Délmagyarország, 1957. június (13. évfolyam, 126-151. szám)

1957-06-30 / 151. szám

6 SZEGEDI SZÉP SZO Sünt a Béni cigányprímás most az egyszer nem a „Tisztességes Asszonyt" várta. A kávéház előtt csúszkált ugyan fel s alá, ám nem az éttermi ajtót leste, hanem a közelben emelkedő templom felé meresztgette frissen-suvickolt szemét. A felesége ugyanis áhítatos teremtés volt s ha a templom közelében akadt dolga, úgy intézte, hogy a Máriácskával is eltársaloghasson egy kicsit. Sunda ebbe örömmel egyezett bele, mert legalább néhány percre megszabadult az asszony megállíthatatlanul özönlő szavaitól, melyekkel bizonyára a sűrű templomozás hatására — folyton az anyja istenit firtatta valamelyik szomszédasszonynak. Hogy — aszongya — az egyik ilyen céda, a másik amolyan ringyó, s csak azt várják, hogy az uruk kitegye a lábát a házból... Hogyhát ez ezzel szűri öszsze a levet, az azzal szemérmetlenkedik, satöbbi... S hogy megfoghatatlan: miért talál több fantáziát a tökéletlen férfinép az ilyen közcédában, mint egy olyan asszonyban, (nem akar ujjal mutogatni, úgymond, saját magára) — akinek egyetlen gondolata az imádott férj, fene a jó dolgát:: ; Sunda mostanában egyre kényelmetlenebbül topogott a bedugulás legkisebb veszélye nélkül csoborászó aszszonvszáj közelében, mert lassan az a fixa "idea alakult ki benne, hogy a feleség sejt valamit;;. S rémüldözve várta, mikor kanyarodik a szópatak a Tisztességes Asszony szeretve-tisztelt angyali lénye felé, hogy bemocskolja izennyes habjaival,;. Ezt pedig nem bírná ki az ábrándos prímás, a hegedű szerelmes-szívű ríkatója, sőt joggal remélhető, hogy szelíd művész természetét meghazudtolva, sújtó tenyérrel venne elégtételt a rágalmazón. Sajna, a világ legangyalibb teremtése sincs biztosítva a veszély ellen, hogy egyes magtalan satrafák rajta köszörüljék ráspolyos nyelvüket. Rajta, akihez nem érhet földi árny, három tündéri gyermek csodálatos anyján Igaz, hogy az undok rossznyelvek szerint mindegyiknek más az apja, s a Tisztességes Asszony férjének csak annyi köze van hozzájuk, hogy esetleg 6 szegte be egyik-másik gyerek fülét, — dehát az természetszerű, hogy épp a legtökéletesebb asszonynak támadjon a legtöbb s legádázabb irigye .:. Hogy milyen tökéletes asszony, vagy legalábbis az alakja milyen hibátlan, még ilyen állapotban is, azt ezekben a percekben is van alkalma tapasztalni Sundának, mert íme, váratlanul megnyílik a kávéház ajtaja, s rajta ő libben ki tavaszi csodaként. O, Qörömbóné, a prímás álmainak netovábbja. Frissen-sminkelt, elegáns, nett, üde, s enyhe levendula-illatot áraszt várázsos lénye körül. Gondosan elkészített ábrázata valamelyest lófejűségre emlékeztet ugyan, de csak alig leheletnyit;.. Különben is az alak a lényeges a nőknél, az pedig olyan, hogy Lollobrigida is csak udvarhölgye lehetne legfeljebb a Fiumeétterem koronázatlan királynőjének..; Egyre közelebb libben, lába érintésétől megforrósul az aszfalt, 3 mosolyogmosolyog, egyenesen Sundára. Ö, e mosolygó ajkak varázsa .:. mikor a prímás először illette őket szelíd áhítattal, a túlvilágon érezte magát hirtelen ;.; Nem csoda, mert a Tisztes/ séges Asszony átfonta izmos fehér karjaival a kékesfekete fejet s úgy szívta, szorította magához, hogy a férfit nem sok választotta el a fulladásokozta haláltól.;; Halálok legszebbje!... Így szeretne Sunda búcsút mondani e siralom völgyétől: a Tisztességes Asszony fehér és izmos karjában :. | feleségemmel randizol?! Nem megmondtam már, hogy ne kujtorogj körülötte, mert beverem a pofád?! Dörömbő érdes, kovács-marka meglendült, s Béni agyveleje meglottyant a hatalmas pofontól. Tüzes szikrák röpködtek a homloka táján. Sundáné is nekiveselkedett a másik oldalon, belekapott a prímás kondor üstökébe, s ide-oda rángatta: — Ezt érdemlem, tizenöt évi hűség után?! Ringyó után veted magad? Nem elég a te hűséges feleséged? A váratlan összefutás negyedik részvevője, a Tisztességes Asszony kissé távolabb állongált a jelenettől, s neki is nagyon viszketett a jólápolt körmehegye. Sundáné útálatos fúria-képébe is szívesen belemártotta volna, amiért őt leringyózta, de meg a Sunda fülének megráncigálására is nagy hajlandóságot érzett. Mert hiszen napok óta azzal bolondítja ez a sandalelkű roma, hogy válik, s hogy nem is él már együtt az asszonnyal, — s íme, kisült az ellenkezője .;. Dehát áldott jó-szíve lévén, mégiscsak ő volt az, aki ápolt kezével erélyes lökést helyezve el Sundáné vállatéjára, s kecses topánkájávai erélyes rúgást alkalmazva férje nadrágjára, kiszabadította a prímást a végveszélyből. Gyengéden karjába vette a vérzőfejű muzsikust s az étterem mentőládája igénybevételével, megápolgatta szere te tteL egyébként, a mások A samaritanuskodás baján való áldozatkész segítés, — alaptermészete volt a Tisztességes Asszonynak. Jószíwel segített bármikor a férfiak „baján", hacsak alkalma volt erre. Alkalom pedig bőven kínálkozott, mert a férj, a vasmarkú Dörönmbő, a messze iparvidéken hajlítgatta, egyengette a vasat egész héten át, közül így aztán csak A három gyerek Míg imigyen óbrándozgatott az étterem előtt, egyszerre hasonlóan izmos kéz ragadta meg a manzsettáját: — Az anyád istenit, Béni, hová bámulsz?! — hangzott a szózat az imént még áhítatos imát mormoló ajkakról. Sunda riadtan eszmélt: észrevétlenül érkezett felesége állt fenyegetőleg a jobbján: Ugyanakkor hátulról vasmarok csavarintott egy jókorát a gallérján: — Az apád istenit, roma! Hát te a a legnagyobb tudta, ki az igazi apuka, a két kicsi minden férfit apukázott, aki csak megfordult a házban a hét folyamán. Dörömbő biztosra vette, hogy az Ismerős férfiak közül hárman — bátran igényt tarthatnak erre a megszólításra. Sokkal bátrabban, mint ő maga :;: Am azzal vigasztalta magát, az aszszony egy-egy „segítő" gesztusa alkalmával, hogy Dörömbőné előbb-utóbb úgyis megunja az új partnert, s viszszapártol őhozzá, mert mégiscsak őt szereti, őhozzá ragaszkodik leginkább, számtalan példa bizonyítja. A Tisztességes Asszony csakugyan vissza-viszszakanyarodott, kivált, ha elfogyott az új gavallér pénze. — Dörömbő, a gyerekeknek ruha kell — állított be ilyenkor, hosszas vasúti bumlizás után a kovácsműhelybe, s Dörömbő nem tudva ellenállni kedvesen mosolygó feleségének, sarokba hajította a nagykalapácsot és a sértődöttséget, s szinte büszke diadallal intézkedett az irodán, előleg dolgában. Mégpedig busás előleg dolgában,. — mert jól tudta, hogy nemcsak a gyerekeknek kell ruha, hanem a Tisztességes Asszonynak is. Az öltözködésre mindig volt gondja Dörömbőnének. Arra is, hogy az arca, haja, rendben legyen, s teste kívánatosan illatozzék. Fürdő, kozmetikus, fodrász, pedikürös — célirányos heti órarendben volt beiktatva nála, mert tudta, hogy ilyesmire háklisak a férfiak. Nem is