Délmagyarország, 1957. november (13. évfolyam, 256-281. szám)
1957-11-10 / 264. szám
4 Vasárnap. 1951. november 19. SZEGEDI SZÉP SZO 8 Csóty Gusztáv: A DIGO DÉR ENDRE: Csó/c a rácsos kapunál* Igaz történet az első világháborúból H ogy ez a szó »Digó« mit jelent? Olasz katonát. Lehet, hogy van más jelentése is, talán csúf, talán szép. Honnan tudjam? Ezt a szót a többi katonától hallottam, akikkel együtt voltam az olasz fronton. Bizonyára ők sem tudtak többet, múltén. Ok így hallották azoktól, akiit már régebben ültek ott, 8 méternyire a föld alatt, ;úckor is, amikor a kélt égből ragyogóan sütött a nap, s mikor az úgynevezett -csendes estén* rózsaillatot hozott a szél. Nem messziről, csak éppen hátulról, az állásaink mögött elterülő namokrini' temetőből. Milyen nagyszerű volt a ni állásunk ott! Mi, az élők, a föld alatt, a kavemákban. Hátunk mögött a holtak, szintén a föld alatt, sírokban! — Nagy Pálok, Kiss Jánosok, Kovácsok és még sok mások. Nagyon sokan. S aki egy órával azelőtt még annak a nevét olvasta — immár századszor, a világos futóárokban —, akit nagyon szeretett, akire olyan sokat gondolt, úgy lehet a következő órában már a namokrini tömegsírban nyugodott. Megfosztva mindentől, attól a levéltől is, ami őt boldoggá tette, ami őt képzeletben hazavitte a szülői házba, a tiszta szobába, oda, ahol clt mindenki, aki neki valamit, az életet, a világot jelentette. S a levél visszakerült ahhoz, aki küldte, s kinek szívét keserű gyászba borította .:. Pontos kiszolgálás és rövid út volt ez, az életből a sírba. Aliásunk alacsony dombokon húzódott végig. Azt mondják, szőlőskertek voltak itt. Gyümölccsel, gesztenyével, szőlővel, s tele gyermekkacagással, holdvilággal és szerelemmel. Jobbról a tronovól magaslatok, feljebb a Monte-Sabotiné. Előttünk a téglagyár romja. Balra a Weinberg, ez alatt a grözi katonai lövölde, a -sistadt*, ahogy az emberek mondták. Tél volt. 1916—17 tele. Nem hóval, inkább hideg széllel, bórával. — Itt Ilyen volt az olasz front. Rettenetes unalmas a kaverna csendes napokon; de őrjítő a pergőtűzben. R engett a föld körülöttünk. A réseken ömlött a sár. Szívtuk a dohányt. Dehogy! Rágtuk! Mit mondtam? A dohányt? Fenét! Nem dohány volt az! Bükkfalevél dohánypakliba rakva. A kenyér? Nem kenyér! Morzsa! Marokkal öntötték a sapkába. Még jó, hogy volt víz. Csöpögött. Itt is. ott is. Csak üres konzervdobozokat kellett alátartani s lassan tele lett. Hasznos is, időhúzó is volt ez a szórakozás. Hogy mi van a digóval? — megnézzük! Velem jött Droba, a zászlós és Kovács szakaszvezető, a puskairányzó. Kiléptünk a kaverna száján és már az állásban voltunk. Telihold volt. Az árkot jó; mélyre ásták. Nem látszottunk ki belőle. Én mentem : elől. Megbotlottam. Ki az? —: kérdeztem. Argyelán honvéd! S már emelkedett is, két kezét a vállamra tette. Arcát az enyémhez egészen közel. Megismerte a hangom. Ránéztem. Azt mondta: Tanító úr! A vállára borultam, ömlött a keserűség a szememből, mint a zápor. Ö idősebb volt — népfelkelő, övéből is lassan szivárgott végig az arcomon, ötödik hónapja kuksoltam abban az állásban, s még nem találkoztam földimmel. s íme, most itt van Argyelán honvéd, a dobos a falunkból. Elfelejtette az aranycsillagot és azt mondta nekem: Tanító úr! Argyelán a népfelkelő, a földim, az az ember, akitől annyiszor hallottam: Ezennel közhírré tétetik .:.! Tovább mentünk. Egy kimélyedésnél megtaláltuk az első puskát. Két kezelő állt mellette. Egyiknek a nyakába akasztva a távcső. Nézett. Nézett a lőrésen át. Nem akarta tudomásul venni, hogy ott vagyunk. Melléje álltam, — a baljával megfogta a karomat. Visszahajolt a lőréstől és távcsövét a szememhez tette. Halkan mondta: "A digó«. Szemben velünk, 80—100 méterre tőlünk, a rommálőtt téglafal tetején állt az olasz őrszem. Arccal