Délmagyarország, 1958. május (14. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-04 / 104. szám

Vasárnap. 1958. májng i SZEGEDI SZÉP SZO Áldott legyen minden lépése. Milyen silány szavak ezek. Mit fejeznek ki? Alig valamit. Világra hozott, fölnevelt —, embert faragott belőlem. S én felnőttem, megfakult bennem az anyai szeretet, elhomályosultak életküzdelmének apró mozaikjai, a nyomasztó, kétségekkel terhes mindennapok ezrei. Most ülünk egymással szemben, a régi szobában, a megrokkant beteg és én. Alig beszélünk... s mégis valami magasztos közelségbe kerülök hozzá, bünbocsánatos közelségbe. Kérdezés nélkül vallanak a lepergett évek, a hét gyerek neveléséről, viharosan küzdelmes évtizedekről. Kinn, az ablakunk alatt a cseresznye fehér-tiszta virága libeg, simogatja a fényes üvegeket, a nyitott ablakszárny engedi a tavasz koraesti illatát keveredni a földes szoba nehéz levegőjével. Olyan szag ez, amit gyermekkorom minden tavasza meghozott ebbe a kicsi fészekbe. A távoli fehértó—tiszai csatorna partján béka századok, brekegő koncertje köszönti a holdas, fényes májust. Homályban szinű arca, mély életredőit elsimítja az este, fehér haját kendője takarja, kis kezeit a szék karfáján pihenteti, jobb lábát — trombózissal beteg — hideg borogatás takarja. Megfáradt alakjának körvonalait látom csak, de hangja olyan melegen, búgóan szól hozzám, mint régen, harminc esztendő óta mindig A panasz árja nem tör rám, talán azt gondolja: minek a panaszos szó. A szegénységét szégyelli vallani, öregségéről, betegségéről, napjainak múlásáról nem beszél. Kérdez kíváncsian, aggódóan: — Mi bajod fiacskám, mit , mondanak az orvosok? Ne tréfálkozz a betegséggel, könnyen megjárhatod. Részletesen mesélem a bajom, a diagnózist. Figyelmesen hallgatja, tanácsol ezt is, azt is. Ügy cselekszik, mintha nekem lenne trombózisom a jobb lábamban. Terelem a szót, múlt epizódokra, emlékekre. Szótlanul hallgatja, néha-néha kérdez közbe. — Egyszer úgy adódott —, kezdek egy emlékezetes képbe —, hogy Vértes méltóságos úréknál nagy bankett volt és neked három napig egyhuzamban tartott a munkaidőd. Ezen a banketton részt vettek szegediek, pestiek. Wolfék, Lippaiék, Szalay rendőrkapitány, meg fővárosi írók, helyi művészek. A mulatság végére, hajnalra olyan jókedv kerekedett, hogy elképesztően sok borravalót adtak neked, amiért felszolgáltál, felsegítetted a távozó vendégek felöltőjét: kilencven pengőd gyűlt öszsze. Vértes méltóságos aszszony meg azt mondta: — Na Erzsikém, szedje öszsze a kimaradt húsokat, virsliket, tésztákat, vigye haza a gyerekeknek. Két nagy garaboly ennivalót hoztál vasárnap reggelre, meg egy szép fehér, veknikenyeret. Olyan örömmel ugráltunk ki vackainkból, mintha Osváth sorsjátékának a főnyereményét kaptuk volna. Emlékszel? Mi örömösen, visítozó gyönyörűséggel ettük a pácolt nyulat, a töltött borjúhúst, sertéssültet, virslit, s te meg sírtál. — Miért sírsz anyukám? — kérdeztelek. — Szegény kis gyerekeim. Egyetek csak... — g nem válaszoltál a kérdésemre. Azóta megértettem mindent, de altkor még az ételmaradék ls örömöt hozott nekünk. Mindezt azért tudtam ilyen pontosan, mert ez alkalommal kaptam először új cipőt, meg düftin nadrágot... a borravalóból. — Emlékszem — válaszolt, rezignációmentes hangon — keserves volt az élet. Megcsendesedett köztünk a beszéd, keresgéltem a megkopott emlékekből egy vidámabbat, de nem találtam. Azután meg azon tűnődtem, hogy mit írSIKLÓS JÁNOS: a NYAM SZÍVE Ceruzarajz jak anyák napjára? Gondolataimba vetődött egy francia népmesei motívum, a házasságra készülő fiúról, amit Kiss József öntött költői sorokba. Valahogyan így emlékeztem: — A leánykérő fiútól azt kívánta a gonosz leány, akkor megy hozzá feleségül, ha elhozza, bemutatja anyja szívét. A fiú eleget tett a