Délmagyarország, 1958. szeptember (14. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-28 / 229. szám

Vasárnap, 1958. szept. 29. 4 • —— r«- W J r ^szegedi /s z e p szo Megszoktuk mór az utóbbi hónapokban, hogy a Tiszatájat úgy kapjuk, mint a magyar irodalom elismert, jó, színes, tartalmas havi folyóiratát Szegeden. Különösen irodalomkritikai, .irodalompolitikai elvi állásfoglalásaiban tűnt ki ez a nagy jövöjú folyóirat. Ezt a határozottságot éppen akkor mutatta, amikor erre a legnagyobb szükség volt. Ez év áprilisától kezdve a megjelent példányszámok általánosan és egyenletesen javuló tendenciáról tanúskodtak. És most, a szeptemberi szám éppen azért hatott rosszabbul, mint ahogyan a lap szerkesztői gondolnák. Az olvasók mást kaptak, mint amit vártak. Milyen észrevételek hangzanak el az olvasók részéről? A múlt vasárnap már szóvá tettük, hogy a közölt Tömörkény-novella — „A jelszó* — nem számítható elfelejtett Tömörkény-írásnak, mint ahogyan az nem helytálló megjegyzéssel a Tiszatájban megjelent. Irodalommal foglalkozó olvasók eddig négyen jelezték ezt a tényt szerkesztőségünkhöz írott levelekben. A másik észrevétel, amely az előzőnél sokkal lényegesebb kérdésre mutat rá, egyben sokkal szélesebb körből is hangzik el. A Tiszatáj múlt hónapokban megjelent számai igen határozott hangvétellel foglaltak állást a szocialista társadalomban vallott irodalmi irányzat, a szocialista realizmus mellett. Ettől az irodalmi irányzattól idegen irodalmi hajtásokat holyesen bírált a lap. A „népiesek—kel folytatott vitában is egészséges marxista álláspontot képviselt. Ezek után a legtermészetesebb lett volna, hogy a többi lapokhoz hasonlóan állást foglaljon az MSZMP művelődéspolitikáját meghatározó irányelvek mellett. Nemcsak azért, mert ez a pártokmány a vártnál is nagybbb visszhangot váltott ki az országban, hanem az olvasók szerették volna tudni a Tiszatáj szerkesztőségének véleményét a párt művelődéspolitikájának irányelvével kapcsolatosan. S egy ilyen nagytekintélyű irodalmi folyóirat szerkesztőségének a gondatlan szerkesztés, ^őaLálhaiig uhii, kői főt ciepres a zió Megjegyzések a Tiszatáj szeptemberi számának néhány verséhez vagy egyéb okok miatti hallgatása sok mende-mondának lehet a szükségtelen forrása. Nekünk nincs okunk kételkedni az állásfoglalás mikéntjében. de a szegedi lakosság egy hányada nem hanyag szerkesztést, hanem valami egészen más dolgot képzel a hallgatás mögött. Ezt a hallgatást még kellemetlenebbé teszi a Benczés András neve alatt megjelent öt vers, helyesebben közülük sorrendben az utolsó kettő. Nem akarunk formai vitát is kezdeményezni, bár nem ártana e versekről vitatkozni, mert az érthetőség elvét hágja át a kifejezésben eszközök modernista irányzata. (Ezért a versek egynémelyik strófáját csak szakavatott irodalmi tanárok értik meg. Ilyenformán talán helyesebb lenne, ha e verselök egymás között stencilen terjesztenék „az efféle modernista irányzatot*, s az irodalomra vágyó olvasónak közérthető verseket írnának.) De tréfát félre téve, ezek a versek alaphangulatukat, végkicsengésüket tekintve, dekadenciát, nihilt, egyéni pesszimizmust árasztanak. S ezek a fogalmak nem tartoznak az irodalom szocialita realizmusának tárgyköréibe. Vegyünk közelebbről egy verset, a „Kötéltáncos« címűt. Ez a vers fejezi ki a legplasztikusabban a költő lelki depresszióját, életuntságát, kimenekülési vágyát ebből a