Délmagyarország, 1959. június (15. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-28 / 150. szám

Vasárnap, • 1959. június 38. 4 EGEDI . •THili i SZE P. 5ZO H

írét sem hallottam már vagy húsz esztendeje, íene tudná megmondani,- merre él görbe hátú földtekénk amerikai oldalán. Azt sem tudom, milyen szegről-végről lett a r. kenunk, hány . plébániát kellene megjárnom, hogy mindezt kitudakoijam. Nagyanyámtól hallottam egyszer, hogy azzal a bizonyos hárommillió magyarral tántorgott ki 6 is. Halvány sejtés élt bennem, miszérint az én -milliomosomatyai nagyapám első házasságából származhatott. Bár sose mondta senki, hogy az öreg tengeri medvének — ki a víznek adta életét is — egyáltalán volt első házassága. Apám sem tudott erről, hisz rnég szopós korában történt, hogy nagyapó nyomtalanul eltűnt a fájóról. Mindenesetre való igazság, hogy volt nekünk egy mesebeli milliomosunk valahol Amerikában. Bizonyíték erre a következő kis história is. A harmincas esztendők dereka táján alig múlt el tél minálunk a kis pusztai kulipintyóban, amerikai csomag nélkül. Nem egyenesen jött a sallangos irkafirkás doboz, mert a Gyula bácsi — így kereszteltem el magamnak a titokzatos embert — honnan is tudhatta volna a pontos címünket. Sűrűn költöztünk mi akkortájt, mint a madár, kinek mindig újra meg újra leveri a szél a fészkét. Pesti rokonunk, a villamoskalauz, kapta a csomagot. Ö aztán testvériesen elosztotta a kurta-furcsa holmikat. A miénket postára tette s pár nappal később a Laci postás berobogott vele a tanyára. Később történt valami. Három esztendő múlt már el egymásután s mindig csak egy-egy szentképet hozott nekünk a Laci bátyja. Őszintén sajnálkozott velünk órákig is: vajon mi lehet ennek az oka? Először érkezett a boldogságos szűz Mária nagy, törött; kopott, aranyos keretben. Esztendőre utána jött élettársai szent József is gyaluval, fűrésszel a kezében. Aztán pedig — ahogy anyám mondta fanatikus áhítattal — az -úri Jézus« — vérző sebekkel bíborban, tövissel megkoronázva. Apámnak ekkor már — bár nem érthettem miért — keserűség, melankólia szegődött a nyomába. Elintézte a csomagbontást azzal, hogy az asztalfiókból ócska szöget kotort elő, a kisbaltával beverte a falba és az egyik szentet odatette sorba a másik mellé. Jöanyám azonban nem így cselekedett. Szőtte, fonta tündöklő terveit; hogy is lesz az majd, ha a boldogságos szűz Mária és az ő egyszülött fia, jézus, ránkvetik fájdalmas tekfrftetükéf; irgalmaznak a mi bűnös lelkeinknek. A szentek neveit olyan különös hangsúllyal tudta ejteni, mint egy született próféta; Odaállt az ikonok elé akkor is, amikor a Jani öcsém halva feküdt a kecskelábú asztalon. Zokogva panaszkodta el a Máriának: — A szívemről szakadt magzatom volt; de boldog vagyok, hogy neked adhattam. Megszabadítod őt a földi kínoktól, nem fázik többé szegénykémnek a lába, mert láthatod, most is a többiekről kell levennem a ruhát, hogy tisztességgel, békén temessem el. Könyörgöm, Máriám, szeressed őt, mint én szerettem. Nagyon jó kisfiú volt életében; jó angyal lesz belőle a másvilágon is. A várt áldás egyre csak késett. Apámnak, ki ezidőtájt szőlőmunkás volt a zsidónál, mint lyukas fazékból a víz, csur-< gott, csepegett, fogyott a szentek iránti! türelme. Eleinte csak egyszer-kétszer, < aztán többször is megesett, hogy fején) felejtette a »bürsapkát«, úgy állt meg aj szent család előtt. Az áldás helyett egy-J re csak a végrehajtók jöttek kórházköltségért, máskor meg árendáért. Addig-ad-© dig, hogy apám végképp kenyértörésre § jutott a mi szentjeinkkel. Valósággal© Ieste, várta az ürügyet, hogyan is kéne® megszabadulni tőlük. Egyik szavamat ag másikba ne . öltsemj még az — úri Jézus-© érkezése után történt, nem sokkal, hogy© parányi földes szobánkban tűrhetetlenülX elszaporodtak a poloskák. Éjszakánként© pityeregve tapasztaltam én is: mennyi-O re, de mennyire ízlik, tán csak a válto-9 zatosság kedvéért is, ezeknek a kis ame-fi rikai piszkoknak a mi európai vérünk.© Anyám utóbb már hitelbe literszámé hozta nekik a petróleumot, de nem ár-© tott az a világon semmit. Egyik este —© amikor petróleum híján kialudt a lámpa© — családi perpatvar ütött ki nálunk,§ mely ilyképpen végződött: apám irgal-O matlanul leakasztotta a Krisztust, futott© vele a rozoga, foghíjas létrán fel, a pad-g lásra. Ott mehetnek a poloskák, amerret látnak. A

szent család többi tagja • azonban® helyén maradt. Anyám százszor© is elmondta előttük: bocsássa tok9 meg neki, nem tudja, mit cselekedett. § 1938 őszét jegyezték a naptárban.© Apám egykedvűen vette minden hajna-Ó Ion nyakába a világháborúból hozott® egyetlen jussát, a mustra borjúbőrt,© ment, ment megállás nélkül napszámba. Ö Nekem is megkezdődött a tavalyi hiva-§ talom. Szorgalmasan járogattam a má-9 sodik osztályt. Szent Mihálykor még vi-O gan szedegettem szél fútta lábaimat ke-g resztül a királydinnyés, macskatüskös© pusztán az iskola felé. Októberben is el-© járogattam én még valahogy, de novem-g ber vége táján rpár egészen beborult fe-O lettem az ée. Ujjnyi vastag, kis hónakís Á szent család cipője is beillő dér lepte reggelenként az árokpartokat, fákat, a szikár kórókká aszott madársóskákat. Nekem pedig még mindig fia cipőm se volt. Néha már keserves, makrancos sírásra fakadtam. Apám ilyenkor újra elővette régi, agyonkoptatott meséjét: — Ne ríjj már, fiam, gyün a vásár, vöszök én neköd olyan szép csizmát, de olyat, amilyen még a Horthy Miklós fiának sincs. Elmúlt a kisteleki vásár és apám még csak a tájára sem ment akkor a falunak. Gondolom, ez összefüggésben volt azzal, hogy a vásár előtt való este végrehajtók jártak nálunk. Az egyik nagyon erőszakoskodott, mire megkapta a magáét: apám jó alaposan szájon vágta. A vásározó tanyai kocsik rég elbandukoltak már hazafelé házunk előtt, a kelekótyás dűlőúton. Az apró termetű kis hörcsög emberke, apám, idegesen járkált fel-alá a repedezett mestergerenda alatt, minden zajra megrezzent. Futott az ablakhoz, ha elvakkantotta magát a kutya odakint. Nyilván csendőröket várt, de nem jöttek. A Laci postás jött szürkület felé. Azt hittük, el is marad már végképp, de mégis megérkezett ismét az amerikai csomag. Rimánkodva fogtuk körül a gyűrött, tépett papírbundájú pakkot. Bár csak adná a jóságos Isten, hogy cipő is lapulna benne! Ki sem bontottuk még a csomagot, anyám már megint óbégatni kezdett: Látod-e, te, elvetemült pogány. Megálmodtam, hogy csomagot kapunk és még cipő is lesz benne. É

s apám végképp megsemmisült, amikor kitárta a batyu gyomrát és az ócska retikülök, kabát nélkül érkezett derékövek, tarka festett madzagok között talált egy pár cipőt is. Elvigyorodott rövidre nyírt bajusza alatt nézegette a lábravalókat: nem párja, nem párja, de cimborája — mondogatta elégedetten enyhe éllel. Én is megkukkantottam a világot látott lábbelit és azon nyomban mélységesen elszomorodtam. Deháh * ez lánycipő! — kiáltottam fél — nekem meg fiúcipő kéne! — azt a szépséghibáját már szóra sem méltattam, hogy áz egyik sárga, a másik meg barna. Gondoltam, a Ferkó-olaj mind a kettőnket feketére pingálja. Csak a lánysága, az az egy nem tetszett sehogy. — Mit szólnak a gyerekek az iskolában? Csunyául kinevetnek, az biztos. — Ugyan kisfiam — magyaráztá apám —, hogy mondhatsz ilyet, hogy ez lánycipő? Hát majd megmondod a tanítódnak, meg a komáknak is: amerikai cipő ez! Ott más a divat, ott a gyerekek — jóapám mindig csak így különböztette meg a fiúkat a kislányoktól, mintha a lánykák nem lettek volna gyerekek — is magassarkú cipőben járnak. Meglátod, még irigylik is, mert igazi, amerikai szarvas bőrből van ez. — Nem bánom én — pukkadoztam tovább — úgyse húzom fel. Órra esek én ebben a hosszúsarkú cipőben. Másnap is otthon maradt apám, így hát volt még némi kegyelem, nem került sor az amerikai divat bemutatására a vedresháti iskolában. Az újra virradó reggelen azonban irgalom nélkül fel kellett húznom a fene csikulai orrú, hegyessarkú cipőket. Hiába dugdostam én szét az irkáikat, anyám összeszedte, a kenyér mellé csomagolt pár szem kockacukrot, rám húzta rossz kis felöltőm. Közben állandóan pirongatott: — De sok gyerek elmenne még ilyen cipőben az iskolába! Te meg itthon akarsz kitelelni, te haszontalanság! N

em tehettem mást, arcomon fényes, nagy, guruló könnyekkel, hátamon a babos tarisznyával, benne az irkákkal meg a három kockacukorral, nekivágtam az erzsébeti hótól latyakos pusztának. A puszta meg az iskola között beteges fenyőfákkal vegyes nyárfaerdő lapult. Most nem kerültem ki az erdőt, pedig út se vitt azon keresztül. Bebújtam a fenyők közé, jólesett ott lenni a sűrűben. Innen, ha kimegyek, még meglát valaki, úgy éreztem akkor pedig végem. Lestem a gallyak közül, mikor engedik ki tízórai szünetre az iskolából pajtásaimat. Aztán elővettem a kis fagyos, hideg kenyeret, meg a kockacukrokat. Mikor bekolompolták a cimborákat, úgy tettem, mintha én is ott volnék közöttük. Didergő, remegő kézzel lapozgattam az olvasókönyvben. Vacogott a fogam, de azért betűzgettem egy kicsit ott a girbe-gurba fenyők enyhejye alatt. Három délelőttöt toporogtam már végig a mohos fa,, tövében és egyre aggasztóbbnak találtam a kihívott sorsot, — Mi lesz otthon, ha megtudják, s mi lesz az iskolában? Nem bánom én, ha megfagyok is itt a fa alatt, akkor se megyek be ezzel a cipővel az iskolába. A negyedik napon reggel csudajó ötletem támadt: egye meg a fene az amerikai anyját ennek a cipőnek. Otthontól idáig, a fáig jój nem fázik benne a lábam. Innentől az iskoláig meg még 800 méter nincs. Ezt már mezítláb is kibírom. Lerúgtam gyorsan, elrejtettem a fura lábbeliket a vastagon rothadó levelek alá. Valahogy — ha átkoztam is eddig a magas sarkok és a hegyes orr miatt — most már kincsnek éreztem mégis a szent családnak ezt az ajándékát. El ne lopja valaki, mélyen elástam, aztán uccu, futás az iskoláig. A legnagyobb meglepetésemre a gyerekek is, a tanító néni is mély csodálkozással vettek körül. Egynek se jutott eszébe, hogy mezítelen lábam miatt csúfondároskodjon. A tanító néni példaképül állított: nézzenek meg engem. H

óban, fagyban és én még mezítláb is eljövök az iskolába, biz' ezt nem minden gyerek csinálja. Büszkén, meghatódottan álltam az osztály előtt, magamban szégyenkeztem egy kicsit: nem ia olyan igazi hőstett ez, hiszen a szent család cipői — így kereszteltük el a családi praktika szerint — itt vannak nem is olyan messze a görbe fenyő alatt. Aztán helyre küldött a tanító néni, olvasás, következett. Éppen az az olvasmány volt feladva, amit a fa alatt böngészgettem. Hangosan, vízfolyás módjára olvastam fel a jóságos Mikulás apóról, aki kiscsizmákat, cipőcskéket hoz a gyermekeknek. Egy nagy piros egyest — mert akkor még az volt a kitűnő — kaptam érte. Sokáig én voltam az osztály hőse. A szent család cipői mindig 6tt vártak a fa alatt, míg egyszer aztán kézen fogott a tanító néni, átvezetett a másik osztályba, ahol a -nagyokat- tanították. A tanító úr leültetett a dobogó szélére, kihúzta nyikorgó asztalfiókját és egy igazi szép kiscipőt vett ki belőle. — Nézd meg, kisfiam, jő lesz-e ez neked? — mondta —, aztán felém nyújtotta a mesebeli ajándékot. Én felhúztam, aztán nagyon hangosan jelentettem: pont jó. Féltem — azért is nyilatkoztam ilyen hangosan a cipő nekem valóságáról, hátha csak meg akar tréfálni. Lehet, hogy visszakéri. De nem tette, csak mosolygott orrahegyére akasztott szemüvege alól, s azt mondta: — Akkor hát legyen a tiéd! Ügy örültem a szép jószágnak, mint vak a krajcárnak. Azon a napon hosszú idő után először én is a többi gyerekkel mentem haza. Biz elfeledkeztem a fáról, meg a szent család ajándékáról is. Másnap meg ijedten néztem körül, a fát se találtam sehol. Valami szegényember kivágta az éjjel. Megtalálta és elvitte a cipőket is. A kis Bakacsi-fiú már egy hete nern jött iskolába. Az apja ballagott el jelenteni, hogy beteg. Tüneményes módon két napra rá meggyógyult Palkó. Már tanteremnyitás előtt ott toporgott az ajtóban. Elsőnek ült be a padba. Szünetben sem jött volna ki onnan semmi kincsért sem. Ott ette meg zsíroskenyerét is, még ihatnája sem támadt. A következő napon azonban -lebukott- szegény. Sokan közrekapták, kiráncigálták a padból. Hahotázva kiabálták a többiek: — Nézzétek csak, lánycipője van neki. — Nini, fedezte fel az egyik nagyszájú, bársonyba öltöztetett legényke: — Csak az egyik a lánycipő, a másik az anyjáé, annak még a sarka is hoszmeg (Tl&izkei széfLCini^ám Röszkei szépanyám, tanyák szép virága, fullasztó éjszakák felcsapódó lángja; ha nappal, ha éjjel, csillagokkal, holddal megjött, akit vártál, szállt a virágos dal, s közelben őrködtek a szegénylegények, 4 pusztázók, szabadok szeretőt kísértek, virághoz virágot, szépanyámhoz rózsát, Rózsa Sándort, puszták kivert bujdosóját. Az éjszaka rövid, lángok ellobognak a lovak patái be messze dobognak, van, hogy hír se hallik, van hogy jő, de gyászos, odasurlódik a röszkei határhoz, azután nap villan, hold kél, égi vándor, kocog a kis ablak: »én vagyok itt, Sándor!