Délmagyarország, 1957. december (13. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-25 / 302. szám

^mmm 6 Szerda, 1957. december 25. YlDiM PERCEK A FENYŐM M\TJ AZ ÍRÓASZTAL knrcAnvnc aki kürt°s volt WV zenekarban és tirvocsonyas, tokban drámákat írt, íróasztalt csináltatott magának. A pénzt évekig kuporgatta a felesége előtt letagadott külön keresetekből, félrerakott és dugdosott minden fillért. Feleségének nem vallott be semmit, s ezért sokszor idegesen és szívszorongva gondolt arra, hogy mit szól majd az asszony? Megérti-e, hogy az asztal nélkül nem lehel drámát- írni? Nem mondja-e majd, hogy a pénzt jobb helyre is el lehetett válna költeni? Aggodalma feleslegesnek bizonyult. Felesége — Kocsonyás őszint örömére és nagy meglepetésére •—, szívesen fogadta az asztalt. Az első pillanatban ugyan gyanakodott és csodálkozott, hogy férje ennyi pénzt össze tudott gyűjteni az ő tudta nélkül, de amikor a szállítómunkások berakták a keményfából készült, politúrozott íróasztalt- a szobába, a: ablak melletti sarokba, gyerekesen tapsolt a szép bútordarabnak, amelybe rögtön elhelyezték Kocsonyás holmijait, a kéziratokat, a könyveket, jegyzeteket, meg mindenféle ma.s papirosokat és az írószer számokat. Kocsonyás ezután szabad estéin ott dolgozott az íróasztalnál. Olvasgatott rogy szerkesztgette nagyterjedelmű drámai munkáit Aba Sámuelről, tragikus sorsú királyunktól és a honalapító Árpád vezérről. Fáradhatatlanul irta ezeket a szomorú játékokat, szabályos és szigorú hexameterekben — W tud ma már hexametert írni? —, miközben felesége, tapintatos szótlansággal stoppolta a lyukas harisnyákat. Igy teltek a napok csöndes békességben és kimondhatatlan boldogságban* Egy délután azonban baj tortént. Kocsonyás mit sem Sejtve ment haza. Feleségét ott takUta az íróasztal előtt. Térdelve rakosgatott egy halom papiros között, «*- Mit csinálsz itt? — Tudod, magyarázta kedvesen és mosolyogva —, a régi láda, ahol a lánykori emlékeim tartogattam-, fásládának kellett a konyhába. Megette már a szú is. Tönkremennének benne az emlékkönyvek meg a levelek. Pedig tudod, menynyire szeretem ezeket a régi dolgokat. Elhatároztam, hogy az íróasztalod egyik felét kiAcsönveszem. Ugye nem haragszol? De igazán? Csak kölcsönl És csak az egyik felét. Kocsonyás mindössze annyit mondott, hogy asszonya eiőre elárulhatta volna szándékait, ő úgyis szívesen beleegyezett volna a kölcsönbe. Valójában azonban nagyon megdöbbentette az eset. Csak éppen nem akart családi háborúskodást. Legyen a kedve szerint —- gondolta. Egy este azonban, amikor kinyitotta az íróasztal jcátb (Mali ajtaját, ahová a legkedvesebb könyveit- rakta, azok helyét mindenféle ruhadarabokkal, láthatóan szennyesekkel találta teledobálva. Kocsonyás megdöbbent. Hát ez mégis csak sok, ftmmt Jő. az emléke tű nem tudtad máshová tenni. Rendben van, ezt megértem. De szennyeseket- rakni az íróasztalba! Ebbe az íróasztalbal Mégiscsak különös! Különös? Egyszerűen ízléstelenség! A felesége azonban úgy látszik, nem lisztetta ennyire az íróasztalt. — Ugyan, kérlek — mdaszolta, nem a fiókban írsz. Nem tudtam hova tenni azt a vacak szennyest. Eddig hol üt, hal ott hányódott a lakásban- és piszkolódott tovább. wbo Na, de azért mégis.,. Esetleg máshová.,. Te persze könnyen beszélsz — vágott szavába az aazszony i—, fogalmad sincs, mi a mosás, hogy majd leszóltad a karom, míg a vackaidat kidörzsölöm. Nagyon örülök, hogy végre áHondó helyet találtam a szennyesnek. Jó, szá* mz helyet. Az érvefős ellenállhatatlan volt. Kocsonyás tudta, hogy ellenvetésnek itt nincs helye. De mit is felelhetett volna? A lelke mélyén még egy kis megkönnyebbülést is érzett. Befejeződött hát a harc. A felesége birtokba vette az egész íróasztalt. Isten neki. Igaza van. Tényleg nem a fiókban H és most már legalább nem kell tovább aggódnia az íróasztal sorsáért. Tévedett. Felesége találékonyabbnak bizonyult mint hitte .Vagy két héttel ezután, amikor hazatérve belépett a szobába, teljesen elképedt. Semmi sem volt e helyén, alig ismert rá