Délmagyarország, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-08 / 134. szám

4 Vasárnap, 1958 jtfuius DANKÓ Irta': SIKLÓS JÁNOS a izegedi vtéiala .. V * m M ég gyerekkoromban tanultam meg betűismeret és kottatudomány nélkül: »Madár vígan dalol a lombos ágon- — meg »Szőke kislány csitt, csitt, csitt". Holdas nyári estéken a gyöpös utca selyemfüvei borított árokpartján danolgattak kor­góhasú, somogyitelepiek. Én közöttük csetlettem-botlottam, hallgattam, tanulgattam a nótákat. S miért, miért nem, ha szomorú-bánatosra fordult a melódia, elpityereglem magam. Pedig nem voltam "sirva-vigadó" magyar úr, csak amolyan városszéli kis emberke, aki a betűvetés tu­dománya előtt állt. Itt az árokparton kezdődött az én barátságom Dankó Pistával anélkül, hogy tudtam volna egykorú létezéséről, nótaszerzéséről. Honnan is tudtam volna, hogy 1858. június 13-án született Szegeden a Cigánysoron, a régi Hangász utcá­ban, a mai Bihari utca körül egy cigánygyerek, akiből olyan híres ember lett, hogy nótafának nevezte a nemzet­Apja cigányzenész volt és a múltszázad hhtvanas éveiben tüdöbajban halt el. A félárva, vékonydongájú gyereket az anyja, Migyó Rozál nevelgette, meszelőkötésböl, kár­tyavetésből. jósolgatásból, meg a jóég tudja, miminden mesterségből szerzett hatosokból Alig múlt tízesztendős a Pista, amikor kezébe vette apja örökségét, a vedletthasú "Szárazfát" és házaló ci­gányzenész pályán megkezdte önálló életét. Tüzelő tem­peramentuma nemsokáig hagyta ebben a foglalkozásban. Nagymúltú ősök, magyar orfeuszok ivadéka volt: Czinka Panna, Bihari János, Radics Béla talentumos utódának nem penész-szagú urasági bérpaloták udvarában, hegedű­nyeggetőként kell majd elnémulni. Erdélyi Náci, a híres szegedi prímás vette gondjaiba a tehetséges gyereket. De a zabolátlan suhanc nem illesz­kedett bele a szigorú zenekari fegyelembe, elszökött a bandából. S talán ez a szerencséje, mert a nép érzés­világából fakadó nótaköltészetét megnyomorította volna a kávéház reprodukáló művészete, ami lehet nagyon szcp, de eredeti sohasem. Hánykódó fiatal életének következő állomása a Sze­gedi Színház. Technikai munkásnak vették oda a tizen­ötéves cigánygyereket. Ismerkedett a művészettel — ta­lán a színdarabok írásának gyökere is ide nyúlik vissza — a város szellemi életének néhány vezetőjével. Felül­kerekedett benne a művelődési vágy, ez rövid időre el­nyomta szilaj cigánysori ösztönét. Innen is elszabadult. Hevenyészetten összekapart tu­dásával zenekart alakított, s a malacbanda élén vado­natúj prímásként kihúzódott a Szeged környéki tanyavi­lágba, ahonnan néha-néha bevetődött a városszéli kocs­mákba munkások, kubikosok, zsellérek, cselédek közé. A tanyák lakodalmasain, gazdag parasztok, meg kisebb pénzű, de nagygögú urak dáridóin próbálgatta magacsi­nálta nótáit. Muzsikált sok vígat, meg sok keserveset. Mind a két hang az alföldi élet sűrűjéből bukkant eléje, csak az életet tempózta fogékony lelke. Az egyik hang, az úri világok nevetős derűjéből vétetett, a másik hang leginkább a summás, uradalmi béres zsuppon-vert, nehéz­szagú konyhájából'származott, fáradt szomorúsággal bú­gott a fiatal roma vibráló érzékenységén. így egyengette, gyarapítgatta naturalista lelkét az élet. ötesztendőm óta sok víz lefolyt a Tiszán. En is is­merkedtem az élettel, a kultúra magasabb tornyaival, a. zene emelkedettebb művésziségével, de azok a gyöp­parti emlékek megmaradtak. Es ha valahol Dankó-nótát hallok, ...indig megállok olyan tisztalelkü áhítattal, mint hajdan, ötéves koromban. Most már van annyi tudomá­nyom. hogy megfogalmazhassam az érzést, amely sokáig érzelmi megfoghatatlanság volt előttem: a néhai szegény­ség árokparti éneke. Szeged külvárosaiban és a tanyavi­lágában a legtisztább, legnemesebb emberi érzések mély­ről fakadó tárulkozása volt