Délmagyarország, 1958. április (14. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-20 / 93. szám

Vasárnap. 1958. április M. SZEGEDI SZÉP SZÓ tf&txDezm&tet&Pf^^ M S® wfe ff* ü J I ^ r* (f" V>v #11 Tíz deka A

széles, poros utcán diáksapkás, nyurga íiú baktatott. Vidáman lóbálta összeszíjazott tankönyveit, amelyek címkéin gondos, szép kézírás hirdette a tulajdonos nevét: "Szöllősi János polg. isk. IV. o. tan." Bal keze a nadrágzsebben öt darab kétpengőst csörgetett .., Ezt a "vagyont- az imént kapta Pollák nénitől, a kövér Frédi mamájától, mint egyhavi bérét annak a gyötrelmes munkának, amelyei Frédi fejébe igyekezett a második polgárista tudományt utántöltögetni. — Kilenc a mamáé ... egy az enyém, ee... gyaa... zenyéém, ee.., gyazenyém... — dúdolgatta önfeledten. Mindezt ugyan már egy hónappal ezelőtt, előre tudta, dehát . . . Elvégre talán joga van egy tizennégyéves "embernek" a saját keresményéből gazdálkodnia? — ötvenért megnézem vasárnap a Gunga Dint, a másik ötvenből pedig... — itt elakadt a gondolatfűzés, s vérhullám csapott át a tizennégyéves »ember" arcán és forró kamasz-szivén... A sarkon, a pattogatottkukoricás néni standja előtt megtorpant. Az ütemesen rángatott drótketrecben habfehér, illatos csodák pattantak ki burkaikool, mint a káposztalepkék tavasszal. Nyelt egyet. Erős volt a kisértés, de a "férfiúi" akaraterő még erősebb. Befordult az Andrássy útra és csak az Altman-cukorkaüzlet kirakata előtt állt meg. Csokoládé-, nugát- és tej halom-garmadák ingerelték itt a jobb sorsra érdemes, rövidnadrágos embereket. Pár pillanatig tétován bámulta a jólismert, napjában kétszer is útját álló csábítást, majd elszántan benyitott az üzletbe. — Kezcsókolom. Kérek tízdeka drazsét a töltöttből. De egy szép stanicliba tessék tenni... olyan macskásba ... A boltos szótlanul teljesítette kívánságát. Jancsi zsebrevágta a zacskót és a visszajáró pénzt. — Tessék mondani, Altmann bácsi, hány óra? — Háromnegyed öt elmúlt, fiacskám... — Kezcsókolom ... nyugtázta a fiú és kiszaladt a boltból. Egyszuszra futotta végig az utat a zeneiskoláig. — Talán nem késtem el... — zihálta a kapu előtt. Kipirult arccal, fujtatva igazgatta kopott ingallérját és sapkáját, közben bele-belepislantott a zeneiskola aranyszegélyes, fekete üvegtáblájába, mint egy sötét, homályos tükörbe. — Most úgyis megmondom neki —, motyogta magában, s arca még jobban nekivirult E

gyszerre kinyílt a nagykapu és zsibongó gyerekhad tódult ki rajta, kisebb-nagyobb csapatokban. _ Szervusz Dudika —* köszönt Jancsi egy szőkeNem fogok mérgelődni Orvosom azt tanácsolta, hogy ha sokáig akarok élni, (mert az élés is akarat dolga), akkor semmin se mérgelődjek. Jó vicc. Könnyű neki. Olyan méregbe jöttem, hogy kát hétig nem is köszöntöttem. De azért megmaradt bennem a jótanács és elmélkedtem rajta. Hátha igaza van? A jóga se kutya, vannak, akik gyakorolják és állításuk szerint szép sikerrel. Miért ne próbáljak én is úgy „viszonyulni" a mergexitő dolgokhoz, hogy azok egyszerűen hatástalanul peregjenek le rólam? Egyszóval elhatároztam, hogy nem fogok mérgelődni. Pusztán akarat dolga. Nekifogtam. Hétfőn kezdtem el, mint rendes akarnok, és vettem egy