Délmagyarország, 1958. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-01 / 1. szám

Szard*. IMS. t»nnár L A

fővárosi gyors lassított, a vonat ablakából nézvést apró, vibráló fények imbolyogtak a messzeségben. A ritka-lenge ködfüggönyön át feltűnt a város gyéren világított nyugati része. A Szilveszter-napi vonat bekanyarodott a Nagyállomás elé. — Szeged — szólt a kalauz. Az utasok készenlétben, kézbefogott podgyásszal lépegettek az ajtó irányába. Kicsit tolakodva, lökdelőzve. Idősebb, kendős nénire keményen reccsentett rá öblös hangon egy nagydarab ember. — Ne tolakodjék, anyám, elszakítja a kabátomat. Nem viszi tovább a vonat — Tudom lelkem — felelt a néne —, de tizenegy órától kijárási tilalom van, én meg Hattyastelepre mék. Nem akarom, hogy a patrujok befogjanak — az utolsó szavakat már a lépcsőn mondta. Fakóképű, bundás fiatalember lépett le a néni után, aztán kivált a sorból, két sínpár közé letette a bőröndöt, levette simléderes sapkáját, az állomás felé fordult és egészen hangosan megszólalt: — Szent szűzi csoda, meg szovjet puska, nektek köszönhetem, hogy a szülővárosom földjére léphettem még egyszer — aztán visszatette sapkáját, kézbefogta kofferját, lement a lépcsőn, s gyalog vágott a rövid útnak. — Már várnak a szilveszteri banketton — mormolta maga elé sietős lépései közben. • — Drága sógorkám, csakhogy láthatunk fogadták a belépő jövevényt, tisztelettel, szeretettel, s olyan csodálattal, ami kijárt egy pesti embernek az ellenforradalom után. — Édes, jó bátyám — borult vállára a húga. — Azt hittem téged is kivégeztek a lázadók. — Nana, nem voltak azok olyan világot megváltó emberek. Csináltak egy kis vérfürdőt, aztán, amikor a sarkunkra álltunk, meg a szovjet elvtársak is segítettek, úgy eltűntek, mint a tavaszi hó. Éppen elég gondunk van, hogy újra előkeressük őket. — Előkeresni... őrüljünk, hogy elbújtak — szörnyülködött a sógor, valószínű az ötödik szilveszteri fröccs után. — Nem úgy van a... előbújtak a disznók, pedig senki sem hívta őket... most aztán, hogy jobban összeismerkedtünk, a szándékok is világosak, előkeressük őket, «— igazította útba a sógort a pesti ember. •— Ti tudjátok... csak aztán jó legyen «— hagyta annyiban a házigazda. — Gyere, egyél, kedves bátyám —> mondta az asszony. Aztán eléberakta a szármástálat, kenyeret, meg egy egész demizsont. A sógor, meg a feleség őszinte gyönyörűséggel nézték, amint a súppadt arcú, mélyen ülő szemű, szigorú természetű, amúgy jólelkű rokon befalatozta az egész tál töltött káposztát. Lassan, komótosan, élvezetlel evett, aztán a blcskahegyre szúrt kenyérrel kitörölgette a tálat. — Hát ez megvolt, nagyon ízlett, hiába, húgocskám, szármát csak te tudsz főzni. — Egészségedre sógorkám — váalszolta a férj. — Na halljátok — kezdte a jövevény kérdezés nélkül —, nem gondoltam volna október végén, hogy én még az életemben szármát eszem nálatok Szilveszter estéjén. — Mi se — borult sírásba a háziasszony. — Mert tudjátok, ami szemét, társadalmi kosz, politikai és emberi piszok volt abban a fővárosban, az mind a felszínre ömlött.:. — Jaj tudtuk, azért féltettünk annyira, pláne, hogy vezetőember vagy — törölgette szapora könnyeit a gazdasszony. A

