Szegedi Néplap, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-24 / 94. szám

M

a negyven éve, hogy Tömörkény István, a magyar irodalom egyik legeredetibb tehetsége, a magyar földműves szegénység legnagyobb írója 51 éves korában utolsó szavait: -Elfogy a levegő, elfogy a világosság* elsóhajtva, meghalt. Az akikor még gyógyíthatatlan tüdőgyulladás vitte el — váratlanul. Halálának híre a háborús időkben halálhírhez hozzáedződött akkori magyarok szívét is megdöbbentette, és a sajtó halálával kapcsolatban az egyik legnagyobb veszteségről beszélt, mely az emberirtásos nehéz napokban a magyarságot érte. A -hivatalos* kritika értetlenül topogott az írói hagyaték gyémántjai körül, milliméterekkel méricskélte az alföldi jegenyeóriást, Miikszáth-tanítványt látott benne, majd Auerbachhoz, Csehovhoz, Drachmann Holgerhez hasonlította, csak Móricz Zsigmond figyelmezteti az írástudókat, hogy a Tömörkény-mű -forrásmunkája lesz annak az életnek, amikor a magyar nép egész életfelfogása, s maga az élete tökéletesen átalakult, mikor nemcsak űj ideák, de egészen új világnézet, űj filozófia kezdi gyökeresen kiforgatni a magyart régi sáncaiból.. .* Egy új világ felfedezője volt, a szegényparaszt gyötrelemmel teli, befeléélő világáé, amelynek mélységeibe csak az ő avatott szeme látott bele* Rövid életútja sima volt. Születése helyéről, Ceglédről kétéves korában kerül Szegedre, innen a hetvenes évek végén Makóra, majd a nyolcvanas évek elején végleg visszatér szüleivel Szegedre. Tizeohatéves korában gyógyszerész-gyakornok lesz, és ekkor írja első tárcáit, egyelőre reménytelenül a Szegedi Híradó számára. Életében az első jelentős, sőt döntő fordulat akkor következik be, amikor 1886-ban a Szegedi Híradó belső munkatársa lesz. -A patikus provizor, akinek legnagyobb olvasmányi élménye Turgenyev kis remeke: Egy vadász naplója volt, természeti képeinek igazságával és a szegény nép szeretetével egyszerre újságíró lesz*. 1888 őszón bevonul katonának. A Szegedi Híradóban búcsúzik legkedveltebbjeitől: Halbőr Förgeteg Jánostól, Lónyakú Kása Andrástól, Gavallér Garas Ádámtól, akik igen komoly férfiak •• •• TÖMÖRKÉNY ISTVÁN 1866-1917 voltak, körültekintők és méltóságteljesek, őt pedig barátai búcsúztatják: Kacziány Ödön, Gárdonyi Géza, Damkó Pista, Pósa Lajos. S

aját kérésére Boszniába, Novi bazárba viszik. Itt élte át első nagy témáit, távol hazájától, az égigérő hegyek országában. -Bajtársai között úgy élt, mint nagy orosz társa, Dosztojevszkij a szibériai halottasház rabjai között. A szíve melegével magához ölelte és felemelte őket*. A Lim folyó partjáról küldözgeti haza cikkeit a boszniai bakaéletről, a törökvilágról. Itt lesz végleg egy a magyar nép fiaival, itt ismeri és szereti meg őket igazán, az Infanterist Csupakot, meg a Jakab Jakabot. Hazatértekor, három év múlva, a Szegedi Naplónál kap állást, a távozó Gárdonyi Géza örökébe lép. A lap mindenese lett, melynek vasárnapi élclap-mellékletét, a Hüvelyk Matyit is nagyrészben ő írta, 1889-ben megválik az ólomszérűk robotosaitól és a Városi Múzeum segédkönyvtárosa, majd — Reizner János halála után — igazgatója lesz. Ám az irodalomtól most már nincs menekvés. Hetenkint jelennek meg írásai a helyi és fővárosi lapcklban. Egymásután adja ki novellás köteteit. (A szegedi parasztok és egyéb urak, A jegenyék alatt stb.). Akik olvassák, érzik, hogy ezeknek az írásoknak a világa az eddig Ismeretlen tanyavilág kisemmizett, a műveletlenségbe, a setétségbe taszított embereinek világa, akik a maguk nyomorúságában is emberebb emberek tudtak maradni; Szeged azokban az időkben a törpe- és kisbirtokosok igazi hazája. Nagybirtokos csak egy volt a határban, maga a város. A törpebirtokosok, de a kisbirtokosok sem tudnak megélni földjük csekély jövedelméből, munkaalkalmat nem találnak, s kivándorlásra kényszerülnek. A város tanyavilágának kulturális helyzete sem különb. 1897-ben a 100 ezer lakosú városnak a belterületen 6 elemi iskolája van 60 osztállyal, a külterületen 27 tanyai iskolája 27 osztatlan osztállyal. A