társadalomból. „Nyomorult Izeket zabál[tam S mivel szolgáltak ittam a [csalók italát Jaj dc ronda nappalok* Prózai nyelvre fordítva mit mond e néhány sor? Eletundort, olyanokkal való barátkozást, akik csalók, akár társadalmi, akár politikai értelemben, elvágyódást e ronda nappalokból, melyben csalók lébolnak. Még világosabb kifejezést nyer ez a lelki defektus ugyanebben a versben: „öld meg gyarlóságaimat A megalkuvást is Amely az ajtóhoz vitt ahol [bekopogtam* Kivel alkudott meg az egyéni lelki krízisével küzdő szakasza mondja meg szá-E munkra: „Adj egyensúlyt nekem A holnap kötelén biztosans [haladjak át|| Ments meg a kötéltáncosgj [szégyenétől^ Aki mutatvány közben le-g [esik*)f Azok a kötéltáncosok,H akik a munkáshatalom és ag régi rend eszmevilágának^ összekötő kötelén táncolnak,g| jobb, ha minél előbb lees-s nek. Nekik is jobb és a nép-g köztársaságnak is jobb. Merts a kötéltáncosok a nihil és ag cinizmus terjesztői a mi tár-?? Mindenben az embert keresem Az éjjel gyorsan növő fákkal álmodtam, és láttam korán meghalt Nagyapára súlyos nyaraktól összeaszott testet. A gyorsan növő fák csak az ő szcmcig nőttek, és körültáncolták a temetőt, ahol nyugszik, és megölelték a tömegsírokat, ahova társait eltemették. köl.tó,?.. A Proletárhatalom- sadalmunkban. És kötéltán-1 Emberek voltak, fekete és szőke kevés beszédű parasztok. hajú. mai kötött valamiféle alkut? Mert nem másnak az ajtaján kopogott be: a népköztársaság ajtaján zörgetett, S nem akármikor, hanem 1958. szeptemberében. Még világosabb a következő sor: „Asztalhoz is ültem valaki[vei akit nem becsülök* cuk inkább szellemi vitus-= táncnak és lelki önsanyarga-H tásnak nevezhető. Nem vitatkozunk azon,|| hogy a költő éppen úgy —1| mint minden ember — lelki= válságba juthat személyes, gj egyéni életében. De egyg depressziós pszichológiával^ küszködő egyén kínlódásagí Kivel ült asztalhoz? Nem nem kerülhet a szocialista-= a kapitalistával, nem a nagy- realista irodalom megterem-W birtokossal, nem a horthys- téséért az élvonalban har-§| ta-rendszer közigazgatási coió irodalmi folyóiratba.^ személyiségeivel, hanem e Ebben nem a szerző a hibás, hatalom, a proletárhatalom hanem a szerkesztő, képviselőivel ült egy- asztal- A kuJturált munkasolvasó_! hoz. És ez utóbbiakat nem nak & életünk optimizmust| keltő eredményein munkál-^ kodó értelmiségünknek nin-s csen szüksége halálhangula-s tű, nihilizmust árasztó ver-g sekre. (S. J.) = becsüli? A nihil kommentár nélküli kifejezését a „Kötéltáncos* című vers utolsó Ahogy a földet a sírba dobták hallottam hangját, engem hívott tanúnak, vörös pecsétnek életére, átoknak és vigasztaló simogatásnak; pedig még nem is éltem. Nagyanyám is elment, csendben utána, úgy, ahogy élt, csak melegfényű szeméből hagyott egy sugarat. £n ittmaradtam, átoknak és simogatásnak, vörös pecsétnek életünkön. S igaz szavú énekekkel keresem az embert a fényben és a gyorsan növő világ forgatagában. BORBÉLY GÁBOR VERS AZ OTTHONRÓL Szertefutott a ház, a duruzsoló reggel ajtót nyitott és könnyű kedvvel röppentek szét fürge szárnyakon tettre buzduló madárkáim. Az elnémult fészekben sürgölődöm, befon a csend, az óriáspök, behálózni nem rest, dolgok és gondok közt motozok, gondolatszálakból szövök, fonok színes háziszőttest, jókedv olajozza a gépet s ha elmém elmélyedésbe réved, már érzem a lét lendítő kerekét, íróasztalomon félig irt papírok, eszmék fényében úszik a szoba, kitárulva