Délmagyarország, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-22 / 146. szám

4 Vasárnap, 1958. június XL SZEGEDI SZÉP SZO ^M I" t wk ff I J t & n^ M \ M A R-E-U-M-A A

délutáni rendelés álmosan elnyúló perceit zümmögve szőtte át a nyüzsgő emberek jövés-menés zaja. Fülledt meleg ülte meg a rendelőintézet folyosóját. Mint elsurranó galambok, fehér köpenyes orvosok és ápolók villantak fel Itt-ott, nyugalmat parancsolóan és feszültebbé téve a várakozást. A sebészet Irányából gyereksikoly hasított bele a csendes sustorgásba. Ajtók nyíltak és csukódtak, beszippantva és kilehelve a várasban izguló és fájóstól gyötört pacienseket. Étergőz és kórházszag áradt a fehér falak között. Mindez rejtélyes volt és különös, várakoztató és félelmetes, egyben reménytkeltő és bizalmat hintő a szívekbe. Akik itt ültek, nemcsak a panaszukat hozták el gyógyulás céljából, hanem egész életük, vágyaik és problémáik gomolyogtak arcuk redőlben, a lelkek némaságót feloldotta ez a nagy közösség, a várakozó tömegnek, ennek a folyton változó, alakuló konglomerátumnak az egysége. Akik itt ültek a rendelés ajtaja előtt, fiatalok és öregek, sápadtak és életpirosak, egyszerűek és elegánsak, frissek és törődöttek, tudatlanok és képzettek, férfiak és nők, mind egyért jöttek ide: szabadulni a betegség terhétől, a fizikai és lelki gyötrelemtől. Mert a betegségnek kettős, Jánusz-arca van, egyik mutatja a tényleges bajt, az elvitathatatlanul létezőt, legyen az furunkulus, ödéma, kóros sarjadzás vagy pusztulás, átalakulás, törés, szakadás, ritkulás a szerveseiben; a másik arc mutatja mindennek a lelki tükrét, valódit vagy hamisat, esetleg torzító tükröt, súlyos, szögletes, repedt, kártokozó, sebetejtő, karcoló tükröt, Betegségek és lelki visszhangjuk egységéből harmonikussá vagy torzzá alakulva ülnek Itt a várakozó tömegek és várják mint csodát, a gyógyulást, amelynek földreszállt megtestesítője maga az orvos. Az orvos kinyitotta a rendelőszoba ajtaját és szembenézett a várakozókkal. Szemekrt látott, melyek felvillantak várón, esdeklőn, olykor kihívón, talán kételkedőn vagy kötekedőn, de legtöbb esetben reménykedőn. Ebben a pillanatban ismét tudatosodott benne a nagy feladat, mely az ő mesterségét a tudás magas polcára emeli. Mialatt bent az ápolónő steril eszközöket készített elő, injekciós tűket tett az asztalra, az orvos ott állt az ajtóban, agyában végigsuhantak láthatatlan munkaeszközei: a lelki nyugalom, a bizakodás, a derű, a humor, a szelíd jószándék és a segíteni vágyás és mindez egy barátságos mosolyba öltözve sugárzott szemeiből a rá várakozók felé. És agytekervényeinek mellékvágányain, mint segédeszközök, megcsillantak a gyógyszerek, a kémiai szintézis végnélküli eredményei, a gyógyászati cikkek hosszú sora, a gumiharisnyák, haskötők, műfogak, szemüvegek, gyógyíüzők, tolókocsik; hallotta a gyógyfürdők medencéinek csobbanó zaját, érezte a forró gőzöket, a kék párákba burkolt üdültető magaslatokat, a hegyek illatát, a szénsavas fürdők gyöngyöző hizsergését, az élet és a természet csodálatos gyógyító erejét és kérés nélkül két marokkal szerette volna önteni, árasztani mindezt a pazar ajándékot, moly megilleti a betegeket, de a fáradt egészségeseket ls egyaránt, marokra fogni minden eredményt, amit tudomány, természet és egészségvédelmi apparátus nyújthat az embereknek, segíteni rajtuk, hogy élhessék gátlás nélkül magán- és közéletüket, örüljenek és termeljenek, örüljenek a termelésnek és