Délmagyarország, 1959. június (15. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-14 / 138. szám

4 GEDI Z E P SZO PIHENJ Az éo ölében altzik a sötét, az enyhe szélnek bókolnak a fák, a nyári fény pompázó tengerét felborzolta az őszülő világ. Szivemben húrok pattanása zeng és vágy mélázik árnyék-vánkoson karomba dőlve csendesen pihenj, míg néked ezt a kis dalt dúdolom. Pihenj, piheni, az élet elsuhan, virág alá hajlik majd szép fejünk s hol bús rögöknek fáradt álma van, ott folytatódik áldott életünk. Pihen), pihénj. Itt nem lesz háború, itt nem borul be bombáktól az ég, a homlokunkra nem ül árny, ború és tank alatt nem sir fel a vidék. Nem hajlik itt meg holt alatt az ág, a fegyver hűre nem les álnokul és csöndesek a drága éjszakák s itt bennünk tettek roppant lángja gyúl. A küzdelem, a harc, itt munka már s az eszme bennünk sziklává meredt s ha búsulunk, a gondunk arra száll, hol lángolnak a forró dzsungelek. Én megértem, hisz nem vagyok gyerek, hogy harcok szülik ezt a változást, de felbosszant, hogy önző emberek semmibe veszik nagy népek jogát. De most pihenj ...Itt áldott béke van nézd új tavaszról álmodik az ág 8 amíg karjaimban alszol boldogan a napfény felé fordul a világ. GAL SÁNDOR {Románc zene nélkül Mikor I hold a tiszai füzes fölött olyan, mint hangok magas e-Je, és peng, sikolt a felhők üreges csomói között — ez a búcsú éje, kitárom kezem; nézd meg, mily üres, és zúg a vizek reménytelensége! Köztünk a folyó és köztünk a víz, hidakat vertünk nádakból és sásból. A hold udvara: mint égi pilis, a vízben fénylő köröket varázsol. —» Egymáshoz szöktünk rajta tízszer is, mert sohsem elég csókból és a vágyból Látom a végét: a forgó vizén minden hajló híd egyszer csak beroppan, atomjaira hnll a szerelem és egyetlen atom utolsót robban, s csodáljuk ez volt ama végtelen szerelem, amely végsőt sohse lobban. Így végzi minden ember. Ez a sors. Vizekre bízom ne mondják el néked, ne tudd: lesz hullám, ami elsodor, visz hidakat, szerelmet, mindenséget, s kidob valahol majd valamikor partján az Cjabb Almok szigetének... TAKÁCS TIBOR , jlészep áia Vörösbort ittam: két szemem előtt, Mint barna állat nyújtózott a köd. Messzi volt minden, vagy nagyon közeli Tántorgó aggyal nem dönthettem el. Éjfélre járt, a hangok elpihentek, Tétova színek riadtak o csendnek. Aludt a bérház, kivénhedt a hold, Kakukkos órám részegen dalolt. Balról a város száz elaggott tornya Járta bokázva, kényesen a porba. Zengett a korlát, mig csak felbukott, Izzadt a lépcső, belőlem ivottl Táncolt, zihált, lihegett minden Végig a parton és az ereimben. Közéjük álltam én is: hopszlahopp! Bokázva várnak ránk a holnapok. Hisz vér az élet, vér a vágy, a rög; S a szőlő vére bennünk gőzölög! Aztán felsírtam, mélyről jött nagyon: Hogy fognak sírni ők is józanon!... ZSADANY1 NAGY ARP AD Tíz óra felé befejezte a mosást, újra leült a gép mellé. Nem mintha sok munkája lett volma. De megszokta, hogy ott fpgadja az urát fáradtságtól tompa tekintettel. Ismerős motoszkálás a kulcslyuk felől. Csak nem jött meg? Gyors pillantás az órára, csalódott kis sóhaj. Tizenegy előtt nem szokott megérkezni. A motozást nem követték lépések. Mégsem. Le lehetett állítani a gépet, amivel az előbb gyors táncba kezdett, hogy annál szemrehányóbb legyen az ellentét az orgiából hazatérő férj és a munkája fólé görnyedt feleség között. • Hét hónappal ezelőtt Péter átnyúlt hozzá a másik ágyba, és megsimogatta csontos, sovány vállát. — No — mondta rábeszélőn. ö természetesen nem ellenkezett. Még az anyjától