a nagyvilágot kárpitozza négy hófehér fala s míg benn csendben harcolok a szürkítő por ellen — titokzatos szálak kőtáblákon, távolokon át sugározzák, dobogják felém messzi csodák sejtett ritmusát. Meleg a tűzhely, pirul a rántás, lobogva forr már gyöngy-levesem, gyúrom a tésztám, mormolom versem, lelkemmel sózom, fűszerezem, citrom és fahéj ontja illatát, izek csordulnak a kis csuporban, igy érlelem az életaromát pezsgőn, tüzesen, mint zamat a borban. Terítve már a patyolat asztal, éhes népemnek fő az ebéd, lesz meleg étel, csók, ölelés az élményekről tömérdek mesék. Bútorok, tárgyak már kristályban állnak, fodros, csiklandós gőzpárák szállnak terjengve a lakásban szerteszét. Szívek millióiból három fonódik körém színarany fonálon, azon szállingóz esténként haza mélységek és csillagzatok között a nyüzsgő világ-hangyaboly zajában egybeforrt közösségem, kis családom, e házhoz, hazánkhoz, mely munka és cél, szépítő varázs, napfényes köznap, sors és hivatás. (Otthonok összessége, repes szívem érte, emberiség, kultúra otthona, puha fészke ...) GÖNCZI KLÁRA Si-king: Dalok könyve (Európa). Kb. 448 oldal. Mint egy-egy finom' keleti tusrajz, olyanok a Si-king, a sokszáz éves kínai daloskönyv versei. Boldog asszonyok érlelik meg bennük uruk szépségét, elhagyott szerelmesek panaszolják sorsukat, névtelen katonák jajgatják el bánatukat, ismeretlen dalnokok foglalják versbe intelmeiket, krónikás hűséggel hagyják az utókorra egyegy nevezetes hadjárat eseményeit. A kínai költészetnek ez az első nagy írásos emléke. Századokon át merítettek belőle ihletet a Kínai irodalom nagy klasszikusai. I. felvonás, 1. kép. Szin: A tsz tulajdonában levő kastély sivár, kopott terme. Jobbról régimódi, hajlított vasrácsű ablak, láthatóan vastag falba építve. Balról magasra szerelt kilinccsel, kétszárnyú, szúette ajtó. A szoba üres, kintről a falépcső felől dobogó lábak zaja, — egyre erősödik, az öreg Czirákinak. a tsz párttitkárának nyögése és káromkodása is beszűrődik. Kinyílik az ajtó, Anna löki be az egyik szárnyát, Péter, a rendőrörmester és Elek hozza „gólya viszi a fiát* pozitúrában az öreg C2iirákit Cziráki: A lábamra vigyázzatok, azt a keserves hétszentségit. Péter: Hamar, hamar, (Leteszik az öreget.) Gyere, Elek, hordjuk fel azt a pár bútort is. Még jönni talál valaki. Cziráki: Ki a fene? Hisz sötét van. Péter: Sötét! Megmondtam magának, Ferenc bátyám, feküdjön a szekér aljába, de nem akart. Nagyon néztek pedig, mikor az alvégen jöttünk. Cziráki: Hát nézzenek! Engem nem először akarnak agyonverni, öcsém. Geráné: (Sopánkodva): Istenem, istenem, ezt kellett nekem megérni kenddel: menekülni a saját tanyánkról, mint a gonosztévők. Cziráki: Hallgass. Geráné: Hallgass, ezt tudja kend. Akkor ment el az én eszem, mikor kenddel összeköltöztem. Kellett nekem, ilyen bölcs politikus! Ahelyett, hogy élnénk, mint más rendes ember. Engem is csak biztat évek óta, dc tisztességesen, pap előtt megesküdni, olyan nincs. Inkább világcsúfjára... Hát, itt az eredménye a nagy politizálásnak. Mindünket agyonvernek. Cziráki: Akkor agyonvernek. De ennek vége lesz egyszer. Geráné: Vége? Mert maga úgy akarja? Hisz, kushad az egész falu. Nem kell más, DER ENDRE: Lápon (Drámarészlet) csakhogy meglássák, a lába meg van lőve, meg megtudják, hogy a karhatalmat sürgette Gyulán — aztán válogathatja kend a fát, amelyikre felkötik. Cziráki: Miért? Amiért reggel óta itt van