Délmagyarország, 1958. augusztus (14. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-24 / 199. szám

7 Vasárnap, 1958. augusztus 17. STsTegIdT^sFép?' szó r!5> P rw SEG Vem Yuan-ssan kínai író elbeszélése JÁa/ahányszor befizeterri a tagdíjamat es elnézem, mint írja be a titkár az összegei nevem mellé, akaratlanul is eszembe jut az 1934. év ősze és ilyenkor gyorsabban dobog a szívem. t A kínai Vörös Hadsereg Fushin-Muanc1 i'ig-Shansi halárkörzetben összpontosított seregei három részre oszlottak az egyik északnak indult a „japánok elleni v Ifiderttó hadoszlop* kötelékében, a másik cpiilisbau ugyancsak elhagyta a körzetet c,. a felszabadító hadsereg zömé el egyesülte. iiagy támadásra készült; a harma dik — a mi kis szakaszunk — az ellenség vonalai mögött maradt. A fehérek áduz »büntető expedíciót« szerveztek ellenünk. Az erők egyenlőtlenek 'voltak és mi viszs^avonvltunk a hegyekbe, ahonnan — kihasználva minden kínálkozó alkalmat — szüntelenül érzékeny csapásokat mértünk az ellenségre Ok azonban rájöttek, hogy a környékbeli falvak parasztjai támogatnak bennünket s úgy vélték, hogy mindaddig nem morzsolhatnak fel, amig lehetetlenné nem teszik ezt az összeköttetést. Ennek következtében végrehajtották a -telepek átköltöztetése és a falvak egyesítése- néven ismert műveletet. A hegylábaknál elterülő kis falvak lakosságát áttelepítették a síkságon fekvő nagyobb falvakba. Az ellenség elgondolása sikeresnek mutatkozott — összeköttetésünk a falvak lakosságával megszakadt. A harc folytatásának érdekében mindent elölről kellett kezdenünk. A, szakaszban komor hangulat uralkodott — nemcsak azért, mert az élet napról-napra nehezebb lett; ennél sokkal nyomasztóbban hatott az, hogy elszigetelve tétlenségre voltunk kárhoztatva. És éppen ekkor, amikor annyira szenvedtem a kényszerű veszteglés miatt, váratlanul hivatott biztosunk, Vei Tse elvtárs. — Le fogsz menni a völgybe — mondta és helyreállítod az összeköttetést az egyesitett falvak pártszervezeteivel. Egy Huan-sing nevű asszonyt kell felkeresned: becsületes, megbízható elvtárs, 1931 óta párttag. Férje 1932 óta harcol a Vörös Hadseregben. Huan-sing faluját is felégették és most a völgyben él. Elmégy hozzá és közlöd vele a kerületi bizottság utasítását: rendkívül fontos, hogy rögtön munkához fogjanak. Ne feledd — mondta még búcsúzáskor — a fülcimpáján anyajegy van! fi^ falura mély homály borult. A borongó csendet csak néha zavarta meg a kuomtntang katonák hangos kiáltása. Az ellenség abban a hitben élt, hogy a falvak „egyesítése* révén sikerült a népet leigázni és arra kényszeríteni, hogy ne harcoljon tovább. Viszont én tudtam, hogy a látszólag kihalt faluban mélyen elrejtett szikrák parázslanak, amelyek bármikor lángra lobbanhatnak. Meg-megállva, fülelve sompolyogtam a? ellenség által megszállt falu utcáin. Végül is megszámláltam a keletről fekvő tizenhetedik házat és az ajtóhoz lopóztam. Kopogtam. — a megbeszélt jel szerint — kétszer. aztán egyszer, majd háromszor. Lépéseket hallattam és az ajtó kinyílt. Nem láttam, ki nyitott ajtót és belépve a viskóba, akaratlanul is visszahőköltem: hárman voltak ott — két asszony és egy öregember. Ugy