Délmagyarország, 1958. július (14. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-27 / 176. szám

S ZE G E D1 ? ^S Z É P SZ Ó Gurszky István: : : ! Lázálom Hányszor mondtam ki ezt a szót: Hazam. Hányszor mondtam, hogy bennem él a nép. Hányszor mondtam, hogy minden új kazán szivem tüzével gyújtja meg szenét... Kimondtam mindig könnyedén cs könnyen, oly egyszerűnek hittem a hazát s most, liogy keserűn csordul ki a könnyem, clperclcm túle az igazát... Azt vártam, hogy e keserű percekben ezer könnylörlo kendőt küld nekem, mikor ujjam közt a toll sírva percen, megvigasztalja majd az életem ... Hazáin! — kiáltom félve, mint a gyermek. — Jöjj, segíts, halld meg — a szivem sikolt, kegyetlen, gyötrő látomások vernek: a világ egy sötét, óriási folt, baktériumok seregével telten és tépi, ragja, marja szivemet, akikről annyit, annyit énekeltem — Hazám, népem, gyertek, segítsetek: Oly néma minden. Nem jö felelet, egyedül vagyok, nincs vigasztalóm, verseim néma bábukként hevernek s megzizzennek az íróasztalon ... Es hallom, hogy a percek összefolynak, hogy majd órákként fussanak tovább és át nem érzett versek tántorognak, már-már betöltve az egész szobát. Az egyik óriás szappanbuborékként kering, szállingózik ágyam felett, majd szétpukkan s a csípős szappanos lé kajánul marja lázas szememet... A másik, mint egy pompás olajfestmény csiing a falun, színei oly kevélyek: aztán pattogni kezd az ócska festék s üres vászonról csak a semmi réved.., S a harmadik, negyedik és a többi összetákolt vers, mint kísértetek, melyekben tudtam •élni*, •halni*, •ölni*, hideg testükkel megkísértenek ... Kilép az egyik — a Hazáról írtam — a papírlapról felzizeg a vád s töltötollamból a tinta elillan, hiába fognám, nem írná tovább: •Nézd. költő (tudom azt, hogy így csúfolnak), a te hibád, ba a nyelvem dadog és senki, senki el nem olvas holnap, pác percig élek. aztán meghalok. Te inost beteg vagy. lázas, fáj a bordád es lázálmodban hívod a hazát.... Nem jo segitni. Hisz' tudod — úgy folyt át rajtad érzése, mintha egy szitát tartanának kristálypataknak gátul — épp, hogv nedves lesz, ennyi az. egész.., S te leültél, hogy verset írj galádul, bár tudtad, holnap a semmibe' vész ...« Verejtékcseppek ülnek homlokomra, a vers zizegve a szívembe vág... benéz egy felhő őszbe vegyült kontya s a megcsalt vers már vádol is tovább: "Szerelmes versed érzésekből szőtted, de a haza. nép — mit számított neked? Azt hitted — ha kell — könnyen levetkőznek és kitárjak hatalmas szívüket... és írni kezdtél, bár oly messze éltél tőlük, mint Robinson a szigeten s egy jól sikerült, csengő riin kedvéért könnyen mondottad: "Tiéd életem!* Valójában oly messze-messze voltál az életed egy kihalt puszta volt. Csendes estéken tán egy dalt hallottál, egy dalt. amelyet szövőlány dalolt és láttad azt, hogy a gyár tetejébe a vörös csillagfény feltündököl, dc porcikáid vajon érezték-e, mint teremt, alkot a munkásököl? Nem. nem érezték! Am azért leírtad, hamis tanúként csengett a szavad ... Hogy szemeidben a láz heve tikkad, most könnyezve elárulod magad .. .