Délmagyarország, 1959. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-29 / 75. szám

Vasárnap, 1959. március 29. 4 SZEGEDI . ré - • •> 11 ^ SZEP „ SZO, rírják Bálint karpaszományos őrveze- Dér Endre: H

írják Bálint karpaszományos őrvezető a feje búbjára suppintotttf kheki sapkáját s ragyahegektől tarkás képét felszárogatta zsebkendőjével. — Istenesen befűtöttek odafentről — bazsalygott Andrisra. S az ő csúfolódó félmosolyával fűzte hozzá: — Csak aztán alulról ls be ne fűtsenek, a bokrok alól, a ruszkik. Ez ugyan könnyen megeshetett már, Vághy alezredes, az ezredparancsnok tegnapelőtti lelki előkészítőjében szólt arról, hogy „ez már ellenséges terep, itt már a legnagyobb fegyelemhez kell tartaniok magukat, ha két ember elindul ezentúl valamerre, az egyik feltétlenül parancsnok, a másik feltétlen beosztott, mert bármikor meglephetnek bennünket a partizánok.* Dehát ezt, az ilyen áradó-fényü, tavaszt jelző délelőttön, e békésen párálló lankák közt bandukolva a szelíd galíciai ég alatt — el se lehetett hinni. A napmeleg ahelyett, hogy kiszítta volna a katonák erejét, pezsdítő energiákat oltott az ormótlan bakancsokban fülledő gyalogos-lábakba. Mindenki örült annak, hogy bár jóideje gyalogolnak már muszkaföldön, a lőpor-füstbe — jó órában legyen mondva — bele se szagoltak eddig. Egyesek tudnivélték már, hogy az oroszok jócskán visszavonultak, mert begázolták a félelmetes új fegyvertől, a páncélököltől, mely »a T 34-esek végzete*. Mások váltig erősgették, hogy a miniszterelnök az angolokkal egyezkedik a fegyverszünet dolgában. A bakák jórésze örült ezeknek a kósza híreknek, úgy voltak vele, ahogy Hirják Bálint mondotta a múltkorjában: „A háborút csak lövöldözések nélkül lehet kibírni.* Akadt ugyan egy-két fenegyerek szakaszonként, Ilyen volt Felszegi Béni is az Andrisék szakaszában. Hegyes szalontai fattyú, az ő számára virtus volt a katonaélet. O a ruháján se könnyített, sapkarózsája szabályosan vágott el az orrhegyével, derékszíja szorosra fűzve, mintha legalábbis szemlén hetyke-petykézne, odahaza a főtéren. Szakaszbéli cimborái mind könnyítettek a meneten, ki hogyan tudott, dc néki a gázálarca is az előírásos módon lógott-lengett. Andris még a Kárpátok gerincén belehajította a sajátját a hóba. Eddig még senki se kérte tőle számon, szakaszvezetőjének is csak annyit mondott: „Valahogyan leszakadt rólam, mikor az alezredes úr a hóban kúsztatott bennünket.* Vághy alezredes ugyanis, ez a vén< fogatlan hadi-oroszlán, meg akarta mutatni, hogy ért ő a honvédezred megnevelóséhez ls, nem csupán a kadett-iskolébukéhoz, akiktől váratlanul a frontosokhoz emelték. — Feküdj! — kiáltgatta el magát stentorl hangon a hókucsmás hegyvonulatok között, s még a sarzsisok is csendes káromkodással fogadták ezt az ostobaságot. •„Vén lágy-agy* — morogtak a tisztek és konokul állva maradtak. — A tiszt uraknak nem szólt a parancs?! — harsogta az alezredes, s erre azok ímmel-ámmal mégiscsak a hóba kelletlenkedtek: „Maradtál volna a cőgerek közt, öreg tökéletlem.* Azóta Vághy leszokott a fegyelmezés efféle módjáról, mert doktor Belanka százados a tisztek szószólójaként fagyos hangon közölte vacsoránál az öreggel: — Alezredes uram, ha mégegyszer a hóba kényszerítesz bennünket, biztosítlak, hogy mi „fel*-t fogunk vezényelni a legénységnek. Itt már a fronton vagyunk, ne komolytalankodjunk az emberekkel, elég lesz belevágódnunk a sárba, ha jönnek a Ráták.