sógor nem szólt Respéktálta ezt a rokont, nem egészen családi alapon, hanem az eszejárását, meg a tisztességét vette számba. Most is a respektust úgy juttatta kifejezésre, hogy elővett két fél literes kancsófélét, megtöltötte a pusztamérgesivei, csakúgy szóda nélkül, aztán mondta: — Egészségedre, kedves komám, fenékig hajtsad, sose tudja az ember, meddig él. A jövevény nem nagyon kérette magát. A szárma, meg a borzasztó ellenforradalom utáni viszontlátás és hát Szilveszter napja is, a sok kellemetlen keserűséget okozó, betyár óesztendő szökik az éjjel — szóval volt ok, több a soknál. — Egészség. — Egészség. — Na még egyet — indítványozta a sógor. — Még kettőt is, rajiam nem múlik. Aztán a harmadik, negyedik, ötödik. Előkerültek a nóták is, kettesben, pianóban, szomorkásán, aztán egyre búsabban, hogy a háziasszony elsettenkedett a másik szobába, bebújt az ágyba, a fejére húzta a dunnát, hogy ne hallja ezt a nagy bánatot. Óra fordultával előjelentkezett a jókedv, örömös nóták, a pianót fölcserélte a íortisszimó. Olyan szépen danolászta a két sógor a frissest, hogy a végén még a taktust is hozzá dobolták az asztallapon egy főzőkanállal. Éjfél körül elhalkult a nótázás, újra csak a bánat ülte meg a takaros kis szobát, a pesti ember az asztalra hajtotta fekete busa fejét: — Szegg ... ény jó édd ... csany .. ám — bökte ki sírva, akadozó nyelvvel — Neem is tuggya, hogy éel.. ek-e, halok. K

serves sírásba borult, úgyannyira, hogy nem is akarta abbahagyni. Előkerült a háziasszony is, vigasztalta testvérbátyját.. A sógor meg olyan szépnek látta a helyzetet, hogy kikívánkozott belőle; SIKLÓS JÁNOS: — Iggaz-i szil... szil i.; veszteri.,. veszteri ... bank... ett. — Bankett az ángyod térgye, te Jézus szamara, még megáll a szíve, úgyis rossz, — ripakodott asszonymódján a férjére, a megijedt testvér. Csöndesség kerekedett. Kis szünet után, a jövevény talpra állt. Szó nélkül vette a sapkáját, bundáját: — Hol a házmester csengője? — kérdezte józan, tiszta beszéddel. — Mit akarsz? — nézett rá ijedt tekintettel a háziasszony. — Anyámhoz megyek — válaszolta. — De, hiszen éjfél van, kijárási tilalom. — Van vagy nincs, engem nem érdekel, megyek. — Na agy amberr ez a sógorr — jelezte a beleegyezést a házigazda. — Féltelek. Lelőnek az utcán. Itt halsz meg.:. — Hol a csengő?! Az erélyes hangra a háziasszony kiment a lépcsőházba. Csengetett. A házmester olyan gyorsan előtámolygott, hogy még mesében is hihetetlen. Biztosan "patrujokragyanított. Aztán meg nem akart hinni a szemének: — Maga ilyenkor,:.. innen.:. ld.:: — dadogta, s érthetetlennek találta az egész helyzetet. — Csak nyissa, nyissa, — szólt rá, enyhe fölénnyel hangjában. Az estéli köd megvastagodott, sűrűsen telepedett a széles utcára. A jövevény megindult, hosszú léptekkel a híd irányába. Pár lépés után megállt. Rágyújtott. Azután óvatosan rákezdett arra a nótára, amelyik úgy kezdődik, hogy: "Ujjé, a ligetben nagyszerű-, de abbahagyta és átváltott egy másikra, "-Utcára nyílik a csárda ajtó-". Egészen belemelegedett, s olyan jó kedve támadt, mint legény korában egyszer, amikor reggel hétig verték a csárdást a