termeljenek az örömnek, hogy köz- és magánélet egy nagy örömben oldódjék föl. A boldogság gyönyörűszép melódiája zsongott az orvos lelkében, amit csak igazi nagy emberek éreznek, akiknek módjukban áll nagyszerű dolgot teremteni. Ebben a mámoros megszállottságban, ebben a nagy segítés és jóságvágyban, amint ott állt az ajtóban, hogy beengedje az első beteget, ebben a magasztos pillanatban, mikor megkezdte hivatása gyakorlása által életformáló működését, — egyszerre csa'c éles fájdalom hasított át a bal vállán, kisugárzott egyenesen a bicepsz fejétől haránt irányban, irtózatos fájdalom, a váratlanul fellángoló reuma. Arca megrándult, halványan, szinte láthatatlanul torzultak el, majd erőszakoltan simultak ki vonásai, hogy leplezze a kínos gyötrelmet, mely alkalmatlanná tette őt arra, hogy másokkal foglalkozzék, hogy derűt, fölényt, magabiztosságot árasszon, hogy mások bajával törődjék. — Bocsánat elvtársaim, egy súlyos beteghez hívtak, pár pillanatnyi türelmüket kérem — mondta és elrohant. A

z elsőemeleti üres kezelőszoba ajtaját óvatosan kinyitotta, figyelve, hogy nem veszi-e észre valaki, majd belülről rázárta a kulcsot és kínok között elhelyezkedett a díványon. Zsebéből elővett két rheopyrin tablettát, nyelve hegyére téve, egy korty vizet nyelt az asztalon lévő pohárból és végignyúlt, vigyázva, hogy minél kevésbé fájjon az érzékeny váll. Eltalálta azt a helyzetet, melyben a reumás testrész nyugalomba jutott és így maradt moccanatlanul hanyattfekve, behunyt szemekkel. És ahogy ez a fájó mozzanat megszakította munkájában, úgy tornyosult most föl lelkében az akadályok halmaza. A korlát, mely határt szab a cselekvésnek, bántón, fájón, mereven. Ügy érezte, hogy a vágyaknak és szükségleteknek útján állja a korlát, mely mögött ott van a nagy nihil, az űr, a semmi... A lehetőségek határát érezte. Ennyit lehet tenni, ami ezen túl van, az már nincs, elérhetetlen. 25 pár gumiharisnyát kaptunk. Ha huszonötén lennének az igényjogosultak, akkor rendben, de ha huszonnyolcan, akkor három nem kap. Háromnak nékülözni kell. Kékesre hat agyat kapott a rendelőintézet. Mit tegyek, ha heten, nyolcan, százan, ezrek igénylik jogosan élete' í mentő szükséggel? És mit tegyek, ha egy csomó nyomorék áll elém' mankóért és csak egy pár mankó áll rendelkezésemre ... És ha még csak öt perc az élet, mert belepusztulok a szörnyű fájdalomba, akkor kit kezeljek, kit gyógyítsak, kit utaljak be ezalatt az öt perc alatt; hogyan mérlegeljem, osztályozzam, bíráljam el igazságosan és mi lesz a többivel? Hogyan oldjam meg jól feladatomat? Nem támad-e rám a másik, akinek nem jutott, szememre hányva, hogy ő jobban szenved, betegebb, mert mindenkinek saját baja a legfájóbb és legsúlyosabb, és saját igazsága az egyetlen igazság. És ha én most itt kínlódva fekszem, nem gondolhatnák rólam is, hogy szimulálok, hogy szabotálom az orvosi munkát? Otthagytam a betegeimet, ki lesz aki elbírálja bajomat? Különben is hazudtam, mert nem mertem szemükbe mondani, hogy szenvedek, mert azt mondtam, hogy beteghez hívnak. Igen, beteghez, én magam vagyok a súlyos beteg, aki összeroppantam, rámszállt a fájdalom és összetörte lelki egyensúlyomat. gy viaskodott az orvos, miközben a fájdalom lassankint szűnni kezdett, feloldódott, enyhe kábulatot érzett, a gyógyszer hatását, öntudata elé tolakodó problémáitól megtörve, lassan felemelkedett, visszaindult rendelője felé. — Jobban vagyok, dolgozhatom már tovább, — érezte