Délmagyarország, 1958. július (14. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-06 / 158. szám

Vasárnap, 1958. július 8. SZEGEDi SZÉP SZO m r f r B a H \ / r r / ! j Forradalmunk a banyakban, kitin, a földeken, üzemben, utcán, a Parlamentben újul, pezsdül, virágba szökken verejtékünkben izmosodva győzelmes álmunk forradalma. Forradalom, tiéd a dalom. Ha pörlekedek öklöddel ütök, értetek küzdök kacagó arcok, csüggeteg arcok, aldozatok. Győzni fogunk, ha összéfogunk, fel, ' magasra vörös lobogónkf Előre, harcba dübörgő évek, dübörgő rímem hirdesse fennen: téged akarunk, Tiéd a lángom, dicső proletár forradalom. *> MÖCZÁR ALBERT Weöres SándorKárolyi Amy: TARKA FORGÖ Weöres Sándor bűbájos gyermekversei az elmúlt években rendkívüli sikert arattak. Dallam- és képgazdagság, formai virtuozitás jellemzi ezeket a verseket és valami gyengéd, naiv, meseszerű szemlélet. Károlyi Amy gyermekverseiben szintén jelentőset alkotott. A Tarka forgó közös munkájuk, újabban itt verseiket tartalmazza. Piszkosszürke voilt a hajnal. Az égen mosogatórongyok foszlányai úsztak A mélyebb helyeiken még meglapult a söté<Simint részegben a rossz lelkiismeret. A kormos éjszakával füstös reggel csatázott. A pályaudvar lépcsőjének szürke betonfogán vasalt bakancs taposott. A légypiszkos körte fénye oly megtörött volt, mint a vak ember szeme. & Az utcán az első villamos csilingelt. Két rendőr ment át a csigaként búgó várótermen. Kint egy teherkocsi szaladt el árván a perron előtt. Fáradt vasutasok kis sárga pontokkal jeleztek, s valahol megzörrentek az ütközők. A söntésben sör surrant a pohárba, s habja kiült a barna bajuszokra. A padokban félrebillent fejjel aludtak az emberek. Egy néni kendőjébe takarózva hangosan horkolt. Kint éles sípszó szállt. A villamos kiürült és tovább sikongott, hajladozott, mint valami három részre szeldelt óriási hernyó. •fr IFiú és lány ment át a lámpa fénykörén, ölelkező ujjakkal. Egy trovér ember öblösét nevetett, s hívott valakit, inni egy féldecit. A lépcsőházban félszeg szavak pörögtek lefelé, mint az őszi száraz levelek. Valahol az ég keleti sarkában halvány világosság terjedt lassan el. # Az állomás előtti téren egy utcaseprő téblábolt, közécsapott a szétszórt villamosjegyeknek, s azok megrebbentek, mint az ijedt verebek. Egy tejeskocsi gurult az úton, a lovak patája ütemesen koppant. A söntésben kurjantottak egyet: •Huj az anyád ..Egy cigány megszámolta aprópénzét a sarokban. Személyvonat gördült szuszogva a hármas vágányra, aztán halkan pipázgatni kezdett. Ajtócsapkodás hallatszott, és felbömbölt a hangszóró torz hangja. Sokszoros visszhang válaszolt neki az épület zugaiból. -HA fiú meg a lány fölért a lépcsőn, s idegenül meredtek a váróterem kékes derengésébe. A cigány egy féldecit lehajtott, elégedett vigyorra húzódott az arca. A horkoló néninek légy szállott az orrára. Fölérzett, elzavarta a kellemetlenkedőt, aztán újra belesimult álmába, mely úgy fogta kőr~r PA OYA U10VA R n i rül, akár melengető kendője # A sarokban rengeteg csomagján trónoló asszony faggatott egy vasutast. A rendőrök belenézegettek az alvók arcába, zseblámpájukat szemükbe villantva. Dalfoszlány lebegett a levegőben, mint bál után a leszakadt színes papírcsík. Kinyitották a váróterem ajtaját, s az eddig ott szorongó tömeg nekilódult. Az alvók is fölriadtak, volt, aki újra leejtette a fejét, volt, aki összekapta magát és szaladt kifelé. A fiú meg a lány összenéztek, a fiú határozatlanul szólt: — Beszállás. Lehet beszálni. -ÉSA kendős öregasszonyt fölrázta a szomszédja. — Néni! Nem száll be? Az kidörzsölte szeméből az álmot, felállt, nyújtózkodott, aztán elnevette magát. — De kár, hogy felköltött engem, lelkem. Már én hazaálmodtam magam. Két diáklány rontott