat. Ez .a munka felelősségteljes, hiszen az országban, -sőt Közép-Európában egyedülálló speciális villanyszerelésről van szó. 'A villanyszerelő vállalat feljeüldte szakemoereit Budapestre, azok ott tanulmányozták az Állomás berendezéseit, s csak ezután fogtak hozzá munkájukhoz. Az adóállomás két és félszobás szolgálati lakásában már elkészültek a szereléssel, s most következik a munka nagyobb és nehezebb része: a toronyszerelés. Jelenleg több vállalat dolgozik a közvetítő állomás területén. Így például az ÉM Épületszerelő Vállaéat szerelői a központi fűtéshez szükséges berendezéseket készítik, s helyezik el. Az összes nyílászáró szerkezetek, az ajtók, ablakok a helyszínen varrnak már, ezt is a Csongrád megyei Tatarozó Vállalat asztalos részlege gyártotta. Elkészült a 200 mcier magas adótorony alapozása is. Különleges betonalapot igényel ez az óriási szerkezet. Az alapozásnál toronysablont helyeztek el, Így szabályozták az alapot és a torony kikötési helyeit. A toronyi rögzítő köteleket is betonalapba helyezik. A rögzítő köteleket helyszínen gyártják. A húzott szálú horganyzott köteleket a Budapesti Kábelgyár dolgozói horganyzott acélhuzalból készítik. , A három kilorpéter hosszú speciális kötél augusztus végére kcszül e! A televíziós adóállomás érdekessége a csötorony. Ez a 220 méteres magas „építmény- 25—kilométerre is ellátszik majd. A cső torony maga 200 méter és ennek a tetejére helyezik el a 20 méter magas antennatartó részt. A Ganz-MÁVAG Kazán- és Hídgyáraban készülnek a szentesi televíziós adótorony darabjai. Az adótornyot hatméteres elemekből rakják majd össze. A Ganz-MÁVAG gyári dolgozók ígérték, hogy az elemrészekkel hamarosan elkészülnek. Érdekes szállító gépkocsikon továbbítják az egyes darabokat Szentesre. Aztán különleges daruval szerelik össze azokat a Hídgyár szerelői. A torony szerelésével egyidőben elhelyezik a közlekedő lift sínjeit is. A Felvonógyár, a MAVAG hídgyárrészlegén kívül a Csongrád megyei villanyszerelók. összedolgoznak a szerelésnél. A MÁVAG és a Felvonógyár munkásai nappal dolgoznak majd, a villanyszerelők pedig akkor lépnek akcióba, amikor a budapesti munkások befejezik a műszakot. Noéember l-re az épületnek egyébként „légszáraznak- kell lennie, mert ekkor már megkezdik a gépi berendezések szerelését. November 1-én megérkezik Magyarországra a franciáktól vásárolt gépi berendezés. A francia szerelők ugyancsak november elején kezdenek munkához. Még egy érdekesség a televió közvetítő állomásról. A zavartalan működtetés érdekében az épület két oldalról kap elektromos áramot — Hódmezővásárhely és Szentes felől. A távvezetéket és a transzformátor állomást is társadalmi munkában építik be a Tiszántúli és a Délmagyarországi Áramszolgáltató Vállalat munkásai. VAROSUNK egyik kislétszámú tanácsi üzemében világjáró ecsetek készülnek. Pedig ez az üzem, a Szegedi Ecsetgyár mindössze harmadik éve gyért exportra ecseteket. Nem mintha ilyen fiatal volna. Sőt, éppen 76 éve annak, hogy egy Winter nevű tőkés kefeműhelyt létesített a Teleki utcáb.