Délmagyarország, 1958. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-02 / 28. szám

4 •asáre»p, 195$. Mrwir *. 3 Z EO£01 SZE? SZO A utalnak minden eszébe jutott, ami oaj csak volt az elmúlt esztendőkben. ue most majd maskeppen lesz az élet sorja. Egészen másképp. Az asszony mindig azon rágta eddig, hogy nem járnak sehova szórakozni, nincsen barátt társaságuk, úgy élnek, mint az igavonósok: hétjön indits — vasárnap pihenj, Na, de most majd lesz megtepetes otthon: itt van a zseboen a meg/uvo, az Országházba, a farsangi nagy bátra. Ugyan eljárogattau eddig is a »Borostyán«-ba, ahol lehet enni, inni, ráadásul jócskán füstöt nyelni — ez utóbbit teljesen díjmentesen. A cigányzene meg szól, derűreborúra, Beke Tóni a prímás, az asztalok mellé is áll, hogy volna-e valami kívánság. — Duhaj, buta hely ez — mondogatta Ágnes, ha úgy adódott, hogy éjfél utánig maradtak. Antal csak hallgatott, laposan sattyogott a liter badacsonyi után, de bántotta azért a baj, hiszen az asszony nem erzi jól magát, pedig annyira akarta, meg vidította — hiába. Leszállott a villamosról, azután tempós léptekkel rótta a sötét, flaszteros utat, hazafelé. Mert gyalog járt. Igazgatónak dukálna a kocsi, de neki nem kell. Az nem emeli a rangot, csak annak a kórságát. Eszébe hozakodott Ágnes más kifogása is. Hogy ha mindenáron vendéglőben akarnak szórakozni havonta egyszer-kétszer, inkább a Gundelhoz, vagy a Gellértbe, Astoriába menjenek, ahol cigányzene mellett van táncmuzsika, lehet tangózni, keringőzni, összebújva, kedvesen. Erre sajnos, egyszer sem került sor. Mert, hát nem tud táncolni, két ballába van és két süket füle, egyik sem fogja fel a zene ritmikáját, a tánc taktusát. Elszégyenkezett. Miért is nem tud táncolni? Még most sem késő, hány ember adta rá a fejét, hogy harmincötéves korában tanuljon táncot. — En is megtanulok. Mégpedig a bálig. Ez lesz egy meglepetés — és már eltervezte, hogy Jolika, a titkárnő adja a reggeli táncleckéket. Antalnál az is baj, hogy nem jó társalgó, nem szórakoztató típusi Ezért is hányszor kapott már a kilenc esztendő alatt. Különösen olyankor, ha valamilyen társaságba keveredtek, amelyikben Ágnes volt ismerős. És megindult a trécsparti, finoman, ékesen, kedves-tréfásan. Ágnes ilyenkor nagyon szégyellette a férjét. Hiszen az kettőt is alig szólt egy ilyen estén. — Jaj Te, olyan buta vagy, mint hat pár birkacsizma. A politikán, meg a barátaiddal való drasztikus, kevésbé szellemes heccelódésen kivül semmihez sem tudsz szólni. Hidd el, borzasztó ilyen emberrel élni... Ilyenkor is szégyenbe esett. Mert igazságtalannak is tartotta ezt a szigorú ítéletet, különösen olyan ítésztől, mint Ágnes. Ért a filmekhez, mégpedig nem felszínesen, hanem majdcsak szakmai alapon. Meg tudja ítélni a film alapgondolatait, a művészi produkcióban a megjelenítő erőt. jellemábrázolási, alakítást stb. Az igaz, nem tudja, hogy melyik színésznőnek ki a férje, melyik tart szeretöt, mert ez a kicsinyes »pletyis«-világ — a legutálatosabb. A könyv sem teremt témát, mert Ágnes abban a hiedelemben él, hogy embere nem olvas mást csak a tervjelentéseket, költség- és termelékenységi mutatókat, a munkaerögazdálkodásról szóló jelentéseket, meg a napi aktákat, újságokat, politikai brosúrákat. Es kész. Ha meg olyan könyvek tanulságaival áll elő, mint a Boccaccio: ~Dekameron*-ja, Ágnes kifizeti azzal, hogy ilyen erkölcstelen, disznó könyvet ö nem olvas. Aztán a Tolsztoj: »Háború és béke"-jéről meg, mint nehéz mondanivalója könyvről, nem szívesen vitatkozott. A francia, angol felvilágosodás irodalmát szívesen forgatta Antal, de ezeket meg Ágnes nem szenvedhette, mint