Délmagyarország, 1957. november (13. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-17 / 270. szám

4 'tt MaÉM|kjS TWWIwP) IWT| UfTVUlUVl 9 6 . tündöklő májusi ég­A bolt hirtelen elborult. Mintha egy kapkodó, szeles diák kiöntötte volna a tintát, s az első megszeppent ijedség után, elragadtatva saját ügyetlenségétől, most mór érdeklődéssel, kedvtelve kenné szét a tiszta lapra buggyant, akaratlan pacnlt. Tintakék lett az ég. Gyors, váratlan szélroham jött. Szemtelen könnyedséggel, tréfálkozva fútt erre-arra. A nők szoknyájukat kapkod­ták, a férfiak kalapjukat, kabátból kirántott nyakken­dők lobogtak, s a kirakatok árnyékoló ponyvái eszelősen csattogni kezdtek. Megboly­dult az utca. Rohanások, ki­áltozások torlódtak össze, s a magasban rózsaszín se­lyempapír libegett elszaba­dultam Aztán zuhogott. Bo­lond zápor öntötte nyakon a házakat, a fákat, az embere­ket. A eslnytevés elő! többen berohantak a legközelebbi kapualjba. Abba Is, amely fölött a MÁV Igazgatóság épülete feszült, tekintélyes szigorral emelve homlokza­tát a kamasz zápor elébe. De a szigor sem használt. Szakadt az eső, mint patakzó jókedv, elmosva minden te­kintélyt és szigort. A város megadta magát, s összehú­zott nyakkal, lucskosan, ki­csorduló ereszekkel köpkö­dött, fröcskölt a váratlan tréfa zuhatagában. A MÁV Igazgatóság kapu­ja alá három ember mene­kült. Két férfi és egy nő. Még lihegtek az előbbi fu­tástól. Csapzottan, ziláltan, kissé zavartan álltak. Az ar­cukon legördülő kövér eső­cseppek, a tréfa, a jókedv e csillogó kristályai ellensú­lyozták zavarukat. Ez a kis röstellkedő félszegség abból fakadt, hogy így, lihegve, ru­hájukat, hajukat, méltóságu­kat, tekintélyüket megtépáz­va kellett találkozniok. Igaz, hogy rövid: egy zápornyi Idő­re csak. Lihegtek és hallgattak. A nő, csíkos blúzban, szorosan a csukott kapu rácsos üvegé­hez tapadt. Szemlátomást bosszankodva nézett ki a zu­hogó esőbe. A többieknek háttal, tudomást sem véve róluk, mozdulatlanul. De eb­ben a mozdulatlanságban va­lami tehetetlen düh, toporzé­kolás feszengett. Talán a megázott dauer miatt, talán mert elkésik a találkáról. A kapu másik oldalán, a falnak dőlve magas, jól öl­tözött, középkorú férfi fújta­tott. Az Iménti futás izgal­ma emelgette tekintélyes po­cakját, s menekülése komi­kumát idézte. Meglazította kőrisbogár-türkiz nyakkendő­jét, és hatalmas piros zseb­ikendővel törölgette nedves, vörösen pufók arcát. Különö­sen az áll alatt, ahol tokája gyűrődései a szivárgó pata­kocskákat gyűjtötték össze. Hóna alatt aktatáskát szoron­gatott. Kezében csomó retek piroslott, mulatságos^ csokor, mintha szórakozottságból vi­rág helyett vásárolta volna. Az egész ember nagy, gő­zölgő pirosság. — Ez elkapott! — dohogta magában, de némi bandzsító mentegetőzéssel a sovány fiatalembernek, aki vele szemben támaszkodott a fal­hoz, és nagy érdeklődéssel, ugyanakkor tisztelettudó né­masággal figyelte a roppant személyiséget. A sovány fiatalember meg­értően, kissé mereven vi­gyorgott, de nem szólt egy szót sem. Mit is lehetne szólni ilyen alkalmi, vakvé­letlen találkozáskor? A kínos zavar továbbra is ott lebe­gett a zápor űzte kis