át a termen, vidámságuk úgy úszott utánuk, mint a koszorúslányok rózsaszín uszálya. A megafon torz géphangja beszállásra hívott. A sokcsomagos nő felsikoltott: — Hol a kisbőrönd?! A kövér ember malacvicceket mesélt és hömpölygő nevetésére feléfordultak a fejek. A mozdony lihegve a ffutástól, ráállt a szerelvényre, amin rángás futott végig. Zölden villant a kimeneteli jelző. A két rendőr átcsörtetett a tömegen. A vonaton sorra megvakultak az ablakszemek. •fr A fiú, ahogy a raktár sötét falához értek, magához rántotta a lányt, és sután megcsókolta a szája sarkát. A diáklányok elviharzott ak mellettük és pirulva, lökdösődve, vihogtak görcsös öszszefonódásukban. — Szoríts, az anyád...! — mondta az egyik mély hangon. A lány ellökte a fiút, s könny szökött szemébe. — A cigány! Az vitte el, a cigány! — kiáltotta a sokcsomagos nő. A kövér alak rámutatott és sörszagú röhögéssel kérdezte: — Mi baja? Tán a szüzességét lopták el? A vonat kerekei hosszú nyelű kalapács xilofonozott. Üjabb emberhullám lökődött át a várótermen és oszlott szét a kocsikban. # A cigány vadul káromkodott. — Hát olyan ember vagyok én? — ordította. — Nyár van Nyár van, hőség ver, poklok tüze éget és fürödni hív most a holt-Tisza, én téged, téged hívlak, micsoda igéket súgnék, de elmentél mégis haza. Ruha se kellene, változna bőröd, magadra friss cigány-szint ölténél, s mi ketten, egymást űzők, kergetőzök a vízpart méreg-zöld füveinél elnyúlnánk, s csodálná a pőreségünk sok vízben ázó sárga liliom, és hűtené, ha hűtené a vérünk csők, ölelés! — Fekszem a homokon és mintha kamasz lennék, lásd, hiába, ugrani kell a hűvös holt-Tiszába... TAKÁCS TIBOR Földművesek éneke Hajlotthátú istenek vagyunk, gerincünk a görbedő kapa, teli jászol barna tenyerünk, mellünkön meg pajkos fű virít, s mint a földet zúduló eső, homlokunkat verejték veri, jókedvünk van, hogyha sír az ég, kasza pendül, mikor nevetünk, s szavunkban is hajló búza zúg — nyár a napunk, tél az éjszakánk, s föld leszünk, ha egyszer meghalunk. RATKÖ JÓZSEF Hát én lopós vagyok?!? A forgalmista hóna alá csapva az indítótárcsát, izzadó homlokát törölgetve ment a perronon. A betonon egy targonca zörgött. — Utaft, utat! — kiabált a kezelője. A lány ezt mondta: — Aztán vigyázz magadra! # A pad alól megkerült a kisbőrönd. A sokcsomagos asszony gyorsan beszállt. — Na, ugye! Látjéiri — diadalmaskodott a cigány, de a rendőrök nem tűrték a fölényét. — Menjen, mert megzavarom! Ismerem én jól magát, már láttam valahol, hát csak vigyázzon! Elkésett utasok futottak föl a lépcsőn, furcsán ferdén dőlve a cipeléstől. # A kalauzok felemelték karjukat, sípszó szállt. — Beszállni! — kiáltották. Búcsúszavak röppentek. Az öregasszony elterpeszkedett az ülésen. — Nem szeretek menetirányba ülni... A fiú fellépett a lépcsőre. — írj, kedves. A lány bólintott, mert érezte, hogy a szavával együtt a könnye is kibuggyanna. — Semmi az az egy év —, mondta a fiú torz hangon. # A cigány köpködve fölugrott. A vonat lassan megmozdult, s dereka roppant, mintha nyúltózkodna. Felbömbölt a megafon és egy futó férfi még elérte az utolsó lépcsőt. A lány ment a vonat mellett, és nem tudott egy szót se szólni. A fiú kihajolva integetett. — Vigyázz magadra, kedves! A cigány bőgött és saját fejét öklözte, összekócolta göndör haját, s saját képmását köpködte a perron sötéttükrű üvegén. — Hát miért? Csak azért, mert cigány vagyok? A vonat futása ' felgyorsult, összefolytak a fénylő ablakok, s a váltóház tisztelgett nekik. A fiú karja még lengett egy ideig. Az öblöshangú kövér új viccet kezdett, a néni a lányóról mesélt, s a távíródrót felcincogott, mint egy kisegér. Zakatolva futott a vonat. # A lány lassan ment lefelé az utcára, s lelke úgy kongott, mint az üres