Délmagyarország, 1957. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-19 / 194. szám

4 Hétfő, 1957. augusztus If. SZEGEDI SZÉP SZÓ Legnagyobb bűnünk M

egriadt lélekkel iparkodott felfelé a szúk sikátoron, kettesével is szedte a kőlépcsőket Itt-ott. Mire felért a széles bitumenes útra, amelyet gesztenye Iák szegélyeztek, kapkodva szedte a nyírkos, náthás levegőt. Az imént még vacogott a fogá. viszont most már kibírhatatlannak érezte a gumírozott pepitaköpenyt. Az eső esett is, nem is. egy kóbor lelket sem látott, csak távolról verődött idegeihez a lövöldözés. Ma van a születésnapom, november hatodika — állapította meg magában és sírni szeretett volna. Szegény mamikám, vajon hol van a megszokott húslevessél, élsz-e még. te drága ... A fák mögül három puskás suhanc ugrott eléje. Azt hitte, menten összeesik, úgy elkezdett táncolni a szíve. — Ne sápadozz, anyám, mintha szűzlány lennél, inkább gyere velünk, — hajolt az arcához az egyik nyurga kamasz, akinek kötél volt a derekára csavarva és bűzös volt a lehellete. — Mert lesz itt olyan Zrí, lálod ezeket a puskákat? Mondott valami gorombát, amit az ijedség és az undor váltott kl belőle, majd elkezdett szaladni. Meg sem élit hazáig. A lépcsőház ajtajából kémlelt csak vissza, de akkor már űjra csendes volt minden. Menekülni! Még csak tudata legalján mocorgott ez a gondolat amolyan embrióállapotban, s maga sem hitte, milyen hamar döntés lesz belőle. Felvánszorgott az emeletre, s úgy nyitott be albérleti szobájába, mint az alvajáró, fogalma sem volt még, mit akar csinálni. E

kkor vette észre Dodót. Az egyik fotőjben terpeszkedett, a rádió mellett, s lábával dobolta a hangszóróból kipattogó mambó ütemét. Ügy tett, mintha ügyet sem vetett volna a szeretőjére. csak a szemöldöke közt lett mélyebb a két függőleges barázda, s a szája szögletében ls megjelent valami erőszakos vonás. — Hol csatangoltál? — kérdezte kis idő múlva fojtott hangon anélkül, hogy levette volna szemét egy fix pontról. A válasz késett. Ez felingerelte. Dobbantott egy utolsót és odaperdült az asszony elé, aki belépése óta tűnődve nézte öt. Az arcán nyoma sem volt a félelemnek, mint máskor, sőt, mintha dacot fedezett volna fel rajta. Ráordított: — Felelj, ha kérdezlek! Kl engedte meg. hogy elmenj? Azt hitted, hogy ebben a zűrben nem jövök, ugye? Hát nagyon tévedsz. Ha még egyszer... — Elég! — süvített közbe az asszonj tiszta szopránja, s nem mozditotta el tekintetét a tömzsi fekete férfiről, aki már a fogát kezdte csikorgatni. — Független vagyok, nem tartozom számadással, elegem van belőled. A hatás leírhatatlan volt. Dodó hökkenten lépett hátra és értetlenül bámult rá. Gondolni sem mert volna arra, hogy szavába vágjon a szeretője, aki mindig riadtan húzódott össze, ha rákiáltott, vagy legrosszabb esetben egy-két szelíd szóval védekezett. Az asszony kihasználta a bevágott csendet, és még egyet döfött ellenfelébe: — Nem kellesz többé, utállak! Ne Is dühöngj emiatt, mert szólok a háziúrnak. Tíz évig voltam a ringyód, elég volt belőle. A