* Belanka hadviselt férfiú volt, pár hónapja még Jány vezérezredes oldalán izzadt ugyanezen a tájon. Igy aztán Vághy előtt nagy volt a respekt, rendreutasítani is csak szelíden merte, gondolván, hogy még hasznát veheti a tapasztalt százados barátságának. A Ráták szerencsére ezen a kék-egú, nyárias délelőttön se kaptak kedvet a röpködésre, — az alezredesnek is elvették a kedvét attól, hogy a menetelő bakákat macerálja, így aztán, annak ellenére, hogy szigorú rendben kellett volna vonulni, amolyan kedélyes, civiles battyogássá fajult a menet. Az emberek kigombolkoztak a szokatlan melegben, itt-ott diszkrét fütyörészés hallatszott s a századparancsnokok majdhogy ki nem adták az utasítást a nótazasra. Egyszer csak, — tán a derűs égből, vagy honnan — fülsiketítő zengés-ropogás sza• Részlet a szerző készülő üj regényéből. lllllll!!lnllllllllillllllltlll!llllHHIIIH!ll!HI!l!IIHIill lllllülltéllll'IIIIIIH Szabadulás előtt kadt az ezredre. Mintha egy égbe tornyozódó, hatalmas kávédarálót kezdett volna hirtelenében forgatni egy könyörtelen óriás keze. Félelmetes zajába percek alatt sebesültek jajgatása, fékevesztett ordítozás, félholtak hörgése-nyöszörgése vegyült. Ember, állat hullott csomóba, bukott nyüszítve. szanaszét, a ki tudja honnan záporozó golyóktól. Mintha számtalan géppuska kezdte volna okádni a tüzet a szélrózsa minden irányából. Elképesztő fejvesztettség tört ki. — Bekerítettek minket! — hallatszott innen is, onnan is a vérfagyasztó kiáltozás. Andris és Bálint szinte belenőttek a földbe, ahogyan percekig mozdulatlankodtak valamilyen homorulat-félében. Vagy kétkarnyi távolságra lehettek egymástól. Andris kisvártatva óvatosan kezdte a szemét jártatni, s úgy tűnt neki, mintha jobbról, az erdősáv felől hangzanának a szűnni nem akaró lövések. Hirtelen nagyot bökött Bálint bordái közé: — Szívódj utánam. Mindig a nyomomban. t M

inden izmát megfeszítve, aprókat szökelve s macskafürgeséggel kúszva igyekezett a balkézre húzódó dombhajlatot elérni. Bálint szorosan a nyomában. Láttukra többen kezdtek velük egy irányban mozgolódni, s a gépfegyver beléjük-aratott. Üggyel-bajjal, de karcolás nélkül érték el a dombtetőt s akrobatákat 8zégyenítő gyorsasággal csapódtak le a túloldalán egy tank vájta, jókora nedves mélyedésbe. Andris vesztette el kevésbé a lélekjelenlétét, de ő is úgy érezte, hogy az izgalom s a nem közönséges tornászteljesítmény a torkába lökte a szívét s minden pillanatban megfúlhat tőle. Bálintot roszszullét rázta. Ott, ahol először feküdtek, a géppuskás lónak féloldalát szakította le egy akna, s Bálint gyomra a párolgó vérszagtól, bűztől még a menekülés előtt felkavarodott. Most hányinger nyösztettetépte, s bármennyire szeretett volna mozdulatlan maradni, képtelen volt rá. Andrisnak szerencsére jó szimata volt, a láthatatlan ellenség csakugyan a másik oldalon lehetett az erdősáv környékén, s igy őket is láthatatlanná tette a dombos vonulat. Vághy alezredes csak nagysokára, a lövöldözés teljes elültével kísérelte meg az ezred összeszedését. Viszolyogva engedelmeskedtek katonái, mindenki a váratlan vérfürdő hatása alatt állt. Azok a bizonyos, titokzatos géppuskák végképp elhallgattak ugyan, da akkor már sebesültek, holtak, döglovak özöne borította a környéket. Amint jósokára kiderült, az emberveszteség ijesztő arányú volt. Kilencszázegynéhányuk