Délmagyarország, 1959. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-08 / 33. szám

Vasárnap, 1959. február 15. 4 Móra életműve második életéi" éli Irta: Madácsy László O '.. -a fehér hajú Mattam embert az élet hajlatán, a növekedő árnyak völgyében*. Láttam >-a nagyablakos házban (így nevezte Móra a múzeumot), ahol élete napjai oktalanul elfolytak az ódon fóliánsok, a kitömött madarak, a virágszínű kagylók, a mállatag cserepek, a vászonra festett felhők és a hidrafejű akták között«. Láttam -jonni-menni a nagy lépcsőkön, a hosszú folyosókon, a könyvek kriptafülkéiben; mindennap száz fiókba bekukkantani, minden öt percben hatfelé szaladni .. .* De soha nem láttam kényelmesen, korához és állásához illően lépkedni. Sietett, mindig sietett. Egy alkalommal meglestem, amikor a nagyablakú ház előtt taxiban Ult, valakire várt, közben írt, de még ekkor is elképesztő sebességgel nyargaltatta tollát, s a -kutyanyelvek* csak úgy röpködtek körülötte. És láttam halálraváltan, súlyos betegen, amikor bomladozó testét akaratereje végső megfeszítésével vonszolva, vánszorgott a körülötte elterebélyesedő iszonyú csöndben a sötétedő folyosókon. Mint iró, rendkívüli jelenség a polgárias Szeged heje-hujázó, pöffeszkedő világában, egy-egy cikke irányt mutató fénycsóva a napilapok reménytelenül sötét betűtengerén, mégis, csak a korai halálával támadt ür éreztette meg Igazán, ki volt ő. Halála után a körvonalak kezdtek megszilárdulni, de még bizonytalanul. Életműve sokáig felméretlen maradt Ma már tudjuk, hogy nélküle sem a Somogyi Könyvtár, sem a Móra Múzeum nem lenne az, ami; ifjúsági Irodalmunk elképzelhetetlen knne meséi nélkül és hogy mint író is sokkal jelentősebb és nagyobb, mint amilyennek életében hivatalosan értékelték. Az ezeregy életű ember író, költő, tudós, újságíró volt egyszemélyben, aki anyagi kényszerűségből elaprózta nagyszerű tehetségét. Amikor meg már módja lett volna az Aranykoporsó-méretű és -értékű alkotásokhoz, a halál meggátolta benne. Szomorú sors, de korai halálának tragikumát enyhíti az a tudat, hogy nem élt hiába. Minden tettének és egész életművének legszebb vonása az a hűség, amelylyel a szülői ház hagyományaihoz, a kisemmizettekhez, a nincstelenekhez élete utolsó pillanatáig ragaszkodott. c4 hál ók íytt^az ^Tdg néhány hónapja Szegedre származott fiatal író itt megütött, megmarad alaphangnak későbbi írásaiban is. írói útjának nincsenek kitérői. Megmarad Petőfi tanítványának. 1913-ban a Szegedi Naplónál Kulinyi Zsigmond örökébe lép, a lap főszerkesztője lesz. Még meg se melegszik a főszerkesztői állásban, amikor felségsértési port indítanak ellene egy cikke miatt. -Egy uralkodó — írja Móra — aki nincsen békében saját népével, ne kívánkozzék békét szabni idegen országoknak és nemzeteknek. Ne fájjon neki a bolgárok feje és ne takarja jósága szárnya a Kóburg Ferdinándot. Ha fájni kívánkozik a szive országok és nemzetek nyomorúságain, ha meg akar siratni halálra ítélt é$ züllötten tévelygő népeket: itthon maradjon őfelsége, a magyar király. A dinasztiának nem lehet súlya, amikor a koronát nem népei szeretetéből, hanem csak népei türelméből viseli*. (Szegedi Napló, 1913. július 20.) És néhány hónappal későbbi cikkében mintha előre sejtetné az egy év múlva bekövetkező nemzeti és világkatasztrófát: -Ennek az országnak a politikai élete már századok óta olyan, mint a legfrissebb dekadens vers: apollói igékre nyomban hülye, otromba dadogások következnek. Ebben az országban mindig akkor kell a legveszettebb orkántól rettegnimikor a legmosolygósabban, sőt legkegyelmesebben süt a nap. Ahol évtizedek óta egyre növekvő színvakság ereszkedik a lelkekre, ott nem szabatos kifejezés az, hogy a helyzet nagyon sötét. Ki tudja azt minálunk, hogy mi a sötét és mi a világos? Hogy a helyzet világos, az se mond semmit! Mióta Habsburg Ferdinándot királlyá koronázták, pedig annak 400 esztendeje lesz maholnap, azóta minálunk mindig válságos a helyzet*. 