* A vers zizegve hull az asztalomra, a ködbe vész el vádoló szava, de lázban égő szemem elé lomha kísértő képet fest az éjszaka... A fejem zúg. s egy hajnali sziréna beszól hozzám a bezárt ablakon s hallani kezdek. — eddig süketnéma, — s érzem, amint kisimul homlokom: munkába siető fürge léptek szárnyán belopja magát szivembe hazám, ezernyi bezárt ablakot kitár rám s ömleni k<^d a fény szava nyomán; •Én itt vagyok a két kezed ügyében s várom, hogy benned szálló vers legyek s te csak botorkálsz lámpátlan sötétben, iires szavak csengését keresed ... Nézz körül, s írjál le mindent, amit látsz, (öltsd meg élettel, ruházd fel érzéssel és még akkor se remegj, ha hamiskás könnyeket esa| szemedbe az éjjel... En itt vagyok, csak érezz az eredben, szívedben s minden idegszáladon, lied vagyok, csak te találj meg engem s a legszentebb dal leszek szájadon... Egyek leszünk, de lázas éjszakában akkor se törlöm le a könnyedet, mert szeretetem boldog birtokában soha, soha nem lesz könnyes szemed .. .* A látomás elül. Felkél a hajnal. En is kelek, leirom álmomat. A szomszéd gyárban óriás robajjal indul az új nap. mint a gyorsvonat... /WHWHtlHHHHtlllHDlHWlKKlHHHHHXHHMÍ j ^A nyakkendős ember t) J-^örtyu esp oíc Sándor Kálmán: A legsoványabb tehén esztendeje A

lovak jóízűen ropogtatták a friss szénát, s időközönként nagyot csaptak farkukkal a szemtelenkedő legyekre. Forrón tűzött a júliusi nap. s így jól esett a hűs istállóban tölteni a déli órákat. Amíg a lovak edegéltek. addig gazdáik az üresen levő jászolvégen üldögélve buzgón pöfékeltek rövidszárú pipájukból, s időközönként egy pillantást vetettek a lovak felé, hogy van-e előttük harapni való. István kiverte pipájából a hamut, s újból megtömte csumás dohánnyal. Középtermetű, őszhajú, harcsabajuszos ember volt. úgy hatvan év körüli, ö is. mint a legtöbb pusztai ember, keheset beszélt. Megszokta :már cseléd korában, hogy a ;sok beszédnek nincs értelme. — Látta kend az agronó;must? — bökte oda a szót !Máténak, aki mellette ült. !s bodor füstfelhőket eregetett a magasba, ö is olyastéle korú ember volt. mint ; István, s régen szintén cseüédember. Termete alig hatadta túl a százötven centit, ide bajusza oda illett volna imég a kétméteres alakra is. i Erősen kopaszodott, deszemiöldöke annál inkább dús bo; zóthoz hasonlított. ; — Csak úgy kutyafuttáiban! — válaszolt kissé váritatva. Í

stván elővette ósdi öngyújtóját, s elkezdte | csiholni a kerekét. — Aztán milyen ember? — Olyan úrféle, hogy enné j meg a fene! — Honnan tudja, hogy : úrféle? — Onnan a.' hogy nyakkendő, meg félcipő van rajta. Márpedig egy rendes parasztember olyat nem vesz magára. Mélyet szívott a pipából és gyilkos szemeket meresztett Istvánra, ami persze az agronómusnak szólt. — Mi a fenének jött ide?! Megvoltunk mi eddig is nélküle! Most meg a nyakunkra küldték. Mikor megalakítottuk a csoportot, azt mondták, hogy dolgunkba senki nem avatkozik. És tessék!... — A pillanatnyi csendet Máté mély sóhajtása szakította meg. — Ügy vélem én, hogy a világ kezd romlani! — Ugyan mán, miért? Honnan veszi kend? — Onnan, hogy gazdatisztet ültettek a nyakunkra. Az pedig nem jó jel. — Ez nem gazdatiszt, hanem agronómus. — javította ki István. M, áté legyintett kezével, — Az, a kutya ugyanaz, csak a szíját cserélték ki a nyakén. Akkor úgy hívták, most meg így. Volt időm húsz éven keresztül, hogy megismerjem őket. Az urakhoz húzott ez mind, de nem a cselédhez. Így hát az urakhoz is tartozott. Kend meg látott-e már olyan urat, akár csak egyet is, aki egyet akar a szegénnyel? — Olyat még nem láttam. — bologatott István. — Na lássa! A fenébe, minden gazdatiszttel, mégha agronómus is a neve! — Igaza van. Menjenek a pokolba, azt ott éljék világukat, minket meg hagyjanak békibe. — felállt, s egy villa szénát vitt a lovak elibe. Az ajtón Galambos Laci. az agronómus lépett be. Harminc év körüli jól megtermett férfi. Ap.ia valamikor együtt cselédeskedett Mátéval. Az öreg, mint anynvi maevar. elesett a háborúban. Fia pedig agronómus lett. —Ad ion isten! — köszönt illemtudóan. Máté rámeresztette szemét, s felugrott ültőhelyéböl. — Adjon isten Laci fiam! Hát te hogyan kerülsz ide? — Vonattal, meg gyalog is! — szorongatták egymás kezét. E