férfi felfújta magét, s fejét leszegve közeledett feléje, mintha rögtön fel akarta volna öklelni. Az asszony félrelépett az útjából, aztán az ajtót kitárva mondotta: — Ügy nyúlj hozzám, ha meguntad az életed, inert én nagyon meguntam az enyémet. Menj el, mert nagyon nagy baj lesz! Dodó mintha megértette volna a helyzet tragikus komolyságát. Abbahagyta a vaduló bikát utánzó nekilendülést és alázatos arcát felölt ve könyörögni kezdett annak, akit az Imént még el akart pusztítani. Hiába. El kellett mennie, mert az asszony magára hagyta, de megfogadln, hogy semmiképpen sem hagyja ennyiben a dolgot. Zoltay Károly, a tokás, de frissmozgású háziúr jót heherészett azon, hogy csinos albérlője így túladott a szeretőjén. Nagy Munkások közi álek A munkások között élek, kik acélIkeményen gyúrják jövövé a sistergő Időt. A munkások közt élek s zengő szikraifényben gyűrűznek bennem végtelent vágyó erők. Fénylő utakat vág ereimbe a munka; eibál, szaggat, ráz az üj felismerés, földeken és a gyárak közt dalolom zúgva: húsz esztendőmnek semmi sem nehéz! A munkások közt élek s dübörgő [merészen szavamban az ö szavuk harsonáz ... s szivünkben együtt gyúl ki, győzve száz (veszélyen a világ-teremtö hajnul-lohogáe. Hatvani Dániel j|llllllllllll!IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIH | JCagy Jstüán; | ZSAZSA 1 ELBESZÉLÉS ^ii hwmwi nHiwiHWW»ii>wimwiiiiiiiiHm*M i hü w i wtiHHwmiwi mniMNiiwmn wHiJg munkában volt, mindenféle ruhákat gyömöszölt a kofferekbe. Amikor az asszony kilépett a fürdőszobából, ahová elbújt Dodó elől, csak úgy odavetette neki: — Zsazsa kérem, maga nem jön? Vagyunk Öten, csatlakozhat, ha akar, itt nem lesz többé rendes világ, odakint meg szabad az érvényesülés. Amint elhadarta, Amerikába készült, mivelhogy a forradalomnak úgyis fuccs. Odakint egy gyáros rokona pártfogásában reménykedett. Csupán önmagával törődött, albérlőjét csak azért kérdezte, hogy éppen mondjon valamit. Z

sazsa képzeletében feltűnt a szabadság híres fáklyás szobra, s mögötte egy lüktető, rohanó világ, a csábos ígéretek földje. Kislány volt a húszas évek végén, amikor édesapja Amerikáról mesélt neki, ahová ment is volna, meg nem is a többi menekült után. Maga előtt látta most, amint mondta a mesét nagy komolyan, de amikor odaért, hogy a kikötőben minden kivándoroltat csokoládéval várnak rózsaszínű ruhába öltözött angyalok, hangosan elnevette magát: — Tudod, ZsaZsám, mind azt hiszi. Aztán meg belerokkannak a robotba. Nem ls indult el soha, hiába készült neki két ízben is. Inkább loholt, futott öreg éjszakákig, hogy meglegyen valahogy a család. EgySzer aztán meghűlt, s többé nem állt lábra. Amerika helyett a temetőbe kötött kl. Zsazsa sokáig siratta, mert elvitte magával a mesét és a ház csendes melegét. A mamika hozzáment egy rosszarcú kalauzhoz, aki ütötte, verte, s a kislány nem állhatott meg előtte. Zsazsa, mint lidérces álomra emlékezett vissza, hogyan lökte fel a kalauz, ha útjába került, s milyen ördögi vigyor je'°nt meg az arcán, mikor belecsípett a húsaba. Szegény gyerek utoljára már be se mert menni a házba, a Bunda kutya mellé dőlt le aludni. Ez az oktalan állat védte meg nagylány korában is ettől a betegesen gonosz embertől, aki lépten-nyomon erőszakoskodott vele. Zsazsa magához tért, s megint meglátta a háziurat, akinek buzgó igyekezetét nézte Vele megyek — gondolta —, s beszaladt a szobájába. Kinézett az ablakon, amely alatt egy htíjításnyira zavarosan kullogott a Duna. Gyűlöletesnek és ellenszenvesnek látta most a lomha folyót. Lüktető homlokát a lucskos üveghez szorította, s hoszszan meredt a szürke városra. Az eső fáradtan cseperészett, mintha az ég maradék könnyeit sírta volna a sebesült Budapestre. Valahol géppuska ugatott. — Megyek — mondta ki most már fennhangon a döntést, mintegy parancsot adva önmagának, nehogy gyenge legyen mégis. Amikor kapkodó mozdulattal kitárta a szekrény ajtaját, hogy miket vigyen magával, hirtelen az a gondolat bukkant az agyába: Legalább biztosan megszabadulok tőle ls. » llt, tűnődött egy picit, mintha nem is fi\ tudta volna hirtelen, mit jelent ez a megszabadulás Dodótól. Kije volt neki ez az ember? Felesége van és nagyocska lánya, őt mégis minden délután megvárta a hivatal elölt, zsarnokoskodott felette, aminek fejében pénzt hordott neki. meg mindenfele ajándékot. De hát volt neki miből. Jól ment a maszek szerelőműhely. Csodálkozott most, hogy korábban nem tudott szakítani vele, hiszen lelkileg semmi közük sem volt egymáshoz. G valósággal rajongott a színházért., az Irodalomért, a klasszikus zenéért, Dodó meg gyűlölte ezeket, s legfeljebb a cigánymu- . zsika mellett danászott, ha olyan volt a kedve. Ha nála volt, ült az asztalnál, számolt, kalkulált, s mindjárt dühbe gurult, ha ő előadást hallgatott a rádióban. Megkönnyebbült arra a gondolatra, hogy kitörölheti ezt az embert az életéből. Oldalt az állótükörben most meglátta önmagát. Még elég csinos vagyok, állapította meg, nem élem így le, ami még hátra van. Alig múltam harminc, tán férjhez is mehetek odakint. D