a régi. kedves helyiségre. És a felesége — aki minden bútort máshová tett —, mosolyogva vasalt a rzolxi közepére állított íróasztalon. Kocsonyás íróasztalán. mostmár Kocsonyás. rOinaDOrOaOrr _ Hoffy kepzeled ezt, fiam? Ali gondolsz? Vasalni? Vasalni, az én íróasztalomon! r— Na, mit vagy úgy oda? — feleselt a felesége. •— Mi ez az íróasztal? Vasalok. Na és? Még enni is fogunk rajta. A régi ebédlőasztalunkat odaadtam szegény mamának. Évek óta panaszkodik, hogy nincs a konyhájában egy rendes asztal. Hát legyen. Odaadtam neki. Mi meg ezután az íróasztalt használjuk. — Megmondanád, hogy én hol fogok írni? — Hol fogsz? Ott van a spájzban az öreg kisasztal. Ha imi akarsz, majd behozod. Már le is szedtem róla a befőttes üvegeket meg a savanyúságot, Így legalább a lábát is megcsinálod. Kocsonyás érezte, hogy most valami csúnyát kell. mondana*. Nem hagyhatja ezt a szörnyűséget szó nélkül. De csak hallgatott. Rájött, hogy minden szó felesleges. Itt a vég. Befejeződött hát az íróasztal és az ő drámai törekvéseinek történele. A felesege azonban, akit Kocsonyás mély megrendülése sem hozott ki a sodrából, békítően odalépett hozzá és végigsimogatta az arcát. — Na, ne légy azért olyan szomorú — dorombolta —. Most legalább újra gyújthetsz. — Mit csinálhatok?! — kérdezte megrökönyödve Kocsonyás. — Gyújthetsz. Megint félrerakhatod a pénzt. Tudod, arra az új ebédlőasztalra, amit majd ennek az íróasztalnak a helyébe állítunk. Mert remélem, te sem akarsz mindig igy lakni. ÖKRÖS LÁSZLÓ kEva Salser: | Karácsonyi njtíndék Ugyan miért nem all arrébb? Niern látom » mutatványt! Jó kis vendéglő Uj vendég érkezik a vendéglőbe, letelepszik az egyik asztal mellé és harsányan kiáltja: —• Kérek paradicsomlevest, spenótot tükörtojással és szilvakompótot. — De uram, hisz még nem . látta az étlapot! — kiált issza a pincér. Mire a ven— Azt nem, de az abroszt Meglepetés a televízióban igen! (Eva Salzer fiatal berlini írónő. Lapunk két munkatársa NDK-beli útja alkalmával kérte fel cikk írására. Alábbi humoros tárcáját a Délmagyarország számara küldte.) JZ'arácsony előtt tizennégy nappal meghívást kaptam a dalárdától a karácsonyi ünnepekre. A levélben egy Télapó fellépéséről volt szó, továbbá valami kis ajándékról, amelyet szívesen felajánlhatok. Sóhajtottam egyet és kiürítettem a pénztárcámat. Tartalma: egy kabátgomb, két. lejárt villamosjegy és egy múlt szombatra szóló mozijegy. Más semmi. Mit is kívánhat az ember többet, röviddel karácsony előtt. Szerencsére találtim a lomtárban egy siró gumimedvét, ami még babakoromból maradt meg. De vajon, lesznek-e gyerekek az ünnepen? Heves lelkitusa után elhatároztam, hogy odaajándékozom a medvét. Elvittem magammal a hivatalba és a telefonra tettem, hogy majd egy alkalmas időpontban becsomagoljam, mert az ilyen kis mellékmunkákat általában a hivatalban szoktam elintézni. Kollégáim megörültek neki. Pontosabban: férfikollégáim örültek. Telefonálás közben mindegyikük játszott vele egy kicsit; nem úgy jelentkeztek a telefonnál, hogy „Főkönyvelőség", hanem a medve síró hangján. A nők fölötte alltak az ilyen tréfáknak, de a férfiak olyan gyermeki módon örültek neki, hogy megengedtem, három teljes napig szórakozhatnak a medvével. Akkor aztán el akartam pakolni. Hangos tiltakozásra találtam. A telefon síró állat nélkül? Szó sem lehet róla! A kollégák gyűjtést rendezlek és átadlak nekem két márka hatvan pfenniget. Hát jó. Elmentem és vettem egy asztali kuglit. Kicsomagoltam és megmutattam. A következmény: kitörő lelkesedés. A regisztrátor és a pénztáros éppen heves versenyt vívott, amikor valami sürgős munkával megjelent az ajtóban a részlegvezető. — Mi ez itt — mondta szigorúan —, ezt nevezik maguk munkának?. — Hó-rukk, mind a kilencet! — kiáltotta a beruházási könyvelő felszabadultan. Aztán átadta helyét a főkönyvelőnek és az is kuglizni kezdett. Mindkét revizor, akik utána jelentek meg, ugyancsak együtt játszottak vele. Nagy nehézségembe került, amíg a játékot becsomagoltam. A részlegvezető azonnal venn i akart