gyszer csak Máté hangosan felnevetett: — Én meg nagy hirtelenében összetévesztettelek az agronómussal. Tudod, öcsém, úgy áll a dolog, hogy küldtek ide egy agronómust. — Hát ami azt illeti, nem is igen tévesztett össze Máté bátyám! — Hogy érted, hogy nem tévesztettelek össze? — Ügy — szólalt meg Laci fületövét vakarva —. hogy én vagyok az. agronómus. Máté úgy érezte, hogy forog vele az istálló. Mindenre gondolt, csak arra nem. hogy hajdani cselédtársának a fia lesz az ő •gazdatisztje*. — Szóval azt mondod, hogy te vagy az agronómus? — Én vagyok Máté bátyám! Máté körbe ment Lacin, kétszer-háromszor végig nézett rajta, megállt előtte. — Hát akkor, hogy is mondjam ... isten hozott mihozzánk, Laci fiam!... KOCSIS ISTVÁN | Jzctuafk fi&Cy&tt,.. g Egyre nézlek, s mint a harmat §j füvet, fát, úgy betakarlak g tekintetem melegével, g s kérdeznélek egész éjjel H napjaidról; minden percet {§ mesélj újra. mint a gyermek: {§ dicséretes tettét tudva, jf soha-soha meg nem unva. g Egyre nézlek, hogy a hetek M kettőnk közül kit sebeztek, g míg nem láttál, míg az óra g kicsi és nagy mutatója g egyre ropta körbe-táncát... H Vártam vonat indulását, H te meg biztos érkezését: % hoztam szemem tiszta fényét! m Hogy is kezdjem? Mit is [mondjak? g Szívem hevesen ver: | szavak helyett megcsókollak §§ férfiszerelemmel. LÖDI FERENC Szépapád régi szerb volt 1 Szépapád régi szerb volt, anyád családja német. Szemed felhő tetőzi, ha elsúgod az ősi szerelmes-szép igéket! Vándorló őseid már régen nyugalmat leltek mint új hazát ők régen kerested földön-égen a megkötő szerelmet. Meg azt a jó akácot. ami csak nálunk érik. Röszkei homok adta s én rászórtam hajadra már benne gázolsz térdig.! Vándorló őseidtől • i nem maradt semmi holmi!: Mellettem tűz ver, éget — gondold meg, kell-e néked messzebbre vándorolni? Budapest elővárosának cs a nagyváros lakosainak életét idézi fel az író a világgazdasági válság évében. Hősei: a koldus és a munkás, az ügynök és a tönkrement kistőkés a létbizonytalanság légkörében vergődnek. Az író ebben a több, mint huszonöt éve megírt regényében nem mutat kiutat a reménytelen sorsból, de olyan művészettel jeleníti meg hőseit és korukat, hogy a fiatal nemzedék megismeri rajtuk keresztül apáinak életét. A komor témát szívet vidámítóan szövi át meg át Sándor Kálmán sajátos, fanyar iróniája. A regényt Háy Károly 20 eredeti linóleummetszete illusztrálja. Csohány Gabriella: Savanyú tej mézzel TAKÁCS TIBOR = Az írónő háromszor járt Bulgáriában, s hol hosszabb, hol rövidebb időt töltött délkeleti barátainknál. Útirajzában sok érdekes élményt, g tapasztalatot gyűjtött össze |§ az országról, tájakról és emg berekről. A hangulatos, szélig lemes, csevegőhangú beszáll mólók kellemes, szórakoz"1 tató olvasmányt nyújtanak. Folyékony aranyban Két vizsga között idejöttem egy kis tiszavizet, meg lelkierőt szippantani. Kezemben a jegyzet, de nem tanulok. Hősiesen vállalom a strandolok közös sorsát: napozok. Körülöttem fekszenek az