leány kívánságának. Kivágta anyja szívét, becsomagolta, s elindult a leányhoz. Vitte az egybekelés eszközét, az anyai szívet. Amint sietett, rohant a leányhoz, az erdőn keresztül, megbotlott egy kiálló fagyökérben és eű esett. Az anyai szívet elejtette, messze gurult tőle, a porba. S e pillanatban az anya szíve megszólalt: — Fiacskám, nagyon megütötted magad? Megborzongtam idegesen, mintha fáznék. — Csukjad be az ablakot, mert megfázol, fiam — szólt anyám, s én az ablakhoz mentem szó nélkül, azután világosságot csináltam, cigarettára gyújtottam. — Piszkos az inged, vegyél tisztát apádéból, ezt hagyd itt, majd én kimosom — nézett gyűrött ingemre. — Szó se róla — válaszoltam és néztem borogatásba csavart, sámlin pihenő beteg lábált. — Zsuzsika nagy lány, ősszel iskolába kerül — folytattam a prózai dolgokat. — Három éve nem láttam a kis Zsuzsit — válaszolt és hangjában éreztem a megbán tottságot. Mit feleljek? Igaza van. Nagyon rosszul érzem magam. Figyelmetlenség az egész, és mégis bánatot okoztam. Az unoka — nemcsak unoka, hanem benne van a szakadatlan élet, az örök megújulás. Látja saját életét újra és a természet örök törvényében önmagát a megújulás láncszemét. — A nyáron elhozom, anyám, itt lehet ameddig kedves — mondtam rövid gondlkodás után. Bólintott, hogy várja. Barnás-zöldbe játszó szemeit rámfüggesztette kérdően, pedig nem kételkedett, de én mégis érzem: "ígéret ez. fiam, elfelejted, amint kilépsz az ajtón*. Megfeledkeztem én már másról is és azért olvasom ki tekintetéből a kimondatlan kétkedést. Amikor az ember, ember lesz, megállapítja sajátját, valahogyan másodlagossá válik a régi, a gyerekkori otthon. De anyám szíve nem vált másodlagossá. Várja, szótlanul, szemrehányás nélkül a gyerekeit, hogy menjenek ós beszéljék ed az életüket, munkájuk mindennapját, örömüket — bánatukat. Á felnőtté vált gyerekeket lefoglalja a saját családi otthona, a munka ezernyi ága-boga, társaság, az élet jó és rossz vonásával folytatott mindennapos küzdelem. Legutoljára marad a szülő, az édesanya. Nem bírtam tovább, kimondtam: — Ugye. anyám, nem így képzelte az öregséget, csak akkor nyitunk ajtót, ha bajba sodródtunk. Nem válaszolt. Homlokredői mélyebb ráncokba vonódtak. Megfontoltan öntötte ki szívét: — Nincs nekem panaszom fiam egyőtökre sem. Inkább azt mondhatom, hogy büszke vagyok a gyerekeimre. Segítem is őket. ahol tudom, mert nekik is nehéz az élet. Ancinak, Ildikónak lekvárt, főztem, meg tarhonyát csináltam a nyáron. Meghízlaltam a disznót kettőjüknek. A jövő nyáron is ezt csinálom, ha egészségem megengedi. Neked meg, kisfiam, zölddiót tettem el négy üveggel, nézd, ott van a szekrényen. önkéntelenül a szekrény tetejére néztem, ott állt négy kétliteres üveg a kedvenc befőttemmel, a zölddióval. Anyámra került a tekintetem és ő enyhén nevetett. Én meg.:: nem tudtam megfogni felbuggyanó indulataimat. — Ugyan fiam — éreztem simogató kezét, melyből annyi jóság áradt, hogy semmiképpen sem tudnám viszonozni. Megeredt a szava és mesélt. Milyen rossz az egyedüllét, mennyire terhes, önemésztően kínos az öregség. — Apád eljár dolgozni, korán megy, későn jön ... magam vagyok a négy fal között. Nincs senkim, akivel szót cserélnék. — Ha beteg, kl ad egy pohár vizet? — Én nem lehetek olyan beteg, hogy kiszolgálásra szoruljak, hiszen egyedül vagyok — mondotta őszinte meggyőződéssel. — Jöjjön hozzánk, vagy bármelyikönkhöz. — Fiacskám, fiacskám, te nem tudod mit mondtál, mert nem érted te, milyen teher egy beteg, különösen, ha öreg és még anyós is. Meg ez olyan alamizsnaszámba megy, amit én nem szívlelnék el. — Ne beszéljen így, anyám — szóltam rá erélyesebben Nem felelt. soly villant meg jellegzetes száján. Hát itt tartunk. Hét gyerek. Diftéria, vörheny, tífusz kettőnél, a dolog másoknál és otthon, és