-.n, megvetve ezzel a mai gyár alapjait A műhely jó jövedelmet hozott tulajdonosának, néhány év múlva már terjeszkedni kezdett. Előbb az akkori Fodor utcába telepedett át, majd 1906-ban megvette a Kossuth Lajos sugárút 109. szám alatti régi enyvgyárat (az idősebb szegediek bizonyára még emlékeznek is rák és itt gépierővel felszerelt kefe- és ecsetgyártó üzemet létesített. A Winter-féle részvénytársaság gyarapodásának az 1948-as államosítás vetett véget. A gyár létszáma akkor éppen 100 fő volt, s nemsokára, 1950-ben a Győri-féle kefegyárral való egyesülés következtében létrejött a Szegedi Ecsetgyár. Ekkor kezdődött meg tulajdonképpen az igazi fejlődés. KEVÉS ipari üzemről mondhatnók el, hogy tíz év alatt ekkora eredményekkel büszkélkedhet. 1948-ban, az államosítások évében 1 millió 966 ezer forint termelési értékkel dolgozott az üzem, s 1958-ban már 13 millió 594 ezerrel, holott semmiféle számottevő beruházás nem volt, sem épületet nem emeltek, sem új gépeket ' nem szereltek fel. Mindöszsze a létszám duplázódott meg. A Szegedi Ecsetgyár hétszeres élüzem. Érthető tehát, hogy 1957 utolsó negyedében exportra szállítandó termeléssel bízta meg az olcsón és kiválóan dolgozó üzemet az ÁRTEX külkereskedelmi vállalat. Azóta közel egymillió ecsetet gyártottak kivitelre, s ennek fele Egyiptomba, huszadrésze Angliába került, de szállítottak Szudánba. Ceylon szigetére] Izlandra, Brazíliába, Görögországba, Törökországba, valamint Szíriába is.Bátran elmondhatjuk, hogy a lyoni, lapos és gömbölyű szegedi lakkeesetek eljutottak a világ minden részébe. Ezekben az országokban épületeket, bútort, hajókat, gépeket festenek magyar gyártmányú ecsettel és a háztartásokban is ezeket használják. A világhírű kínai ecsetek előretörése után is helye van a szegedi ecsetnek a világpiacon. TERMÉSZETESEN nem kizárólag csak exportra termel az ecsetgyár, hanem belföldi fogyasztásra is. Az országban egyedül Szegeden gyártanak ipari módon ecseteket. Felsorolni is hosszú bő választékát a különböző méretű iskolai, korong, marok, lapos- és gömbölyű lakk, lyoni,. mázoló padló, oszlató, erező, háztartási, valamint berlini ecseteknek. Az idei évben a budapesti ipari vásáron már felvonultatta terméketi az ecsetgyár, a szegcdi ipari vásáron nemcsak megismételte ezt a seregszemlét, hanem még szemléletesebbé téve, mutatta be árukészletét. Szemügyre vehetjük az összes exportra és belföldi használatra készített ecsetféleségeket, sőt azokat a bel- és külföldi nyersanyagokat ís. melyekből ezek a híres-neves ecsetek készülnek. A S/RGEDurff méltán gyártására. Az sem- közömbös, hogy a mezőgazdaság világméretű gépesítése következtében egyre csökkennek a lószőrkészletek, mali ek az ecsetgyártás alapanyagát képezik. Enn„i hátráltató körülmény között él és virágzik a Szegedi Ecsetgyár, és küldi kitűnő termékeit messzi országokba, s a határokon belül városba, faluba, ahol bútorok készülnek. házat építenek az emberek. F. K. emberi silányság K

ószálnak magyarok a nagyvilágban sokan, s ahány, annyi a céljuk, gondolkodásuk, de egyben azonosak: csekély az értékük, emberi értékük, nincs becsületük. Régen, amikor szerencsétlen csillagú volt ez az ország, a bujdosó kuruc jelentette a világtájak szögletében a haza életrevalóságát, a magyarság hitét és jövőjét. Rákóczi Ferenc és a zágoni Mikes jövőt váró és kívánó nemzetnek voltait hajdani harsonái. S Rodostó után, az 1848-as nagy törnénelmünk nagy egyéniségei között Kossuth Lajos kitartó hite igazolta; nemcsak múltja, hanerq szép jövője van a magyar népnek. A torinói magyar koporsó jelképpé vált: inkább idegen földön megásatni a kopjafát, mint szolga földön építtetni a belül balzsamos kriptát. Mi sohasem tagadtuk történelmünk rossz és jó, regreszszív és progresszív fordulóit. Őszintén nemzetes lelkünkre öleltük a hontól távol kényszerűiteket, s kegyelettel állottunk azok ravatalánál, akik a nép jövendőjébe vetett hittel estek koporsóba, kívül a határokon. I

gy volt ez 40 esztendeje is, amikor a nemzetet hamvvedréből emelte ki az addig inkább e hazából „kitántorgónép, mely 1919-ben meglelte honját e hazában, gazdájává lett saját hajlékának. Ugy mint nagy elődeink, a nép dicső tetteinek — a letörés után külhonban élő — hős katonái az új eszmének: hirdetői és hűsége* szószólói maradtak a változást, boldogulást óhajtó magyar hazának, dolgozó népnek. Azok a magyarok, akik 1919 bukása után Moszkvában, Párizsban, Bécsben, Koppenhágában éltek, olyan hittel és szívvel küzdöttek e sorsával sokszor rosszra fordult nép ügyéért, mint annak idején Rákóczi Ferenc kurucai, majd Kossuth Lajos torinói magyarjai, ők, a kommunisták, a történelmi elődök példáján a magyar megváltás igaz hitű és leghaladóbb elvű, glóriás harcosai voltak negyedszázados nemzeti tragédiánk idején. Mint négyévszázados történetünkben régen, ugyanúgy most, a huszadik században a megújhódásért küzdő emigránsok, a nemzetközi élet számon tartott, jellemben, emberségben nagyra becsült egyéniségei voltak. Bukott forradalmak után1 porig alázott nemzeti önérzetben élő népnek emelt fejű, egyenes gerincű, szilárd követei voltak császárok és királyok, mímelt köztársaságok olcsó vezéreinek a szemében is. Emberek voltak, egy nemzet igazságos és elismert képviselői. A

mikor a haza boldogulásának érdekében külföldön tevékenykedtek, a legdrágábbat hagybüszkék erre a gyárra. Pedig az ecsetgyártás helyzete egyre romlik. Kevés a belföldi nyersanyag, a népi Kína pedig a nyersanyagszállítás mellett egyre inkább maga is rátér a készáru ták itthon: a Dunát és a Tiszát, az Alföldet, a Dunántúlt. S itthagyták a kuruc korban a roppant nagy vagyont, birtokot, pénzt — pedig csak egy szó, egy hódoló szó kellett volna, s minden jóra fordul: viruló birtok, előkelő fényesség, úri, udvari pompa jár kárpótlásul. De összeroppantott nemzet csonthalmain virulni, vagy csak élni is förtelmes emberi megalázás: ezt a magyar szabadságért küzdő kurucvezér, s a vitézkedő hajdú nem bírta volna el. És 1848 bukása után Torino azért maradt meg nemzeti lobogónak, mert hitük, elvük volt, s nem Görgei Artúroknak nevezte őket a nemzet. Újkori történelmünkben 1919 nagy proletárforradalmának bukása után mibe került volna a beilleszkedés Kun Bélának, Szamuely Tibornak és másoknak? Egykét áruló mondatba, néhány alázatos szolgai ragaszkodást mutató újságcikkbe, de ők erre nem voltak kaphatók, elvük, meggyőződésük és hazájuk, dolgozó népükhöz való hűségük mindennél eaősebb volt. A nagy magyar emigrációk történelmünk során mindig a nemzet jobbik felének, s kor yí i a dolgozo népnek akaratát tükrözték. Ezért az utókor mindig tisztelettel és alázattal-hajtja meg az elismerés zászlaját a népért küzdő és külhonban halni kényszerült emigrációk előtt. M

ost, ha körülnézünk a nagyvilágban, hangoskodó, tartalmatlan dobpergető, kicsi-pici magyar pojácák járkálnak a nemzeti nagyok drága, örökbecsű köntösében: emigrációban. Pedig milyen balgák, törpék és mennyire nevetségesek. A magyarság nagy történelmében emigrációba kényszerült hazafiak mindig a progresszió, a nemzeti haladás érdekében égtek, lángoltak és áldozták életüket. És most, amikor a nemzet a megálmodott nagy progresszió útján jár, a fennmaradás és a boldogulás kiapadhatatlan tengerén evez, akkor vajon kik azok a magyarokból lett hazátlan kóborlók, akik külországokban ténferegnek? Azok, akiknek szemében a kuruc fogalma labancot jelentett, akik 1848-at 1849 nyarával cserélték fel, akik 1919 tavaszát 1919 őszével váltották fel, akik 1945. április 4-ét 1956 októberével akarták helyettesíteni. Ezek nem magyarok, sohasem dobogott szívük a dolgos nép boldogulásáért, ezek a haza oltárán nem élesztették soha a meleget adó tüzet, ezek ellopták a tűz alól a fát: ezek mindig, s ma js, a jövőben is nemzeti tolvajoknak minősülnek. N