tanulta, hogy egy asszony sose mondhat nemet, mert elveszíti az urát Arca és a ritka érintéstől megremegő teste azonban az alázatos lemondás grimaszába görbült. Péter mosolytalan, megadó szájára nézett, ós nem nyúlt hozzá. • A gyerek felsírt. Mária sóhajtott. Ez is hozzátartozott az éjszakáihoz. Péterke sírása és az ő sóhajtása, ami egyszerre _^zólt Péterkének, az urának, a világnak. Mert Mária tudatában volt a hivatásának, ö anya, feleség, de elsősorban cselédje mindenkinek. — Csi-csi-csl — nyugtatta Péterkét Egy légy zavarta meg az álmát. Ott zörgött a keményített párnahuzaton, s a kisfiú orrába szeretett volna bejutni. Mária megakadályozta. Mária megvédte a fia álmát, és mindig ott állt oltalmazón a külvilág zavaró legyecskéi meg a gyerekei . között. Péter az egész világot felfalta volna. Ugyanolyan étvággyal vetette bagát a könyvekre, ahogy a jó zsírros vacsorára szokta esténként. Színházba, moziba járni is szeretett, különösen a tragédiákat élvezte. Mária azonban halálosan unatkozott az Othelló előadásán, a könyvön meg mindjárt elaludt. Ezért nagyszerű ebédeket főzött, és kifogástalanul vasalta Pétef ingeit. Eleinte szívesen, még kis bocsánatkéréssel csinálta, hogy nem vehet részt az ura szórakozásaiban. Később azonban az lett belőle, hogy 5 vasal, főz, mos szakadásig, az ura meg színházba hordja a pénzt • Féltizenegy. A gyerekek egyenletesen szuszogtak a paplan alól. Marika iskolatáskája, vasalt klott köténye őrködött a divány ejőtt, és Péterke pöttyes labdája őrizte a kiságyat. És mindnyájukat, Marikát az iskolatáskával, Péterkét a labdával őrizte Mária. Le-lecsukló fejjel virrasztott a varrógép mellett, minden külső neszre felriadt, és lázas tűbefűzéshez, gépigazításhoz kezdett. Aztán újra elnyomta a fáradtság. Meggörbült hátán, mint a zongorabillentyűk, emelkedtek ki a csigolyák. Pongyolája, amelyről a sok mosásban lepattogtak a gombok, egészen a hasáig szétnyílt, ernyedt húsa puhán buggyant a gépasztalra. Több magatörődéssel, kis fodrásszal, sminkkel, talán szép lett volna. De ilyesmire sajnálta az időt meg a pénzt is. Az ura elrongyolt zsebkendőibe törülte az orrát, jó az még. A házbeli asszonyok koráb' ban elpletykálták, majd egy napon ő is látta azt az asszonyt. Piacról cipelte a befőznivaló körtét, s a társbérlőjük 'megbökte. — No, nézze csak, az az. Letette a kosarát, megállt, úgy nézte. Valami kéjes zsibongást érzett a testében, és olyasmikre gondolt, amiket önmagáról sose meri volna. Hogy fekhet ez a nő az ura mellett a nagy, ringó csípőjével, fejét a két melle közé szorítva. Még Péter kezemozgását is látta, ahogy végigsiklik dús, formás testén. Nem szólt Péternek a találkozásról. Ettől kezdve azonban még megadóbban biggyedt keskeny szája, görnyedtebben tartotta magát. Maga volt a megtestesült fáidalom. Természetesen néma fájdalom. Az asszony többször előjött a képzeletében, mindig az a különös bizsergés kísérte a combja körül, amit első látásakor érzett. Varrógép fölé hajló virrasztásaiban hol pongyolásan dőlt végig az ágyon, hol egészen meztelenül bújt az ágynemű közé. És mellette, fölötte mindig a Péter arca,- keze, lehellete. Az asszonyokkal beszélgetett délelőtt. Mind a férjét panaszolta. Durva, elégedetlen, vele Asszonyi sors nem törődik — nyafogta az egyik. Mária megborzongott. — Undorító — mondta — szörnyű adó a gyerekért. Tizenegykor az °ra ütts* éb" 3' resztette fel. — Jaj — kapta össze magán a pongyolát, de gombot nem varrt rá. — Mostmár igazán késő van. Nem értette a dolgot. Péternek hajnalban Pestre kellett