unalmas, öreg témákat. Ilyen gondolatokkal baktatott fel a lépcsőn és erélye* sen csengetett. Ágnes nyitott ajtót. A szokásos kép: Antal kedélyes, jókedvűen köszönt, az asszony tartózkodóan, kissé fennkölt ridegséggel viszonozta. — Anyu, az ország legnagyobb farsangi bálján ott leszünk — jelentette ki, határozottan, enyhe gőggel, s átnyújtotta a meghívót Agnesnak. Közben nézte kreol arcát, kicsit előrebukó, fekete szemeit. Várta, hogy az érdektelenség, közömbösség oldódjék. Hiszen még soha nem voltak bálban, mert nem is bálos természetű emberek. Ez egészen új vonás az életükben. Bár tudta, hogy Ágnes inkább szereti a csendes presszót, mint a zajos, sok színű, tarka-barka mulatságot. De most nem olyan egyszerűségről volt szó: hogy a félhomályban ülni egy fekete, esetleg egy gesztenyepüré-pohár víz mellett, beszélgetni egy-két órácskát, apró semmiségekről, kicsit fontoskodva. Szóval, intim módon, finoman. Egészen másra, valami új, nagy dologra kerül sor. — Maga a miniszter adta azzal a megjegyzéssel, hogy reméli ott leszünk és olyat farsangolunk, hogy kirúgjuk a t. Ház oldalát — szólt Antal a csendességbe, hogy megtörje a kínossá váló hallgatást. Ágnes ránézett, erőltetett mosollyal. — Kár. hogy nem mehetünk el, hacsak magad nem... — Miért fiam? — hüledezett a nekibuzdult, mindent előre kigondolt férj. De aztán hallgatott, semmit nem kérdezett. A válaszhíján maradt kérdéstől a nyomottság légköre alakult ki közöttük. "Nem vagyunk mi semmiben sem egy gyékényen ezzel az asszonnyal" — elmélkedett vacsora nélkül, az asztal mellett. Ha ágyba kerülnek holtfáradtan, Ágnes arról mesél neki, honn a többi fértek egészen más emberek. Udvariasak. Előzékenyek. Mindig menlevik az asszonyaikat valami avró kedvességnél. Pedin azok közül néhány aszszonyt. a deresre kéne fektetni, huszonöt mogyoróvesszőre, úgy ámí?iák, csalták a férieket.. És azoknak méois van becsületük, tekintélyük, körülbókolia őket a világ. A tisztessé nes asszony pedig olyan, mint a cseléd, úgyis tekintik a háznál. Még szerencse, hogy dolgozik, mert ha csak férie kenyerére lenne utalva, az isten se mentené meg a tényleges cselédsortól. — Pedia csak a kisuijam mozdítanám a gyárban, egyszerre tizen upranának utána — jegyezte meg már nem eayszer az asszony. Ilyenkor Antal úmi érezte manát. hogy a szive készül kilénni a helyéből. Miért is kan ilyen kegyetlen leckéket, intéseket, idegesítő szózatokat. Mit vétett Ágnessel szemben? Hát szorgalmasan dolgozik. Megkíméli a nehezebb házimunkáktól, segít a háztartásban, az apróbb dolgokban ís. A gyereknevelés elveit ő alakította ki, és gyakorlatilag is sokat foglalkozik a kislánnyal. Nem korhelyeskedik, szolidan él. — S itt van a kedvesség első lépése, és ez is visszautasításra talált — dörmögte egészen hangosan. — Nem a kedvesség, fiam, hanem a báli meghívó, mert oda estélyi ruha illik. Nekem meg ilyen nincs. Mellbevágta Antalt ez a megjegyzés. Egészen elfeledkezett ,magáról, annyira a gondolataival bibelödött. Pedig Ágnes ott mászkált előtte. Takarította a szobát, porolta a bútorokat, igazgatta a csipketerítőket, a virágokat locsolta. — Éhes vagyok — szóit, válasz nélkül felejtve az aszszony megjegyzését. — Várjál türelemmel, rögtön befejezem. Antal vizsgálgatta a helyzetet és arra a megállapításra jutott, hogy Agnesnak igaza van. Dc hát miért vettek volna eddig ilyesmit? Kinek kellett ebben a házban estélyi ruha. Régen az volt a divat, hogy simléderes sapkában, meg nyekkéndö nélkül jártak, a bál meg nem is volt divatban. Hát még a báli ruha. — Haj-jaj-jaj, ha egy igazgató szmokingban ment volna a bálba, a felesége meg