ús barna haját kezdte fésülgetni, elnézegette üde. szép arcát, amelyen még véletlenül sem mutatta magát semmilyen gyűrődés. Megállapította, hogy alakja is szabályos, mellei jól feszülnek, s nagv dióbarna szemében is felfedezett valami lányos csillogást. Elégedetten kezdett csomagolni. Es a mamikám? Ez a gondolat úgy hasított a szívébe, mintha kés lett volna. Az anyja Soroksáron lakott, a fiával és a menyével, Zsazsát Időnként meglátogatta albérleti lakásában, s a születésnapján mindig húslevessel kedveskedett neki. Mert ha látszólag belenyugodott is Zsazsa sorsába, állandóan aggódott, hogy az az ember egyszer még valami bajt csinál vele. Mióta azonban elkezdtek lövöldözni, nem mutatkozott a mamika. A kommunistákra nagyon vadásztak mindenfelé lármás suhancok, az ő fia meg párttitkár volt Cr-p len, arra vigyázott btthon félve és imádkozva. Zsazsának most eszébe jutott az apró törékeny öregasszony, és nem tudbtt tovább szedelőzködni. — Na, jön vagy nem, Zsazsa kérem? — nyitott be pirosra hevülten és nagy robajjal a háziúr. Már csomagol? Akkor siessen kérem, mert nines időnk, vár lent a kocsi. Az asszony kapkodva gyűrte tele a nagy bőröndöt ruhával. Néhány fényképet is közé akart helyezni, amikor az egyiken meglátta magát menyasszonyi fehérben, férjével az oldalán. Tizennyolc éves volt ezen a képen, ártatlan, tudatlan gyerek. Azért ment férjhez ehhez a hyúlánk. szőke fiúhoz, mert valósággal rettegett már mostohaapjától, a kalauztól, aki szerelmével Üldözte. De fél év se telt el, az Ifjú férj más nők után kezdett szaladozni. Zsazsa elkezdett sírni s két év alatt elfogyott minden könnye. A válást kimondták, s akkor jelent meg Dodó az életében. Szégvelte. hogy a szeretője lett, de most csodálatos erőt érzett magában. U

j életet kezdek Amerikában — gondolta —. és a Csomagokat felszedve kifelé indult. Megbosszulva látott mindent azzal, hogy eltűnik és estére hiába keresi majd a szeretője. Most már, ha elmegy a moziba, nem kell esküdöznie előtte, hogy nem más férfivel szórakozott. A hulló vakolatú lépcsőházban nagy volt a sürgés, a háziúr cókmókját cipelték lefelé az autóba, amikor Zsazsa meglátta az anyját. A születésnapom! — ötlött fel benne az első pillanatban, s mintha megbénult volna a lába. Erre nem számított. Ügy akart elmenni, hogy ne találkozzék vele, mert tudta hogy megsajnálja. Sietett beugrani a szemközti lakásba, az öregasszony azonban már felerőlködte magát a lépcsőn és ráripakodott: — Sehova, Zsazsa! Beszédem van veledVissza kellett menni a szobába, ahol a mamika bezárta az ajtót, s eltette a kulcsot. Nem szólt. Nem szólt egy darabig, hanem a lányát nézte, amint a tükör előtt állt magába süppedten, kissé meggörnyedve. Azt akarta mondani neki. hogy te ilyen, meg olyan utolsó, hát ezt érdemeltem én tőled, de megsejtette, hogy ezzel csak ront. Alltak szótlanul, mig egyszer csak Zsazsa kezdett el beszélgetni a tükörbe, önmagához. — Sírjál Zsazsa, te nagyon szerencsitlen, sírjál, különben nem bírod az élet kínját cipelni. Te csak azért vagy a világon, hogy játék legyél, tűrj és réttegj az öregedéstől, mert neked nincs egy megértő lelki társad, aki emberszámba vegyen és egy picit szeressen. De te vagy a hibás, Zsazsa, mert úgy ítélted meg az embereket, hogy magadból indultál ki, s azt hitted, nem élnek vissza hlszékenységeddel. Félrevezettek, kihasználtak, becsaptak, s te tűrtél mindent, mert gyenge voltál, mert egy magas hanggal el lehetett némítani. S amikor döntöttél, hogy tovább nem leszel a ringyója senkinek utadba áll a mamikád, hogy leszidjon. Sírjál Zsazsa, ha tudsz tnóg... D

