Délmagyarország, 1958. április (14. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-13 / 87. szám

4 Vasárnap. 1968. áprtBs O. SZEGEDI SZÉP SZÓ A szemerkélő eső megeredt, apró, sűrű cseppekben kopogott az ut­cai szobák bádoglemezzel fedett ablakpárkányán. A lakásban csön­desség honolt. Az őszi koraest ólomszür­kén telepedett a bútorokra, faliképekre. Ébenszínüre változott minden tárgy. Ko­morrá vált az ember. A természet és a társadalom borongó szimmetriája találko­zott ebben a kis budai lakásban is. A külső szoba ablakából Simon István egykedvűen nézegette a csupasz-kopasz kerteket, rendezetlenül összehányt szőlő­karókat, a túloldali házak sötét ablak­szemeit. Olyan a környék, mintha minden kipusztult volna. Sehol egy fény, kutya­vakkantás, az utcák teljesen üresek. — Egy hét és a zsibongó, lüktető, ele­ven főváros tetszhalott. Riadt családok ezrei tanácstalanul, félelemmel ülnek ott­honaikban. Várják, hogy mit hoz a hol­nap — dünnyögte gondolatait gépiesen. Erősödő motorzúgás bontotta meg az öszi szürkület csöndjét. — Helikopter — ismerte fel gyakorlott motoros füllel a felhők feletti jármúvet. Felidézte a múlt év őszén megtett légi­utat. Pontosan tudta, miiyen panorámát talál az ember a felhők fölött. Szép napsütés van odafönt. Olyan, mint koratavasszal a friss napos reggel Érden, a hegyközségben. Helikopterrel egy hely­ben libegni, a nagy ventillátor meg se­besen forog az ülőkosár fölött, a motor egyenletes zúgása biztonságot teremt. De szép ilyenkor elnézegetni az erőtlenül su­garazó napot, a tiszta, derült ég kupolá­ját, s lent a lustán forduló, tovább-billenő felhőóriásokat. Látni a füstszínű csipke­függönynek tűnő párás sávok enyhe moz­gását, és azután gyors lecsapódásukat a lomha tintaszín fellegek hátán. Messze meg, napnyugta irányában bágyadt napsu­garak tejszínűre festik az álló felhőket, néhol opálos ragyogás. Szivárványosan sok színt varázsol a természet. Olyan érde­kes optikájú kép ez, hogy a távolt köd­bevesző, havas hegycsúcsoknak nézi az ember, a csúcsok alatt meg dombos-lan­kás tájat rajzol a játékos idő, beszórt hó­val, hogy olyan legyen, mint télen a ha­vas Bakony. Ezt a csodát nem mindennap produkálja a természet és csak a levegő emberei csíphetik el néha, nagyritkán. — Bár felmehetnék most is a felhők fölé, s ottmaradhatnék karácsonyig! — motyogta buta kívánságát. — Ugyan miért mennél a felhők fölé? •— súgta az asszony. Melléje állt az ablakhoz, fázósan össze­húzta fürdőköpönyegét, megölelte férjét. — Miért keltél fel, Anna? — szólt csen­des hangon az asszonyra. — Aludni sem lehet örökké, kilyukad az ember háta. Nem is értem ezt a gye­reket, annyit alszik, mint az álomkóros. — Nem baj, legalább kíméli az idegeit az élettől. — Ne legyél rosszkedvű, Pistikám. Majd megélünk valahogyan. Eddig is dolgoz­tunk, ezután is kell a munkáskéz. Mo­torszerelő voltál, arra a jövőben is szük­ség lesz. Ha nem kellesz a Kismotorban, majd dolgozol máshol. I stvánnak jól esett a vigasztaló szó. Magában már sokszor megáldotta a sorsot, hogy ilyen megértő, jó­érzésű asszonnyal hozta össze. Nem a dínom-dánom mutatja meg a há­zastársak egymás iránti szeretetét, valódi emberi értéküket, hanem a nehéz, bajos idő az igazi próbatétel. — Máshol dolgozzam? Igazad van. De kommunista meggyőződésemmel együtt. Mert az én életem, meg a gyerek jövője más, másnak ígérkezik, mint az én gye­rekkorom volt. — Én egy szóval sem mondtam, fiacs­kám, hogy dobd el a meggyőződésedet — sietett a felelettel Anna. — A meggyőződés, meg a becsület nem kétkrajcár. őszintén gondoltam eddig minden cselekedetemet, igaznak tartom ma is és akárhogyan lesz — holnap is. Anna lenyomta Istvánt egy székre, az­után gyorsan ölébe telepedett,. Szerette a férjét, hiszen ez a megfontolt, halkszavú ember a tíz esztendő alatt még egy go­romba szóval sem bántotta. Ezt nem le­het