egy ilyet. Az unokaöcsémnek — mondta. — Az persze, nem igaz — vélte a bérelszámolóvá. — Jó kifogás sokat ér. Erre a részlegvezetőnek megint eszébe jutott a sürgős munka és a bérelszámolónőt elhalmozta egy rakás irattal. Este volt az ünnep. A Télapó selyempapírba csomagolta a dobozt, piros szalaggal átkötötte és egy kislánynak ajándékozta. Nagyon helyes, komoly arcú é$ okos szemű kislány volt az illető. Különösebb izgalom nélkül csomagolta ki a. dobozt, könnyedén elmosolyodott, aztán ugyanolyan hidegvérrel visszacsomagolta és elmerült egy vastag könyv olvasásában. A könyv a szomszédjáé volt, s a szerves és szervetlen kémiával foglalkozott. A piros szalagos kis csomag pedig elfelejtve hevert az ablakdeszkán. Ott hevert még akkor is, amikor az ünnep már régen befejeződött és a vendégek elhagyták a termet. Én ismét magamhoz vettem és hétfőn elküldtem a főnökömnek. — Milyen kedves magától! — kiáltotta elégedetten és bőségesen megfizette a játékot. Elmentem a legközelebbi boltba és vettem egy kis felhúzható versenyautót tízéves öcsémnek. — Pontosan ilyent szerettél volna tavaly, nemde? — kérdeztem tőle karácsony estjén. — Igen, igen. nagyon köszönöm — felelte. — Csak az a kár, hogy már idősebb vagyok. Jelenleg a vitorlázó-repülőgép és a gőzgép érdekel. — De buta vagy! — mondtam letörten. — Mit csináljunk akkor a versenyautóval ? — Semmi baj. Arra majd találok én vevőt. Es talált. Az ünnep első napján a papát láttam játszani vele. (Fordította: Gurszkv Istvánt Hogyan lett bátor Pa esni a gi ? ö volt az az ember, aki minden lehető alkalmat megragadott arra,'hogy kijelentse: egyszer úgy megmondom a magamét, hogy... Az egész vállalat (persze a magasabb beosztásúak kivételével) ismerte már Pacsmagit erről az oldaláról. Ha jött valamilyen értekezlet, előtte két nappal már elkezdődött barátunk -ideje*. Ilyenkor merev arccal és összeráncolt homlokkal járt-kelt, érthetetlen szavakat dünynyögött az orra alatt, s néha megrázta az öklét valami ismeretlen ellenség felé. (A Mancika szerint a főkönyvelőt illette az ökölrázás.) Aztán megkezdődött az értekezlet, s Pacsmagi hátulról a harmadik sorban, mélyen hátracsúszva a széken, rendkívüli Kagados péli alapossággal vizsgálgatta körmeit. Egyszer fel is szólalt, s a többiek reménykedve figyelték a készülő -különszámot* —, de Pacsmagi csak anvnyit mondott, hogy a gémkapcsokat ezentúl tízdobozonként kellene beszerzni. szemben az eddigi gyakorlattal, amikor csak ötöt vettek. Mikor aztán kifelé mentek, Kovács odament Pacsmagihoz, s megkérdezte' mi lesz az ígért bírálattal? Pacsmagi csak mormogott, majd kijelentette: — Ne félj, eljön még az én időm .., de akkor az igazgató sem ússza meg ... De — legalábbis egyelőre — nem jött el az ideje. ! Aztán egyik napon Pacsmagi legjobb ruháját vette fel. Az öreg portás vállát könnyedén megveregette, s Mancika is kapott egy csípést az állára. A kartársas megdöbbentően vették tudomásul, hogy Pacsmagi felteszi a lábát az asztalra, majd az éppen arra jövő főmérnöknek még csak a fejét sem biccenti meg. Ezen a napon értekezlet is volt. A kartársak valahogy érezték — valami lesz. S nem is csalódtak Pacsmagi felállt és hatalmas szónoklatot tartott. Hat év visszafojtott keserűsége tört ki belőle, és kemény hangon mondott bírálatot, nem nézve, hogy az igazgatót, főkönyvelöt. vagy éppen az osztályvezetőt sújtja szavaival. Az egész gyülekezet megdöbbenve hallgatta Pacsmagit. Többen meghuzgálták kabátját, ráleptek a lábára, sőt Irénke — aki régen imádta Pacsmagit — könyörögve összetette a kezét is, így próbálván elhallgata;ni. De ő nem hallgatott el. S mikor bevégezte a közel 35 perces felszólalást, emelt fővel távozott, nem is várva meg a további napirendi pontokat. Egy óra múlva mindenki tudta, hogy Pacsmagi kikérte a munkakönyvét s otthagyta a vállalatot. A vélemények megoszlottak: egyesek azt mondották, hogy Pacsmagi megőrült, mások pedig öngyilkossági szándékot emlegettek. Aztán másnap megtudták az igazságot. Pacsmagi megnyerte a totó-főnyereményt. (sigrai)