ez mindmind természetesnek tűnt neki és nekünk. Most pedig olyan természetes előtte, hogy neki nincs senkije, aki ajtót nyisson rá beteg napjaiban. — Micsoda ördögi játéka ez az életnek! Micsoda sarlatán állapot! Hogy beszélhet így egy anya. Csomagoljon össze és elviszem — pattogtam indulatos-keserűséggel. — El is felejtem, fiam, ott van egy csomag a számodra a szekrény felső polcán, vedd csak elő. Nem tudtam postára tenni, mert az orvos ágyba parancsolt. — Arról beszéljünk, anyám, hogy így nem megy tovább, eljön velem — folytattam dühös hangon. — Na, vedd csak le, add ide nekem azt a csomagot — nézett rám és nevetett. — Tessék — nyújtottam át mérgesen egy rózsaszínű papírba göngyölt tárgyat. Kényelmesen kicsomagolta és a levélkét a kezembe adta: "Drága kisfiam! Névnapod alkalmából fogadd szerény ajándékomat. Sajnos, nincs több pénzem, de vedd úgy, hogy őszinte szeretettel adom. Jó egészséget és boldogságot kívánok mindannyiótoknak. Sokszor csókol benneteket Anyád*. Pillantásom a csomagra vetettem. Művészien kidolgozott, kézifaragásű, politúrozott cigarettásdoboz, mellette néhány csomag "Tulipán*, "Turist* cigaretta. — Tedd el és ne mérgelődj! Megenyhült a haragom, amire egyébként nem is volt okom. — Köszönöm anyám — megcsókoltam fáradt arcát. Sokáig ültemnuuöt zaklatott érzésekkel, szégyenemben. Nem emlékszem mennyi idő múlt el, hangjára riadtam fel: — Tudod-e, fiam, tegnapelőtt töltöttem be a hatvanötödik esztendőmet. Nagy idő ez ilyen küzdelmes élet után. Hatvanötödik születésnap. — Nem tudtam — szaladt ki számon á döbbenet. És a szégyentől erkölcsi nullává törpülve rövid, kapkodó búcsúval léptem ki az ajtón a májusi tavaszba. — Nem tudtam ... nem tudtam... — kísért a súlyos vád. Üldöz... bánt... kínoz. Anyám jóságos szíve megbocsát, de én önmagamnak soha nem bocsáthatok meg Anyák napjára (Édesanyám emlékének) Sovány vigasz, kinek csak anyja van, De édesanya soha sem becézte, Csókkal kapatván dalra és mesékre (A másik inkább lenne magtalan.) Boldog, kinek még édesanyja él, Gyöngéd kezével áldón simogat _ Hullajts útjára hála-szirmokat, Ha tán göröngyös gondok közt alél.... Anyámat ötven éve hant takarja, Forró szive volt, ajka meg szelíd: Féltön nevelte számos véreit... Zörrenve roppan múlt idők avarja... Szerelmes könnyem harmatozva árad: Örök hűséggel gyászolom Anyámat, MARKY IMRE Két asszony Az egyik: életemet adta, a másik: fiút szült nekem, az egyik: őszül napról napra, haja csillog ezüstösen. A másik: szivem ifjú társa, segit, mindenben egy velem, övék most szívem vallomása, övék az életem. Anyám, gondokban ő nevelt fel. két barna szeme, hogy nevet, ki szeret ilyen szeretettel mint ahogyan most ő szeret? Nemrégen még ölében ültem, ringatta egyetlen fiát, — nem lettem hozzá sohse hűtlen, elhoztam mosolyát. Cs annak adtam, aki kérte, erőt, hűséget így kapott feleségem tőle cserébe, mfht fényt kapnak a csillagok. Akartam, olyan legyen 6 is, szerető, jó, hű, mint anyám, gonddal és szerelemmel őriz növő évek során. Ha kérdik, kft szeretek jobban? oly könnyű most a felelet. Mint ahogy két erős karom van, két testvér asszonyt ölelek. Ketten vigyáznak rám, fiukra, mint ahogy őrzik a napot az éjjel nappal lángra gyúlva virrasztó csillagoki TAKÁCS TIBOR cJtmire kértél Emlékszel? - Édes! - kérve-kérted azt: Ha kis időm van — nézzek el Feléd. — Mert érzed a kígyó csalfa mérgét. Mely életedre lesve szívbe mart. Óh. Te akartál volna élni még... De féltél, s bennem bíztál egyedül, Mint aki fojtó rémtől menekül: „Mentsd meg, fiam, beteg anyád szivét!" Hogy akartam! — De késve jött a hír, Hogy szíved három hosszú napon át Szenvedte már kínzó vad rohamát — Emésztve életed — s hogy nincs már arra ir. Rohantam, s mindent, mindent elkövettem, De mire tested hordágyra került. Beteg szíved, jaj, végleg kimerült. — Légzésed lestem összegörnyedetten. Azóta járok sírodhoz Anyám — Virágot hozva — árva bús gyerek, Ki Téged még most csak jobban szeret. S itt állva mintha szavad hallanám: „Ha kis időd van, jöjj el kisfiam Anyád sírjához — légy kicsit velem?!