1914. október 1-től az igazságügyminiszter a szegedi törvényszék vezető ügyészével figyelteti: minden cikkét ellenőrzik. Móra ezt tudja, hiszen figyelmeztetik, de írói lelkiismerete nem engedi meg, hogy elhallgassa a magyar nép ellen elkövetett bűnöket. 1010 ez®rl köszönti tyty- a felszabadulás nagy érzésével, oly hazát remél, melyben a dolgozó nép elfoglalhatja az őt megillető helyet, megszabadulva a feudalizmus minden bilincsétől. Ir, agitál, beszédeket mond, tevékenyen részt vesz a munkásság megmozdulásaiban. S annak ellenére, hogy a francia megszállócsapatok Szegeden lehetővé teszik a reakció korai fellépését, írásaiban egy szociális Magyarország kibontakozását sürgeti, és remélve reméli a proletariátus győzelmét. Mórát nem csekély veszedelmek fenyegették a fehérterror idején. És csak a szerencsés véletlennek, meg a literátus főkapitánynak, dr. Szalay Józsefnek köszönhette, hogy nem -úsztatták le* a Tiszán. Elképzelhető, hogy milyen keseredett szájízzel nyúl tollhoz megint, sürgető kényszerűségből, de megmarad az igazság, a haladás hű harcosénak. Köztudomású, hogy a Világ c. napilap -fedezi fel*, melytől nem tudják elcsábítani. A sok érv közül, amelyet felemleget, hogy miért maradt meg mindvégig a Magyar Hírlap-nál (a Világ új címe) a legdöntőbb e lap olvasói, a -nagyon kis emberek* iránt való szeretete, akiknek ő -a vasárnapjuk túl és innen a határon*, akiknek szemében ő több az írónál, -valami eszme, tisztesség, tisztaság, Ilyenféle*. A húszas évek elején Móra érti, hogy irodalmi munkássága a különböző lapoknál bizonyos fokig kérészéletű. Maradandóbbat kell alkotnia, csak időt kell rabolni tehetségének. S ekkor elkezdődik ezernyi életének elképzelhetetlen hajszája. Megszületik a -Festő halála, a Hannibál feltámasztása, az Ének a búzamezőkről ég aranykoporsónak az Aranykoporsó, nem is szólva a Georgikon-ről, meg a mérhetetlen tudást követelő, csodálatos témabőségű kisebb írásairól, melyek mindig időszerűen az aktualitás igényével, szociális világnézetének teljességével, egyéni humorának tavaszi ragyogásával szóltak az olvasóhoz. írói egyéniségének megrajzolása-)* kor a ma embere értetlenül} és csodálattal áll ilyen el-* képzelhetetlen munkatempói előtt. 4 ^Jetében jutaiS^a} kisemberektől kapta, akik* leveleik ezrével árasztották} el. A hivatalos elismerést* mindig gyanakvással és} kényszerűséggel fogadta. 4 Egy bizonyos, hogy Mórát} sem a -hivatalos* Szeged,* sem az akkori -hivatalos*} írókörök nem szerették, sőt* tartottak tőle. Nem tudták} megbocsátani neki bátor* őszinteségét és Igaz em-J berségét. A szegedi to-» ronyalatti -okosok* értetle-J nül állottak könyvtár-és mú-J zeumfejlesztési tervei előtt.} Verejtékes harcot kellett* vívnia egy-egy szerényebb' pénzösszegért. Az ásatások J költségeinek egy-egy részét} legtöbbször a saját zsebé-' bői fizette ki. < Micsoda elégtétel írónk} emlékének, hogy a nekivalój kultúrpalota megépült, s{ hogy ma fillérek helyett J millió és millió forintok* jutnak a közművelődés' nagy ügyének, hogy a haj-J dani pusztaság sötétségében} a villanyfény mellett kigyúlt} a műveltség világa is. És' nagy elégtétel az js, hogy* írónk életművének sok ezer} cédulából álló bibliográfiá- J ja Vajda László odaadó} munkájával elkészült, és mű-' vei most egymás után jelen-* nek meg ízléses kiadásban. } Móra életműve második' életét éli, az igazabbat, a} * szebbet, a jobbat. Itt nemcsak neve emlegetéséről van szó, hanem életmüvének egy szociális világnézetű új generáció által való átéléséről, mely vizsgálja a műben az ábrázolt régi, rossz világot, s igyekszik mindent megtenni, hogy az övé jobb legyen. Kétségkívül Móra egyéni stílusa az irodalmi kifejezés legmagasabb fokán az a legnagyobb erő, mely végtelen jövőt biztosít neki. Az a minden szavát átitató egyéni humor, amelyet még halálos ágyán is képes volt megőrizni. -Az utolsó órák párnájáról* kínoktól