csoport körében. Néhány percnyi szünet után a fintnlember mégis megkockáztatott egy merész észrevételt: — Jócskán esik. — Zuhog! Ügy csapott fel a szó, olyan szenvedélyességgel, mint a gőz. Mint mikor izzó vasra vizet zúdítanak. — Hét ez, kérem, az atom­robbantások eredménye — tSL CSILLIK LÁSZLÓ: zöleó férfiú, mint aki 161 tájékozott politikai és meteoroló­giai körök­Bolond májusi zápor ben. Mint­ha atom nélkül nem U lehet- volt> a portást szóra­ne eső májusban. koztassa énekével. De mint­Lapos, tapogatózó és kité- ha nem a kapun át érkezett rő pillantások. Csak semmi volna, hanem az udvar felől, politika! Volt belőle elég zu- Fakó haját összeborzolta a háncs I szél, arcában esőcseppek Megint csend lett. csillogtak. Mintha behozta jára... S ekkor egészen váratla- volna a záport, mintha a ter- \ zebrablúzos hölgy félol­nul, miként az előbb érke- mészét e váratlan csínyének dalasan, leplezetlen megve­megrázó. 180 fokcs for­dulatot. És micsoda ta­pintatlanság ez? Mint mikor szá­nalomból megsimogat­logikával, kifejezésre juttat- juk a beteg állatot, s ez vi­va, hogy kitűnő érzéke van szonzásul uiíunkba harap. a valósághoz. S egy hajmeresztő esu­szamlással máris folytatta: — Kossuth Lajos kalap­Ez a hála! Ezért hát cinkosán összemosolygott a kövérrel. — Szép nóta volt —hang­zott a mélyhangú elismerés a lépcsőről. — Ez tetszik a lányoknak is, igaz-e? Enyhe vérhullám öntötte zett zápor, bentről, az üve- részese volna, mintha a tin- téssel nézett rá, a kövér férfi, el Lőrinc arcát. Ügy látszik, — takék felhők közül jött vol- akjt -elkapott* fölényes jó- elevenjére tapintottak. Fél na valahonnan a háztetőkön indulattal, a sovány fiatal- szemmel a zebrablúzos hölgy­fi C™ jtL gl - ^ —J.A. 4.4 - -. - . ,, r »- nnt* ges csapóajtón túlról vidám nótaszó hangzott ki. — Csütör-tökőn es-te... E lszabadultan, gátlás­talanul szárnyalt a nóta, visszhangzott a belső folyosókon. Valaki sa­játságosan átmeneti, kama­szos hangon énekelt, mit sem törődve azzal, hogy ez nem való ilyen komoly épületben — nappal, szombaton, déli egy órakor. Aztán nagy sebbel-lobbal kinyílt a csapóajtó, s külö­nös alak jelent meg a lépcső tetején. A szótlan társaság odafordult. Még a zebra­blúzos hölgy is, hogy aztán megvetéssel helyezkedjen vissza mozdulatlan toporzé­kolás magányába. ember pedig elgondolkozó részvéttel. S Lőrinc tétovázni kezdett, zavarta ez a hármas Irányú érdeklődés, nem tudott hir­telen rendet teremteni, nem találta az összefüggést. El­át. Szeméből sugárzott a jó­kedv, s a bizalom. Lőrinc a természet gyermeke volt, semmiféle társadalmi fegye­lem nem kötötte magatartá­sában, leplezetlen nyíltság­gal nézett a világba. — Énekelj hát valami szé- akadt, pet — hangzott a mély, meg- kainniára — férfiasodott hang a lépcső ... apja tetejéről. És Lőrincnek nem kellett kétszer mondani. Nyomban rázendített. — Kossuth Lajos azt üzente... Ismé­telte — kalapjára ... elé O Kicsit magasan kezdte, s ezért néhol egy oktávval mé­klét szája elé kapta, ádámcsutkája le s föl futkosott, szeme tétován ugrált ide-oda. Az­tán megállapodott a fiatal­emberen. — Izé ... izé ... Nem sza­Szakadozott, csatakos