megnyugodva. Miért is dolgozom én? A pénzért, vagy magáért az orvosi hivatásért? A gyógyításért? Vagy a hazugságért? Hogy megkíséreljem a lehetetlent és harcoljak az örök ellenséggel, a nihillel? És harcoljak a korláttal, mely határt szab szándékomnak és harcoljak önmagammal, meg a reumámmal?... Mégis győznöm kell ebben a harcban! Ekkor már fölért rendelőszobájához, 10— 12-en vártak ott csendesen, türelemmel. Senki nem zúgolódott és az orvos érezte, hogy mindenki tapintatos és megértő. Egyesek beszélgettek. Talán őróla beszélnek? Szidják, vagy dicsérik?... Nem tudom — gondolta, de nem is akarom tudni. Nem kell mindent tudnom. Csak azt, hogy föloldjam a minden emberiességet elsöprő fájdalmat, hogy kibogozzam a betegség-gubancot és irányítsam a jószándékot. Hogy erősítsem az életbe vetett hitet. El kell hinteni az emberekben a tudatot, hogy van segítség és könynyítés és hogy nincsenek egyedül. Melléjük kell állnom. Segítségükre lennem, hogy elviselhessék az élet hiányosságait, a fájdalmat és a halált. Megtanítani őket a legfőbb narkózisra: a mosolyra és a jóságra. Megsúgni nekik, hogy minden közös, mert könnyebb elviselni a közösét. E

zektől a hullámzó érzésektől áthatva az orvos Ismét felemelkedett hivatása magaslatára és odaszólt a várakozók felé: — Elvtársak, súlyos és fájdalmas reumás rohamot sikerült megszüntetnem e rövid pár perc alatt. Szíves elnézésüket kérem, máris rendelkezésükre állok. Kérem az első pacienst. És ezzel már nyúlt az injekciós tű után. GÖNCZI KLARA íf ij oűt etetle.miL Nem nyomja vállam semmi [sem, nem kötözhet meg senki(sem, nem kell lesütnöm fejemet, nem kell behunynom sze(memet. Csillagként lobban életem, nem zsibbaszt bamba félellem, hevülök, amíg van erőm, dalolok ,amíg van időm. Szívem acéllal szövi át a felburjánzott fém-világ, bennem milljó gép zakatol, izzóvá hevít ez a kor. Befonnak fény-alakzatok, bordáim közt a Nap ragyog, erdők susognak, rónaság zümmögi lelkem dallamát. Halál nem bántja szivemet, nem ereszt bánat-gyökeret, bennem az élet-láng hevül, és lobog győzhetetlen&L Sistergő sejtjeim között a vágy-lavina hömpölyög, ereimben a vér sajog s világok tüze ég, ragyog. Bennem az élet-láng hevül és szikla-győzhetetlenül kibomlik az ős-akarat. Én nem adom meg magaIma t. Hol szabadság-vágy lelkesül, és üszkös bú nem feketül, de élet zúg, lobog, hevül —* én állok, győzhetetlenül. HATVANI DAMEL Tiszavirágzás Július. Napfény. Csendesség. Meleg. A légben táncos, víg kérész-sereg. A Tiszán milljó bábruha lebeg. Virágnak tűnik a vízre dobva; s az opál hullám sok habos fodra úgy csobban, mintha bábruhát mosna. VEREB ILONA Köszönet Kék lángolás a mély levegőtenger. Fülledt forróság tespedten liheg. Árnyért sóhajtoz növény, barom, ember: Az égő humusz felsikolt: vizet! Tanyák ablaka megszűkült pupilla. Kutakba bújik hűsölni az ég. A nagyharang kínjában félreingna jelezni tán, hogy meggyúlt a vidék. Dülledt félszemén a vén nap höt okád, s az aratók barnult homlokára verejtékfüzérből koszorút fon át lángnyelvekkel nyaldosó sugára. Izom feszül, a búza rendbe széled harsogó élű gyors kaszák alatt. S ők küzdenek, mint névtelen vitézek, hogy meglegyen a betevő falat. A verejtékcsepp földrchull egészen, és sósabbá tesz minden kis szemet. Emberek, majd új kenyérrel a kézben csak egy szót mondjunk érte: Köszönet. (Ö< PARÖCZAI GERGELY MOSÓGÉP A MECSEKINB mosógépet szerzett. Azóta nyitva hagyja az ajtaját, hogy a szerkezet fülcsiklandó bugását minden lakó