Délmagyarország, 1959. április (15. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-04 / 79. szám

4 Szombat, 1959. április lí. f f ^ ' r SZEGEDI LSZEP. SZO Végre! Ezt sóhajtottuk mindnyájan, amikor felmásztunk nyolc óra tájban a borospince lépcsőjén. Itt aludtunk. A hetek óta kesergő idő mintha jobb kedvre derült volna ezen az elcsendesült reggelen. A felhőtakaró megvékonyodott, üde szél futkározott a Duna felől és elvitte a konok esőt a községből. A Téglaház utcán, ahol tegnap este még annyi volt a zöldmundéros német, mint a nyű, most csak két elhagyott gulyáságyú szomorkodott /ÖRÜLTEM IS, MEG FÉLTEM IS, hogy na most II mi lesz? Még október első napjaiban húzódtam itt meg Dunaföldváron, úgy szöktem el a Németországba hajtott leventék közül és most december 9-e van. Hej, ha indulni lehetne végre hazafelé! Hegedűséknél jó helyem volt idáig, szó sincs róla, tán az anyámban se lehetett különb, csak hát bántott, hogy mi lehet otthon azóta. Abban az időben, amikor ittragadtam és már ki mertem dugni az orrom az utcára, találkoztam egy hihetetlenül elcsigázott és lesoványodott fiatal magyar önkéntessel. — Hát magával mi történt — kérdeztem sajnálkozva. Legyintett és kért, hogy hozzak neki valami harapnivalót. Vittem neki Hegedűséktől egy darab kenyeret, s erre olyan borzasztó dolgokat mesélt, hogy égnek állt tőle a hajam. Lefestette előttem a háború minden borzalmát, s ahogy ránéztem, el is hittem neki mindent. Elmondta, hogy Szeged környékéről zavarták idáig az oroszok, azóta jóformán még megmosdani se volt ideje. Valóban, ahogy jobban szemügyre vettem, még a füle is tele volt homokkal, meg mindenféle földi szeméttel. Arra a kérdésemre, hogy milyen vidék az, ahonnan idáig kellett szaladnia (a világSrt se mondtam volna el neki, hogy én éppen odavalósi vagyok), az éhes kiskatona így válaszolt: — Szép vidék, szép vidék, de rettentő sok kommunista lakik arrafelé. Falt egyet a kenyérből és teh szájjal rezignáltán hozzátette: , . — Mire mentek vele? A bolsik úgy összelőttek minden házat, hogy alig maradt egy-kettő. Két szép legény hogy a beeső fénysávban' jobban láthassa az arcát. Háti azt láthatta. Annál szebbet,; üdébbet mintázni sem lehe-i tett volna. Két orcáján a sze-me alatt egy-egy gödröcskék nőtt, ami érdekessé is tette a bájos tekintetet, plánemost, hogy a szeméből hirtelen kiguruló könnycsepp" éppen abban a kis mélyedésben állapodott meg. A két géppisztolyos katona, jóllehet egész éjjel azl ázott dunántúli agyagot csókolgatták előnyomulás közben, egyszerre hangosan kacagni kezdett. Olyan szívből ; es olyan magyar módra, hogy az ő kedvük Hegedűs i mamára is kezdett átragadni, amint ott a küszöbön ide-; geskedett, két kezét festököténye alá dugva. De nem is" tudott volna sokáig szigorú arcot mutatni, mert a kétjóvágású legény annyit beszélt őhozzá is, hogy muszáj ; volt mosolyognia. Azok hatalmas tenyerükkel, kicsit í ügyetlen vigasztalással simogatták hátán a nagykendőt,; s ilyesféléket mondogattak Erzsikére mutatva. I — Ej, mamka, mamka, nyem szabad, nyem szabad...; És Erzsike — nem tudni mi ütött bele — csakmost fogott hozzá igazán a síráshoz. Mintha a hetek óta! gyűjtött rettegés a »vörös rémtől*, meg a -szőrös karmos fenevadtól*, most egyszerre fölösleges teher mód-; jára kiömlött volna bensőjéből. Egyre jobban belemé-1 lyedt a sírásba úgyannyira, hogy most már az apja isi rászólt: Z — Hagyd már abba na, látod, ezek nem olyanok...; E

RZSIKE TOVÁBB ZOKOGOTT, nekiborulva azZ ajtófélfának. Az idomtalan öltözék meg-megrán— dult a vállával együtt és nem akart senki sza-Z vára hallgatni. Én tudtam csak meg később, nekem el-* mondta, hogy a szégyen miatt nem tudta magát lürtőz-; tetni. Mert mit is gondolhattak őróla azok a katonák,! úgy* öregasszonynak öltözve. I Egyelőre persze nem mutatott hajlandóságot arra,; hogy abbahagyja a sírást. A két szőke fiú nem tudta el-Z gondolni, mi baja lehet. Már azt hitték, hogy ők valamiijesztő látványt nyújtanak, azért nem mer rájuk se; nézni ez a lány. Az egyik, akinek sima vállapja volthirtelen tükröt húzott elő és sebtében megszemlélte" benne az arcát. Utána meg elkezdte nézegetni magát, Z forgott, topogott, majd utána azt mondta csodálkozó kékÍRNI Mondom, ez három hónappal korábban történt és én azóta ott őröltem magam Hegedűs János kisparaszt szeme: nem vagyok "ijesztő, mi történt vajon? házában, hogy élnek-e, halnak-e anyámék. Nem is bántam, ha történik már valami, nem bántam, ha itt vannak is végre azok az oroszok, legalább sok dologban világosabban látok. Ilyenek jártak a fejemben a góré hátamögötti galyvágó töke mellett, amikor kivágódott a kiskapu és két géppisztolyos katona meghajlova átlépte a küszöböt. Csak meglepődtem, hogy ezek nem németek, de különben kíváncsian kukucskáltam a lécek mögül. Szőkék voltak, mint éréskor a búza és olyan jól megtermettek, hogy a szoba oldalsó ablakának a tetejéig értek. Mit tagadjam, már vártuk őket, különösen hajnal óta, ahogy abbamaradt az éjszakai szakadatlan ágyúzás és géppuskapergés. De én nem ilyennek képzeltem a szovjet katonákat. Most már én se állhattam tovább, előléptem a góréZ mögül és szaladtam oda Erzsikéhez. Ahogy a katonákmegláttak, vízszintesbe emelték fegyvereik végét. — Sztoj! Germanszki szoldát. Nem volt nehéz meggyőzni őket, hogy eszem ágábansincs németnek lenni, s hogy magyar vagyok, mégpedig i gyerekkorom óta civil. Sőt még azt is meg tudtam ér-" tetni velük, hogy Szeged környékéről cipeltek el engem ide, már vagy három hónapja és szeretnék már hazamenni. Mihelyt azt a szót kiejtettem, hogy Szeged, egy csapásra bizalommal voltak irántam. Elkezdtek beszélni, integetni, szinte minden porcikájukkal azt magyarázták, hogy mennyire ismerik ők azt a vidéket, a Tiszát, amelyen átkelve kergették tovább a fasisztákat. A PLAKÁT, KINT AZ UTCASARKON, a Pénzes Dani boltajtójára rajzszegezve valami idétlen alakú szörnyeteget ábrázolt rettentő karmokkal és hoszszú, fekete szőrzettel, amint alattomosan lesekszik a Kárpátok másik oldalán. Nem vettem én készpénznek, amit a plakát belém akart szugerálni, de ezek a fiák valahogy mégis túlságosan embereknek látszottak. Igaz ugyan, hogy egy adta sár volt mindkettő, de földszínű köpönyegükön ez alig tűnt fel. Az egyik, akinek sarzsija ís volt, félrecsapva viselte lapostetejű sapkáját, amely alól kibuggyant egy rakoncátlan, felfelé kunkorodó hajtincs. Nemigen használhatott még borotvát se, mert szinte lányos képe volt neki és ahogy ott állt széltől pirultan egy pillanatig tanácstalanul, úgy hatott, mintha Erzsikéhez jött volna udvarolni. Bizonyisten, néhány szál virág jobban illett volna a kezébe, mint ez a csupasár géppisztoly. ' Hát ezektől én egyáltalán nem féltettem Erzsikét. Hegedűs János és felesége a konyhaajtóban álltak redöbe vont homlokkal. Szigorúan és ellenségesen néztek fel a közel kétméteres óriásokra. Erzsike, a lányuk, nem volt látható, legalábbis én azt hittem, hogy elbújt valahová. Pedig nem. Felvette ugyan magára a földig érő barna pargetszoknyát, a régimódi kacabájt és a fekete bolyhos fejkendőt, de csak ket lépésnyire izgult az anyjától bent a konyhában. Kíváncsisága azonban e félelménél is erősebb lehetett, mert ki-kilesett a gangra, hiába hessegette Hegedűs mama, hogy rejtőzzön cl valahová bent a házban. Azért öltöztették a meghalt nagyanyó holmijába, mert azt beszélték a szomszédok, hogy az orosz katonák a fiatal nőket szedik össze először. A bő és divatjamúlt öltözéknek az lett volna a rendeltetése, hogy elmismásolja Erzsike kemény kis mellét, formás bokáit és eszményien karcsú derekát. Stimmelt, is minden. A szemrevaló leány alakra nézve elég megtévesztően hasonlított egy nagyétkű, széle-hossza egy kofaasszonyhoz. Szoknyája ráncai azonban még nem tették ráncossá hamvas-sima arcocskáját is, s ezt a kontrasztot alighanem mindjárt észrevették a jövevények. Rövidszárú csizmájukon is ott volt még csomókban összeragadva a sáros agyag, az éjjeli kúszás, rohanás jele, amint élesen kopogó léptekkel befelé igyekeztek a kövezett verandán. Megálltak az alacsonytermetű HegeSzóval, barátságosan néztek rám ettől kezdve, én azonban mégis szerettem volna már, ha mennek, mert valahogy csak féltettem tőlük Erzsikét, akivel — most már megmondhatom — félig-meddig mátkaságban voltunk. De ők vigasztalták volna tovább és csak akkor értették meg, mi is van kettőnk között, amikor Erzsike az én vállammal váltotta fel az ajtófélfát. Erre ezután egyszerre indulni készült a két jóképű katona, bár láthatóan bántotta őket, hogy Erzsike alig vigasztalódott valamit. Már a kapukilincsen volt a kezük, amikor a sima vállpántos hirtelen visszafordult. Belekotort könyékig a köpenyzsebbe és előhúzott onnan egy fekete ugri-bugri Jancsit. Két kis acélrúd közé feszített zsinóron olyan fantasztikus tornamutatványokat végzett, hogy amint Erzsike rápislantott, rögtön elnevette magát. Nosza megvolt erre az öröm. A katona feszes haptákba vágta magát és az ugri-bugri Jancsit átnyújtva Erzsikének, bemutatkozott: — Miska — mondta és kilátszott egészséges fogsora. — Erzsi — szólt Erzsike és szipogva, szégyenlősen kezet nyújtotta. A

LIG CSUKÓDOTT BE A KISKAPU, Hegedűs János elkezdte ököllel gyúrni-gyötörni a homlokát. En kötözni való vadszamár. Ezektől féltettein az aprójószágot. Nem szólt erre egyikünk se semmit, de azt mi is megállapítottuk magunkban, hogy bizony nem kellelt volna elfogadni az ő indítványát, ami úgy szólt még október 15-én: "Mindennap el kell vágni egy hízott libának, vagy kacsanak a nyakát, mert úgyis elviszik az oroszok.* Most nagyon szégyellhette magát emiatt, mert hoszszas tűnődés és fejcsóválás után hangosan megállapította: — Még jó, hogy ezt nem tudták ezek a gyerekek. Ezen tán még jobban nevettek volna. NAGY ISTVÁN Úszni hajlongó vizeken, A szelek üstökébe kapnia. Van-e már, aki hisz nekem, Hogy a vers nem afféle hakni Sebtében ácsolt színpadon, összekapkodott díszletekkel Es rummal hizlalt izgalom, Nem is ketyegő, régi vekker. Üszni hajlongó vizeken, A szelek üstökébe kapni, Vihart nyargalni és jegen Lázas szavakból tüzet rakni. Van-e hát, aki elhiszi, Mert erre nincs más magyarázat. Írni, hogyha el is viszi Fejünk fölül a gond a házat! Minket hírnökké ütöttek Század-ütő zengő harangok. Pajtás, lehet arcul is köpnek De ne feledd: ez a te rangod. Akadnak konok emberek, Két kezük van, kettő'a lábuk Pajtás, én azt mondom neked Mégis különbek vagyunk náluk, S ha rézfillért löknek elébünk Mondván, hogy jó lesz mozipénznek, Ha mocskolnak, akkor is élünk. Mindegy hát, hogy koldusnak néznek, Vagy vásári komédiásnak, Vagy sültbolondnak, sose fájjon. Mert nem vagy az, mert több vagy, más vagy: Tűz vagy, erő és tiszta álom. Szemünk hegyeken túlra lát Túl a mán a piros jövőbe. Megyünk földön és vizén át Töretlenül folyton előre. Szívünk fölött visszük a párt Tüzvörös csillagát, az eszmét. Dallal harcoló katonák: Testünket százszor megsebezték Gyilokkal, hitvány indulattal, Mégis dobog, lobog a vérünk. Győztünk! és most gyerünk tombb, Az igazság a mi vezérünk... PAPP LAJOS '•nitiiiniiiiiiiifiMiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiwiiiiiiiiiiiiiitiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiifmiiiniMniitM KÖNYVESPOLC dús papa előtt és a félrecsapott sapkás inkább kiván-i[ csian, mint katonásan megkérdezte: * — Germanszki jeszt? — Nincs itt német egyse — felelte a vékonydongájú, csupabajusz házigazda, olyan hanghordozással, amilyennel a kéregető cigányokat szokás kitessékelni. A katonák szeme összevillant és már léptek is befelé a félhomályos konyhába. Olyan váratlanul tették ezt, hogy Erzsike már nem tűnhetett el előlük, s ottí maradt megrettenve, összehúzva magát a fal szegleté-! ben. A földet nézte kicsit roskatag tartással és így való-|i ban valami vénasszony benyomását keltette. A két szőke;! legény megállt előtte, s ettől a szíve majdhogy ki nem ugrott a torkán. A Miatyánkot kezdte mondani sebesen magában és kishíján elvesztette egyensúlyát. — Ej gyevuska, gyevuska! — szólalt meg kicsit szemrehányaón, de a tőle telhető legnagyobb kedvességgel a felrevágott sapkás és tenyerével Erzsike álla alá nyúlt, SZÁRNYAS TÖRTÉNELEM Urak országolták a tájat, hogy sírt a föld. Néztem és nem láttam hazamat, ellepte szolgaság, 8 a bánat szívünkre tört. Zúgott a harc és telt a börtön, sorvadt a nép. Nem lelte napját itt a földön. Papok dicsérték mindörökkön az istenét. Ha telt kenyérre és levesre, jó napja volt. Gyárak előtt munkára lesve aszott cl izmos teste, lelke — s csikkért hajolt. Kocsmák gőzét gyakran beszítta. Ha fröccsre telt. gajdolt s a vinkót egyre itta, hogy elfeledje azt a ronda esúf életet. Füst Milán drámái Boldogtalanok — Negyedik Henrik király Füst Milánt, mint költőt mán mindössze két alismerte meg az ország. Az- kalommal szánta rá magát tán hirtelen és váratlanul, színpadi mű írására. Ez egészen fiatalon, huszonhat- a magyarázat egyébként éves korában egy drámával nagyon egyszerű: a dajelentkezett. Naturalista drá- rabok nem kellettek a színma volt, sötét és kegyetle- házaknak. Füst Milán mindnül pesszimista, de olyan járt az első dráma, a »Bolnagy tekintélyek, mint Os- dogtalanok* kudarca után vát Ernő, Kosztolányi Dezső elhatározta, hogy nem ír és még többen mások a kor több színpadi müvet, nagy írói közül, kedvezően Nagy kár. Bár a "•Boldogfogadták a kétségek között talanok« valóban olyan alkovergődő fiatal költő első drá- tás, hogy a színház, amely mai kísérletét, amely egyéb- akkor még majdnem kizáróként egyáltalán nem volt kí- lag üzlet volt, nem vállalsérlet, hanem — mint Kosz- kozhatott az előadására. Az tolányi írta — valóban és is igaz, hogy valami iskolás igazán kész, érett mű. A dramatúrgia nem egy helyen költő otthonosan mozgott az megtámadhatja a "Negyedik idegen műfaj, a drámaírás Henrik király*-t is, elmondterületén. Füst Milánban ez- ván, hogy a cselekmény szétután mégis, majdnem húsz eső, epikus jellegű, a dráévig hallgatott a drámaíró, mát csak a király, az "Édes Második és egyben utolsó 'Űr* jelleme és személye fogszíndarabját 1931-ben írta, a ja össze. Ez talán igaz. De szerencsétlen sorsú IV. Hen- éppen ez a jellem, amely a rik királyról. laza cselekményt így egyA "Két dráma* művészi bentartja, ez igazolja, hogy szépséggel megírt előszava- aki megalkotta: vérbeli drában magyarázatot találunk maíró. Sokra hivatott, nagy arra, miért történt, hogy va- alkotásokra elkötelezett műlaki, akiben elevenen él a vész. Henrik, ez a gyermeki drámai tehetség ritka ado- naivságot és világot hódító mánya, gazdag élete folya- akaratot, koldusi alázatot és gőgöt, megkapó kedvességet és undorító közönyt magában egyesítő alak, ennek az alaknak a kidolgozása — mondjunk nagy szavakat? — páratlan a magyar irodalomban és a világirodalomban sem találnánk hirtelen párját. S hol a többi jellem, a mához ennyire szóló figura, hol a többi drá5 ma, az elmulasztottak, a jmeg nem írtak? Nem ezeket a meg nem "Jírt drámákat siratjuk. Tiszta " szívből örülünk az újra meg-jelent két műnek, mert minJiden sorukon érzik, igazi költő írta őket. De azért nem lehet ezt a könyvet anélkül olvasni, hogy közben ne azokra a drámákra gondoljunk, amelyeket Füst Milán nem írt meg, amelyekkel —• ha szabad ezt mondani — még adósunk. í—só —J Bent a gyárban De nézz körül ma. s a földeken ... Ki élt butítva, szolgaságban, jól tudja már, hogy ő a szárnyas történelem. Szivében tettek tüze, láza — alkot., teremt. Sajátja már, van már hazája, van otthona, hite, családja: asszony, gyerek. .lövőjéért a tágas égre ritkán tekint. Kalácsra, húsra futja bérc s derűsen néz kisgyermekére: hogy nőtt megint. Övé a föld, a gyár, az ország, övé a párt. Sajátmaga teremti sorsál s ha kell, fegyverrel védi jussát, e szép hazát. LUKÁCS IMRE l