tor­IgSS gyelmVzetlenüT'rángatnT va­laki a vonót egy repedt he­lyebbre kellett ugrania. Ez bad ... öö... szomorúnak len­azonban egy csöppet sem za- ni — mondta, majd ismét a varta. Így csúszkált végig az kapu, az esó felé fordult. Ek­első versszakon, mintha fe- kor már eszébe jutott: szárak lebegtek. Seszínű tri­kóból nőtt ki a csupasz, vé­kony nyak, amelyen felfelé szélesedő, háromszögletű fej nyugodott, illetőleg roppant mozgékonyan ingott erre-ar­ra, mintha bármely pillanat­ban kész volna szögletesen gedűn. — Esik eső karlkára ... Itt hirtelen megállt, az éneklés közben megkomo­lyodó arca hirtelen felde­rült. Izé ... öő ... épp most is Valahány csepp esik rá­ja, annyi áldás szálljon rája... A fiatalembert kínosan re sandított. — Hány éves vagy te, Lő­rinc? — érdeklődött tovább a pléhzubbonyos néni. — Huszonegy — felelte Lőrinc csak úgy háttal. — Akkor már ideje, hogy megnősülj. Mikor nősülsz? Lőrinc égő zavarban kap­kodott. — A... a... nő... ne... Aztán gyorsan kipattant belőle: — Az nem érdekel. — Az nem érdekes? — ér­tette félre a vasutas néni. — Az lesz még csak az érde­kes! — A lányok ... izé ... nem érdekesek. Jön egy kis eső, oszt megázik a dauerjuk. Oszt oda a tartós hullám. Hökkent elképedés. Neve­tés. A zebrablúzos hölgy puly­kavörös lett, s megbotrán­érintette Lőrinc megjegyzé- kozo Pillantást löveUt Lő­se. Nagyon furcsán hatott, rincre. O azonban az esőt fi­éppen, mert az ember nem gJ'elte. Megközelíthetetlen várt volna Lőrinctől ilyen volt- Különös kelekótyasága komoly, csaknem szomorú esyfaita arisztokratikus elkü­elbukfencezni gazdájától. e,lk! _ kiáltotta csodálatos megállapítást, ilyen hirtelen!, lönülést kölcsönzött neki, bi Egyelőre azonban a nyakon maradt, vasutas tányérsap­kával a csapzott hajzaton. A bal kéz a vállon átvetett zsá­kot fogta, a jobb a sapka •széléhez lendült, és szalutált. Köszöntötte a társaságot. A jelenség mögött tömzsi, pléhszínű egyenruhás, idő­sebb asszony adta a kísére­tet. Minden bizonnyal a por­tás. — Jól van, Lőrinc, tudod, mi a tisztesség — mondta rendkívül mély férfihangon, ami azonban nem volt iga­zából meglepő, az egyenruha teljes mértékben hitelesítet­te. — Most már visszaadhatod a sapkámat. Lőrincnek pedig igen nagy örömet szerzett a vasutas­sapka. Ugrándozó szemében megelégedettség ragyogott. Azért visszaadta, mert tudta, mi a tisztesség. Aztán leszök­dellt a lépcsőn, a rácsos ka­puig szaladt, a hallgatag tár-t saság kellős közepébe. Egy'* kis atomrobbanás. A kapu­aljban szorongók megeleve­nedtek. — Esik még? — kérdezte Lőrinc olyan közvetlenség­gel, mintha nagyon régi is­merősök körében forgolódna. Kinézett a kapu üvegén. A feje így profilból még­Inkább háromszögletűnek látszott. Széles, egyenes ko­ponya, keskeny, hegyes áll. Mintha nem is volna álla. Csúcsán tótágast álló három­szög, éppen ezért rendkívül bizonytalan súlyponttal. S most tűnt fel, hogy Lőrinc­nek két ádámcsutkája van. 5 Egy rendes, ami közönséges % f () $ 5 Y IflSZLÓ" embereknél is előfordul, sj egy másik a tarkó alatt, { amely a felső csigolyák va-* inmelyikének rendkívüli fej-t lettségéből adódott. Mintha" felnőtté akarna lenni, de