naplót, amibe majd beírom azokat az eseteket, amin nem mérgelődtem, holott más közönséges halandó megpukkadt volna. IIójfn Anyósom kilencszer kijelentette a reggelt rlGlIU alatt, hogy fáj a keresztcsontja, meg hogy nem cseléd, — és mindennek én vagyok az oka. Nőm sírt, hogy vadállat vagyok, nem is tudja, hogy miért jött hozzám. mikor nem szeretem az anyját. Mosolyogtam. Nem mérgelődtem, á, dehogy! Tiszta szívből mosolyogtam. Eredmény: anyósom lehordott, hogy vadállat vagyok; feleségem aznap nem szólt hozzám. Félreértettek, de nem baj, majd rájönnek, hogy én nem fogok haragudni. 1/pJJ Hivatalfőnököm azt mondta, hogy hozzak el i\t>UU egy szobrot (megjegyzem, hogy könyvelő vagyok a Közfaternél), a kiállításra, amit a népek barátsági hónapjában rendez a Közfater. Elmentem az egyetemre (vagonszámra van ilyesmijük) és elhoztam a szobrot. (Megjegyzem, hogy a szobor hatvan kiló, és gipszből van.) Az utcán sokan néztek és ruhám tönkrement. Egy hordár megjegyezte a Klauzál téren, hogy „ládd-e koma, ez a pasas is sajnálja a forintot". Eredmény: nem voltam mérges, még akkor sem, amikor a főnököm nagy marhának nevezett, mert a lépcsőházban megcsuklott a lábam és a liftaknába ejtettem a szobrot. Mindegy — sokáig fogok élv Q/PrHíl A Somogyi Könyvtárban feleségem számára;; OZtMUd kértem könyvet, de a kölcsönzőben senki-:', sem törődött velem, a katalógusokból kiírt remekművek nem voltak bent, de én nem mérgelődtem, hanem mosolyogva fogadtam a híreket, hogy ez sincs, az sincs. Aztán vettem, lent a portán egy remekművet, Hémon könyvét, a Maria Chapdelain címűt, ami vékony könyv, de tudom, hogy jó. Anyósom megjegyezte: ezért a vacakért adtál 15.50-et Ft-ot? Nincs az egész tiz deka. Nem mérgelődtem, mert tudtam, hogy anyósom mindent súlyra mér, olvasni pedig nem szokott. Azt hiszem sokat fejlődtem és elérem a 100 évet. PQÍitnrtnk Az SZTK-ban ellopták az aktatáskáUoUlUl IUK mat, benne volt minden személyi iratom. Vigye békével, aki. elvitte, én nem haragszom. Legfeljebb a rendőrség elfogat, mint iratnélküli csavargót. Azt hiszem, 120 évig fogok élni. Ppnfpk Mint tudják, romos házban lakom, a tüzrClllCK fal hiányzik, az éjjel egy szélroham elsodorta a háztetőt és beszakadt a mennyezet. Az ügyben! I telefonáltam a KIK-nek. A hit sok mindenre képes...'.', Cvnmhpt Igazoltattak az Anna kútnál. Egy rend-' OZUIiiUal őr. Bekísértek. Ax rendőrtiszt megkínált egy cigarettával. Hazamentem. Már tudta az utca. Feleségem közölte, hogy a KIK felrakja a tűzfalat... A naplót abbahagytam. Olyan dühbe jöttem, hogy legalább öt váza és ötven év elment az életemből. Ugyanis annyira beidegződtem a kellemetlenségek elviselésére, hogy'.: ez az örömhír egészen kiforgatott. YINCZE ANDRÁS copfos, matrózblúzos, rakottszoknyás kislánynak, aki magányosan jött ki egy öszszefpgózva nevetgélő leánycsapat mögött. — Szervusz. Engem vársz? — Neem .., csak ... de mehetek én is tifelétek haza, jó?;.. — Háát:;. nem bánom. .. Dudika — ahogy a kis copfost mindenki becézte — Prónai városi számtanácsos egyetlen leánykája volt. "Prónai Judit, II. gimn. o. tan." Minden kedden és csütörtökön zongoraórára járt Jolán nénihez a zeneiskolába. Jancsi a vasárnapi templomon kívül csak ilyenkor találkozhatott vele, mert a gimnázium elég messze esett a polgáritól.. t S