lépcsőház. — Most mi lesz velem? — kérdezte magától, de senki se felelt, csak a mozdony sivított egyet valahol. # Kint már reggel lett. Tömött villamos jött, mert húsz perc múlva indult egy másik vonat. Bárdos Pál sókhoz! Ha táncra kél Ha táncra kél a könnyű szél s bódító illatok járnak akkor szeress, nagyon szeress én is vágyom te utánad. Vörösben ég a messzeség ömlik a napnak a vére majd hold ragyog, s bús csillagok ülnek az ég peremére. A mély magány dús bársonyán omlik rám csöndje az éjnek s csöpp lábakon tova oson perc-serege az időnek. Érzed szívem, hogy mindenen egy lány nevetése virágzik, s mintha a fák kiáltanák: hallod, most zongorán játszik. És táncra kél egy könnyű szél félrelibbenti az álmom minden varázs, mi lenne más ... mindig csak utánad vágyam. GÁL SÁNDOR Traven: EMBERVÁSAE A regényben már nem a jobbágyi sorban levő indiánok küzdelmes élete, hanem a mexikói "Szabad* párasztok sorsa tárul fel előttünk. Érdekes történet keretében mutatja meg a szerző, hogy miközben a diktatúra ország-világ előtt demokráciát, szabadságot, jogegyenlőséget hirdetett — ezek a szabad parasztok is menthetetlenül rabszolgákká váltak az államilag intézményesített és védett csalások és kegyetlenségek következtében. A társadalomrajz mélyül,. szélesül ebben a műben: nemcsak az emberkereskedelem módszereit tárja fel érdekesen, hanem az indiánok hagyományos kormányzási rendszerének szertartásait is; egy idegen nép gondolat- és képzeletvilágát hozza közel a magyar olváNagyolt dobbant ° SSUTXpillantottam a gazdája fején a Kárász utcában. Hej, szakasztott ilyen cserépalakú, de széleskarimájú tökfödő szerzett nekem néhány keserves órát vagy harminc esztendővel ezelőtt. Boldogult nagyanyám ígért ilyet egy derűs pillanatában és én elszorult torokkal hallgattam az ajándékozásról szóló előzetes dekrétumot. Tudtam, hogy ha ilyen valamiben jelenek az utcánkban, egekig csapó közröhej támad, hiszen a mi városnegyedünkben pontosan olyan szigorú elvek szerint öltözködtek a hozzám hasonló süvölvények és sihederek, akár Angliában, az epsomi derbyn. Csupán az az eltérés, hogy ott szürke cilinderben jártak a lordok a lóversenyre, mi pedig szürke micisapkában hordtuk szét a tejet reggelente, törölgettük a kirakatot, vagy szitáltuk a homokot a közeli vasöntödében, aszerint, hogy kinek milyen »szórakozás" jutott az iskola elvégzése után. Ilyen hirtelen támadt reminiszcenciák késztettek arra, hogy jobban szemügyre vegyem a kiskalapot, illetve tulajdonosát, azt a napbarnította arcú kis magyart, ahogy a várost gusztáló iskolástársaiból alakult menetből el-elmaradozva nézte a kirakatok tükrei mögött lévő Kárász utcai száz csodát, s olykor magát a kirakat csillogó tükrét, illetve abban a nevezetes férfiúi jelképet. Mert az láthatóan vadonatúj volt. Bizonyosan erre a régenvárt nagy szegedi kirándulásra tették fel odahaza. messze, benn a halasi homokvilágba húzódott kis tanyában a gondos anyai kezek a kerek, kun kiskobakra. A királydinnyés homokba fulladt kis iskola táján még ilyen az epsomi cilinder, mert ezt a vidéket a vasút és a köves út harminc kilométerekre kerüli el, és a divat, szt szeiyes dáma, amely eHenáUhatatA klskaletp tanul tör rá a legkisebb falura is. csak nem vállalkozott eddig arra, hogy tűsarkú cipőin odalibegjen. A Rekettyésen élő »édösapámoknak«, meg »édösanyámoknak« eszük ágában sincs a Jánoskákat és Pétöröket Halasra, Majsára kalauzolni divatbemutatóra. Úgyis rátalál az az újra, akkor is, ha suhanc korában egyedül és sokszor először megy kitapasztalni, hogy keményebb-e a benti kockaköves út, mint a szépen kanyargó, puha fűvel, ágaskodó kóróval finoman beszegélyezett ösvény odahaza a szikes tófenék szélén. A talp alól szétfolyó, süppedő homokhoz szokott lábak, a