estélyiben. Menten leváltották, (Szánthó Imre rajza) meg be is, meg kis is zárták volna őket, mint valami elfajzott eretnekeket, — nevetett hangosan. Es eszébe jutott egy szovjetunióbeli útja. A leningrádi balettegyüttes műsora. Ott látott estélyi ruhás asszonyokat, lányokat, feketeruhás férfiakat. El is mesélte itthon, de aztán feledésbe ment ez is. Valóban — eszmélkedik. Miért ne lehetne a munkásnöknek estélyi ruhájuk. Hát ha egyszer kulturáltabban akarunk élni. akkor a régi rossz szokások nélkül miért ne vennénk át az ízléses formákat. Hol van az előírva például, hogy a színházba tarka-barka öltözékben, s tüntetően pufajkában járjunk. A bálba meg egyenesen kőtelezővé kéne tenni a fekete viseletet. Meg asszonyainknál az estélyi ruhát. Vagy mi nem tartjuk magunkat annyira, mint a hajdani urak? Csak a csenevész lábú, mozgó orthopádiára emlékeztető, úri dámáknak dukált estélyi ruha? — Igazad van, Ágnes. Estélyi ruha nélkül nem megyünk oda, — mondotta szokatlan kemény hangsúllyal. — Végre, egyszer igazat adsz valamiben — s megenyhülten odament férjéhez, simogatta dús, barna haját. Elfelejtette az éhséget. Magához vonta Ágnest érzékenyen, szeretettel. Mosolyogva nézték egymást, olyan szelíden, mint régen, amikor még jegyben jártak. — Megveszem az estélyit. — Szép a szándék, de majd csak akkor lesz belőle valami, ha én megtakarítom a rávalót — felelt kissé lehangolóan az asszony. későbben. Nagy szögletes dobozt hozott, egyenesen a belső Tflmúlt két hét. öt nap még s itt a nagy farsangi bál. Ezen az estén Antal későn jött., A szokottnál szobába ment, télikabátosan, kesztyűvel. Ágnes kérdően derűsen nézett rá. — Bontsd ki — mutatott az asztalra helyezett dobozra. Boszorkányos gyorsasággal bontotta a dobozt, izgatottan emelte ki a ruhát. Nagyestélyi, a földig ért. Taft. Selyem. Fekete. Egyformán ragyog Ágnes fekete szemével. — Felpróbálom — mondta röpködő jó kedvvel. — Próbáld. Antal kiment az előszobába levette kalapját, kabátját s megnézte kislányát. Már aludt. Szétvetett karokkal, pici szája balszegletében fújta a levegőt. Azután leckéjét nézte meg. Szépen írt betűk, hibátlan számadás az első osztályban. Gondozott füzetek. — Pedáns, apja lánya — s leheletcsókot adott az alvo kislány magas, barna homlokára. Leült egy székre, szemben az ajtónyílással és óvatosan figyelte Ágnest, amint sürgölődik-forgolódik, tesz-vesz. Keresget. A kis lámpa világa homályos, tompa fényt árasztott. A politúros bútorok egeszen fekete színi öltöttek, az ablak előtt álló virágok üde zöldje elmosódott a hangulatos világosságban. Ágnes Izmos, kicsit telt alakja árnyként járt ide-oda. — Egzotikus milliö, és olyan benne, mint egy Hindu* Maja — értékelte Antal a kellemes helyzetet. Az ajtónyitáshoz közelebb lépett óvatosan, mint az árnyék, hogy ne zavarja az asszonyt Nézte. A szemével itta most, hogy levetette pongyoláját, barna bőrének sötétjével, izmos vállaival, telt kebleivel olyan hatással volt, hogy nem bírt megmaradni az ajtóban, kopogás nélkül belépett. — Menj ki, levetkőzöm. — Nem, végignézem, hogyan öltözködik a bálkirálynő. Csak az asszony neszezett. Olyan körültekintő alapossággal próbálta az első nagyestélyit, mintha máris indulnának a bálba. Tipegett-topogott pici lábaival, a hosszú, túsarkó antilop cipóben, azután felemelte finom* hajlatú lábszárait, hogy igazítson egyet a harisnyán, hátul a varrásnál, egyenes legyen a vonala. Antal meg is jegyezte: — Miért igazítod, hiszen abból semmi sem látszik? — Azért nem muszáj görbén, összs-vissza állnia. A fésülködés a földig érő toalett-tükör előtt. A barna tincsek csavargatása, pödörítése, igazítása, a