* Sírodat könnyem ... Fejfádat kezem Simogatja. Lelkemben múlt rian. Sírodhoz járok én azóta már. Órákon át együtt és egyek vagyunk. Mintha csak egy volna szívünk s agyunk. Velem vagy örökre Édesanyám. JÖSA ZOLTÁN A napokban jelenttette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó a Juhász Gyula prózai hagyatékából összeállított „Örökség" cimű kétkötetes gyűjteményt. Ez a könyv több mint irodalmi újdonság és irodalomtörténeti dokumentum. Juhász Gyula prózája mindeddig nagyobbrészt ismeretlen volt az olvasóközönség előtt. Egyetlen kötete jelent meg prózai írásából, az is évtizedekkel korábban — a Holmi. A határtalanul gazdag prózai termésnek ez a kötet annakidején csak jelentéktelen töredékét adhatta közre, hiszen Juhász Gyula saját vallomása szerint is rengeteg tanulmányt, tárcát és cikket írt. Legalább ötezer vezércikket tart számon egyik írói vallomásában és a prózai írások műfajára vonatkozóan a következőképpen vall: „Írtam mindent, amit egy ifjú tudós és költő csak irhát: vezércikket és tárcát, verset és prózát, fejcikket és riportot, kolurnnás tudósítást a havi búcsúról, és szakszerű tanulmányt a latin nyelvtanítás érdekében." Az átlagolvasók eddig nagyobbrészt csak költői termését ismerték. Ez az ízléses kivitelű és gazdag összeállítású, kétkötetes gyűjtemény most betekintést nyújt a nagy szegedi költő napi gonÖrökség Válogatott gyűjtemény jelent meg juhász Gyula prózai hagyatékából dolataiba is. Egész sereg tanulmányt tartalmaz magyar írókról és költőkről. Csokonai, Gorkij, Ibsen, Tolsztoj, Ady és Petőfi életművéről mondja el véleményét és őszinte ítéletét a sok társadalmi probléma, színikritika, tárca, novella és riport társaságában. Ezek az írások — hogy ismét a költő szavaival éljünk —, a világba küldött jelek: meggyőződéséről, világfelfogásáról, emberi hitéről, szándékairól és reményeiről. A kötetbe felvett prózai írások, azon túl, hogy tanulságos és érdekes olvasmányok, kiegészítik és teljesebbé, hitelesebbé teszik azt a képet, amit Juhász Gyuláról, a költőről alkottunk. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a prózaírót a költő függvényének tekintsük — ellenkezőleg: a roppant gazdag prózai hagyatéknak ez a töredéke is meggyőz bennünket arról, hogy Juhász Gyula, a prózaíró egyenrangú volt a költő Juhász Gyulával. Egy roppant széles horizontú közéleti ember portréja bontalcozik ki ebből a prózai gyűjteményből, aki önálló véleményt hordozott az irodalomról, a művészetekről és a társadalomról s véleményében rokon a szocialista világnézetű, emberekkel. A kötetben közölt írások gerince a 19-es forradalom idején íródott és progresszív szegedi, más vidéki és fővárosi lapokban jelent meg. A költő humanizmusa és egyetemes világnézete mellett itt is feltűnik az olvasónak, hogy őszintén ragaszkodott a helyi hagyományokhoz, a haladó nemzeti értékekhez is és azokhoz kapcsolta írói, költői vénáját. fz a két kötet is csak töredék a publicista, a tárcaíró és az elbeszélő Juhász Gyula hagyatékából, mégis rendkívül értékes az irodalomtörténet és az olvasóközönség számúra egyaránt, mert egyrészt mélyebb betekintést nyújt a költő világnézetébe, másrészt lényeges törlesztés abból az adósságból. amivel az irodalmi közvélemény tartozik Juhász Gyula munkássága felderítésének és publikálásának. A kétkötetes gyűjteményi nagy gonddal és hozzáértéssel dr. Péter László, szegedi kutató válogatta össze. A könyv élén ugyancsak az ő tollából jelent meg egy rövid, de átfogó tanulmány Juhász Gyula prózájáról.