hallja. Tüntetően kiül a lépcsőre olvasni, hogy lássák: ő most már ráér, a nagymosás gyötrelmei kedvenc időtöltéssé váltak. A Béresné persze nem hagyja annyiban a dolgot, a másik két lakónak kijelenti, hogy először is Mecsekiné feketén vette a gépet, nyolcezerért, aztán nem is jó, hallja a hangján, egy hét múlva kampec. Miután eltelik egy hónap, s a csodálatos találmány szemmel láthatóan (tulajdonosa az udvaron szidolozza), füllel hallhatóan működik, megindul a kölcsönkérési hadjárat. Ez természetesen nem egyszerű dolog. Krammerné behoz egy kis mákosrétest, csak -úgy-", "persze ez nem olyan, mint amit maga süt« jeligével, mire Mecsekiné elmosolyodik, és a mennyekben érzi megüt. Béresné a függöny mögül lesi az egészet, s alighogy szomszédja a jólvégzett munka tudatában kilép az ajtón, 6 is ténykedni kezd. Felteszi a roller kerekeit és átviszi, mert Mecsekiné kisfia régóta vágyott rá, de Béresné kétszáz forintért sem volt hajlandó eladni. "Az én gyerekem már úgyis nagy hozzá. Minek heverjen « kamrában* — mondja, és szerény mosollyal elhelyezi a konyhakredencen. Mire Mecsekiné szabadkozik, de elhangzik a "szóra sem érmes", és Béresné elégedetten távozik. TERMÉSZETESEN Orbán néni sem maradhat adós. Házmesteri minőségében ő tehet a legtöbbet. Mecsekiné fia szabadon rollerozhat, indiánosdit játszhat és mikor betöri a mosókonyha ablakát, Orbán néni mondja: "Nem baj, úgyis nyár jön". Erre kitör a nyílt háború, egymást licitálják felül. Mecsekiné egyre gyarapodik, harminc forintért két pár nylon harisnyát kap, de a pénzt ráér elsején megadni. Születésnapján lajstromot vezet: "Krammernétól kalap, Orbán nénitől szandál (erre régóta fájt a fogam), Béresné: partvis«. Mikor elmegy vásárolni, egyszerre hárman jelentkeznek, hogy a gyerekre vigyáznak. Végül úgy oldja meg a problémát, hogy minden harmadik nap másnál van. Vasár- és ünnepnap szünet. A kisgyerek két hónap alatt úgy meghízik, hogy be kel szüntetni az akciót. Aztán eljön a nagy nap. Béresné elhatározza: a jól megalapozott talajon megkezdi a lényegért való küzdelmet. Átvisz egy fél kiló kakaót, »úgy jött csomagban, van még egy kiló, aztán, tudja mi úgysem szeretjük" — csicsergi. Mecsekiné megszokott mozdulattal elveszi és az erre a célra rendszeresített szekrénybe teszi. — Tudja, annyi mosnivalóm van, majd megőrülök — így Béresné. — Hát, nekem se kevés. — Ugyan — nevet csábos mosollyal a szomszédasszony —, hiszen a gépen gyerekjáték. — A gépen? — csodálkozik Mecsekiné. — Az csak volt. — Volt? — Volt. Béresné egy pohár vizet kér és leül. — Tudja, eladtam, inkább . a Patyolatba visszük a mosnivalót. Az apróbb tételeket meg elvégzem magam is. A MÁSIK köszönés nélkül kirohan. Gyorsan összehívja a kupaktanácsot és felháborodottan tárgyalják a gazságot. Orbán néni felszólítja Mecsekinét az ablak megcsináltatására. Krammerné egy óvatlan pillanatban kék festéket ken az általa vasárolt kalapra, Béresné kitöri a roller küllőit Néhány hét múlva Krammerné porszívót vesz. Es akkor minden kezdődik elölről... Sigrai Gábor Uj könyvek tnniHUitiiiHiiiiii iiiuiiiiiiiiMiittii mi tii»ii»iauiiiiii mim Juhász Gyula: Magyar táj — magyar ecsetteL r* A Magyar Költészet Gyöngyszemei sorozatban megjelent Juhász Gyulacötet szűkebb válogatása. Mintegy száz vers a kötet anyaga. -fr Imre Katalin: Horák tanár út. Horák tanár—úr, a cseh nép hőse, nem más, mint ulius Fucik. Róla szól ez z írás. A történet Fucik letének utolsó szakaszát állítja elénk.