játékbolt, a könyves és töltőtollas boltok minden marasztalása ellenére is hamar végigrótták az utca aszfaltját. A rekettyési iskola harminc kisebb-nagyobb diákja hamarosan ott állt a Dugonics téren, amely új élményt hozott nekik a kicsit régiformájú, de azért vidáman csöngető villamos képében. Ahogy ugyanis az később kiderült, a harminc gyerekből eddig alig tíz ült vonaton és csak ketten láttak ilyen sárga alkalmatosságot, mint ez, amely sokkal titokzatosabbnak tűnt fel, mint az az ezüst-kék színű busz, amely Halasról a szegedi Széchenyi térig szállította őket az imént. Az én eddig el-elmaradozgató kiskalaposom, egész bizonyosan nem tartozott a vasutat megjártak közé, mert földbegyökerezetten állt és a járdáról tágranyílt szemekkel néze-nézte, hogyan megy vissza a villamos motorkocsija és áll ismét a pótkocsi etejéra, hogyan szikrázik a vezeték, amikor az átváltott lira ismét csókolódzik az ezüstös sodronnyal. A kalap is, amelyet a Kárász utcán háromszor vizsgált meg a kirakat tükrében, a nagy nézésben egészen a feje búbjáig szaladt fel. Vidám csilingelés megindult az aprócska homoki hadak felszállása és a komoly tanítói hang a járda széléről szintén felkapaszkodásra nógatta az én emberkémet is. A fiú sóvár pillantást vetett oldalra, mert valami csörömpölést hallott a motorkocsi vége felől: a kalauz épp akkor bújt elő, készen volt az összecsatolás. A kicsi láb már lépésre nyúlt volna, amikor hopp, feleszmélve a felcsúszott kalaphoz kapott és kimért mozdulattal ismét helyreigazította. Talán még a négy ujját is a homlokára tette, hogy a karima pontosan annyira legyen szöszke szemöldökétől, mint ahogyan valamikor a honvédségnél hordták a csúcsos sipkát. Hiába volt az ismételt sürgetés, őVsak akkor indult az irdatlan magasnak tűnő lépcsőknek, amikor a kalap dolga szabályosan elrendeztetett. Odabenn sikerült még lehuppannia egy szabadon hagyott pad sarkára s miközben a kocsi megindult a Tolbuhin sugárúton kifelé, szeme táguló pupillája itta, habzsolta a villamos belső világát, az olajszagú léceket a padlón, a pad kényelmes támláját, a kocsi mennyezetéről lecsüngő himbálódzó alumínium fogantyúkat, a színes plakátocskákat, az ide-oda gördülő ajtókat mind-mind. Az élmény izgalmának pírja hamvas rózsabarackká varázsolta a kis barna arcot, különösen akkor, arriikor a Kálvária téri várakozás pillanatait kihasználva a kiskalapos az első ajtóig ment és innen belülről leshette meg a motor csillogó rézfogantyúit, barna kerekét a féknek és az egész indítás, számára oly izgató pillanatát. A villamosban köz!,en a me°szokott elet. Felnőttek telepedtek és keltek fel az első kocsiba jutott vagy húsz gyerek között, megszokott mozdulattal nyújtották az ötven fillérest vagy forintot a kalauznak, az a szabványos mozdulattal csöngette le vagy indította a szerelvényt, de mindez a fiút nem érdekelte. Megbabonázottan bámult előre, a vezető széles háta felé, amely a gépek, motorok, csavarok, ismeretlen energiák fölé növő emberi akarat szobrává magasztosult előtte ... Én magam se tudom, hogy amikor a homoki kismagyarok áradata isméi szárazföldet ért a Textilművek előtt a megállónál, hogy ez a kislegény miként került le a kocsiról. Arra figyeltem csak fel, hogy ötlépésnyire áll a villamostól és minden idegszálával összpontosítottan figyeli, hogy búg fel ismét a motor és indul el újra a varázslatos gépcsoda, a dorozsmai villamos. A cserépformájú szélesedő karimás, ünnepi kiskalap meg újra ágaskodik a feje búbján, de ő vem törődik vele. keze meg se rezdül, cs~: ncznéz táguló pupillákkal. No, kiskalap neked úgy látom befellegzett! A kis gazdád előbb-utóbb felcserél, mégpedig a szürke, villamosvezetői tányérsapkával. Ha miskor nem, ma éjszaka, álmában.., NÉMETH LAJOS