vezetnie a kocsit, hogy maradhat el ennyi ideig. Persze aztán alig tud majd lelket verni belé. Mert a vekker őt költötte először. Erre se kérte Péter, csak úgy kialakult, hogy ha kettőkor, ha négykor indult, Mária már ott toporgott a tiszta inggel meg az uzsonnás zacskóval. Mostmár igazán idegeskedett. Tizenegyig csak a vértanúságát tette teljesebbé az elmaradása, ezután azonban nemcsak róla, hanem Péterről is szó volt, hogy fáradt lesz, hogy nem piheni ki magát, hogy emiatt valami baleset éri.' Jott-ment a szobában, rakosgatott, töltötte az időt. Péter haragudott ezért a szokásáért. hogy mindig kiböjtölje, amíg hazaért. — Ezerszer mondtam már, ne őrködj itt. Nincs ennek semmi értelme. De azért másnap. harmadnap is maradt minden régiben. • Amikor Péter beiratkozott a technikumba, a társbérlője aet tanácsolta, váljon el. De ő könnyen beszélt, gyerektelenül már harmadszor házasodott. Mária értetlenül bámult rá, és konokul ismételte: — Nem, azt nem lehet. Azt nem. Mi lenne belőle nélkülem. Azt igazán nem lehet. Máskor meg az egyházra hivatkozott. — Megesküdtem neki. Isten előtt esküdtem meg. Péter ezért is kinevette. Megtiltotta, hogy Marikát hittanra írassa. Azért ő esténként csak imádkoztatta a kislányt, és néha a templomba is belopta magával. Péter azt mondta rá: — Olyan vagy, mint azok az imádságos vénasszonyok, akik a templom előtt koldulnak. Még megérem, hogy odajutsz. Az ilyesmitől elmélyültek arcán a mártírvonások. Néha megállt a tükör előtt, és szinte elégedetten állapította meg. — öreg vagyok, tönkrementem. Enélkül nem is érezte volna magát rendes asszonynak. Az anyja is így nyűtt el az ura meg a gyerekei között," s ő egyre jobban hasonlított az anyjára. Az is így várta haza az apjukat, különösen bérfizetés idején, nemcsak, hogy szemrehányóan ránézzen. hanem, hogy levetkőztesse, * ágybasegítse. Ez az asszonyok sorsa — sajnálkozott magán, de egész természetesnek vette ezt a sorsot. Észre sem vette, hogy körülötte mennyi másféle asszonyélet alakult, mennyi az övétől meg az anyjáétól" elütő, jobb, érdekesebb. Péter nem ivott. Ez kicsit, megzavarta Máriát. Az apja. a nagyapja Is részegesek voltak. Nemrég valaki eltalálta, hogy részegen látta az urát az utcán. Azóta rajta maradt ez is. A neszezésre Mária izgatottan ugrott vissza a varrógéphez. Innen, mint valami bástyafokról nézte végig minden nap az ura éjszakai hazatéréseit. Péter ma semmi megjegyzést nem tett a várakozására. Valahogy nagyon komoly és nyugodt volt az arca. nvoma se látszott szokott ingerültségének. Máriát ez a változás megijesztette. jó asszonyösztönnel rosszat sejtett ebből a nagy nyugalomból. Péter ahelvett. hogv mogorva köszönéssel ellépett volna mellette, megállt a kattogó gép mögött, és ezt mondta. — Beszélni szeretnék veled. Mária. — Jaj — nyilait Máriába a fájdalom — Istenem, segíts! — Talán maradjunk kint, ne ébresszük fel a gyerekeket. — Jó — bólintott az asszony, mint ahogy egész életében mindenre csak bólintott. -Csak már mondaná.? — Néyd, kérlek... -Kérlek. — ez valami új szó Attól a nőtől tanulta. Hallotta, hogy iskolázott — Sokat gondolkoztam a dolgon. -A dolgon. Dehát milyen dolgon. Volt egyáltalán valami dolog közöttük?? — És úgy határoztam... szóval úgy határoztam, és azt hiszem, a te akaratodat is kifejezi ez az elhatározás ... Elhatározás? Soha életében nem határozott el semmit. Csak úgy jött minden magától. Most megint más határozott helyette valamiben. — ...arról van szó ugyanis, hogy... no, szóval váljunk el. Péter ia megijedt kicsit, ahogy