Üldözték pandúrok, tőrt vetettek százat, semmi sem fogja, csak szerelmes alázat. A virág is hervad, ázott föld is szikkad, éjszaka se gyúl már utat jelző csillag, a rózsa is hervad, tanyák szép virága röszkei szépanyám mégis egyre várja, »Hol maradtál Sándor, sohse jössz már, Sándor?Hej, de nem jő válasz szegedi fogságból. Oly mély a tömlöce szegedi nagy várnak se vizet, se földet, se eget nem láttat! Aki idebent van kifelé sóvárog, bentlévőt elzárja fal és vizesárok! Szépanyám könnyei a Tiszába hullnak, tikkadt, száraz földön füvek megújulnak, csak a fal nem dől le, sok vér tartja össze, Rózsa hervad benne, bilincsbe kötözve, röszkei szépanyám záporesőt sírhat. égről és pusztáról lehullott egy csillag! ANDRÁSSY LAJOS A LEPKE Kopog a láz Kopog a láz, kopog az ablakon: nekivetettem bús fejem, nagyon. A fények ott kinn Véled játszanak összeraknak és szétszakajtanak, idehoznak, és elvisznek megint; pereg a kép a képzelet szerint. szabb. Látjátok, az orra meg milyen XDOOOOOOOOOOOOOOOp^gg, 5 A kis Bakacsi-gyerek majd megfulladt ga sírástól, bújt volna vissza a helyére, de §nem bírt. Én pedig ott ültem két paddal Shátrább szegény kis áldozatom mögött. Elszállt a lepke, sír a lányom, |Nem nézhettem tovább kegyetlen kigúa könnye ég egy csöpp fűszálon, gnyolását. Most sem tudnám megmondani, s hiába jönne lepke, másik, ©hogy került a kezembe a tintatartó, olyan amint a Tisza kivirágzik; Qhirtelen történt: egyet'-egyet koppantotaz első lepke volt a kedves, ©tam három gyerek fejére. A többi elcsisoha olyan szép egy se nem lesz,x, i4 •• , , _ • ,, , soha ily gyöngyök mint a harmat,a szögletes üveg sarkatol varatlanul tiszavirágot nem sirattak; gkiserkeno ver láttán. A döbbenet után a pedig hol van már az a lepke? — 9-vigyázó« nagy ákombákomokkal felírta a Kicsi szívében eltemette. ©nevemet a táblára, meg hogy vereked. §tem. Én karbatett kezekkel, megszeppenve KAPUALJAK ©ültem a helyemen. A torkomban vert a ©szívem, attól való félelmemben, hogy minHány suttogást és csókot rejtetek,gden pillanatban beléphet a tanító néni. vermek, némák n kapualj-szemek,©Pontosan így történt. Fülemnél, hajamlatok es mégis orokke vakok, © . . . . . ... . , ....... vallók és rejtő szép irgalmasok? ©naI fogvast cipelt a tamto urhoz- Kesobb ga nagyok osztályában keservesen jajKőtenger város, nézem házaid. Ogatva szálltam le a deresről. Zokogtam, Hol jártam én, ó, hol voltál csalit,©valósággal bugyborékoltak a könnyeim. bohó kamasznak szürke kapualj, ©Simogattam rossz kis nadrágom ülepét, mely eltakart es máig is takar? , •• _ . •., , „ " Qc-lvert körmeim is nagyon íajtak. SzapoNagy cimborám, te május éjszaka, Órázgattam, de nem értette senki: nem is fordítva már: te kísérjél haza, gén, hanem a -szent család cipője- volt mint akkor én az éjhajú leányt, —Oennek az oka. azóta már, asszony lett, jaj, ne bánd.© © * tanító úr simogatta deresedő házi kulcs a zárban most is kattanó,© f\ juszát, úgy hallgatózott, fülelt, mis utána csitt, elül picit a szó, g ket is mondok én a sűrű zokogás emlékezőn, most már csak annyira: aközben. Aztán a tanító néni felé fordult: szép volt, ha meg is kellett halnia © — Nem tudod, mit mond? Szent rsaxlád cipője, vagy micsoda? Nem hallot'tál róla? Az asszony hasonló értelmetlenséggel ^nézett a férjére, vállát vonogatta: ő sem érti. Nem is tudta meg ezt eddig senki. Rég ^elmúlt, s azóta a görbe fenyő is kihajtott, Oamit akkor a Bakacsi Palkó apukája ki©vágott. Csodálatosképp szép, egyenes, vasStag derekat neveltek a gyökerek. 8 "'sepi József Kopog a láz: kopog az ablakon.. Ügy vártalak bolondos alkalom ... Ügy lestelek, hegy csillapítsd a szám — és este lett, és újra délután... Nekivetettem bús fejem nagyon: kivert a láz; kopog az ablakon.