ez a pesti csürhe? Egy kótyagos lány vezeti őket? Geráné: Aki a maga fiának a . .. Cziráki: Senkije nem volt az ón fiam! Megveszett fehér. Ismerem a fajtáját még tizenkilencből. Lejár ezeknek az ideje még hamar. Péter: Hallgasson már, az isten áldja meg. Addig ordít, míg ránk csődíti őket. Cziráki: Csak jöjjenek. Találkoztam én már a Tisza gróffal is. Péter: Könnyű magának, innen az ágyról. Tudja, mit csináltak Pesten azzal. akin egyenruha volt? (Mutatja az akasztást.) Maradjon veszteg, várja ki a végét. Igaza van Janinak, ezt a kastélyt legalább védeni lehet. Itt van a rendőrörs is szemben — tán kitartunk, amíg valami segítség jön. Cziráki: Segítség. Csak arra vártok? Jani is ott ül az őrsön, és a hónalját vakarja. Gyáva népség. Csak a lábam ne lenne meglőve. Péter: No, nekem menni kell. (Annához.) Tartsa itthon az öreget, Annus, Még mindünket bajba kever. Én megyek az őrsre. Isten áldja. (El.) Anna: (Sóhajtozik): Istenem, jóatyám. de nagyon megpróbálsz bennünket... Csak itthon lenne Feri. Geránét No, maid éppen F«ri fog neked hazajönni a biztonságból. Jó annak most Csehszlovákia. Cziráki: Feri tudja, hol a helye. Neki az a feladata, hogy a padban üljön és tanuljon. Geráné: (Gúnyosan): Mindig is tudta a kötelességit. (Elek behozza a Feri által festett Editportrét. Anna átveszi, megfordítja, gyorsan el akarja suvasztani.) Cziráki: Az meg mi? A kútágast nem hoztátok? Anna: (Elpirul.) Egy kép. Feri festette. Cziráki: Mi az istennek azt idecipelni? Anna: Ki tudja, mit csinálnak a házunkkal? Feri örülni fog, ha nem esik benne kár. Cziráki: De nagy becsben tartod. Hadd lám, melyik az? Anna: (Zavartan.) Hal. .. Kép. Az egyik kép. Cziráki: Mutasd, csak, hé. Anna: (Félve megmutatja a képet, a nézők még nem látják, csak az öreg. Hosszú csend.) Cziráki: (Halkan.) Épp ezt az egyet tudtad kiválasztani? Anna: (Nagy zavarban.) Hát. .. Tudja, Ferenc bácsi, hogy Feri hogyan szerette... ezt a képet. Cziráki: Épp ezt kellett kiválasztani? Anna: Ez a legkedvesebb képje. Cziráki: . . .Éppen ezt az egyet? Geráné: Hadd lám, miféle kép az? Bekerül a képbe a festmény, Editet, a Pestről leszivárgott „nemzetőrök« parancs• nokát ábrázolja, de valahol még befejezetlen; fehér folt van rajta. A sarkába dugva Feri levelezőlap-nagyságú képe.) Geráné: (Maga elé, megdöbbenve.) Te jó isten .,. Cziráki: (Halkan.) Dobd ki. Anna: (Halkan, de határozottan.) Nem. Cziráki: Azt mondtam, dobd ki. Anna: Nem. Cziráki: (Feláll az ágyról, odabiceg, leveszi sarkából a fényképet, lefekszik, a fal felé fordul. (Tompán.): Hát akkor tett ahová akarod. (Csend; senki se mozdul.) Geráné: (Toporogva.) Ejnye, Ferenc, hat mégiscsak... (A képre bök.) Ö csinált embert Feriből. Anna: Amikor itt éltek a faluban, mégiscsak ő fedezte fel a tehetségét. Geráné: Nélküle Feri még most is a tehén farát vakarhatná. Anna: Ö vette rá, hogy a főiskolára menjen. (Csend.) Elek: (Az ablaknál.) Nézze csak, Margit néném, ki az ott, a rendőrőrs ablakában? Geráné: (Odamegy.) Nem látom. Alig világít ez a lámpa ... Péter lesz az. Vagy a Janink. Anna: (Odamegy.) Nem az, anyám. Nem falunkbéli. Nincs is egyenruha rajta. Cziráki (Felül az ágyon.) Hát akkor kicsoda? Geráné: (Fejéhez kap. Felsikolt.) Jeszszusom! A pestiek... Istenem, ne hagyj el! Cziráki: Nyughass, hé! Geráné: (Magánkívül.) Hát nem érti?! Elfoglalták a rendőrséget!... (Az ablakpárkányra borul. Zokog.) Janikám!... Kisfiam!... (Függöny.)