csak erőszakkal tudja kinőni a gyermeki külsőt. A kérdésre nem kapott, de nem is várt választ. Fölé­nyesen legyintett, mint aki nagyon biztos a dolgában, hogy másként nem is lehet, csak eshet. Megfordult, s a rászegeződő pillantásokba né­zett. • Az előbb érkezhetett, mi-« előtt a többiek befutottak} ide, s bizonyára első dolga* OJlárky Tmrer MEGKÉSETT VALLOMAS Régi lángot, sógorasszony, Száj és kéz csak oltogasson! Tolvaj surrant dús nyaramba: Kapzsi ősz, mely durva, bamba.. Hol cicáznak, hol cikáznak, Hol robognak már az álmok? Rőt avarban térdig állok. „Csitri lányok csacska szála Szebb reménvek medrét vájja; Kipirultán, halavánvan Lázban égtünk valahányan, Versek gyöngye csillant szádon. Szóra bátor, tettre büszke. Tűz voltál s nem hamvak üszke,' Megtalálja zsák a foltját: Szájak szomját csókkal oltják. Nem kacsintott szemem szerte: Hű szerelmem vakká verte... Vallomásod, sógorasszony, (Mustja titkát érti ó bor?) Soha jobbkor, éppen jókor! KÉT KÉP Szerelem Két óriás ölelkezik ott a parton: Két jegenye; Rázza, egyre rázza őket az alkonyat hideg szele. De csak zúgnak búgnak halkan, szerelmesen és sötéten, Mert meglelték egymást ket ten az időben és a térben. 11. zonyos területen kívüliséget, rangot, mint a királyok ud­vari bolondjának. Erre a hölgy is összenézett sorstár­saival, s tehetetlen, kénysze­redett mosollyal kért segítsé­get a nyilvánvaló szemtelen­kedés ellen. Meg is kapta jegy elnéző gesztusban, amibe azért egy kis kajánság is ve­gyült. Az a bizonyos férfi­kajánság, ami a férfiak hall­gatólagos szolidaritása ólján, a bajusz alatt lappang. — No, ezt jól megmond­tad! — kacagott mélyről a X portás néni. Ügy hallatszott, mint a galambbúgás. A kövér úr észrevette, hogy Lőrinc zsákot tartó öklében pénzt szorongat. — Ezt is az éneklésedért kaptad? — kérdezte, mint aki tudja, hogy kell bánni az ilyen hőbörgős alakkal. — Ne ... nem — dadogta Lőrinc, mikor megértette, miről van szó. — Dolgoztam. A cukrásznak — s meglobog­tatta az üres zsákot, mun­kája beszédes bizonyítékát. A kövér ezalatt zsebében kotorászott, s most egy ezüs­tös kétforintost nyújtott Lő­rinc felé. — Nesze. Mert szépen éne­keltél. Mint aki tüzet érint, mint akit kígyó mart meg, Lő­rinc lángvörösen, roppant iz­galomban hátrált, s heves, X lobogó taglejtésekkel tiltako­• zott. 2 — öö ... izé ... hát Izé ... } Két ádámcsutkája között, |mint két pillér között pat­2 tanó ív feszült, s nem en­J gedte feltörni a szavakat. • Széles tiltakozó mozdulatai­J val csaknem betöltötte az j egész kapualjat, forgolódott, X toporgott, indulat remegtette, hol az egyik, hol a másik emberre nézett, mintegy ta­núként idézte őket, a becsü­lete forgott kockán. V égre az ív elpattant a két ádámcsutka kö­zött, s gejzirként csa­Algyői nyár vég pott fel a szavak zuhatagja. — Csak tartsa meg! Csak tartsa meg! A kocsmában, 2 vagy a kártyán szórja el a Ne szaladjon már Juliska, szól a legény dűlőúton). | pénzét! S lányt a szerűn is kísérve: már karolja csordakútnál; 2 Felsodródott a lépcsőn, a Lángol a dél, tarlón sziken kis paraszti tücskök szólnak, | vasutas nénihez menekült, s S lám föléjük összesúgva vén akácok