kimondta. Látszott az arcán az ijedtség... Talán ő is arra gondolt, amire Mária folytonosan, a vasalt ingek, jó vacsorák, a kényelme. De ugyanakkor meg is könnyebbült. Hivatalosra húzott arcvonásai megenyhültek, és az a kisfiús vizsga utáni könnyűség tükröződött rajtuk, amely csak egyet fejez ki, -végre ezen is túl vagyok-. De Mária, Mária egészen elváltozott. Soha nem gondolt rá, hogy Péter előállhat ezzel. Nem, erre igazán nem számított. — Válni akarsz? — ismételt értetlenül, majd a védekező reflexei hirtelen működni kezdtek. — És a gyerekek? De míg ezt megkérdezte, egyáltalán nem gondolt a gyerekekre. Most az egyszer egyedül magára gondolt. Nézte áz urát, nem nézte, falta a szemével. Ugy nézte, mint az elmerülő biztonságát, tájékozódását az életben, az egyensúlyát. Aztán már csak a férfit nézte benne, nagyüstökű, csontos arcát, vastag, puha száját, amelyet talán sose csókolt meg. A nyakát nézte, az ingből kibarnálló bozontos mellét, s a szőrszálak közt babráló biztos érintésű kezét. A keze. Hét hónappal ezelőtt érezte utoljára a bőrén. Azóta annak a másik asszonynak melegét őrzi a tenyere, egy másik test görbületei pihennek az ujjaiban, és mostmár azt akarja, hogy ezentúl titokban, maga előtt dugdosott gondolatokban se legyen joga magára képzelni a kezét. Félig se hallotta a megfontolt választ. — Jól keres, el tudja látni a gyerekeket továbbra is, sőt: Vilma el is vállalná őket, ha Máriának ez könnyebbség. — Valami .ilyesmit mondhatott. Tisztán csak az asszony nevét hallotta belőle: Vilma. Eddig a vértanúság alatt csendben megült a féltékenysége. Most szétszóródott felette a hamu. Még az övé, jog szerint az övé az ura! Az a tudat, vagy féltudat, hogy versenyeznie kell egy másik nővel, megszépítette hirtelen. — De hát miért? Mi rosszat tettem én? Mindent eltűrtem tőled. Soha nem veszekedtem. Még akkor is kedvedet kerestem, mikor észre se vettél. Főztem, mostam rád, elláttalak mindennel. Pétert meglepte a szenvedélyes hang. Jó ideje csak egy folytonosan működő gépezetet látott a feleségében, akiben az egyedüli emberi vonás a néma szemrehányása volt, de már az is kezdett gépiessé válni. — Talán ez volt a baj — mondta csendesen —, hogy akkor is kedvembe jártál, mikor már... És a főzés, mosás. Azt egy Idegentől is megkanja az ember fizetésért. — Nem erről van szó — vágott közbe Mária. — Jött egy... aztán mindjárt nem voltam jó neked. Ez az egész. Nagyon jól értem. én. Csak nem gondoltam, hogy ennyire megszédít. Már újra két különböző nyelvet beszéltek, mint házasságuk egész ideje alatt. És Mária azzal, hogv a másikat gyalázta, elvesztette a tókülés legkisebb lehetőségét is. Kikiabálta magából a keserűséget. Többre nem telt az erejéből. Péter nem aludt otthon. És ő újra egyedül maradt, de mostmár véglegesen. Nem volt miért zakatolni a .gépen. LefekheteH nem kellett várni az ismerős lépteket. Szétfoszlott a vértanúság hálója, amivel körülvette magát eddig. Csak egy kielégületlen asszony feküdt a kettős ágyban, s a testéből tűző forróság csak a lepedőt tette elviselhetetlenné. Aszkéta asszony életének minden szégyenbe fojtott vágyakozása kiömlött az üres ágyra, és hiába próbálta letörülni szeméről az előtolakodó képeket, karok és lábak szoros fonódása, kis lihegő suttogások fogták el előle a jövőt. Itt maradt, most már egésaen egyedül. Még nem tudta, csak érette, hogy a vasalt ing, a meleg étel, ez mind nem is lehetett olyan fontos Péternek, de neki, neki még ebben a kettőjük között feszülő idegenségben is végzetesen fontos volt az ura. Fenákel Judit i