panaszkodhatott rajongók tekintetében soha. Vagy nyolc hónapja szorult meg csupán. Ekkor az üzemből országos konferenciára kellett utazniok, Pestre, s a küldöttség egyetlen férfi-tagja, a hallgatag bárzongorista volt. példás agglegény és közismerten blazírt ember. Hint erdőre ha ráömlik a napfény s ringatják a galamb-ágú fák; gy árad szét a lelkeden szerelmem Egyre mélyebben és mindig tovább; Mint dagálykor, ha rónasík a tenget Es tükrében a fényes ég remeg; igy szédíti és igy issza magába Borongó lelkem mély szerelmedet; '''int felhők, hogyha szél kavarja őket gymás ölébe lágyan omlanak; \ lelkeinket így olvasztja össze Imádatunk, a néma halgatag. Hanem a Tisztességes Asszony szemében mégis csak lehet valami. Valami varázslat, valami bűbáj, amitől a közönyös férfiszív is bolondul megdobog egy idő múltán... Vanak ilyen aszszonyok. Se nem valami szépek, se nem valami okosak, egészen köznapiak a felületes szemlélők számára. Ilyesfajta a Tisztességes Asszony is. Mégis, ha ő szolgált ki az éttermi presszónál, akkor a presszógép nem sistergett, nem vinnyogott, hanem muzsikált, — s a feketének egészen más íze lett, noha látszatra épp oly zaccosan készítette, mint a kollégái... Ha feltűnt az asztalok között, a legmorcosabb férfivendég képe is felderült, s a veszekedő részegek torz vi-i gyora kellemes mosollyá igazodott. A prímás, aki, mint afféle romantikus lélek, nagy filozófus is volt egyúttal, imígy fejtegette a Tisztességes Asszony titkát: „A legasszonyibb asszony..." Nos, a faképű bárzongorista is azon kapta magát, saját maga legnagyobb megrökönyödésére, — hogy hosszú keze a Tisztességes Asszony derekára téved a vonatfülke félhomályában .;; — Én tisztességes asszony vagyok! — hangoztatta az immár szállóigévé vált mondatot Dörömbőné, gyengéden kibontakozott az ölelésből s elgondolkozva mosolygott. Azon tűnődött el, hogy lám, az ördög gondolta volna, hgy ilyen acélos karja van egy nyeszlett bárzongoristának. A cigányprímás persze nem sokat gondolkozott volna, ha mindezt látja. Józan természetének fittyet hányva, jókora rumlit csapott volna. Mert ő jóval e konferencia előtt, már vagy esztendeje nevezheti szeretve-tisztelt asszonyának Dörömbőnét Sundáné, a törvényes asszony, azóta únott megszokás csupán ... Tizenöt esztendeje várta a prímás, hogy neje kondorhajú kis romával lepje meg, a „század legnagyobb muzsikusával" — mert mi más lehetne az ő fia, Sunda-ivadék? Hiába várt, a magtalan asszony nem adta meg neki élete legnagyobb örömét. De most! Pár hét .múlva megszületik a század zenésze, mely a Tisztességes Asszony méhéből lészen eljövendő ..; Ezért érdemes bedagadt képpel szenvedni, — nem egy héten belül gyógyuló testi sértést, de egy hónapon belülit is szívesen elhordana a szeme alatt Sunda ;5Í Hogyan tiinl el Juhász Gyula ^ ir&mámjas Ládája ? Ú

jra és újra keresünk és rendesen találunk adaöt hétlel a széles körben ismert pofozkodás után csakugyan be kellett feküdnie a Tisztességes Asszonynak a Női Klinikára. Kislánynak adott életet, nem fiúnak, de annyi baj legyen. Mégiscsak roma-sarj az, legalábbis a klinika ajtaján nap mint nap lelkendezve s illatozó csokrokkal besurranó prímás váltig azt állítja, hogy szakasztott az apja ... azaz szakasztott Sunda. S noha kislány, mégiscsak a század legnagyobb hegedűse pihen a pólyában. — Olyan nevet adunk neki — ragyog az asszonyra, — amelyik méltó