zótlanul mentek végig a Szemere utcán. Jancsi végre csak megemberelte magát ós megszólalt: — Dudika . i, ezt neked hoztam... — azzal előhúzta zsebéből a drazses zacskót s a kislány felé nyújtotta. Az ránézett, vizeskék szemeiben hitetlen csodálkozás tükröződött. — Igazán? Mi van benne? Bonbon vagy praliné? — s kíváncsian bontogatni kezdte. , Ekkor értek az utca véígére. 1 A sarkon meg kellett áll• niuk, mert nyikorgó targonI oá val egy rongyos öregem•ber fordult be éppen a I járdán. Nyakában kötél-hevederrel, görnyedt háttal ídöecentette át zsákokkal ;megrakott járművét a járIdaszögleten, majd megpillantva a két gyereket, megjállt. ; Jancsi nagyot köszönt: ! — Kezcsókolom, Nagytata. | Az öreg kibújt az isrtrángíból, levette vedlett kalapíját, kabátujjával végigtöröl>te homlokát I — Szerbusz. — Mor.d •meg anyádnak, holnap jöhetIne már mosni. Meg egy kis ; haluskát is gyúrhatna. — (Ne;., ezt meg vidd haza..; A targonca támláján lógó tarisznyából zsírfoltos papírcsomagot szedett elő és Jancsi kezébe nyomta. — Hát te kié vagy? — tette fel a váratlan kérdést a kislánynak. — Én Ismerem ám a bácsit! — csattant fel Dudika. — A bácsi szokta hozni nekünk a darát a malomból, meg a fát a depóból! És anyuka mindig levest szokott kiküldeni a bácsinak a cseléddel. Az öreget mintha meghökkentette volna a válasz: — Ni, csak... Tán nem a számtanácsos úr lánya a kisasszony? Rég nem láttam már. Hogy megnőtt! Tiszteltetem a számtanácsos urat, meg a nagyságos asszonyt... M

egemelte kalapját Dudika előtt, belebújt az istrángjába, s a targonca elnyikorgott. Jancsi zavartan rakosgatta egyik kezéből a másikba a zsírpapírba burkolt csomagot, amelyben — a szagáról ítélve — tepertő lehetett. ,< A kislány pedig a mostanáig kezében tartogatott, felbontott cukroszacskót egyszerre csak elkezdte visszacsomagolni. Amikor elkészült vele, Jancsi orra elé tolta: •— Tessék .. -. Nem is szeretem a drazsét!.;; Majd vesz nekem bonbont az aPukámÉs;(. tudd meg.;; ha te... ha tenéked... — itt elfulladt a hangja, sarkonfordult, és siető léptekkel eliramodott. Szőke copfjai mérgeskígyókként libegtek utána.A

fiú — egyik kezében a tepertővel, másikban a visszakapott drazséval — jó darabig kővéválitan bámulta. Aztán vállat vont, a tizennégyéves emberek életfelfogásához híven mohón belemarkolt a zacskóba s egyszerre három szem drazsét dugott a szájába. Felkapta könyveit, és elindult ő is, ellenkező irányba. Az utca túlsó végén éppen ekkor kanyarodott el a targoncával Nagytata. CSERNAY ZOLTÁN Öngyújtó (Emlékezés apámra.) Csak annyi volt, hogy kézbevettem s egy mozdulatra szikra hullt; de fellobbantunk mind a ketten, a kis kanóc, s itt benn a múlt. Az én szivemben emlék égett, míg benzingőz a tankból, ott... és minden, ami emlékké lett, most hirtelen tüzet fogott. Már nem használom évek óta; modernebb-, szebb is az enyém... s hogy mikor tettem a fiókba, bizony már meg nem mondom én. Csak most, csak most, hogy kézbevettem s megtöltve ódon szikra hullt; e láng pirul és ég helyettem, mert röstelltem, hogy ily avult. KÜSZ JENŐ cAki dúlg^aútl Míg minden ember khin