elgyötörten hajtotta fejét a halhatatlan halálba. mói ICt 76 íjjzek az emberkejt Itt élt és dolgozott... (Siflis Itl.etoie) ' Április 4 útja 15... Ebben az épületben élt és dolgo-J zott éveken keresztül a nagy magyar elbeszélő, Móra Fe-» renc. Ma huszonöt esztendeje itt csukódott le a szeme 5 örökre. Ez a ház a magyar irodalom egyik legszebb, leg-} gazdagabb műhelye volt. J Kevesen tudják, hogy Móra ide tért meg naponta* könyvtári és múzeumi munkája után, s örömére szolgál-* na minden szegedinek, ha emléktábla állítaná meg a ház} előtt az arra sétálókat. A? az iró, aki oly sokat dolgozott} Szegedért, s oly sok szellemi kinccsel ajándékozta meg, » megérdemli ezt a figyelmességet is. * Bízunk abban, hogy a nyáron, születése 80. évforduló-} jár ezen a helyen emléktábla-leleplezésre gyülekezhe-J tünk. i pár gyalogjáró szót szeretnék mon* dani a szabadsáp lényegéről, amelyet talán nem mindenki lát tisztán azoktól a biborkárpitoktól, amiket a hódolat és mámoros rajongás az első hetekben eléje aggatott. A katekizmus a hitet valahogy úgy határozza meg, hogy hinni annyit tesz, mint igaznak tartani, amit más mond, mégpedig azért, mert ő mondja. Ebben a stílusban szabadnak lennem annyit jelentene, mint azt tenni, amit én akarok azért, mert nekem úgy tetszik. S valóban mindeddig enynyit jelentett a kit a tömegek is a szabadság a Királyok számára, és azirt kellett Európa felének elpusztulni is elrothadni, mert a németek elhitték Vilmos császárnak — éspedig azért, mert 6 mondta, - hogy meg fogják hódítani a világot, ée mert a királyoknak szabad volt azt tenni, amit őfc akartak, kizárólag azirt, mert nekik úgy tetszett. A hitről most nem beszélek - hiszen az angyalok hetébe értünk és boldogok a tiszta szívűek, akik még ma is cl tudnak andalogni a bethlehemi mezők énekén — ám világos ugye, hogy a mi szabadságunk, a háború förtelmes boszorkányának aranyhajú gyermeke nem lehet azonos a királyok szabadságával? Szabadnak lenni többé nem jelenthet annyit, mint azt tenni, amit akarok, mert nekem úgy tetszik. Ez a szabadság a kőkorszak szabadsága, amikor az ősember ott ütötte le a kőfejszéjével a másikat, ahol érte. Ez a szabadság, amely mindnyájunkat királyokká, vagy vademberekké tenne - nincs különbség a kettő közt, a királyok az őskor kegyetlen és ravasz törzsfőnökei, azok személyes bátorsága és olykor értelmessége nélkül, - ez a szabadság az emberiség atomizálását jelentené, a társadalomnak a legapróbb darabokká hullását, mindenki háborúját mindenki ellen, a kultúrvilágnak vadonná válását, ahol üvöltő farkasok marcangolják egymást. A forradalomból született szabadságnak csak egy tartalma lehet, amely azt megszenteli: szabad megtenni mindent, ami nem keveseknek jó, hanem sokaknak; szabad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem megváltás; szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanságot és megsokasítja az örömet a világon! E?n tudom, hogy nem illik fütyürészni, mikor a lélekválság harangját húzzák, és nem való bokrétás kalappal menni a házba, ahol haldoklót virrasztanak. Én tudom azt, hogy nagyon sok szivet szorongat most a félelem amiatt, ami van, és a forradalom sok őszinte híve mögött is ott ül a gond sötét lovagja amiatt, ami lesz. En tudom azt, hogy a kálváriának sok stációja van még előttünk, és azt mind végig kell járni ennek a fájdalmas generációnak, amelynek vezekelnie kell, mert vétkes a háborúban, amelynek útjába egy szalmaszálat se gördített ötödfél esztendőn keresztül. Én tudom azt, hogy Itt még lesznek földrengések és lávaömlések, és hogy sok minden, ami szívünknek kedves, elpusztulhat még, és a saját életünk is füstté válhat a nagy tűzvészben, amelynek csóvavetői voltunk — és én mégis hivő hittel kiáltom, hogy füstön, ködön, gyászon, szenvedésen túl látom az ígéret földiét, amelyen nálunk boldogabb nemzedék éli a miénknél emberibb életét. Hiszek abban az állandó szociális