közül több mint háromszázan maradtak holtan, vagy vergődtek súlyos sebekkel a dombok között. Balenka százados mindjárt leszögezte fontoskodva, hogy csak partizánok követhették el ezt a mészárlást, hisz a frontnak jó messze kell lennie még. önkéntes járőröket toborozták hát, elszánt parasztlegényeket, akiknek — eredményes munka esetén ajándékföldet s három heti szabadságot ígért Vághy. Ezek Felszegi Béni vezetésével felderítették, hogy csupán pár tucat párává vált partizán rendezte a támadást, miután az erdősáv szélső fáira, az ágak közé néhány padlás-ajtót, pallót erősítettek géppuskáik és jócsomó lőszerük számára, őket a gyanútlan vonulók nem láthatták, ők viszont kitűnően végigmérhették az egész terepet — Disznó lesipuskások! — szitkozódtak egynémely tisztek, gyűlölettel vegyes megvetéssel. —*A fair harchoz, a lovagiassághoz semmi érzéke ennek a vad csürhének. Andrist cseppet sem botránkoztatta meg, hogy a partizánok nem gentlemanok, s minden eszközt megragadnak a hazájuk földjén nyomuló ellenség pusztítására. Bevonulása előtt egy erdélyi faluban irnokoskodott, majd Kolozsvárott dolgozott egy asztalosüzemben. Mindkét helyen módot lelt arra, hogy az „ellenséges* rádiók adásait gondosan végighallgassa. Szekrénye ajtajának belső lapjára — nem ls IIIIIIIIIIIIIIIII iiiiiiiiiiiiiniiiiniiiiiiiiiiniiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiinimniHNiiiii.ini nagyon rejtegetve azt — térképet akasztott, s a hallottak alapján gondosan rágombostűzte a frontok állását. Lajival, aki bölcsészhallgatóként Pesten tanult, sűrű levélváltás révén, rendre megbeszélték a legfrissebb eseményeket s eléggé vigyázatlan nyíltsággal azt is megírták egymásnak: ha katonának kell menniök, az első alkalmat megragadják arra, hogy átcsusszanjanak a „másik oldalra*. Az ugyanis világossá vált előttük, hogy a gyűlölt fasiszták meg nem nyerhetik a háborút — a világ háromnegyedével ujjat húzva. Nem tudták pontosan eldönteni: a németeknek az „ellenségre* vonatkozó híreszteléseiből mi igaz, mi nem, — mindenesetre, inkább szerettek volna hadifoglyok lenni, mint hősi halottak, ha már mindenáron katonáskodásra kerül sor. Oroszul viszont nem értettek s a titokzatos országról szerzett ismereteik szinte a nullával voltak egyenlők. Mégis, az életbenmaradás reménye megér bármilyen megpróbáltatást, — az ember SOK mindent kibír, amíg meleg, s fiatal. A keserves kárpáti menetelés közben sokszor elképzelte magát Andris, amint hajmeresztő élményekkel megrakodva érkezik vissza Csabára s cserzett képéről Tuca csókolja majd le a hosszú utak porát... Ha nem is beszélt senkivel Róla, ha nem is találkozhattak jóidő óta, Tucát az idegeiben hordta Andris, minden porcikája lángot vetett, ha a drága-drága emlékekre gondolt s minden szándékának, lépésének, keze rezzenésének ls Tuca adott tudatos irányt. Menetelő alakulatuk előtt zászló verdesett a szilaj ukrán szélben, — ám Andris számára egyetlen zászló létezett csupán: Tuca neve... Ö ezt a zászlót akarta követni életében-halálában. Nagyon-nagyon boldoggá szerette volna tenni menyasszonyát, olyan parttalan szeretettel akarta elhalmozni, amilyet még nem Látott a világ, mióta kerek. Szenvedélvkavarta izzó lelkében úgy élt az igazi házasság, mint egy nagy forradalom, mint két eggyéfonódó fiatal szív harca a nagyvilág ellen, ö rettenhetetlenül és csodaszépen akarta megvívni ezt a harcot —, hogy