eléggé becsülni. Anna látta és mesél­ték súlyos családi panaszaikat munkatár­sai közül a Lódenposztóban: a férj bru­talitását, italozását, idegen szoknyák haj­szolását. István a keresetét hazaadta min­dig, soha nem járt külön utakon. Ragasz­kodó, hűséges férj, családszerető ember. Évtized alatt ketten dolgoztak, megszerez­tek mindent egész életre bútorból, ház­tartási dolgokból. — Valóban nem volt értelmetlen a ml tíz évünk. De ne keseredj ezen az álla­poton. Te úgy sem változtathatsz meg semmit. Most dühöng a csőcselék, azután meg csillapodik a helvzet... Talán jobb volna lemenni apámékhoz? Miiven mó­don ? — töprengett tanácstalanul az asz­szony — Nem egyszerű csőcselék ez. Irányí­tottan, nagyon tervszerűen folyó cjolgok ezek. Ez a pimasz, túrószínű Mihók, a gyúr lábakapcája a főnök, és ma eltaná­csolja a legjobb szakmunkásokat, mert SIKLÓS JÁNOS: A dunaparton kommunisták. Micsoda zsivány ember ez... — kis szünet után tépelődve mondta. — Itt csak szovjet fegyver segíthet. Kicsú­szott a kezünkből minden ... — Na tessék, ti itt sutyorogtok, engem aludni hagytok. Anyu, ez igazán nem szép dolog. Te kiszöksz az ágyból és apuval dajkáitatod magad. Engedj engem is apu ölébe, én kisebb vagyok, mint te. És Katica is odafészkelődött apja ölébe. Loboncos-kócos, hosszú keseszínű hajá­val cirógatta apja arcát, azután hízelgőn bebújt kabátja alá és kezdte a szokásos játékot, mintha mi sem történt volna a külső világban. Apja simogatta, a há­tát kaparta, mint a kismalacokét. Katica megölelte a nyakát, dundi kezeivel és két­oldalt cuppanós puszit nyomott, arcára Azután felvette eredeti, falusi kereplő mo­dorát — Apu, meddig lesz még sötétség az utcákon? Mikor csinálják meg a villa­nyokat? — Nem tudom, kislányom. — Apu, meddig lövöldöznek még a bo­lond emberek? — Nem tudom. <— Apu, meddig lesz iskolaszünet az első osztályban? •— Nem tudom, Katicám. — Apu, ti ezután már soha nem dol­goztok? — Nem tudom. — Ugyan, Pista, beszélj rendesen a kis­lánnyal, figyelj a kérdéseire! — szólt közbe az asszony. — Most nincs kedvem játszani. Kap­csold be a rádiót, Katicám! A fekete szöcske a rádióhoz ugrott. »A gyertyákat helyezzék el az ablakok­ban, ma, halottak napján ...« — Zárd el, zárd el kislányom ezt az ostoba bömbölést! — szólt hangosabban István. — Ugyan, apucikám, ma neked semmi se jó, velem se társalogsz. Látod milyen vagy? — durcáskodott a gyerek. — Na, nézz oda — fordult Annához, nem figyelve a gyerek méltatlankodására — az ablakok... már égnek a gyer­tyák ... micsoda mániákus a nép' A sötétből nézték a szemben lévő há­zak ablakaiban kísértetiesen lobogó gyer­tyákat. — Szomorú látvány — mondta lehan­golódva Anna. — Tűzijátékos, még a csillagszóró kel­lene hozzá — értelmezte a helyzetet csendesen a kislány. A szótlanságba belecsengett a telefon rekedten, öregesen. — A fészkes fenéért hagytuk ezt be­kapcsolva? — Én miattam szereltették be... azt mondtátok — igazította el apja felreér­tett megjegyzését a családi mindenttudó. — Anna, vedd már fel, ne csörögjön! A telthúsú, gömbölyű, kis fekete asz­szony idegesen ment a zörgő masinához, léptei közben sebesen hadarta: — Juj, nekem olyan rossz érzésem van. — Igen, Simon lakás. _ Apám?!. Drága édesapám, hogy ke­rült Pestre? E rőtlenül engedte a kagylót a föld­re, ijedt szófoszlányok, kitörő sí­rás töltötte meg a szoba sötét csöndjét. István elvette a tele­font és nyugodtan beszélt. Végül azt mondta: — Várjon türelemmel, amíg odaérünk — és helyére tette a hallgatót. Nem várta az asszony kétségbeesett kérdéseit, erőltetett természetességgel kö­zölte: — A Városház utcában van, a fővárosi tanács épületében. Azt mondja, Kecskén olyan hírek járnak, hogy fél Budapest halott, mi is elpusztultunk már. Egy te­herautó hozta fel a Városház utcáig. Nem tud idejönni, nem ismeri az utat, nincs közlekedés. — Borzasztó! — szakadt ki