és ezt a Dankó-nóta egyszerű szépsége csalogatta elő. Mentesen a kicsiszolt ész kacska­ringóitól. Most már nem nehéz megállapítani: azok a nó­ták, amelyek a kenyéren és vékony szalonnán élő egy­kori proletárokban, ütött-kopott zsellérparasztokban, s ágrólszakadt majori cselédekben a legtisztább érzelmek kifejezéseként keltek szárnyra, többségükben nem szá­mithatók ma sem és a jövőben sem a *sírvavigadó« úri magyarság gusztusát, életfelfogását szolgáló rosszízű és hamis, cikornyás — a nép érzésvilágától idegen —, érzel­A márványcigány Alant születtél, csillagokba szálltál... Szegedtől Csengőd tüskés, messzi út; Becézett Pósa egy cigányfiút. Mert dal-ruhája szebb minden palástnál. Dicsőség-rózsa szirmát záporozza: A sétatéren Béla hegedül. A Balaton zúg bús feleletül, 8 híres szélmalmát őrzi még Dorozsma... Elillant lába rürge év-ünöknek, S azóta sírva egyre keresünk, Letört violánk, eltört hegedünk. pős műdalhoz és zenei giccshez. Dankó Pista dalköltésze­tének javatermése évszázados ragyogassal áll előttünk. Mai üdesége is abban rejlik, hogy a dalok zeneisége (a műdalok egy részénél is) az eredeti népdalok hagyomá­nyaiból táplálkoztak. Az alföldi népdal és zene motívu­mai fellelhetők, kimutathatók a Dankó-nóták javarészé­nél. (Dankó nótái nem keverhetők össze a, "sirva-vigadó" arisztokrácia ízlései szerint formálódott cigányzenével, • amely minden lehetett csak nem népi eredetű.) K ottaismeret nélküli ember volt, amikor első da­lait komponálta. Ezt a tudományát későbben sze­rezte meg. Távol a művészettől, idegen zenei hatásoktól a valódi zenetudománytól, a népze­nét megrontó sok rossz elmélettől. Ez volt a másik sze­rencséje és ez vitte el a halhatatlanságig. Vajon honnan merítette a dallamot, a ritmust, a zenei ütemet? Ki hall­gatta — ez a naturalista cigány — a pacsirta trillájából, a rigó, fülemüle hangjából, a pitty-palaty énekéből, a Tisza fodrozó vizének nyáresti, csöndes ritmusából,' az alföldi nyárfák suhogásából, a tanyai futóhomok neszezéséből. S a szántó-vető parasztkocsijának zörgéséből, a munkás és a paraszt sóhajából. Móra írta egykoron a »Szegedi Napló«-ban: — Egy őszi este hegedűjével toppant be a szerkesz­tőségbe lázasan, izgatottan. Az ajtót is nyitvahagyta ma­ga után, behallatszott rajta az esti harangszó, az öreg­templom tornyából. — Ezt hallgassátok meg — kapta az álla alá csillogó szemmel a hegedűjét — most hallottam ki a harang szavából. Egy hang megütötte, belőle füle­met. Ezt keresem én már három napja, most már meg­van, hallgassátok csak — s elhúzta, el is énekelte azt a zokogó kurucnótát, amit Endrődi versére 'csinált: "Nagybercsényi Miklós sírdogál magában«. * Csak a saját dalait, azt akarta játszani. E gondolat vált életének, erőfeszítéseinek értelmévé. Zeneköltői fejlődésé­ben határállomást jelentett Pósa Lajossal történő ismeret­ségkötése. Pósa a lart' pur lart' művelője népszerű ember volt Szegeden a múlt század nyolcvanas éveiben. Azidő­ben a "kís-pipá«-ban volt az írók, újságírók, művészek asztala. Itt hegedülte el Dankó az első feljegyzett szerze­ményét. Megzenésítette és szövegben megváltoztatta Pósa versét, amely Pósa írásában így hangzik: "Nem jó mindig, minden este a kocsmába eljárni­Dankó változtatása után így: "Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni-. Később ebből a nótából egy »Szegedi Napló«-beli cikk miatt sajtó- és rágalmazási per lett, amelynek az az érde­kessége, hogy Erkel Ferenc volt a zeneszakértő. Erkel meg­állapította, hogy Dankó a nóta szerzője és a felperes, a fővárosi zeneszerző próbálgatta elcsipegctni a babért Dankótól. Már országos zenei hírnévnek a gazdája, amikor újabb pere támadt: plagizálás vádja érte és az ügyet a fővárosban tárgyalták. A tárgyalás előtt Gárdonyi Géza felkérte dr. Jókai Mórt - jogszakértőként Dankó