emberek, mozdulatlanul, nap felé tárt tagokkal, és kétségbeesett erőfeszítéssel barnulnak már órák óta. Fejem felett meztelen combok haladnak el. A lábakról feljebb siklik a tekintetem. Szűk háromszögben, szatén fürdőruhában, fakult vászonban, vagy trikóban vonulnak az emberek a zuhanyozó, a büfé. a Tisza felé. Valaki megbököd a lábával. — Szervusz, te is itt vagy? Hogy állsz a inzsgákkal? Tavaly végzett főiskolás társam, máris továbbáll, és mások jönnek helyette. — Téged is lehet látni, micsoda véletlen? Mi újság, hogy vagytok? Hova helyeztek? Régi osztálytársnőm ül le mellém néhány percre. Igen, itt vannak a férjével együtt, találkozhatnánk valamikor. De most siet, várja a társaság. Gyors egymásutánban háromszor köszönök, anyu kollegái haladnak el a fejem felett. — Anyu? Köszönöm jól, most éppen Pesten van. ^ Na te szobavirág, hát kimerészkedtél? — dördül el mellettem valamelyik bácsi ismerős hangja. Reumásan biceg, kérdésemre panaszkodik egy kicsit. Nem, már Szoboszló sem használ. De az unokája, no várjak csak majd kihozza a fényképét. Volt barátnő, fiúk az egyetemről, két kislány a gyakorlóból, a húgom óvónénije, s nekem egy régi tanárom. Mintha mind azért jöttek volna éppen ma ide, hogy velem találkozzanak. De csalódnom kell. Az egyik ismerősöm elmondja, hogy minden nap lejár, nem lehet ezt a forróságot elviselni a városban. Mint felhúzott verkli mormolja szám a köszönéseket: csókolom, szervjisztok, jónapot kívánok, kinek mi jár. Egyszerre azon veszem észre magam, hogy olyanoknak is köszönök, akiket sehogyse tudok elhelyezni az emlékezetemben. Ejnye, pedig olyan ismerős. De vajon honnan? Es ekkor felvillan előttem egy kép: tolongás a mozi előcsarnokában. Egy asszony hangosan nevet mellettem. — Na mit szól, micsoda tömeg? — Persze, hiszen ő volt az, akinek most köszöntem. Egy fiatalember bizonytalanul bólint felém. Ki lehet? Ő is nagyon néz, mert már háromszor fordult hátra. Ö, tudom már főiskolás, bálon táncoltam vele. És ez a néni, hol is láttam? Talán köszönvi kellene, mintha várná. Mennyi ismerős. Kit, hol, mikor is* mertem meg? Már nem tudom, nem emlékszem. Legtöbbjével sohasem beszéltem még, csak az utcán, moziban, strandon, naponta látom őket, s úgy megszoktam az arcukat, mint kedves ismerősöket. Lám ez a szőke lány. hogy meghízott, amióta nem láttam — állapítom meg az idegen ismerősről. S az a férfi — a villamoson utaztunk néhányszor együtt —, milyen megtört az arca. Beteg talán? Már in irioíaazzal f°olalkoz°m111,1 'v 1,1 vJC hogy számbaveszem az ismerőseimet. A kövér Kárász utcai kislány még hiányzik, pedig itt szokott pancsolni a többi gyerek között. De a nyúlszájú fiú a szembenlévő házból, aki egész nap az utcán focizik, és beleköt a járókelőkbe, itt van. És itt van az elnyűtt öregasszony is a három unokájával. Aztán az a nyugdíjas tanítónő, aki gyerek-strandoltalásból él nyáron. Es itt kiáltoznak a tavaly még kisfiúk, a tavaly még kislányokkal, a tavaly még menyasszonyok a férjükkel Itt zsibongnak körülöttem izzadtan, barnán, jókedvűen. Néha rámnéznek elmenőben, és tudom, hogy ők is ismernek engem. Az egész város kizarándokolt a stra ndra. Ügy érzem, nem érhet közöttük semmi baj. Ha fulladnék kimentenének, a tövist kivennék a lábamból, ha játszani tartaná kedvem, kölcsön adnák a labdájukat, hiszen valamenynyien az ismerőseim. S ha egyszer két hét, talán tíz év múlva, akkor is mindig haza jövök ide, ismerősök közé. fenákel judit