van a határba, Ö ünneplősen sétál, andalog, Cipője tiszta, kalap lekefélve Csupán a lelke, lelke háborog. Mert rossznl rrzf magát csak így tétlen, Hisz odakint úgy várja a határ. De nem mehet többet — az orvos mondta. Hogy a lélek belé csak hálni jár. De tnd-e élni mankátlannl, afcf Vagy ötven évig mindig dolgozott? És negyvenen a más parancs-szaváes Robotolt át oly sok vasárnapot. Most is, mikor hajnal rikkant ac égen ö már az udvaron seper, totyog, S lélekben szinte készül a mezőre. Mert várja ott a tengernyi dolog. S mikor kiáll a háza kapujába S a kocsik jönnek, mennek, zúg a gép, Sóhajt egyet és reszkető öklével Megdörzsöli két csillogó szemét. GÁL SÁNDOR VIHAR Nehéz fejét az ég a hegynek vágja: feljajdul, majd hörög, mint ki eszét elvesztve őrjöng, s zúg a könnyek árja komor szeméből, hömpölyögve... szét... Testén véres villám rándul keresztül, s mit fúj, <iz orkán, fák lombjába tép, de dévaj dühe nyöszörgésbe rezdül, mikor az álmodó rónára lép. Elfárad mar ekkorra a garázdán dúló vihar, s a sok szelíd barázdán a könnyező ég fátyla hajlik át, s a derengő, opálos; hűs homályban, megbánva bűnét, halk cseppekbe', lagyan, a szürke ég kékre sir ja magát... DOMONKOS IMRE Gyermekkorom idézése Gyermekkorom tájai feltörnek a múltam mélyeiről a fényre kigyúlva Kihajt emlékeimben az udvarvégi szilvafa, almafa újra Nagy levelekkel lombosodnak az erdők, álmodnak a csend-fura árnyak Nyár-végi kék egeken kavarognak a gólyák, ki tudja milyen messzire szállnak Lapu-szegélyzett utakon csavargok újra, az alkonyi fák porosodnak Nyújtózkodik a bomladozó táj, fény-szirmai nőnek a felhő-pipacsoknak Napfénybe szúr a vadzab görcs-dudoros szára, reggel van, kocsi vágtat Millió harmat-gyöngy sziporkázik méregzöld kardlevelein a kukoricáknak Apám kezében peng a kasza, jókorát suhint s a fűszálak rendre ledőlnek Vadhere búrjánzik és más ezernyi zöld csoda-lénye virít ki a földnek Homok-tarajos tiszapart, szúnyog-zümmögésű füzesek, hol szénarudasok fanyar illata [kábít Béka-porontyos holtágak, nád-tömörülések közt a gyékény buzogánya virágzik Napraforgó-fejek szomorodnak, érik a mag, kipirosul az alma Lomha pocsolyákban még a gyermekkori nyár fény-tüze izzik, de mintha suhanna. T assanként deresednek a hajnalok, döcögő szénásszekerek nyikorognak, Mély-sötét ránc-repedések nyílnak a szántókon, szúróssá száradnak levelei az aca[toknak Buggyannak a bo-levű fürtök, a szőlősorok közt forronganak a bor-tüzű vágyak Váltókon csattog a vonat vaskereke, úsznak a fák és elmaradoznak a gyermek[kori tájak Süllyednek az emlék-szirtekig, s ott álom-korallmezővé kövesednek Agyamban már a város gyárkéményes, neon-virágos fém-zaja hemzseg De fölkelnek az egymásba-tolult, tovatűnő tájak s elindulnak a fényre S felharsan e tájakon és tovagördül gyermekkorom égi zenéje Majd beleomlik nagy levelekkel egy örökzöld távoli nyárba S láng-szirmú virágkoszorút ringat az égen fiatal éveim árnya HATVANI DÁNIEL -* Bernáth Aurél: Igy éltünk Pannóniában A nagysikerű emlékirat a három kötetre tervezett Kor és pálya című sorozat első része. Első kiadása rövid idő alatt elfogyott. A Szépirodalmi Könyvkiadó most jelenttette meg a kötet máJ •sodüc kiadását,