fésűk, csat* tok elhelyezése, jaj, milyen sokáig tartott. Antal szótlanul ült, úgy viselkedett, hogy jelenléte ne zavarja az asszony kedvtelését Látta, mennyire örül az újnak, az első báli ruhának, amit a férjétől kapott. S bizony, sok mindent másképpen kell tenni, nem elhatározásokban, hanem az életben. — Milyen öröm, mennyi igyekezet, asszonyos kedves* lég van Agnesban, ahogyan készülődik — gondolta, s ennek éppen ő az okozója. Hiába! A több figyelmesség, az apró dolgokkal törő* dcs, nélkülözhetetlen a családi életben. Hát mi nyújtson vigaszt egy szép, fiatal, dolgozó asszonynak, aki naponta -két műszakos", ha nem a férj gyengédsége, törődése, szeretete. Mert a szeretet nem szavakban, fülbesúgdosásokban rejlik, nem attól lesz szép és őszinte, hanem kicsi, napi cselekedetekben. Ezt mulasztotta el Antal kilenc esz* 'endön át, s ezért volt annyi keserű napja, hónapja, éve. Azt hitte, hogy ha a havi tekintélyes keresetet hazaadja, kicsit még tesz-vesz otthon, lerótta a házastársi kötelezettséget. Ilyen helyeken pedig a szivek megfásulnak, később elpudvásodnak, s ki-ki néz a maga boldogulása után. Annyira belelovalta magát eddigi életükben elkövetett szegletes, tapintatlan hibáiba, hogyha egyedül ülne a szobában, ököllel verné értelmes, széles homlokát, — Na, mit szólsz hozzá? szép vagyok? — lépett eléje Ágnes, és ezzel megszűnt nyomasztó önmarcangolása. Ültéből talpra állt, az asszony elébe lépett. Megfogta az arcát, nézte sokáig, s aztán végig, le a kis cipőig. — Na, nem mondasz semmit? Felkattintotta a lemezjátszót, egy keringólemez anda* 'ító zenéje töltötte be a kis szobát, halkan, pianisszimó* ban. Táncra ölelte az asszonyt és ketten összebújva ke* ringöztek a halk zene ritmusára. S Antal lelkében a bol* dogság fortisszimón muzsikált. — Te, te hát hogyan tanultál meg táncolni? — álméU kodott őszintén Ágnes. — Megtanultam — és csókolta a barna, telthúsú kis asszonyt, szíve szerinti bálkirálynőjét. — Senki nem versenyezhet veled, se lány, se asszonny. Nagyon szép vagy, Ágnes. összeborultak. Olyan érzéssel, mint régen. — Köszönöm, Antikám. Most olyan vagy, mint amikor először találkoztunk. A bál napján, szombaton Antal gyomorfájással ébredt. A veríték gyöngyözött a homlokán, szédült Nem szólt erről semmit, csendesen öltözködött, úgy ment munkába, ahogyan megszokta, csak a reggelijét hagyta a konyha asztalán. A gyomorfájás, görcsös fájdalommá fokozódott útközben, nehezen jutott el a gyárig. Alig ért be, az üzem orvosát kereste. — Jaj, a fene eszi a gyomrom, gyere nézd meg kérlek, nem lyukadt még ki? — Ne beszélj butákat, Antal. Akkor nem ülnél ilyen kedélyesen. — Kedélyesen, mint a savanyú káposzta. — Na, hadd nézzem —, s az orvos vizsgálja a gyomrot, a májat, epét, tapogatja. Görcsoldó injekciót ad. — Mi ez? — Steralgin, görcsoldó. — Hát mi a baj? — Valószínű cholecystis. — Magyarul? — Epehólyag bántalom, valószínű gyulladás, kórházba mész. — Nem öregem. Én a bálba megyek, — Jolika, hívja fel a gépkocsivezetőt, az igazgató elvtársat, azonnal kórházba viszi. — Igen. — Nem. .... . — De igen, a beteggel szemben én rendelkezem, megértetted? — Este nyolc óra, fehér ágyak, tiszta, háromágyas kórterem. Antal az ablak mellett fekszik, a hasán nagy jég* tömlővel. Mellette áll Ágnes s izgatottan kérdezget. — Most van a bál megnyitója — mutatja Antal az óráját. — Nem baj, kisfiam, nem a bál a fontos, hanem m te egészséged. — Ágnes az ágy fölé hajolt, szelíden csókolja a beteg száraz, cserepes ajkát. — A bál nélkül is, te vagy az én megváltozott, régi Antim. — Köszönöm, Ágnes — simogatja lázas kézzel az aszszony kicsi, barna kezét.