tettek, mintha senki sem lépett volna be: egy kosár fölé hajolva, továbbra is válogatták a zöldségféléket. Vajon a két asszony közül melyik Huan-sing? Kockázatos helyzet volt — ha tévedek, nemcsak az én életem kerül veszélybe, hanem az egész szervezetet is pusztulásba sodorhatom. Pillanatnyi zavar után feltaláltam magamat. — Bocsánat, úgy látszik, tévedtem ... *— mondtam. A csel jónak bizonyult: mindhárman feltekintettek és az egyik asszony fülcimpáján észrevettem a kis, sötétbarna anyajegyet. — Hát nem ismersz meg, Huan-sing? — kérdeztem vidáman. — Li, a fivéred üzenetet küld neked. — Férjem, Lu-csin, elment munkát keresni — mondta az asszony (ez volt a megbeszélt válasz), majd úgy nevetett rám, mint régi ismerősére, felkelt a padról és a másik kettőhöz fordult: — Hát vigyétek a zöldségeteket, a sót pedig később osztjuk el. uan-sing kikísérte őket — nyilván azért, hogy széjjelnézzcn a ház környékén. Ezalatt én — a felderítő szeméttel — terepszemlét tartottam. A bambuszból és agyagból összetákolt viskó egyik sarkában három kövön állt a kormos agyagfazék; ebben főzött Huan-sing. Fent, közvetlenül a mennyezet alatt egynéhány deszkácskából összeeszkábált polc, azon szegényes háztartási tárgyak és egy nyaláb cukornád. A fal mellett, rizs-szalmából készült fekhelyen, szuszogva, csendesen aludt egy kisgyerek — nyilván Huansing kislánya. Alighogy mindezt szemügyre vettem, Huan-sing visszatért, becsukta az ajtót, beárnyékolta a lámpát és leült velem szembe. — Ne nyugtalankodj — kezdte —, ezek az emberek a mieink, nemrég állítottuk velük helyre az összeköttetést. Egyébként — a sarokra mutatott — ott egy rés van; ha újra jössz; legelőször onnan nézz be, hogy elkerülj minden váratlan meglepetést. Huan-sing mintegy harminc éves volt. Csomóba kötött rövid haja arra a dicső időre emlékeztetett, amikor lányok és asszonyok rövidre vágták hajukat és a felszabadító hadseregbe jelentkeztek. Sovány arcát megszépítette élénk, bátor tekintete. — Tudod — mondta —, ha az ember elveszíti az összeköttetést a párttal, olyan, mint a papírsárkány, amelyen elvágták a madzagot. Nagy szerencsétlenség ez1 Azt hiszed, nem látjuk, mily nehéz nepünknek, hadseregünknek? Tudtuk, hogy harcolnunk kell, de nem tudtuk, miképpen tegyük, mert megszakadt veletek az összeköttetés. Most másként lesz! Amikor Vei Tse útnak indított, azt is a lelkemre kötötte, hogy öntsek lelket az elhagyatott asszonyokba, serkentsem; most tisztában voltam vele, hogy Huansing nem torpan meg a nehézségek előtt és hogy nem szorul vigaszra. De alighogy belekezdtem a kerületi bizottság utasításainak elmondásába, az asszony hirtelen félbeszakított. — Látod, mily izgatott vagyok... — mondta. — Megfeledkeztem, hogy minden bizonnyal éhes vagy. — Az agyagfazékból kivett két kis batata-lepényt és főzeléket, azután a kancsóból egy sózott retket. — Amióta ezek a fehér ördögök ide költöztettek, semmit sem tudtunk nektek küldeni — szólt elkeseredetten. — Elképzelem, hogy kínlódtok a hegyekben! Nem is vendégelhetlek meg rendesen, meg kell elégedned azzal, ami van. gész éjjel gyalogoltam, fáradt és éhes voltam, nem kérettem magamat. A hegyekben már azt