felénk, puskáját maga előtt, lábhoz tartva, két markával fogta a cső végét, mint a juhász a botra, a puskára rátámaszkodva. A vállán, jobbról, balról lelógó pokróc csüngött. Egész alakot mutatott. Sem ő, sem aki odaállította, nem gondolt a fényesen világító telihold kerek tányérjára. Benne állt a hold ezüst, fénylő, világító fényességében, mint élesen rajzolt árnykép. Társaim is a távcsőbe néztek. Utoljára Droba, a zászlós, az első géppuskás-szakasz parancsnoka. Mind reám néztek. — Nem szóltam semmit. A zászlós a fogantyúra tette a két kezét. Lassan irányította a csövet. Célzott. A Jobb hüvelykujja már a billentyűhöz közeledett. Ekkor megfogtam a jobbkezét és azt mondtam: Ne! Ronold McCuaig* Kiegyenesedett, felém fordult. Ellenség! Súgta halkan. — — Nem biztos! válaszoltam. Eszköz! Eszköz, mint te meg én és mi mindannyian, — gondolkoztam hangosan. Látjátok! A hold a mi állásunkat is megvilágítja. Jól tudjátok, hogy új, tar,talék-gcppuskaállásökat is építenek nálunk... Hátha a mieinket is látják. Tudjátok jól, hogy ezeknek van tölténye bőven. Egy lövésre húsz gránátot is kapunk. Nincs elég sír a namokrini temetőben? Láttátok. Velem együtt voltatok ott. Hallgattak. M egnyerjük a háborút, ha holnap ezt is siratja az édesanyja? Állítanak helyébe mást és egy hullával több lesz a görzi temetőben. De a játék az én, a Ti és a mindannyiunk bőrére folyik tovább! — — Hátha ö is éppen álmodik ébren, amint itt az éjszakába bámul. Hátha éppen otthon van most gondolatban a kis virágos ablak mellett. Kezével átfogja édesanyja nyakát és a másik, .amivel most a puskára támaszkodik, talán Neki. a Kedvesnek, az Édesnek tenyerében pihen. Ezeket mondtam akkor ott a zászlósunknak és a digó — megmenekült! Megmenekült bizony, én pedig nyugodtan tudok aludni ma is, olyankor is, ha bealkonyuló téli délutánokon felkísértenek előttem a tűzfény bolondos varázslatában ennek a régi, fronti éjszakának emlékei. Töprengő farmer Sajnos te ismersz régen a farmer én vagyok, kinek ekéje mélyen szántotta homlokod. Töröld hát le mérged és ne légy meglepett, találkoztam már véled sok holt szöveg felett. Életem zűr-zavargás, sosem tudom mikor háromszög a megoldás, vagy négyszögű idom. Takarmányt termelek répám négyzetgyökös, jő zúzmarás télhideg s árum nyári gyümölcs. Tudós tízévesek zavarják dolgomat és téves intézések kísérik gondomat. Zubbonyban trikolórral gazda vagyok, fejes, a latin iskolában csak buta földmíves. Ha udvarolni járok szólnak: a gazda jő s ha a lányok közt állok s én beburkolom hűen. a főjem egyre fő... ki örökké enyém. S építünk iskolát haj, miért szívünk eped tanítani benne majd a valót, — az életet. Gönczi Klára fordítása • A vers az „Australian Poetry" rításában vergődő ausztráliai far elmü ausztráliai Irodalmi foly j- me-ek keserves életét panaszolja iratban jelent meg. A nehéz éle- s megszólaltatja forradalmi vá|tü. a bankok, nagybirtokok szo- gyalkat is. mert báb csupán a szívem hús helyett rongyeafat drótváz csontok helyett, téveszme, torz vacak. Kedvesemet és engem gyilkos képzelet öl amit a világ érlel s kohol munkánk felől. Kar s fej nélkül, szeretve milói Vénusz se volt ily koldus, ágy se vetve ó jaj, szegény bolond! Gamós botot forgatva regényhősök vagyunk ámde zárszót kimondva jő végső oldalunk: Földérték fölbecsülve busás kamat után duzzadó részvénytöke s értéktöbblet a vám. Dús hajók fölbecsülve, biztosítás, takarék, fillérekből begyűjtve annyi pénz. mint szemét. Szerelmemé szép szívem és selyem, drága prém. KICSI Annus úgy nézett a rácsos kapu előtt várakozó Andrisra, mintha kísértetet látna. Lába is földbe gyökerezett pár pillanatra, ám Andris türelmetlen mozdulatára mégiscsak kijött egészen a futtatott kapuig s vontatott mozdulatokkal beengedte a fiút. Hosszú idő óla mindig Marika nyit neki ajtót, s