mellé. Amikor a felperes ezt megtudta, sürgősen visszavonta a plágium vádját. A z első dalt követte a iöbbi. Magakészítette szövegek is ránkmaradtak szép számmal. Nagyon sok nó­tát szerzett. Az "Üj Idők- országos magyarnóta­versenyén (1895. június) háromszáz pályázó közül nyert első díjat: "Zúg a szélvész, háborog a Balaton- kez­detű, Gárdonyi-szöveg zenéjével. Csongrád megye városaihoz, falvaihoz sok emlék fűzte Dankót. Megfordult a megye minden jelentősebb városában, s muzsikájával elbűvölte a lakosságot. A Sze­ged környéki községeknek is ismerője és látogatója volt. Hódmezővásárhely volt legkedveltebb helye. Ide járt el legtöbbet. Itt szívbéli barátját látogatta, Czuttor Bélát, a híres vásárhelyi Béla cigányt, akinek hírét egy Dankó-nóta adja átal nemzedékről nemzedékre: "Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál, Hajlik ide — hajlik oda — liliomszál, rózsaszál. Én felém is hajladozott, mosolygott egy rózsa, Bár sohasem hajladozott, ne mosolygott volna.­Irt színműveket is, három, színdarabja maradt az utókor számára. Es háromnál sokkal több színdarab muzsikáját állí­totta össze saját zenéjéből. E sovány tartalmú darabok tisza­virág-életűket is Dankó nótáinak köszönhették. Egy ilyen színműbetét volt: a "Szőke kislány csitt, csitt, csitt- kezdetű Dankó-nóta is. Blaháné tobb színdarabban alkalmazta betét­ként Dankó egy-egy dalát. Három színdarabján — tartalmi gyengeségük mellett — végigvonul a népi élet íze, levegője, a nemzeti jellegzetesség. Mindhárom darabját bemutatták. Kettőt a fővárosban is. Színdarabjai közül legsikerültebb volt a "Cigányszerelem- de ez is talán csak húsz előadást ért meg, ezt is zenéjének köszönhette. Kiadott népdalfüzetei közkézen forogtak az egész or­szágban. De népszerűségének gyarapodásában nagy szere­pet játszott, hogy társulatával országos turnékat csinált magyaros viseletben, magyar nótákkal. Ezzel a legcél­szerűbben fejezte ki az Osztrák—Magyar Monarchia eluta­sítását. Nem volt függetlenségi harcos, ez a gondolat talán meg sem formálódott benne határozottan, de ahol muzsi­kája megszólalt, ott háttérbe szorult az osztrák zene. így érthető meg. hogy Ady miért lelkesült fel annyira Dankó nagyváradi fellépésén. Erről Juhász Gyula is megemléke­zett a "Délmagyarország« 1928. december 25-t számában, "Dankó Pista- című tárcájában: "A millennium után Budapestre sodorta a sorsa a nötafát, aki sohase tudott igazán gyökeret verni a számára idegen aszfaltban. Kerepesi úti kávéházak közönségének húzta a magyar nótákat, majd daltársulatot alakított (nők is voltak benne) és elindult velük vidékre: 1900 őszén Nagy­váradon egy fiatal, sápadt, égőszemű újságíróval került össze. Ez az ifjú legény mámoros lett a nótáitól, és verset írt hozzá, amelyet egy ünnepi vacsorán olvastak fel a dalos cigány előtt. Ady Endrének — mert ő volt az ifjú — ez a legszebb, legigazabb, legerősebb verse a "Még egyszer« kötetben egy kamasz zseni hódolata a másik nagyság előtt, aki eredendő magyarságát új lángra lobbantja a költőnek, akit úgy, úgy húz magához egy idegen isten, de aki mégis győztes, mégis új és magyar lesz nemsokára. Ady Endre háromszor ismétli ebben a vallomásos, ébredéses versében: "Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten.­• A nemzet nótafája volt, de egész élete kacagó nyomo* rúság, megsiratni való derű volt. Életének utolsó lépcső­jéről úgy lépett tovább, hogy csak a szegénysége maradt utána. Nem is lehetett másképpen. Kinek kellett egy mu­zsikáló cigány? Helyzetén az sem változtatott, hogy baráti köréhez tartozott Ady, Tömörkény, Gárdonyi, Móra, Blahá­né és sokan mások az ország szellemi életének nagyságai közül, hiszen e "nagyságok- is éppen hogy éltek a ferenc­jóskás világban. Barátai unszolására és költségén San Remo tündéri ege alá ment gyógyítani foszladozó tüdejét. Apjától örökölt betegségére nem hozott gyógyulást a tengerpart. Ez a gyógy­kúra hasznos volt, mert alkotókedvét visszaadta s tíz új dallal érkezett meg a tengerpartról. Ezek közül való nóta; "Lemegyek a tengerszélre, annak is a közepére. Gyöngyöt szedek zsinórra, szalagra, Jó lesz babám, hófehér nyakadra. Megkérem a sasmadarat, hozzon néked napsugarat, Szép szivárvány jó lesz pántlikának A hajába ennek a kislánynak.