a világvárosok fényreklámjára: „Adrienne, a század zenésze, koncerttel tiszteli meg városunkat..." A szombati látogatási időt — legnagyobb szívfájdalmára — ki kell hagynia a prímásnak, ekkor a messziről-jött Dörömbőé az elsőség ... s a kovács túláradó örömmel simogatja a kisded pólyáját, mert amilyen bizonyos — úgymond —, hogy az első három gyerek atyja nem ő, olyan drága bizonyosság, hogy a negyedik csemete őt formázza, kiköpött Dörömbő. Rögtön venne neki akár egy játék-kalapácsot is, ha nem lenne leány. Hétfőn délelőtt magam is beállítok közelharcot vívni a klinika portásával. Félreértés ne essék: a feleségem is ott fekszik a Tisztességes Asszonyéval szofnszédos szobában. Velem egyidőben egy dúsfürtű atyafi is be szeretne evickélni mindenáron a — délelőtti órákban — tiltott bejáraton: a fapofa zongorista. Fapofa? ... Magából kikelt képpel, ujjongva ront át száz poklon, azaz félrelökve a portás tiltakozó kezét, száguld az imádott asszony szobájába. Mert azt csak ők ketten tudják, a Tisztességes Asszony, meg ő, hogy bár valóban a század legnagyobb zenésze piheg a pólyában, ám nem a legnagyobb hegedűs, hanem a legnagyobb zongorista. Erről a zeneszerszámbeli különbségről azonban csak ketten tudnak, no meg a pesti szálloda néma falai. rendesen találunk ada tot, színt és érdekességet azok életében, akikről már számos szó esett. Így keresgéljük tovább Juhász Gyula, a költő és az ember lába-nyomát is Szeged múltjának avarában. Szerettük és szeretjük költészetét, de visszavisszatérünk élete és halála különféle mozzanataira is. Irodalmi érdeklődésű emberek között elejtett szavak alapján így került sor arra a kérdésre is, hogy mi lett a sorsa egyéb Juhász-hagyományok mellett annak a kisebb ládányit kitevő kéziratokból és nyomtatványokból álló hagyatéknak, amelyet egy ideig híven őrizgetett a költő édesanyja, s amelynek később teljesen nyomaveszett. Természetszerűnek látszott erre nézve elsősorban a költő által is lakott, s nem régóta már emléktáblát is viselő ház régi és újabb lakói között tudakolózni a kérdés felől. Az újabb, a költő halála, majd édesanyjának onnan való elköltözése óta idekerült lakók semmit, vagy csak hallomásból és csak keveset tudtak a Juhász-család felől. Magában a Juhászék által lakott I. emelet balsarki lakásban ma Lucs mérnökék laknak. A mérnökné pár szívélyes szavából azonban csak annyit kaptam, hogy az idős, kedves Sauer Saroltát keressem fel kérdéseimmel, ki már húsz éve lakik a házban. Itt is szívélyesen fogadtak, de a kapott közlés veleje az volt, hogy a Sauer-család sem érintkezett különösebben Juhászékkal. Forduljak inkább özv. Weilnéhez, aki társbérletben lakik az első emeleten dr. Marton György ideggyógyásszal, s aki nemrég elhalt férjével a volt háztulajdonossal együtt, tudomása szerint a legmeghittebb jóviszonyban volt) Juhászékkal, illetve Juhász Gyula édesanyjával. Szívélyes pár szavas közlést kaptam dr. Martonné részéről, nagyjában ugyanabban az anyag. irányban, amelyben Saueréktől. Elmondotta a doktorné, hogy tudomása szerint rendelőjük a volt Juhász-lakásból lett elszakítva még idekerülésük előtt. K