Lippai-tanyán, Szilveszterről új évre. — Igazi Szilveszter, hej, de kár, hogy nincs nyitva egy betyár kocsma — motyogta maga elé a süket, ködös éjszakába. Később azon vette észre magát, hogy rosszul lépdel. A betonjárdán, gidrek-gödrök és mindig pont a gödörbe lép, zöttyenősen. — A fene egye ezt a rossz járdát — » kiment a kocsiútra. Bandukolt a széles úton és valahogyan akarata ellenére a másik járda mellé keveredett. — Na, nézd csak, mi a fránya ez? — kérdezte hangosan. Mivel senki nem válaszolt, újra megindult Alig haladt pár lépést, az egyik kapuból három fegyveres lépett elébe: — Állj! Megállt. — Hova megy! — Anyámhoz. — Hány óra? — Egyik se hányja a másikat — válaszolt hetykén. — A két géppisztolyos oldalt állt. A harmadik vezényelt. — Tartsa föl a kezelt! Föltartotta. » — Van pisztolya? — Kettő is — gangoskodott. — Adja ide! — Nem adom. — Megmotozni! — szólt a vezénylő. — Máért nem ezzel kezdte? — szólt a járőrparancsnok, amikor az igazolványát nézegette. — Mert maguk sem így kezdték. ' lkö6zöntek. A járda is egyenesebb lett. Valahogyan rossz érzése támadt, a bankettos hangulatot, szorongó bizonytalanság űzte el, azon tőpregett, hogy jobb volna talán visszafordulni, még majd tényleg valami baleset éri, amíg eljut a "Hatházak«-ig. Alig ért a gondolat végére, keményen, egyformán koppanó lépések zaja közeledett. Azután újra csak: — Állj! — Van közlekedés! engedélyem; Megnézték, futtából. — Menjen be a parancsnokságra, kérjen egy járőrt — mondta az egyik karhatalmista szíves-udvarlasan —, vagy várja meg a négy órát. — Köszönöm, bemegyek, kérek egy járőrt. Azzal megindult a Széchenyi tér irányába a parancsnokságra. Minek is menjen egyedül. ha nem muszály, lépten-nyomon megállítják, meg arra, a Kendergyáron túl. mit lehessen tudni... Még nem is ért egészen E' a parancsnoksági ajtóhoz, újra aeld eaóB az ismert: — Állj! — Hogy mi az istennek kóvályogtam é» d a sógorék bankettjárói, szaladt ki belől» a gondolat hangosan, —- Hova megy? — Ide... — Na, gyerünk csak, befelé. — Ejnye, de barátságtalanul fogadják itt az embert — nyilvánította véleményét egy idós, géppisztolyos elvtárs előtt. — Tán fehérruhás, mirtuszos szüzekké vagy a bécsi revü görlicéivel fogadjuk kapta a választ. K

is szobába utasították, ahol elkér dezgették jövetele céljáról, mc; arról, hogy honnan jött, mit csinál. őszintén felelgetett és várts mikor dicsérik meg, hogy éppen a pa rancsnbkságra jött. — Szóval szilveszteri banketton volt éj félig — ismételgette többször az ügyelete: tiszt, borostás állát simogatva, gondolkodí arckifejezéssel. Aztán elkiabálta magát. d< nagyon, meg is rezzent a pesti ember errt a nagy hangra. — Foglár! — Parancs! — lépett be egy elvtárs. — Vigye bankettra ezt a fiatalembert. — Na gyerünk — intett a foglár. — Kérem a papirt, a közlekedési engedélyem, micsoda eljárás van itt — erélyeskedett. méltatlankodott. — Papír, vagy nem papfr.t! éjjel kijárási tilalom van. — Engedéllyel kérem szabad köz.;. — Gyerünk a bankettra — csattant a foglár hangja. Már éppen egy gorombaságot készült mondani, de a foglár arcára pillantva, a hatházi szomszédot ismerte meg. — Jani bátyám — fordult kedvesre a hangja —, hát