is elfelejtettük, milyen a só íze és a sózott retek láttán még éhesebb lettem. Nekiestem — és közben eszembe jutott fáradt, éhes bajtársaim sovány arca ott fenn, a hegyekben ... Evés közben elmondtam a kerületi bizottság utasításait. — Igaza van Vei elvtársnak — szólt Huan-sing, aki időről időre kérdéseket intézett hozzám, néha fejbólin1ássál jelezte, hogy megérti a mondottakat. — Súlyos megpróbáltatások várnak ránk, de mi mindenre elkészültünk.., hiszen 1929 óta szakadatlanul harcolunk. Még sokáig beszélgettünk volna, de a kakas virradatot jelzett; indulnom kellett —, mielőtt még a hajnali köd eloszlik. Az ajtónál Huan-sing megállott. Lehajolva, hirtelen felfejtette ruhája bélését, kis papír borítékot szedett elő és kinyitotta. Régi, kopott pártigazolványt vett ki, a sarló és kalapács jól látszott rajta. Huan-sing kinyitotta az igazolványt — két papírpénz volt benne. — Amikor kislányom apja harcba indult, ezt itthagyta. A „falvak egyesítése* óta már hónapok teltek el és eddig nem volt alkalmam a tagdíjamat befizetni. Cn nem hiszem et... Én nem hiszem el, soha nem hiszem el [már, hogy ölni akarhat az emberi ész. A gyilkos időszak a vége felé jár — liisz élni akarsz te, ha küzdeni mész, nem kell soha néked a fegyver, a bomba, ha életed ellen senkise tör, úgy nézel a titkos erőre — atomra, mint mely csak a néma vadont veri föl. hogy ott is az élet kórusa rengjen, hogy nőjön az ég fele ott is a gyár s mely meglapul eddig a pusztai [csendben — most visszariadjon a lomha halál! Hát nem hiszem el, soha nem hiszem el [mór, hogy ölni akarjon az emberi kar s nem várva meg azt, hogy a gond köde [felszáll. van ki nem élni, de halni akar. Hát nem hiszem el, mert én is az ember büszke nevével a homlokomon lépek a földre s igaz szerelemmel csüngök a mán meg a holnapokon. Akkor se felejtem a hajnali fényt el, ha éjszaka néz be az ablakon át s előttem az új kor gyermeke lépdel, kit erre nevelnek az édesanyák ... GURSZKY ISTVÁN Add ezt Vei elvtársnak.., sok kicsi sokra megy. Mit tegyek? Erre nem kaptam megbízatást, ezenfelül pedig láttam, hogy itt nagy a nincstelenség. — Nincs utasításom arra, hogy a tagdíjakat beszedjem — mondtam lágyan. — Tarts meg a pénzt. De Huan-sing a maga módján fogta fel válaszomat. — Igazad van — mondta. — Ma mást, hasznosabbat kell adni a pénz helyébe. Nyilván nem hitte ekkor, és ki is sejthette volna, hogy minden éppen úgy fog történni, ahogy ő gondolta ... Már két héttel régebben voltam ismét a hegyekben. Ügy hírlett, hogy az ellenségnek komoly gondot okoz a nép ellenállása. Ezért árulókat csempésztek be a pártszervezetekbe, amelyeket egyes falvakban súlyos veszteségek értek. Üjra azt a feladatot kaptam, hogy keressem fel Huan-singet. ost nem kopogtam viskója ajtaján, hanem benéztem a résen. Huansing dolgozott. A padlón rakásokban halmozódott a sózott zöldségféle: káposzta, retek, bab. Ott állt a törött kancsó is, amelyből a múltkor kivette a retket. Az asszony rendezgette és egy nagy kosárba helyezte a zöldséget. Közben kislányához beszélt: »Anyád eladja majd ezt a zöldségét és nagy pogácsát vesz neked, mindenfélét vesz neked .,. csak most ne kérj semmit anyádtól!" A