Annából a félelem. — Semmi borzasztó. Ti elmentek a ta­táért, én meg addig lemegyek a Kiss né­niekhez — könnyítette tudatlanul a ne­héz helyzetet Katica. — Istenkísértés most elmenni... hat kilométer... s már fél hét. — Vidd le Kissékhez a gyereket és öltözz gyorsan, hogy indulhassunk. Anna a kislányt öltöztette és elvitte a szomszédba. István egyedül maradt. Vá­ratlan idegesség szakadt rá. A világos szoba olyan furcsának látszott, mintha nem is a sajátjában lenne. Pedig mennyi kedves, meghitt nap, hónap, majd egy évtized fűzte élete első lakásához. — Most barátságtalan, idegen minden — dünnyögte félhangosan a hirtelen fel­támadt impressziót. Szórakozottan babrált a kislány leve­lezőlap nagyságú képével és közben olyan emlékek vetődtek agyának fóku­szába, amelyekre gondja-baja, öröme­bánata nehezedett. Mindig sajnálta a magános embereket, akik nem tartoznak senkihez. Vógigbo­lyongják az életet egyedül, társtalanul. Sohasem kapnak olyan meleg, őszinte szót, felemelő szeretetet, amit a családon kívül senki sem nyújthat. Egyszer, évek­kel ezelőtt úgy adódott a nap, hogy egyik barátját elhívta estére, Katica harmadik születésnapjára. Ünnepeltek a kislányt, a család mindenét és közben borozgattak, beszélgettek. Olyan szép, családias légkör uralkodott, teljesen fe­szélytelenül az idegen ember előtt, hogy írni se lehetne meghittebb, boldogabb estét. S egyszer csak az ismerős elővette zsebkendőjét és két könnycseppet mor­zsolt el a szeme alatt. Azután kérdezés nélkül, kicsit akadozó nyelven beszélni kezdett: — De szép nálatok az élet, Pistám. Nem is tudod te, mi a nehéz. Mert neirn az élet terhe a teher komám. Az embe­rek rigolyáját elviselni, a munkát jól el­végezni, a rendszerért sokat dolgozni, mind-mind gyerekjáték, öröm... ha rendben van az otthon. Tudod nekem is van feleségem, jó asszony, nem mond­hatnék rá semmit. Valahogy mégis olyan, hogy a víz is megfagy tőle. Nem érti meg az én dolgaimat... lassan ... lassan... én meg az ő gondolkodásmód­ján nem tudok eligazodni. Hej, de nagy dolog valakihez tartozni. Csak az tudja mi ez, aki érzi, hogy nem tartozik sen­kihez. A családi házból kiöregedtem, a sajátom meg idegen lett, pedig én is sze­retném, ha szeretnének, és úgy lehet­nénk, mint ti vagytok, öreg vagyok én már újra kezdeni az életet, panaszkodni meg butaság. Kinevetik az ilyen panaszt, mert nem értik, meg úgysem segíthet­nek. — Sok bort ittál pajtás. — Hallod, sokszor az is ennyhít. Bó­dultabb a fej, kisebb, tompább a fájás... — Hogy jutott nekem eszembe ez a régi dolog? Szegény komám. Azóta már a csontja is elporladt. Két esztendeje nyakazta le a daru. Anna érkezése és sebes öltözködése té­rítette vissza a jelenhez. Figyelte felesé­gét, ideges mozdulatait. Sajnálta. — Ne búsulj, kilenc órakor már vígan leszünk —, simogatta fekete haját szelí­den, lágyan. — Mehetünk, vedd a kabátodat fiam, én készen vagyok. Kiléptek az utcára. A csendet csak az eső egyenletes surrogása zavarta. A Villányi úton meg haloványan, sárgán pislogtak a gyertyák az ablakokban. ANDRÁSSY LAJOS KÉT VERSE Jtlint játszi szél Lesimíthatnád néha homlokom Te is, Redőkbe hogyha vonja férfi-gond, Miként a játszi szél is messze űzheti A felleget míg társtalan bolyong. Bizony van úgy, hogy ajkamat lezárja Egy gond-pihe —, s ezt félreértheted Ha elszakadt víg kedvem cérnaszála Te észrevétlen összekötheted... Miért kívánnék én tetőled Édes Mézes szavakból szép csalásokat? Képzelt csodák aranyhajától ékes, S az ébredésbe foszló álmokat? Hisz lágy öledben szőni szép meséket A gyermekről, ki őrzi hangodat, S két csöpp szeméből rám nevet szemed. Mi lenne ó, ml ennél édesebb?! — Olyan az utca, mintha halottas me­netet várnának —, rázkódott meg a fé­lelmetes estétől az asszony. A Móricz Zsigmond körtérre értek. A suhogó esőben részeg emberek fegyveresen, falkába verődve haj­cihőztek. A