maga a foglár? — Na, ne papolj, fiam, csak gyere. — Nekem engedélyem van, Jani bátyám* — Vigye a bankettra — szólt az ügyeletes tiszt. • Az alagsori helyiség olyan hideg volt, hogy a pesti ember úgy reszketett a sarokban, mint a béka a miskolci kocsonyában^ Elszunnyadt. Arra ébredt föl, hogy az ajtóban csikorogva fordul a kulcs. Négyet ütött a toronyóra. — Na, fiam, záróra, megyünk haza — nevetett az ajtóban Jani bácsi, kigombolt pufajkában. — Micsoda arcátlanságot csináltak velem. Ez felháborító! — mondotta mérgesen. — Az oktalanság teteje, igaz-e fiam? — adta az idős elvtárs. — A parancs, meg a törvény mindenkira kötelező, érted-e? — folytatta. Na csak menj, üdvözlöm édesanyádat. Az ügyeletes tiszt átadta apróságait, ke-' zet fogott vele és megjegyezte félvállról: — Jobban olvassa el máskor a papírjait* Nem értette a célzást. Kiment az épületből, s a kapunál fényesen világító villanynál kezdte okmányait olvasni. A közlekedési engedélyt nézi —, »ez rendben van«. Már éppen el akarta tenni, amikor a sárga kártya jobb alsó sarkában apróbetűs sort pillantott meg. "Csak Budapest területére érvényes-. — Öh, én felületes golyhó, micsoda nevetséges lehettem én. Gyors, surranó léptekkel, szégyeneseri sietett el a parancsnokság épülete elől... A két labda... HÁROM KISGYEREK gurigatta latxH ját a Kálvin tér Lenin körútba torkoll részén. Hazafelé mentek, de pajkos, játé kos kedvvel rögtönzött meccset rendezte! A legnagyobb volt a kapus — lehetett vag tízéves. A másik kettő meg a nagy plrc labdát rúgta. Az önfeledt gyerekjátékc azonban elrontotta a keserves, gyerekszi vet fájdító fájdalom. Az egyik "kapuraszúrás- túl jól sikerül a kapus nem védhette. A labda így a kör útra került gyorsan, pörögve. És teljes se bességgel jött a villamos. Bekövetkezett tragédia. A nagy piros labda cafatokk vált. Vele foszlott szét a harsogó gyerek kacaj, a kirobbanó kedv. A három gyere! megdermedt. Táguló szemekkel nézték labdaroncsot. A kis sötétkék mackós legényke — övvolt a labda — kezébe fogta a roncsol Küszködött önmagával, de csak nem tudt visszaszorítani kikívánkozó könnyeit. Sír Mint nagy gyöngycseppek, úgy peregte: arcán a könnyek, le. az úttestre. Kis cim bórái vigasztalták, de a sötétkék mackó zokogva csak siratta az egyik karácsony ajándékát. BEKANYARODOTT éppen a Juhás Gyula utca felől a Kálvin térre egy szovje katonatiszt feleségével, aki kézenfogva ve zetett egy piros arcú, szöszke hajú kis lányt. A lányka kezében egy hálóban szép rózsaszín húsú labda volt. A sírdogáló ki magyarnál megálltak. Az asszony kérdezett. A gyerek nem értette szavait, di megsejtette, hogy mire kíváncsiak. Gyor snn beszélt; a sínre, majd a labdája ron csaira mutatott. Megértették, hogy mi tör tént. Az asszony hirtelen elkérte kislányától a hálót, kivette belőle a labdát és oda•vdta a sötétkék mackósnak. Most a kislány szája állt sírósra, nem akarta adni a labdáját. De édesanyja kedvesen beszélt hozza, amire a lányka megnyugodott. Bizonyára megígérte édesanyja, hogy sokkal szebb és nagyobb labdát kap majd. A sötétkék mackós fiú nézegette új labdáját, cimboráival köszönték is szépen. Mindannyian örültek — az örömnek. I <—r —rí