most a cselédet küldik. Nem csodálnivaló. Andrist mégis indokolatlan reménykedés szállta meg. Vágó értelmes ember, mindig pártját fogta. Ha az öreg Hollós bakafántoskodnék, Vágó bizonyosan megérti, hogy neki a család érdekében továbbra is nagy szüksége van az instruktori díjra. Számít is az, hogy *eltanácsolták* az iskolából. Attól ö még tudhatja a Marika tananyagát, hisz két éve, 1938-ban jelesre felelgetett belőle .., Amint a tornácra vezető lépcsőn fellépkedett, az öreg Hollós meredt feléje a hoszszúszárú pipával. Vágó ugyanis olyan dühös volt Andrisra, hogy nem is akart tárgyalni vele: »őrültekkel nem foglalkozom.* Maradt hát az öreg. Keményen markolászta a pipaszárat, a ráncok zordul vésődtek arcára. Gerjedelmes háborgásán csak ügygyel-bajjal tudott uralkodni. — Ott az asztalon a kétheti pénzed. Beszédnek helye nincs, fölösleges magyarázkodásra senki se kíváncsi. Helyes? Hát akkor: aló! AZ AJTÓ felé intett, de ekkor már remegtek a ráncok az álla atatt indulatában. Korát hazudtoló, váratlan gyorsasággal fordult meg az előszoba felé, maga se akarva vitába hevülni. Az ajtónál mégis visszafordult félig, nem állhatta ki, hogy meg ne jegyezze csendes gyűlölettel: — Gyalázatot hoztál erre a házra is. — Akkor hoztam volna, ha a tanítványom bukásra állna, nem pedig jelesre. Azt hiszem, a munkámat nem érheti kifogás. — A nemzetet gyaláztad, csirkefogó! — A tanár úr nem volt ott, honnan tudja, mit csináltam? Hallomás után ne tessék ítélkezni. — Fogd be a szád és kotródj. Ne kényszeríts, hogy a saját kezemmel hajitsalak ki. Helyes? Andris nem mozdult. — Tanár úr kérem, — kezdte halkan, de érthetően — nekem nagy segítség lenne, ha továbbra is taníthatnám Marikát. Nem is nekem, hanem a szüleimnek, beteg édesapámnak. — Barátocskám, — intett fagyosan az öreg — nekem itt hiába siránkozol. A könnyzacskóimra ne apellál). Helyes7 Azok érzéketlenek az ilyenfajta fecsegésre. Tetszett volna becsületesen viselkedni. Most pedig tisztulj. Ne kelljen többször mondani, MARIKA, aki szívdobogpa hallgatózott eddig az előszobában, mivel az öreg beparancsolta, — most hevesen perdült elő: — De nagyapóm — édes, Andrisnak kell az a pénz, Andris a nagyszüleit is segíti. Ne mindig csak papoljunk a jótékonyságról, hanem tegyünk is miamit, ha mód van rá, — Takarodsz be mindjárt?! — Nem megyek, nagyapó. Én Andrisnak köszönhetem, hogy jó tanuló lettem, és én ragaszkodom hozzá, és én senki mással nem akarok, és nem is fogok együtt tanulni! S Marika hirtelen meg is ragadta Andris balját, majd ösztönösen belekarolt a fiúba. Az öreg Hollós dermedten, kimeredt szemmel bámult rá, s pillanatok alatt mindent megértett, özön apró megfigyelés vált hirtelen érthetővé számára. Hát csakugyan ez a helyzet... Ez a söpredék a széltől is óvott unokára szemet vetett. Tán a lábáról is levette?! Erre a gondolatra borzasztó indulat rázta meg az öreget. Soha kezet nem emelt még unokájára, de most fejét vesztve kapta fel a karossszéknek támasztott botját s azt Marikára fogva hörögte: — Tán a cafrája lettél?! Mielőtt lesújtott volna rá, Andris hirtelen élkapta a levegőben a bot végét. Az öreg felbődült, s kék-zöld lett a vértolulástól. Bal öklével Andris arcába akart csapni, ám a következő pillanatban tehetetlenül bicsaklott össze, s Andris karja mentette meg a veranda kőkockáitól. NAGYNEHEZEN tért magához. Sápadtan, sötéten meredt maga elé, rá se hcderítve a fiatalokra. Marika kisérte ki Andrist. Mindketten megrendülten haladtak egymás mellett, szólni se tudtak. Csak a kapunál érintette meg Marika a fiú vállát. Szembenéztek egymással, hosszan. — Marikám, —' súgta a fiú — ne hagy) el, nélküled én nem élhetek. — Holnap délután légy a liget bejáratánál. Andriskám. Ki fogok szökni a szőlőbe. Bízzál bennem, én el nem hagylak soha. Elmosolyodott gyöngyén s csókra nyújtotta száját, nem törődve a rácsos kapu előtt csoszogó járókelőkkel. - Részlet a rövidesen megjelenő ..Ifjú szivekben" c. regényből. Mostanában nagyon sokat hallani: "Ezek a mai gyerekek! Bezzeg a mi időnkben!