hajbókolnak, } kézzel-lábbal magyarázta; — Nem igaz? Ugye, a kocs­mában, vagy a kártyán? Most már fölényben érezte magát néhány méternyire megalázójától, s hangjában némi bontakozó vidámság bujkált. — Csak tartsa meg! A kocsmában, vagy a kártyán... ott szórja el! A kövér, tekintélyes férfiú megfagyott mozdulattal tar­totta ujjai között a pénzda­rabot, s megütődve nézett fel a lépcső tetején álló különös fiúra. Lőrinc szinte izzott ezekben a pillanatokban, s egész széthulló alakja hatá­rozott, kemény formává ol­vadt össze. Feje Is, mintha megtalálta volna súlypontját, megnyugodott. Arca megdi­csőülten égett, nagyon elé­gedetten, mint aki győztes­ként került ki valami rop­pant veszedelemből. — Sose szoktál pénzt elfo­gadni? — kérdezte a simo­gató galambbúgás. — Csak amiért megdolgo­zok — felelte Lőrinc komoly öntudattal. A kövér férfiú sértődötten felvonta szemöldökét, s egy biggyesztő vállrándítással zsebredugta pénzét. — Ez bolond! — mondta ki félhangosan ítéletét, mint aki most győződött csak meg erről, s amit ugye tapintatból nem közöl az ember az ille­tővel. — Félkegyelmű — mondta a zebrablúzos ugyanúgy. — Egészen az. Egész félke­gyelmű — bizonygatta a ko­hónyi férfi, s megigazította kőrisbogár-türkiz nyakkendő­jét. — Nem gondoia? — for­dult a sovány fiatalember felé, aki láthatóan nem vett részt az ítélkezésben. A kérdezett nem felelt. Az esőbe nézett. A zuhogás alábbhagyott. S a félkegyelmű, mint aki nagyon is kegyelmes, mint aki megbocsát, ismét lejött a lépcsőről. Kinézett a kapun. A kövér férfiú zsebre vág­ta ugyan kudarcot vallott pénzét, de Lőrincet nem vágta zsebre. Egyik lábáról a másikra nehezedett, topo­gott dühödt zavarában, s a visszavágást kereste. Előre­hajolt. — Fiam fortyogta mé­regbe mártva a szavakat, s jelentős súllyal tagolta —, fésülködj meg! így nem" Tet­szel estére a lányoknak. Lőrinc a hajába túrt, sér­tődés nélkül, elgondolkozva simította a homlokára. — Izé... a szél. A szél kócol — mondta —. Majd el­megyek a borbélyhoz. Tudom én, mit kell csinálni... A bajszom azért maradhat. — Nincs is bajszod, Lőrinc — csapott rá a kövér, és erő­szakosan nevetelt. — De van — erősítette Lő­rinc, s bizonyságul ujjaival kaparászni kezdte az orra alatt bizonytalankodó pihé­ket. S mint aki lezárta a vitát, kinyitotta a kaput. — Már nem is esik! —• kiáltotta vígan, s kiugrott a szabadba. — Ejnye. Lőrinc, hát el sem búcsúzol? — repült utána a mélv galambhang. — Isten áldja! — villant vissza Lőrinc háromszögletű arca. A felbukkanó napfény tükröződött szeméből. \ többiek is kiléptek a napsütéstől ragyogó utcára. Az eget néz­ték. Teljesen kiderült, s minden oly tiszta volt a bo­lond májusi zápor hancúro­zásátcl. — Micsoda eső! — kellet­lenkedett a zebrablúzos hölgy. — Nem is zápor volt, ha­nem zivatar — állapította meg a kövér férfiú, amint egy eltévedt, utolsó kósza csepp húsos orrára esett. — Mindenesetre jó kis zu­hanes volt — mondta a so­vány fiatalember, s vidá­man nézett az ugrándozó Lőrinc után. aki szétdobált tagokkal, hátán a lötyögő üres zsákkal éppen most tűnt el a fényes utcasarkon, mint a május garabonciása.

Next

/
Thumbnails
Contents