erőben, amely az emberiség történelmének zűrzavarában állandóan azon dolgozott, hogy céltalanságból rendet, a zavarból szépséget, a kegyetlenségből emberséget, — az erőszakból szeretetet hozzon ki. Hiszek abban a cselekvő emberi jóakaratban, amely a fejlődésnek csak olyan hajtóereje, mint a szerelem, vagy az éhség, s amely ha néha elbújt is, ha néha megbénultnak látszott is, mégiscsak évszá-, zadról évszázadra javított az életen, s } ha sántikálva, ha botorkálva, hg vissza• , csúszva is, mégiscsak előbbre vitte az' emberiséget. Még sokan vannak, akik t rabszolgamunkát végeznek, de a nyilt » rabszolgaság már megszűnt. Még vannak , királyok, akik azzal mulatják magukat,' hogy halomra öletik egymással az embe- J reket, de a legyőzött ellenség koponyájú- * ból már nem csinálnak ivóserleget. Még } megbírságolják a parasztot, aki lelövi a * nyulat, amit az isten kizárólag az úri } nimródok számára teremtett, de már « nincs meg a tőrvény, amely pár száz év- J vei ezt lőtt jogot adott a földesúrnak, * hogy köszvényes lábát az elfogott vad- } orzó párolgó vérével gyógyítsa. Még van- « nak szennyes és bűzös börtönök, de * már eltűntek az akasztófák, amelyek haj- t dan minden község határát díszítették. J Még akadnak, akik azt hiszik, van kö- , zük hozzá, ki, hogyan szokott érintkezni } az istenével, de már nincs sárga folt, és 4 rég nem ropogtak az inkvizíció máglyái. } A nemi erkölcsöt még sok barbár tör- t vény teszi immorálissá, de sok tiszta, * szelíd öröme van a meghitt családi ott- t honnak, amelyet az elmúlt idők nem is- * merték. Mindennapi életünkben még sok} a rút, a fonák, a fölösleges szenvedés, * az élet mégis mélyebb, emberibb és élni } érdemesebb, mint volt az elomlott száza- * dókban, és főképpen sokkal messzebb } horizontokra nyújt kilátást. Minél ma- * gasabbra kapaszkodik az emberiség, an- } nát határtalanabb lehetőségei nyílnak * még számára a boldogulásnak, is ha } egyelőre a szocializmus a legmagasabb * pont, amely felé most az út vezet, egé- J szen bizonyos, hogy azon túl is jönni 4 fognak még új ormok új perspektívák- J kai. * Tagadom, hogy igaz volna a bibliai J példázat, amely a leomlott babiloni to- 4 ronyról szól: a torony áll, a torony épül, » évezredek óta minden nemzedék tovább 4 rakja egy emelettel az emberiség házát, ' amely egyszer talán hídul fog szolgálni t a kihűlő Földről a testvércsillagzatokra. J Aki a jövendő opálos álmaival a mai } helyzet rémképeit álltíja szembe, * annak én egy újsághírrel felelek. A napok- J ban olvastam, hogy a természet ereje, * amelyre nézve az emberek szenvedései J csak oly közömbösek, mint a földi bol- * hókéi, valahol a Behring-szoros körül, új J kontinenst készül kiemelni az óceán 4 vizsivatagaiból. Egyelőre még a körvo- J na lak se látszanak, csak a jégárak ör- « vénylése, a vizek remegése, a fölcsapó J füst és a kavargó pára, a mélységek mor- 4 gása és harsogása mutatja, hogy a koz- } mosz rettentő görcsökben vajúdik. Abból 4 a kontinensből, amivel most az emberi- J ség és benne a magyarság vajúdik, 4 egyelőre szintén csak a füstöket és Ián- J gokat látjuk, a morgást és harsogást hall- } juk, a recsegést és reszkatést érezzük. ' Mindez elkerülhetetlen és mindezt el } fogják bírni azok, akik a háborút elbír-' ták, amelynek a rémségei nagyobbak J voltak és tovább tartottak. A komor 4 hegytorlaszok, amelyek köztünk és aj végleges kialakulás közt á'lnak, valóban * komorak és valóban ijesztők, de egy- J egy repedésükön keresz'ül átkéklik az * ég és átzöldellik a jövendő napsütött } ve'ése. És a hegytorlaszokról ki fon de- t rülni, hogv málló káprázatok voltak, J mint a felhők — az igazsáo, valósig és 4 maradandóság az, ami mögöttük van: az' ég kékje és a mező zöldje. Erre szegez- } zük a szemünket minden förgetegben, ' ezt hozzuk közelebb szuggesztív vággyal } és azt vágjuk az arcába minden ijesztő * rémnek: hiszek az emberben. 1918. december 25. »