e nem tudott sírni, csak nézett rebberrástelen szemmel a tükörbe, s várta, -yit mond mögötte az anyja. Odakint már erősen telepedett az alkonyat, az eső is bátrabban esett, az ablakon vékony csatornák gurultak lefelé egymásba ütközve, egymással egyesülve. Ügy szeretett volna az anyja hófehér hajára borulni és vele eggyéváltan lecsorogni a Dunába, a halálba, de először hallani akarta, mit kíván szólni hozzá. S az öregasszony mintha olvasta volna a gondolatát, megszólalt, könnyfátyolos szeméhez nyomkodva ruhája szegélyét. — En azt hittem, Zsazsa. hogy neked jó volt, ahogy volt. Nem avatkoztam az életedbe, nem akartam, hogy engem hibáztass, ha még jobban elromlik. Nem is kértem tőled soha semmit, Intéztem a sorsom, ahogy tudtam, ezután sem kérem, hogy támogass. de maradj itthon nekem, ne ugorj fejest a nagyvilágba, mert beleszakad a szívem. Nézzél ki erre a városra. A te szived se bírná, ha nem látnád. Bátyád azt mondta, minden rendbe jön, s keservesen megsiratják, akik elmentek. Zsazsa lassan levetette esőkabátját, szép arcán fokozatosan virult a mosoly és az anyjához fordult: — De mondd csak, mamikám, te drága, hogy jöttél hozzám éppen most? Hiszen ha tíz percet késel, már nem vagyok. A

z öregasszony elkezdte bontogatni a bugyrát, s körülményesen asztalra ' rakosgatta a fényes alumínium edényeket. Az egyikben finom húsleves volt, az elmaradhatatlan születésnapi étel. Sokáig tett-vett, rendezgette a terítéket, mire megszólalt csendesen: — Megéreztem, hogy jönnöm kell, Zsazsa. Csodára vártunk szemlesütvc. Hogy az égből majd mennykő Ut le, Vagy meghasad a föld! Tépelődtünk és magyaráztunk, Gondokkal volt terhes az álmunk 8 a gyilkos vígan ölt. Ügy lebecsültük az erőnket. Fogadkoztunk, hogy *soha többetMi nem hibázhatunk. De mások bűnét mcgbocsátva Vonultunk volna a halálba Magunk és magzatunk. Azt sem bántuk, hogy ál! a munka. Csak szórtuk a hamut magunkra Nagy-nagy bflnbánaton. 6 néztük, amint a poklok népe Legjobbjaink szívét kitépte — Néztük hallgatagon. S hogy élünk mégis — nem csodána'" Szovjet katonának, tanksorának Köszönhetjük ma már, Kik újra jöttek, újra győztek, Nem sírtak, nem mentegetőztek — 8 elbukott a halál! S most újra élve. újra állva, Könnyet ejtve ezer halálra Vizsgáljuk újra meg, Amitől sajdul még a lelkünk, Amit valaha elkövettünk — Régi s új bűnüket. De egy biztos, s ezt elkiáltom. Keresztül az egész világon 8 a csillagokon át: Legnagyobb bűnünk: hagytuk Ölni, Es hagytuk a fejünkre nőni A gyilkosok hadát. Gurszky István őgij idealista Szúette Izmusokba bú jva Azon fárassza csöpp agyát, Hogy hogyan kéne megdönteni Az anyagelvüség tanát Van itt már minden: isten, Platón Horoszkóp, meg még száz ilyen Abszolút eszme, pragmatizmus, De hiába nem, nem, nem megyen. A tudásnál, ott nincs probléma Hézagot nem találsz te ott Mert ahogy mondja, már Hegeltől Ö, Kantig mindent elolvasott. Marxot, Lenint csak néha olvas Azt tartja: fő a „józan ész" Ha tudná: arra hivatkozni, Ami nincs, nagy könnyelműség S mivel már Almos, ásít egyel Lefújja asztala porát fis azt hiszi, hogy na majd holnap Megszüli dzt a nagy csodát. GAL SÁNDOR Veréb Ilona kél verse: TISZA Vizébe, vizek élete merül. Vállára rét, meg fúzpalást terül. Itt pndoi rak. ott part omlik bele. Hullámverése altató zene. S mint aki fél, hoj titkát felfedik, mert vágya űzi messzi tengerig — a sok kanyarba bújva rejtezik ... Kap/eme/i/e A pillanat. izívembe kap Zuhan a Nap Közelít, megi ? bíborét, magukra öltil bokrok, fák Kigyúladt, ég a Messzeség: