Délmagyarország, 1959. július (15. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-19 / 168. szám

Vasárnap, 1939. július 19. * —mmm Emlékezés Móra Ferencre Ma fiQ Ai'fl hogy Móra Ferenc a szegény emberek IIU ÖV ö'Vi melegitivti Írója, Szeged ezeregyéletű embere, Kiskunfélegyházin született. írásaiban gyakran emlegeti, hogy "egyidős az 1879-es szegedi árvízzel*, a nagy vízzel —- ahogy a szegedlek nevezték —, mely a virágzó várost — alig fél óra alatt — iszapos hullámaiba temette. / Nem származott »nagyon fényűző csalidból". Osi várkastélyukban, »mely nem kacsalibon forgott, hanem kenyérsütő lapáton és címerében szűcs-tűt viselt, a világegyetem minden fényei közül csak a* napfény volt bejáratos*. Édesapja "a szegénysoron élt és halt, tisztelte az Istent, fizette az adót, tulipánokat irt a subákra színes pamutból, szőlőt ültetett és gyerekeket nevelt.,, -Mindent összevéve, .kürölbelül úgy áll a dolog, hogy az én édesapám — írja Móra — nem volt nemzet, hanem csak nép*. Am -a szabadság, egyenlőség, testvériség miatyánkjirsi 6 előbb« tanította meg Ferkó fiát, *mint Kossuth Lajos és Petőfi Sándor és egy-egy keserű káromkodásából a pöttöm gyerek hamarabb ismerte meg -a magyarok istenét, mint a Talpra magyar-bál. Talán nem is annyira az édesapának a magyar nemzetet képviselő városi urakra szórt, dühödt káromkodásának az emléke, mint inkább az édesanyának, a hangtalan szenvedések összeszorított szájú hordozójának képe kísérti és élteti írónk szívében a lázadást, mellyel viseltetett mindenféle úri huncutság, elnyomás ellen. Szegény édes szülőjének a képe, "aki harmincéves korára már megőszült, elhervadt, és úgy maradt, mint a szedett szőlő; akinek életében nem volt egy pihenő napja és egy piros pántlikányi öröme; aki mezítláb járt a kútra vízért, akinek a mosóteknőben repedeztek ki az ujjai, és a kenyérsütő kemence füstje, korma, ki-kicsapódó lángja marta szét az arcát", akinek legnagyobb fényűzése az volt, hogy "egész életen keresztül őrizgetett egy selyemkendőt a temetésére". FflV fllkfllnmmftl Csajka úr, a Szent István koCUJ oinaiuuiuiai rondja ali tartoió ortiigok leggorombáb végrehajtója kutatott kegyetlen szorgalommal, kicsi lakásuk gyér és ósdi bútorai között, értékkel biró, lefoglalni érdemes tárgyakat, is mindenre azt mondta: "Rongy, rongy, rongy. Szemét, szemét, szemét". A gyehenna tüze nem égethette volna jobban a már felnőtt Móra lelkét, mint ezek a felejthetetlenül es fájdalmasan megalazó szavak, melyekben b«nn« volt egész értékmegállapítása a hivatalos nemzetnek, a népről. A nyomorúságos környezetben növekedő gyermek képzeletében tótágast állnak a közönséges és természetes szükségletek ériékei. Akinek mindennapi vacsorája háromféle: kenyér, héja, béle, annak álmai netovábbja: a szalonna és a mezítlábas emberkének a csizmácska. Aki gyermekként éli át az édes szülő nyomorát és megaláztatását, az másképpen látja a világ rendjét, mely akkor nemzetből és népből állt, azaz urakból és büdös parasztokból. Az édesszülők és minden szegénynek gyógyulni nem tudó lelki sebe az útravalója, mellyel nekivág az életnek. Ami igaz, igaz. Móra nem bÍrja már elviselni az egyetemi ivekkel járó nyomorúságot, ezért nem megy vissza Budapestre, hogy befejezze tanulmányait, hanem Szegeden próbálkozik állás után nézni;' 1902. május elején. Emlegy újságírónak a Szegedi Napjóhoz. A bátor hang, amelyet az alig néhány hónapja Szegedre származott fiatal iró itt megütött, megmarad alaphangnak későbbi írásaiban is. írói útjának nincsenek kitérőt. 1919-et ezért is köszönti a felszabadulás nagy érzésével, egy hazát remél, melyben a dolgozó nép elfoglalhatja az öt megillető 'helyet, megszabadulva a feudaliz• műt minden bilincsétől. A legjellemzőbbet ő maga (rja önmagáról, élete alkonyán: "Az én bűnöm az a hallatlan szomjúság volt és az a határt nem ismerő mohóság, amellyel nem tudtam egy kútnál megállapodni, hanem mindig másik után rohantam". ál OflóCT Alafpm óbban telt el, hogy magános „ni euesí, eiüicui kÍM lo)kimon> ameivet soha nem kötöttem senki TI agy hajójához, hol ide, hol oda csapongtam a két part, a tudomány is a szépirodalom közt. Ki is szálltam hol az egyiken, hol a misikon, de végleges megtelepedésre kikötni nem tudtam egyiken se. Mert, ha valameddig elidőztem az egyiken, annál mohóbb vágy kergetett vissza a misikhoz és igy lettem egész eletemre félbemaradt exisztencia írónak is. tudósnak is. Talán szabad magam azzal á tí'.nnm, hogy ha le tudom magam horgonyozni egy hivetá-hrz, akár az egyik oldalon, akár a máslkon, hagyok majom tutin valami aere perenniv* monumentumot. Nem hc.lott márványt és bronzot, hanem valami hosszú életű, nagy diófát, amit nemzedékek áldozik azért, amit nekik terem, az ültetőjével együtt. Egy Ahnsvirus nyugtalanságától űzetve, be kellett érzem czzal, hogy ha kifelé nem teremtette is meg az életem, amivel talán tartozott, befelé telt és dús volt, hiszen a Cassiopeia magasságától a sirok mélységéig mindent a számhoz értetett, ha csak ízelítőnek is. amit a lélek pnháwioka, a szellem töltöget a maga százszájú amforájából«, Madácsy László P

ersze, hogy egyszerűbb lett volna becsületes nevén azt Írni; Szeged. De így, ahogy én címeztem a városunkat, szegedieeebb?Jó darabon velünk határos szomszédunknak, Pallavicini őrgróínak a nevét is elég régen ismerjük ahhoz, hogy kl tudjuk mondani, de azért leginkább csak Palovics-nak mondjuk. Alighanem azért, mert a rendes ember mindenütt takarékoskodik, ahol lehet. Az ém, csakhogy némelyik tanyai magyar még különösebben rövidít. Palovics helyett azt mondjd őrgróf Exlovics-Palacslvinyi? Jtendesen akkor mondja így, ha urakkal beszél ós tudtukra akarja nekik adni, hogy őt se a gólya költötte ám, úgy nézzenek rá, hogy ő is tud urasan beszélni, A

célszörű szögényembör elnevezésről a nyelvtudósok egy darabig azt hitték, hogy azt mink, írók költöttük rá e szegedi népre. Később bele kellett nekik győződni abba, hogy a kint élő magyarok csakugyan szokták így nevezgetni magukat, de a tudós urak még így ls berzenkedtek ellene. Mert ha a Palovics szomszéd -célszerű* órgrófnak nevezné magát, vagy a volt szomszédunk, a -Gerllce* báró -célszerű báró«-nak, azt még meg lehetne érteni, De micsoda különös célszerűséget találhat abban az ember, hogy ő szegény ember? Hát nem is egészen így kell ezt érteni. Az öttömösi pusztákon tanultam én ezt kl, mikor vagy két hétig szedegettem ki az ősöket a Templomhegy nevezetű halomból? Azalatt egyre tartottam szóval a napszámosaimat, a célszörű szögényemböröket. Még akkor fiatalabb és oktalanabb ember voltam, azt hittem, nagyobb lesz a becsületem, ha nem klncsásónak néznek, hanem tudják rólam, hogy múzeumigazgató vagyok. Nem mondom, hallgatták is a beszédemet nagy tisztességtudással. Az utolsó nap aztán vizsgát tartottam velük. Elővettem a legöregebb és legértelmesebb szittyát, T- Ide hallgasson, öreg Hebők! Két hét óta egy kenyéren élünk, s azóta én mindig magyarázok maguknak? Mondja meg most már, de lélekre ám, mit gondol maga énrólam? öreg Hebők rátámaszkodott az ásónyélre és megvonta a vállát. — Nem gondolok én sömmit, hallja? — Dehogynem gondol. Most szombat van, korábban bevégezzük a munkát, maga hazamegy, kimosakszik, kiül a tanya végibe a napra, az unokái körülveszik, faggatják, miféle ember volt ez, aki Itt turkáltatott magával, és mért csinálta itt ezt a nagy bontást, — mit felel akkor nekik? — Tudja isten. <— Tudja azt maga is. Csak mondja ki egész bátran. — Hát nézze, mögmondom nekik, hogy ilyennek ls csak lönnl köll, mint maga??? Valahogy így éli a dolog a célszörű szögényembör-rel is, vagy még ígyebben? -Lenni kell neki, még ha magának nem sok öröme telne is benne, hogy van. A magyar tiszta célja szerint valónak találta; hogy a homoktengerből, amelyet évszázadok alatt elterítettek itt az ö vizei és szelel, kinöjjön ez a külön emberfaj és kiszedje a homokból mindazt a kincset, amit a teremtés belerejtett. Ha ezek a célszörű szögényembörök nem lennének, nem lenne ez a palotás Szeged se, ámellye] van ls mit kérkedni, szeretünk is kérkedni? Mostanában divatba hozott bennünket a filléres gyors — mink ennek is testhezállóbb nevet adtunk, garasos gőzösnek hívjuk —, azóta vagy tízezer embert betessékeltünk a -tiszta szobánk*-ba, az árkádos Templom térre. Szobrokkal teleültetett Széchenyi terünkön is megsétáltattuk az idegent, az újszegedi rózsaligetbe is átvisszük fülemüleszót hallgatni, s amikor este a halászlére mérgesi borral koccintunk, nem kell biztatni a vendéget, hogy dicsérjen bennünket? Mondja magától is, hogy ezt nem gondolta volna Szegedről. Azt hitte, itt csak paprikát talál, meg tarhonyát s lám, egész rendes európai várost talált. Egyetemet és bridget, portálés boltokat és aszfaltot, színházat és múzeumot, egyszóval, kultúrál. És megfogadja, hogy többet sohase fogja paraszlvárosnak mondani Szegedet, Jftóru (Jietenc: A célszörű szögényembörök városa Szó sincs róla, jólesik az embernek a jó szó, de azért azt se vesszük rossznéven, ha másnap, otthon, ebéd közben revízió alá veszi a véleményét a pesti ember és azt mondja: — Azért mégiscsak parasztváros az a Szeged, mert ott este tíz órakor mór alig látni embert az utcán. Igen, mink szeretünk korán lefeküdni s akinek ez nem tetszik, annak azt mondhatjuk, hogy ne adja hozzánk a lányát. És abból se csinálunk titkot, hogy mink igenis parasztok vagyunk, ennélfogva nekünk magunknak kellett megcsinálnunk a kultúránkat, ezért van annak olyan új szaga. Nekünk a régi világban nem voltak püspökeink és nem voltak grófjaink, akik kultúrát vetettek volna minden sarkon. Ml nem kaptunk készen, örökbe semmit, minket nem étetett a tenyeréből se udvar, se országzászlósa, mi csak a sarcot 11zettük mindig, még többet, mint más, mert minket a fegyveres népeken kívül tűz is, víz is sarcolt. Nekünk magunknak kellett felépítenünk az egész kultúránkat, az első tanyai iskolától az egyetemi palotáig s azoknak az Igazi maitere a célszörű szögényembörök ^erejtéke. Félreértés ne legyen belőle: itt mindnyájan azok vagyunk. Nemcsak a tanyai paraszt, hanein a városi úr ls, az Iparos ls, a boltos is. A mi városunkban csak úgy a híréért tartunk egy-két gazdag embert, akikben úgy ver a szó, hogy még most is lapáttal szeleli a bankót és vékával méri a pengőt. Igazi gazdag csak egy van, a város. A határunk akkora, hogy tucat régifajta német fejedelemség kitelne belőle, vagy száznegyvenezer katasztrális hold. De ennek a fele a városé, mint földesúré, akinek a célszörű szögényembörök dolgoznak, mint árendásnak. Ez a gyökér s ebből élünk ml, városi virágok: a paloták, az aszfaltos utca, a tükörből fésülködő küllői-legények. Most persze beteg a gyökér, ennélfogva kókadtak a virágok. Lyukas az aszfaltunk, üresek a boltjaink, hámlik a. vakolat a kultúrpalotánkról és szivar nélkül szívják a szipkát a tekintetes és nagyságos urak a korzó platánjai alatt. De ezt nem azért mondom, mintha sajnáltatni akarnám magunkat. Én is azon a hiten vagyok, amin Fodor fiskális úr volt éppen most ötven esztendővel ezelőtt, a nagy árvíz után. Akkor csakugyan megesett rajtunk az egész világ szive. Még az orosz hivatalos lap, a Golosz is vezércikket írt Szegedről, -a magyar Moszkváról* s azt így kezdte: — Szép szokás a keresztény népek közt, hogy a halott előtt leveszik a kalapjukat. Mi is vegyük le a kalapot, mert a nagy magyar város, Szeged koporsóban fekszik . 11 Az öreg Fodor ügyvéd a város közgyűléséből nagyon mérges üzenetet küldött a szánakozó orosz hivatalos lapnak? — Tögye föl csak bátran a kalapot az úr — pattogott oda a Golosz-nak —, eszünk ágában sincs koporsóba feküdni, Inkább most kezdünk élni, tanulni. Hát minket se igen féltsen, majd kitalálunk valamit. Minálunk született az a szólás-mondás, hogy -úgy még sohse volt, hogy valahogy ne lett volna*. * R