kislány éhes tekintete az egyik rakásról a másikra ugrándozott; nem is hallotta azt, amit anyja mondott és szoknyáját rángatva, enni kért. Azután sovány kezével hirtelen belenyúlt a kancsóban lévő sós lébe és mohon szopta kis ujját. De az éhség annyira marcangolta a gyereket, hogy elkapott egy szál zöldbabot és szájához emelte; anyja kiszakította a kezéből és visszadobta a kosárba. A kislány oly hangosan és vigasztalanul sírta el magát, hogy úgy éreztem, mintha engem fojtogatnának. — Huan-sing, miért bántod a gyereket? — kérdeztem, berohanva. — Mtnek ezt a zöldséget eladni? Hagyd inkább, hadd egye meg a gyerek. — Ejnye, te nagy bölcs... — sóhajtott az asszony, reám vetve megkínzott tekintetét. — Hát tényleg azt hiszed, hogy eladom, most, amikor a sózott zöldség az aranynál is értékesebb? Nektek készítettük ... ez lesz a mi párttagsági díjunk. Tudjuk, hogy kínlódtok a hegyek között só nélkül és alig vártuk, hogy már jöjj el ezért a zöldségért A kislányra néztem: nem sírt többé, de még mindig reménykedve nézett a kosárra. — Inkább ne egyek tíz napig, semhogy a gyerek éhezzék... — kiáltottam és maroknyi zöldséget adtam a kislánynak. Ekkor gyors léptek közeledtek. — Nyisd ki, gyorsan nyisd ki az ajtót! — és az a fiatal asszony jött be, akit első látogatásom alkalmával itt találtam. — Hírét vettük — mondta lihegve —, hogy rögtön házkutatás kezdődik az egész faluban. Rohanok a többieket is értesíteni — és már is eltűnt. AUGUSZTUS Bugyolló csöcsén csurran az árny, búvik a nap a ládafián, tejecske csordul, Bodri komordul, gazdalesőn pilledve padmolyán. Nagyhasú csupor parázsra ül. csiklandós szagot fújva körül, konyha falára izzad a pára, fortyog a zsír a fazék fenekén. Bubolyás csibe pityegi: kotty! óbégat rá a güge poronty, kandi menyecske dúdol repesve, szívében perdül táncra az este. Battyog már kacsalábon a hold s a földre pihés álmokat bont, gyűlik a boglya, tele saroglya, arany pitykével beporhált az út. Estelit kondul hívó harang, villog a végről horkanó hang, toppan az ember ölelő kedvvel, surrog a csók patyolat nyoszolyán. GÖNCZI KLÁRA — Ég veled, Huan-sing! — kiáltottam és az ajtó felé rohantam, de az asszony megragadta a karomat. — Hová mégy? Azt hiszed, keresztülbújsz az ellenséges abroncson, amelyen. még a szél sem tud áthatolni?! Itt fog« lak elrejteni. — Nem ... nem teszlek ki ily nagy ve* szélynek, Huan-sing. Áttörök az abroncsukon. Huan-sing arca hirtelen határozottan szigorú lett, hangja ércesen csengett. — A párt rendje szerint te itt fegyelemben köteles vagy alávetni magadat az én rendelkezéseimnek: amit mondok, az itt pártutasítás. — A padlásra mutatott. — Olt bújj meg és ne mozdulj, bármi is történjék ... az én felelősségemre. tó zó nélkül engedelmeskedtem. Kir.i már megkezdődött a lótás-futás, nehéz katonai léptek visszhangzottak, s a kiabálás mind közelebb ért. Én a padlásról, a deszkák közötti réseken keresztül kémlelve láttam Huan-singet, amint gyorsan befedte szalmával a kosarat, magahoz ölelte, megcsókolta kislányát, majd felnézett felém. — Elvtárs, nem biztos, hogy sikerül becsapnunk az ellenséget, de bármi is történjék, tudd meg: a faiunk