pontosan miképp, arról fogható elképzeléseket nem szőtt Kenyerese, Bálint ugyancsak meg akarta menteni a bőrét mindenáron. Saját Indokolása szerint azért, mivel ilyen ritkaszép, ragyaverte bőrrel, mint az övé, vétek lenne idő előtt hant alá rejtőzni, hiszen a falujabeli eladólányok ezt nem élnék túl. Tömegével veszejtenék magukat a Körösbe. Hogy aztán valóban akadt volna-e leányzó, aki Bálit szívből megsiratja, nem lehetett megtudni, mert elvből nem levelezett senkivel, — hozzátartozóival sem, — s a humorizálások, akasztófatréfák mögé bástyázott legbensőbb érzéseit barátai előtt ls gondosan rejtegette. Egyébként azonban ragaszkodó cimbora volt s hűséges bajtárs, s percig sem titkolta, hogy a nagyvilág dolgaiban egy húron pendül Andrissal. Szökni is vele akart. $ * * * T A VA S TL I Piros nadrágos kisfiúk; t Kislányok fehér-kék szalaggal, , \ Babakocsik a babakorzón — * Hát nem olyan, mint egy kis angyali J ' A fák tövében, árokparton; * \ Füvek bújnak a napvilágra; J Szellő szökken a háztetőkre; Bolyhos öröm a barka-ágra r— « ' Es egyszerre körtáncba fog { \ A száz poros tavalyi játék; * ' A piros labda hogy forog! * l Oh ifjúság, óh ifjúság! — csontomba mart remények szivemből növő virtus-ág, tűz-lombjal a vérnek! Csókokká fénylő sejtelem, múlandóság a percben, világ nő minden sejtcinen, sikoltó bánat rebben. IFJÚSÁG Életté sajgó akarat, pendülő arcéi-szikra, kőszikla-zuhanó szavak feszülnek tagjaimra. Életem nyüzsgő milliók forgó vetületében izzik az élet-akarók robajos seregében. Sokan vagyunk, öklünk [nehéz, s zászlót dobunk a fénybe, azt mondjuk: nem kell [szenvedés — csak Béke, Béke, Béke! Óh ifjúság, óh ifjúság! — mint tenger zúgj zuhogva! te szívből növő virtus-ág, világ örökzöld lombja! HATVANI DÁNIEL J A hinta igy sohase szállt még! * * J A húsvéti'piros tojást t öltöztetik nyusziék éppen; ' O milyen sikkes, mily csodás! ! Tükör van a másik kezében. * * J Erdő-mező ünnepre készül, J A lármás jókedv ünnepére, , Minden megújul, kiegészül, | S gyűrűk néznek egymás kezére. * t * 0 t 0 0 \ A tavasz játszott (gy velem. 0 * t t 0 Négy cica játszott kinn az úton, Kezdődik hát a szerelem Mert tegnap este elárulom Papp Lajos gen ám, de a kivitelezésbe hiba csúszott, hiába suttogta el Andris Hirják Bálintnak a tervét, s hasztalan határozták el, hogy majd egy orosz hadifoglyot ejtenek ők ketten, s a megrökönyödött ruszkinak valahogy el fogja magyarázni a szlovákul beszélő Andris, hogy vezesse őket az orosz csapatokhoz, mivel meg akarják, adni magukat. Hiszen, miután befészkeltek a felváltott alakulatok állásaiba, hosszú hetekig fia muszkát se láttak. Esténként ugyan betyár lövöldözést rendeztek odaátról, úgy háromhetenként pedig, amikor valószínűleg egy-egy új alakulat étkezett az orosz állásokba, úgy tűnt, a sötét mennybolt is rájuk szakad az állhatatos zene-bonában, — de a fejét kidugni mindkét oldalon erősen vonakodott a legénység. Nem háborgatták egymást rohamokkal, elég baja volt kinek-kinek saját magával, a tetvekkel s a kosszal. Még annak idején, a Beszkid-hágó táján találkoztak Andrisék az első vlsszaszállingozó, frontot járt csapatfoszlányokkal, s váltig csodálkoztak akkor, hogyan vetkezhetnek kl külsőleg is olyan nagy mértékben ember-voltukból — ^értelmes, meglett férfiak. Derékszíj, fegy-ver csak elvétve találtatott rajtuk, szórvá-nyosan fityegő gombok a zubbonyon, el* hanyagolt