osszabbul most se lehot, mint mikor a nagy víz elvitte a fejünk fölül a tetőt és lábunk alól a földet. Figurázni azért akkor is tudtunk. Tisza Lajos, a királyi biztos —' aki a város újraépítését vezette, s megtervezte a mai Szegedet — egyszer át akart lovagolni Deszkre Gerliczy báróékhoz, de a Tiszánál sokáig kellett várnia a hajóhidra, amit a nagy hajóforgalom miatt sokszor szét kellett nyitni. Hát ahogy ott álldogál, egyszer megszólítja egy öreg magyar, aki szintén a hidat várta, hogy hazajuthasson az újszegedi baraklakásba. — Osztán, ha át tetszik mönni, ügyeljen ám a szögénységte is. A nagy úr haliástalanná tette a , barátságos intelmet. De az öreg nem hagyta magát, megint magszólalt: — Mert soknémű héjányossága van ám a szögedl nemzetnek. A diktátor kezdett arrafelé fordulni. Erre aztán a magyar is áttért a részletekre. — Nincs azokban az istenverte barakokban ögyéb, csak férög. Tőszóm azt, nem lévén dohányunk se. ? i — Nincs dohányuk? — szólalt meg Tisza. — Nincs ám. De még borunk sincs? — No, majd lesz. — Dohány is? — Dohány is. — Bor is? — Bori is. — Az ám, de asszony sines ölég.?? Erre aztán a városépítő visszafelé fordította a lova fejét és aznap nem ment át a Tiszán, Már azt mégse vállalhatta, hogy asszonnyal is ó szolgáljon a szegedi nemzetnek. Amely azért mégis olyan gyorsan összeszedte magát, hogy a nagy víz Után fél esztendővel már visszakövetelte a Nagyklklndára menekült adóhivatalt is. Azt hiszem, annál jobban már nem támadhat föl g város, mint mikor erővel adót akar fizetni? Ugyan az ls lehet, azóta mér meg is bánták, hogy ennyire föltámadtunk. • lyiem tudom, ném a Tisza Lajos ]\ öreg parasztjának a véréből való-e az én domaszéki csőszöm, akivej a minap ásatás közben elbeszélgettem az ország bajáról? Lehet vele, mert nagy tanulmányú ember, ahogy ő maga is vallja magáról. — Miféle nemzetök voltak ezök? — "Vtézegette a négyezer éves koponyákat. — Alighanem kelták, Nagyot néztem. — Nini, hát maga azokkal ls be van Ismerekdve? Hol hallott maga a keltákról? — A világtörténetkönyvben? Erre még nagyobbat csodálkoztam? — Hát igön — okosított föl nem minden büszkeség nélkül a csősz —? tolnai embör vagyok én. •— Ügy, hát nem szögedi? — Dehogy is nem. Csak a Tolnai Világlapújságnak u kedvelője vagyok? Erre aztán úgy beszéltem a csőszszel, ahogy tanulmányos embert megillet. Meegkérdeztem, mit gondol, mi lesz belőlünk? — Mi lenne? — vont vállat. — Majd összeédösödík velünk mögint a Lócsild. — A Rotschild, ugye? — Az, az, a Lócsild. Az a baj, hogy U mögharagudott ránk, oszt mögvonta a népektül a pénzt. — Ejnye, ejnye, Osztán, ugyan mért tehette? — Ügy rebösgetik, mögsértötték? Mög volt híva ebédre a kornfányhoz és csúfot töttek vele, — Hogyjiogy? — Ügy, hogy a kormánymihiszlörök mind arany tányérral öttek, a Lócsild elé mög csak cintányért raktak? ezért osztán becsukta a bugyellárlst? — Hát ez nagy baj. Mi lesz most már az országgal? — Mi lönne? Fogad a Lócsild új kormányt. Tudja, csak úgy mén az, mint a csőszfogadás. Csak kisebb a gond, több a komenció. A közjogi fejtegetésnek az vetett véget, hogy a puli ráncigálni kezdte a gazdája gatyaszárát. A puli ezzel azt akarta mondani, hogy szomjas. — Gyere, no, te veszött — veregette meg a szőrgombóc fejét a csősz s körülnézett a földeken. Itt azonban nem tartózkodik semmiféle itatóedény. S ahogy A csősz a szájára vette a korsót,x egy kicsit megrökönyödve gondoltam arra, hogy ez az ember most a szájából fogja megitatni a pulit. Nem. Csak 6 is megszomjazott s először magát elégítette ki. Aztán levette a tesla kalapját, letette a földre, behorpasztotta a tetejét, 6 teleöntötte a posztótányért. — No, igyál, Bojnyik, ez a tied. S míg a kutya szétvetett lábbal lefetyelt, arra gondoltam, levelet kellene írni annak a Lócsildnak. Ha új kormányt fogad fel, ez a célszörű szögényembör ki ne maradjon belőle. Mert ez olyan országcsősze lesz, aki elől soha se apad el a víz,