pártszervezete megmarad és folytatni fogja a harcot. Lépjetek érintkezésbe Hu Mei-innel, azzal az asszonnyal, aki az előbb itt volt; a falu nyugati részén lakik, észak felé a negyedik házban, küszöbe előtt nagy fügefa nő... Igyekezz a zöldséget elvinni... az a mi közös párttagsági díjunk. — Ezután lágy, meleg lett a hangja. — A kislányt ne hagyd itt; ha lehet, vidd magaddal a hegyekbe, vagy küldjed valahova, és amikor a hadseregünk visszatér, add őt oda Lu Csinju elvtársnak. — Az izgalomtól fojtott hangon folytatta: — Á pártigazolványomat vidd magaddal a bankjeggyel, már csak egy van benne, a másikat sóra adtam ki. Mindezt az agyagfazékban találod meg... jól jegyezd meg, ne felejtsd el! Cipők dobogása hallatszott a ház előtt, majd durva káromkodás. Huan-sing még szorosabban ölelte magához kislányát és az ajtó felé fordult; arca nyugodt maradt akkor is, amikor az ajtó recsegett a puskatus ütéseitől. Odament és kinyitotta. Négy katona rohant be. — Hol az ember a hegyekből? — Nem tudom. ezdődött a házkutatás, amely nem tartott sokáig — hisz kicsiny volt a viskó. Már-már feladták a reményt, amikor egyikük észrevette a kosarat és beleje rúgva felborította. A zöldség kiszóródott. A katonák szuronyaikkal szurkálni kezdték a kosarat, mintha legalább is abban lenne valaki. — Hogyan kerül hozzád ez a zöldség? — kérdezte az egyik, nyilván altiszt. — Az enyém. — A tiéd? Es ennyi? Nem a hegyekbe akartad küldeni? Beszélj! Huan-sing nem válaszolt. — Kutassátok át a padlást! — parancsolta az altiszt. Huan-sing kétségbeesve rohant az ajtóhoz és kikiáltott: — Elvtárs, menekülj nyugat felé! Két katona kirohant a viskóból, nyugat felé. A másik kettő megragadta Huan-singet; kifelé vezették. Hát tűrhettem én. hogy ez a nagyszerű asszony miattam áldozza fel életét? Már le akartam rohanni, amikor láttam, hogy Huan-sing tágranyitott szemmel fordul a félelemtől szinte elalélt kislányához és lassan, tagolva mondja: — Kislányom, engedelmeskedned kell édesanyádnak! Különösen hangsúlyozta azt, hogy "engedelmeskedned" és „édesanyádnak*. Megértettem: ez nekem szólt és azt jelentette: „Engedelmeskedj a pártszervezetnek*. Ezek voltak utolsó szavai; ezután elvezették a katonák, fii) mikor minden lecsendesedett, megnyugtattam a síró kislányt, összeszedtem a besózott zöldséget és megtaláltam az agyagfazékban Huan-sing elvtársnő pártigazolványát és a bankjegyet.. • Éjszaka aztán az egyik kosárba helyeztem a kislányt, a másikba a zöldséget, és elindultam a hegyekbe. Ott átadtam a kislányt Vei elvtársnak, akinek mindent elmeséltem. Vei fellapozta az igazolványt és ott, ahol a tagsági díj lefizetését jegyzik be. olvashatóan írta: "1934. október 21-én Huan-sing elvtársnő párttagsági dija fejében lefizetett...« Nem fejezte be. keze az ecsettel megmerevedett, arca megkeményedett. Sokáig bámult az előtte fekvő pártigazolványra és sokáig simogatta a mellette álló kislány fejét. Azután kivette zsebkendőjét, a fű harmatával megnedvesítette és gondosan letörölte a gyerek arcáról a könnyek nyomait. Huan-sing neve mellé Vei elvtárs nem jegyezte be a párttagsági díj összegét. Azt nem lehet számokkal kifejezni. BACSKI ANNA fordítása