­Eletének utolsó két esztendejében újra a régi Dankó. Ismét zenekart szervezett és járta az országot. Mindenhol szeretettel fogadták a nótafát és népszerűsége ebben az utolsó két esztendőben érte el tetőfokát. De az utazások, éjszakázások, a megerőltetett munka végképpen aláásta egész­ségét. A beteg tüdő elpusztult. Ezerkilencszázkettő őszén már jártányi ereje sem maradt és a következő év tavaszán fiatalon, negyvenöt éves korában, Budapesten meghalt. Barátai szülővárosába, Szegedre hozatták, hogy abban a földben pihenjen, amelyik adta. A Nyugati pályaudvaron díszesen búcsúztatta a nótái mellett vigadó, búsuló buda­pesti nép. A főváros számottevő intelligenciája is meg­jelent e búcsúzáson, s Herczegh Ferenc író méltatta az ideiglenes ravatalnál a nemzet nótafájának maradandó érdemeit. A múzeum csarnokában ravatalozták fel Szegeden. Ilyen temetés még nem volt ebben a városban. Ezrek vet­tek búcsút a város szegénységének nagy halottjától, igazán, őszintén, úgy, hogy a sirató könnyekben a szívek bánata is benne volt. Eletében szegénysége mellett üldözte helyzete kettős­sége is. A cigányok kivetették maguk közül, mert »úr- volt, az urak meg nem fogadták be, mert cigány volt. Ez a kettősség egész életén át üldözte. Talán még ennél is fájdalmasabb volt számára, hogy a magyar királyi hivatásos müitészet a fogát csikorgatta rá és megkérdőjelezte talentumát. Bár halála után a magyar zenetörténet úgy könyvelte el Dankó Pistát, hogy "ha néhány nótaköltőnk különb is volt nála dallamverésben, annyi temperamentumot és olyan eredeti­séget senki sem vitt dalköltészetünkbe, mint ez az impresz­szionista cigány, akinek mindenkinél több adatott a nép­lélek erejéből és bájából- (Móra). Természetesen korántsem állítjuk, hogy Dankó zenéje összehasonlítható a klasszikus zenével, de a maga nemében páratlan zene, és joggal nevezhette el Juhász Gyula a nagy cigányt szegedi Schubertnek, aki bevonulhatna a szegedi kultúra templomaiba. Manapság is elmondhatjuk ezt, ami­kor vad, dekadens ritmusok szennyes árvize készül elön• teni a magyar gátakat. Gondoljunk csak a csa-csa-csa, rock and roll, mambó, calypso eltorzított zenéjére. A halálának évtizedes évfordulóira, születési megemlé­kezésekre írt monográfiák, cikkek, — kivéve Adyt, Juhászt, Mórát és még néhány nevestollú magyar írót — nem mél­tók Dankóhoz. Negédes, érzelgős, a valóságtól távol álló megemlékezések ezek többségükben. Nem, csoda. A meg­emlékezések szerzőinek többsége távol állt Dankó dalkölté­szetének megértésétől. Munkásságának megítélésében sem­miféle elvet sem alkalmaztak, s nem voltak tekintettel nóta­költészetének legjelentősebb vonására: a szokványos ci­gányzenétől különálló, az alföldi népdalokat megelevenítő, abból merítő tevékenységére. D ankó Pista a mienk. A felszabadult dolgozó ma­gyar népé. Nagyapákról unokákra maradt dalai a mi dalaink. öregek és fiatalok, munkások és parasztok nemcsak Szegeden és Szeged környékén, hanem az egész országban magukénak vallják a Dankó-nóták legiobbjait. A Szeged környéki tanyákon vasárnap délutánonként régi cimbalmok és citerák húrjain felhangzik: Egy cica, két cica. száz cica sej... — Tejbe fürdik az én rózsám... ­Sötét erdő sűrűjéből... — Darumadár fenn az égen ... ­Most van a nap lemenőben... — Madár vígan dalol a lombos ágon... - Eltörött a hegedűm... Szól a Dankó-nóta

Next

/
Thumbnails
Contents