emcsak mi ítéljük meg így a magyar dolgozó néptől idegen, különböző társadalmi rendűrangú söpredéket. Így ítélkezik róluk minden náció szerte a világon. Talán soha nem volt annyira időszerű az a napóleoni megállapítás, mint most árulóinkkal szemben: „Mi" nagyon szeretjük az -r-^réi, de utáljuk az árulókat-. Igen, ezek nemzetárulók — utálattal is bánnak velük még a dollárfőnökök is —, s ekként tartja nyilván őket az egész élő világ, s könyveli el majd a történelem. Milyen szánalmas, gyökértelen figura volt Bécsben a Schönbrunn-kertben lámák és volt magyar gyárosok társaságában Kéthlv Anna: senki nem vette komolyan. Odavetik neki a kenyérre való dollárt, koldusalamizsnát, s úgy él, mint valami karitatív egylet kitartottja. Ezért viszonzásul egv néhány, hazát becsmérlő cikket. beszédet kívánnak tőle. S ő csinálja, csinálja." mert ha nem tenné, megszűnne a mindennapi kenyérre való pénz folyósítása. f\ sszefogott néhány bérI I tollnok Bécsben, hogy hazájuk ellen harcra serkentsék a Világifjúsági Találkozó magyarjait. De senki sem hallgatott rájuk, magyarellenes, népellenes, piszkos kis írásaikat a szemük előtt tépték össze a nemzet képviseletében ottlévő magyarok. Olyan pojacákká váltak, helyesebben semmitmondó törpékké, jnint elefánt lába előtt a "kis 6zürke egér. Érthetően. Eszembe jutott, hogy Mikes Kelemen szíve a magyar szabadságért dobogott, tolla annak, érdekében járt, Gábor Andor minden sorát a magyar nép szabadságának gondolata fűtötte, s most ezek a kis Kéryk, Enczik, Aczélok a boldoguló, gyarapodó haza elpusztításán fáradoznak — teljesen remény* telenül, eredménytelenül, mert a dolgozó nép nagy többsége áll a szocialista magyar haza védelmében. Az osztrák munkások, de általában a jó ízlésű ausztriai emberek is úgy kerülik ezt a hitehagyott, hazátlan magyar Coriolanusokat, mint egészséges ember a leprával fertőzött területeket. Ki ül velük egy asztalhoz? „A chef« addig, amíg kiadja a haza megrontására szolgáló munkát és azután, amikor kifizeti az érte járó Júdáspénzt. De azonkívül senki... senki... Azelőtt, amíg egy nép képviseletében jártak Genfben kongresszuspkon, tanácskozásokon, szakmai megbeszéléseken, addig tisztelettel és megbecsüléssel illették őket. Ma mint kóborló sehonnaiakat kikerülik őket az utcán és egymás közt azt mondják a svájciak: „ezek nem emberek". Molnár Pál volt szegedi kórházi igazgató azért jut el az öngyilkosságig, mert elzavarják asztaluktól a genfi orvosok és kisegítő orvosi állást is igen ritkán kap. Itt fekszik előttem egy Londonból érkezett levél. Itthon a nép szeretete és megbecsülése övezte a levél íróját, mint kutató tudóst, ott közönséges serki, annyi pénze sincs, hogy az albérleti szobát kifizesse. Angol hidegvérrel mondják neki: „ön itt csak önmagát képviseli, tudósokból pedig mi jól állunk". S

írnak azok, akikben maradt még önérzet, egy parányi abból, amit a haza jelent és megértik valamennyire, hogy szabad, független, boldoguló nép munkálkodik a DunaTisza partján. Elviselhetetlenül fáj nekik a megalázottság. lenézés, hontalanság. Már régen elhányták az illúziót, az „emigráns- jelzőt és bebocsátást kérnek a haza kapuján. Akad közülük sok, aki őszintén szánjabánja cselekedetét, ezeket várja a haza, s bizonyára van közöttük olyan is. aki mindössze egy vállrándítással intézi el: „Otthon mégis jobb, többet lehet keresni-. Cinizmusával együtt igaza van ennek a típusnak is. Az Aczélok, Kéthlyk, Nagy Ferencek, Király Bélák azonban mégiscsak a nemzet szégyene, magyar botránykövek a világban. Nincs mögöttük senki és semmi, érzik a nemzet utálatát, megvetését. K

özönséges disszidensek és nem emigránsok. Nemzetárulók és nem szabadsághősök. Emberileg lealjasultak és nem becsületes magyarok. En nem tudom leírni, kellően visszaadni e politikai és emberi korcsoknak a helyzetét. Ezt látni kell közöttük. mert csak ott érti meg az ember igazán, mit jelent hazához, néphez tartozni. Ott érti meg valójában, mit jelent a becsület, életcél és egy nép érdekében végzett háládatos munka. SIKLÚS JÁNOS •