ésőbb aztán alaposan elbeszélgetve a nyáron elhunyt férjét gyászoló és siratgató, de mégis könnyed mozgású és kellemes szavú Weil nénivel: mindjárt az elején kezembe jutott az egykori irományos láda eltűnésének nagyon is egyszerű "titka*. — Valóban nagyon-nagyon jóban voltam — mondotta özv. Weilné — a költő édesanyjával, mert Juhász Gyula maga bizony túlzárkózott volt ahhoz, hogy különösebben közeledhettünk volna hozzá. Így történt aztán, hogy mikor Juhász néni jóval fia halála után elköltözött a házból leányához, özv. Kőnig Péternéhez, a volt szegedi Zeneiskola egykori igazgatója feleségéhez, fiának egy jókora irományos ládáját színültig tele mindenféle kézirattal és nyomtatvánnyal, nekünk ajándékozta. Azóta elhalt, s férjhez sose ment beteges nővérem nagv-nagy irodalmi érdeklődésének és a költőt is érő tiszteletének szólt főként ez az ajándékozás. Több éven át, egész haláláig kutatgatott is benne a szegény lelkem, sőt szinte minden szabad óráját a láda irományai körül töltötte. Végül azonban jött a rettenetes 1944-es év, minket is deportáltak, s mikor visszajöttünk, már csak az üres falakat találtuk lakásunk helyén. Így tűnt el tehát minden egyéb elveszett ingóságunkkal együtt az általunk különben megbecsült irományos láda is. Mit tehettünk ez ellen? Jobb is lett volna talán, ha szegény Juhász néni nem nekünk adja a fia utáni irodalmi hagyatékot, hanem a könyvtárnak, vagy valami irodalmi testületnek ajándékozza. talán ott él a remény, hogy egyszer előkerül valahonnan ez az értékes Füssy László asszony, a Tisztességes Asszony hamvasan, üdén, nettül fekszik a hófehér ágyban, s áldó mosollyal táplálja mindhárom férfit. Ám még ez a gyönyörű mosoly is megszégyenülten törpül el a kisded bazsalygása mellett: Mert ahogyan a század legnagyoDb zenésze mosolyog... azt nem lehet szavakkal kifejezni. Csak muzsikával. Tán még engem is elbűvölne, ha a szomszéd szobában nem ragyogna rám egy még-tüneménvesebb mosoly. Az, melyet — pólyájából kikandikálva — a század legnagyobb írója produkál. Dér Endre (VáwuzélL alk&ny, Zengenek a városszélen szélzaklatott vizek, hullámra hullám, hangra hang borul. Zenél a vidám szemfödél, a békanyál zenél. Sokat járok im erre, mint aki megtalálta mit elhagyott sok év előtt. Friss gyermekségem lábnyomára vezettek nyugtalan idők. A felelősség batyuit ledobva itt elheverhet gyermekként a felnőtt, nádsípon muzsikálva a gondot, vagy elbámulni mint futnak a felhők Cserepek, obsitos fazekak sorakoznak, és hódol a vidék, Zöldtükrű vízen kácsák, megannyi sárga hajók, oly mindegy, hogy kiék, itt minden az enyém! Mert innen az alkonyi nap óriás tüzes labda az ég szürkülő meredélyén. Ugranék egyet, el is érném, de hagyom ott. Elfáradhatott, míg végig gurult az égen, s megállt a városszélen, nekem köszönni. Nyomában jő az alkony, a tintakék madár, szárnyára csillagokat ültet s harangszavára száll a Iggysötétü est tájaira. Csak száll, csak száll, és egyre több a fény, ezernyi ezer csillagtallér hullik markomba; — én lennék szegény? Hisz végtelenség ölel engem, oly ismerős ez ölelés, magasra tart, hogy messze lássak. Jó itt nekem a városszélen, nádmuzsikájú csendben merülni el, és felderülni frissen, szilaj remények terhivel, hogy tán az ördög nem visz el, hogy tán a l-Iolnap, holnap más leszen, sem másokért, sem magamért nem pöröl úgy velem, mint a nehéz jelen. Jó itt a városszélen, a mai bajt itt eldobálom, enyésszen el az öreg fazekak közt, mint esővert rög. szer elváljon, csak üsse szél, ölje eső míg a Remény új szárnyat ad, s mint titkos rendjel felizzik a szíven: r— Dalra fel költő, el ne hagyd magad! László Ibolya