szakáll, csálé sapkák, s kosz }hátán kosz... Itt, a lövészkutakban azután rájöttek Andrisék, hogy indokolatlan |volt megrökönyödésük. Lassan, de biztosan őket is ellepte a piszok s az élősdi. iDe legalább volt mivel elütni az időt. Ki jMetvészkedett, ki a hitvány koszton akart -segíteni egyéni főzögetéssel. Zsír, só, kellékek híján a krumpli elkészítésének Százféle változatát találták ki a bakák. "Ha hozzájuthattak, sütögették, főzték feszt, cukorrépát kevergettek hozzá ízesítőnek. Bálint egy darabka telefondrótról lehántotta a szigetelőt s a pucéran maradt drótszálból rostát eszkábált, melyen aztán kukoricát pattogtatott folyton korgó gyomrának. Az egészséges, fiatal gyomrok képtelen dolgokat befogadtak, olyan „ételeket*, melyek máskor minimálisan kólikát váltottak volna ki, de ott, beásottan, az ukrán mezőn, tetvek közt, piszokban, sárban — királyi eledelnek számított a koldusok gyümölcse, a hitvány csicsóka ís. Csak lett volna belőle elegendő... Túrta a bakanépség az ukrán televényt, akár a vakondok. Andrist az éhségnél is jobban kínoaU a tisztátalanság, a vízhiány. Gyakran ébredt éjszaka arra, hogy milliónyi tű csipdesi a bőrét, mely lassan a rinocéroszhoz lett hasonlatos. Ilyenkor, ha cserépdarab lett volna a közelében, véresre vakarta volna magát, mint Jób. Megváltás volt számára, amikor a kószáló járőrök egyike megsúgta neki, hogy nem is olyan meszszlre balról, a csalitosban, elhagyatott piroscserepes tanya lapul pompás fúttal. Az volt csupán a bökkenő, hogy a kutat, — nyilván sokkal korábban mér, — az oroszok ís felfedezték. Dehát inni csak kellett, mosdani szintúgy, magyarnak, orosznak egyaránt S lassan az a furcsa gyakorlat alakult ki, hogy az orosz bakák s a magyarok felváltva lopakodtak a kúthoz, vizet meríteni. Ha aztán valamiképp egyidőben találtak menni az isteni nedűért, a később jövők illedelmesen megvárták a bokorban lapítva, amíg megtelnek az „ellenséges* csöbrök, s csak aztán léptek akcióba. Egyiknek a másikra durrantani eszeágában sem volt, noha távolabbról, a lövészárkokból számtalanszor alaposan egymásra pörköltek. Ember az ember, akármiféle anya szülte is, víz nélkül meg nem élhet. Ez a közös kút csillantotta meg Andrisék előtt a szabadulás útját. Kilépnek a bokorból s szereznek egy ruszkit, akinek majd elmagyarázzák, mit akarnak. Nem nehéz elgondolni, kockázatos megcselekedni. Könnyen kerekedhet belőle lövöldözés. De ez még mindig jobb, mint egy elementáris támadás, amelyről már suttogtak a bakák. Andris és Bálint az egyik hajnalon dobogó szívvel bújt a tanyamenti bokorba, lesve a szomjas ellenséget. Hanem ez egyszer hiába várakoztak rájuk, azok mással voltak elfoglalva. Hogy mivel, csakhamar kiderült. Vagy két órát lapíthattak Andrisék a bokorban, a szerencsére lesve, amikor vad tüzérségi tűz kezdődött, hosszan hömpölygött hangja. Kissé távolabb, jobbra valahol, a szomszédos negyvenkilencesek állásait pásztázhatta. A jólismert „óriási kávédaráló* monoton zaja festette alá a zenebonát, mindaddig, míg feldübörgött tompán a föld s felharsant valami fékevesztett nagy „Hurrá«-zás, mintha százezernyi, föld alól bújt ördög bődült volna el dühödten egyetlen intésre. O

lyan offenzíva kezdődött, hogy égföld repedt belé. Andrisék abban a percben nem tudták még, hogy épp ez a száz halált zúgató, szörnyűséges roham jelenti számukra az új életet, a boldogító szabadulást.