* Különösen az idősebb generáció sóhajtja ezeket, és a kézlegyintés, amely a sóhajt követi, cseppet sem hízelgő a mai fiatalokra. ... Péterke mai gyerek. Tegyük mindjárt hozzá nagymamája megjegyzését: -jobb családból való*. Egyszóval "nem proli*. Olyan gyerek, akinek visszamenőleg már a tizedik ősapja is jóiétbe született bele, és gyermekszobában nevelkedett. Nem esoda tehát, hogy Péterke, aki a nagymamája szerető ápolását élvezi, szintén jobb családi nevelésben részesül, mint az átlagember gyermeke. Kell is a családi nevelés, mert az iskola... hja, az Iskola! Amikor Péterke Szegedre jött, kibővített családi kupaktanács ült össze, amely hivatva volt eldönteni: vajon melyik iskolába járassák Péterkét, hol vannak még "jobb* nevelők. S íme a napokban keserű csalódás érte a drága nagymamát: a negyedikes Péterke azzal jött haza, hogy másnap tszcs-be mennek kirándulni. Már ezek is kommunisták — jegyezte meg a ncBéíe&Ue velőkről a nagymama. Péterkét reggel hétkor ébreszti a nagymamája. Hosszú csókkal nyitja fel csöpp kis száját, s az ágya szélén ülve várja meg, amíg elmondja az imát. Mert ugyebár P"'erke nem olyan, mint a többiek, ö imádkozik. A reggelit tálcán viszi be a nagymama. E peretői kezdve Péterke körül forog a világ. A nagymama felöltözteti, befűzi a cipőjét, megfésüli, elkészíti a táskáját, és minden parancsát teljesíti. Aztán elengedi az iskolába. Sajnos. nem lehet ellenőrizni, hogy ott mit csinálnak vele. Péterke azonban beszámol a fontosabb eseményekről. A napokban azzal örvendeztette meg a nagymamáját, hogy elintézett egy komcsit. (A kisdobosokat nevezi így.) "A komcsi csúfolt, hát szájbaváglam, hogy ordítva szaladt hazáig*. A nagymama soron kívüli mozijeggyel jutalmazta eme hős cselekedetért. Péterke az osztályban a legerősebb. Nem csoda, hiszen délutánonként edzeni szokott birkózásból és ökölvívásból. A tréner a nagymama, aki nevetve tűri Péterke gömbölyű öklének csapásait, és feketekávét iszik, ha már kimerült. A nagymama állítása szerint Péterke a legokosabb az osztályban. Ez sem csoda. mert esténként az -értelmetlen* iskolai olvasmányok helyeit külföldi kalandregényeket olvas, s innen bővül szókincse változatos kifejezésekkel. Péterke nagy fiú. Néhány szokásban már a felnőtteket követi. A napokban elkészítette vadgesztenyéből és nádszálböl az első pipát, amelyben a nagymamája saját kezűleg gyújtotta meg a ... óh, nem a dohányt, egyelőre még csak a rongy- és papírhulladékot. Milyen édes volt az a gyerek, amikor úgy pipált, mint a felnőttek! Péterke jópofa gyerek. Aranyos megnyilvánulásai vannak. Feltaláló képessége nem ismer határt. Még a nyáron történt, amikorls a nagymama elfelejtette elhelyezni azt a bizonyos füles edényt a Péterke ágya alatt. S óh, az angyali gyerek, nem esett kétségbe. Felállt a nyitott ablakba, s az utcára végezte el a dolgát. Máskor a folyosón ismételte meg ugyanezt nagyban. Kct hétig ezen derült a család. A nagypapát gyufának nevezi. Honnan c szokatlan azonosítás? Péterke erre is megfelel: mert a nagypapa is elégett már. mint a gyufa. A távol élő másik nagymamáját vén bikl'ionek titulálja. A házban élő minden lakónak megvan a beceneve, amelyet Péterke adományozott. Péterke. aki a nagymama bölcs előrelátása szerint újból az egcsz ház ura lesz, mint annak idején dicső elődei... ... A nagymama tegnap felháborodottan újságolja: Képzeljem el, hogy az udvarban az egyik gyerek összeveszett Pcterkével, és azóta nem köszön neki. Elképzeltem. Aztán megjegyezte: "Milyen neveletlenek ezek a mai gyerekek! Bezzeg a mi időnkben!* ELEK JÓZSEF