főútvonalakon méte­res barikádok a felszedett utcakövezetből. A Fehérvári úton villamoskocsikat borítot­tak keresztbe, arrább meg széjjel lőtt tank roncsai hevertek. Köröskörül a körtéren, sokemel etű házaik ablakaiból gyertyalán­gok pislogtak hidegen, ijesztően. — Szörnyű ... mint egy köralakú ko­porsó. — Csak tudnám, hogy kik ezek a fegy­veresek itt? — válaszolt kérdéssel dühösen István. Feleletképpen a kifosztott büféajtóból részeg hang csapódott feléjük. — Na, hapsikám, a negyedik emeleti ab­lakba, a szélső gyertyát, ott ni, tiéd a liter szilva. A géppisztoly emelkedett, magasabbra, magasabbra és reccsenés-szerűen sivított a csőből egy sorozat. Szemben a negyedik emeleten csörömpölve hullott szét a nagy ablak, égő gyertyák estek pár métert és sötéten hullottak az úttestre. — Brávó nyertél, kilőtted az összes pilá­csot. Nesze igyál. Tompa jajszó szűrődött a kilőtt ablakon a novemberi esős sötétségbe. — Úgyis halottak napja van, mit vonyí­tasz? — és újra húzott a literes üvegből. István megállt. — Gyere, gyere ne állj meg, látod, hogy részegek — vonszolta tovább az asszony. — Elszabadult az alvilág. Ki fékezi meg ezeket? — és szórta átkait, ahogyan a szá­ján kifért. A Gellért Szállónál a hídra kanyarod­tak. Mellettük fegyveres suhancok szalad­tak a hídon a pesti oldalról Budára. Közel értek a pesti hídfőhöz. — Ne lőj, te állat, mi vagyunk — bődült egy hang a közgazdasági egyetem irányá­ból. — István, gyerünk vissza! En nem me­gyek tovább! — Most, mikor tíz percünk van még? Az alsó rakparton géppuska kelepelés és toroktűz villant. Az asszony megállt. — Igazoltatás van kérem — szólította meg őket a híd sarkában lévő bódéból elő­bújt fegyveres. Egymás után léptek elő a sötétből a gép­pisztolyos embereik nyolcan-tízan. Istvánt körülállták. — Személyazonossági igazolványokat ké­rem! — ismételte az előbbi hang. — Milyen címen? — szaladt ki István szájából az elfojtott indulat. — Kuss, te barom, tán nem tetszik a nemzeti feltámadás? — állt eléjük egy szo­katlanul hosszú, kiskabátos ember, gép­pisztolyának csövét István mellére tartotta — Más igazolvány nincs? — Nincs — válaszolt remegő hangon Anna. — Nézzem csak a zsebeket! — és először István motozásához kezdett a hórihorgas férfi. A zseblámpát egy Bocsfcay-egyenru­hés, tömzsi ember tartatta. — Hát ez mi, édesapám? — mutogatta diadalmas arccal az MDP tagsági könyvet. — Ehhez magának semmi köze, adja vissza és engedjen utunkra. — Jaj, Pista hagyjad,... gyerünk ... menjünk — Anna könyörgő hangja ijedt sírásba fordult. — Nem megyünk, bolsevista úr! Vagy megeszed előttünk a piros könyvet, vagy megdöglesz, itt a dunaparton. — Segítség !Segítsééég!... jaaj, megölik a férjemet! Emberek, ha istent ismernek jöj­jenek ...! — kiáltozott eszelős rémülettel és a Veres Pálné utca irányába rohant a . megzavarodott asszony. — Kiabálhatsz, te ostoba golyhó! — rö­högött az egyik géppisztolyos. — Az anyád evett volna meg a születé­sed előtt, te rablógyilkos — és István dühé­nek, félelmének egyesült erejével arcba­vágta a hosszú motozót. A nem várt ütéstől a fegyveres ember hanyattesett, István kiugrott a gyűrűből és a Dimitrov-szobor talapzata felé szaladt. E pillanatban géppisztolyok toroktüze villant s ropogva süvített a golyóeső, H irtelen csöndesedett el a sortűz. A hosszú kilépett a fegyveresek kö­zül, elindult a menekülő irányá­ban. Néhány perc múltán vissza­tért a többiekhez. — Kész. Itt az erszény, a gyűrű meg az óra ... Kockás, tedd a közösbe. A dunaparton megindultak röhögve, las­san a Lánchíd irányában .. . Simon Katica most második osztályba jár. Az új tanár néni megkérdezte a gye­rekeket, hogy mi az édesapjuk foglalko­zása. Mikor Katicához ért, a sápadt, sze­derjes ajkú kislány félszegen felállt és erőtlen hangon válaszolta: — Tanár néni kérem, nekem nincsen már apukám.

Next

/
Thumbnails
Contents