hivatalos Szeged •— éppúgy, mint a birtokos osztály és képviselői — nem sokat törődött a tanyai -szögényembörak«, az Ág Illések gazdasági, kulturális és szociális igényeivel. E nagy sötétség Metlenségében, az úttalan utak útvesztőjében kínlódó "szögényembörök* életét ábrázolja Tömörkény, magáévá téve világnézetüket, világláp fásukat és talán még humorukat is ... Tömörkény műveiben csaik az igazság, csak a művészi valóság van. „Csak azt mondja, amit lát, és csak úgy mondja, ahogy látja. Ez az ő erőssége és biztonsága. Semmi romantika, semmi a népszínmű vasárnapi sallangjaiból és sujtásaiból, kikészített és megrendezett hangulatából*, Tömörkény minden sorából a kiszolgáltatottak, a védtelenek iránti mélységes humánum árad. Együtt él a Ma Tömörkény-megemlékezés a Belvárosi temetőben Az Ismeretterjesztő Társulat ma déli 12 órakor a Belvárosi temetőben, Tömörkény sírjánál koszorúzási ünnepséget rendez a nagy szegedi író halálának 40. évfordulója alkalmából. A sírnál Madácsy László főiskolai docens, a TIT Irodalmi szakosztályának elnöke emlékezik meg Tömörkény Istvánról, életművéről és arról, hogy nekünk szegedieknek milyen óriási értéket jelentenek örökszép elbeszélései, novellái és regényei egyszerű szegedi emberekről. Az MSZMP szegedi intéző bizottsága helyezi el elsőnek koszorúját a nagy író sírjánál. Az Ismeretterjesztő Társulat nevében Jáki Gyula professzor koszorúz, majd a Városi Somogyi Könyvtár — amelynek Tömörkény igazgatója volt —,s Koomly Zsuzsa, a Tömörkényi István Leánygimnázium tanulója az iskola ifjúsága nevében emlékezik meg az iskola névadójáról, és koszorúzza meg a sírt. magyar néppel, vele együtt keresi, követeli a szegény ember igazát. Népi alakjait nem a maga írói egyéniségére szabja, hanem az író hasonul a nép fiához fölfogásban, kifejezés módban, világnézetben egyaránt. Ez nem népiesség már, hanem népköltészet, mely művészi szépséggel tárja fel a természethez nagyon közel élő egyszerű, »célszörű szögémyemibörök* tiszta, mély, igazságkereső érzés- és gondolatvilágát. Tömörkény rajzaiban általában hűen követi a népdal szerkezetét. Rendesen egy helyzetképből indul ki, s mindig ehhez kapcsolódik mondanivalója, melyben szigorúan és egyszerűen ragaszkodik a valósághoz. Tájai egy meggyötört nép lelkével átitatott tájak, emberei egy kegyetlen, kizsákmányoló társadalmi rendszer küsz Iködő, vergődő, viaskodó áldozatai, akiknek nehéz, mindiik szomorú sorsa lázadásra készt. A szegedi szegénynép életének hű ábrázolásával lesz mondanivalója egyetemes érvényű, történeti és művészi jelentőségű. Ám Tömörkény nemcsak a toll művésze, de a tudomány szolgálója is. M

ilyen jói írja róla Móra Ferenc: »A szegedi kultúra reprezentánsa az európai kultúrközösségben, régiségbúvár és írnok, megfizethetetlen kérések kezelője, és a nagy, rutarikázott papirosokon ötvenfiüléres tintásüvegek számadója. ?, Eltűnő mesterségeket és szokásokat mentett meg a feledéstől a jövő számára néprajzi gyűjteményével, amelyekben a tiszai bőgős hajótól a Csonka Bukoca Tamás menyecskefejű bőrdudájáig ott van szép rendben minden, amit a szegedi nép keze, lelke az időit során megalkotott*. Tömörkény újjáértékelése, reneszánsza, a felszabadulás utáni években kezdődött cl igazán. S az utóbbi években egymásután jelentek meg ismert és ismeretlen művei. Olvasóinaik és tisztelőinek tábora nőttön nőtt. A nemrégen orosz nyelven megjelent magyar irodalmi antológiában ő szerepel legnagyobb számban a művedvei. Válogatott műveinek kiadása folytatódik, s reméljük, nemsokára összes műveinek kritikai kiadása is elkövetkezik, s ezzel belép a mi Tömörkény Istvánunk a magyar klaszszikusok sorába. »ő is az én emberem és tanúm*, mondta róla Ady Endre 1917-ben, vele mondhatjuk mi is: Ö is a mi emberünk és tanúnk. Madácsy László MIMII Tömörkény István: FÖLTETSZIK 1 WúMThl Hajnalodik a legelőn. Arról, messziről, a Duna leiül egy olyanforma dárda jelenik meg az égen. mint valami tüzes vasrúd. Fekszik n föllegek között, s lassan emelkedik fölfelé. A birka meg összebújva fekszik, a pulikutya azonban már fölkelt, lerázza magáról a harmatot, s ásít, mondván kulyanyelven: — Csakugyan jóízűt aludtam. Most lehet. Kevés az ember a pusztaszélen, nem úgy van, mint más időben; cigányok sem járnak, nem fogdossák el a birkát, bár, hiszen elég kevés van már úgy is. A birkára nincsen háború, mégsem ér rá megöregedni. Kothencz János fehszik a földön, kifordított ócska subában. A vasrúd egyre jobban halad jölfelé a föllegek között, utána már küldi világosságait a Nap. (Ez is lassan jár még ilyenkor, álmos szegény, azért vannak a hat tótok a tápéi réten alkalmazva. hogy hajnalonként rudakkal tolják jölfelé.) Kothencz mosolyog. A szamár, a birka túlsó végén megmozdul, s Kothencz felé haladván, mellette megáll. A juhász kihemperedik a subából, föláll, s a nagy darab állati bőrt a csacsira teríti. — No — mondja — adjon az isten jó röggelt —, s köszön a Napnak, mely a Föld peremén felpislant, s nézi a mezőt, hogy úgy van-e, ahogy tegnap este hagyta. mikor elment az Óperenciás-tengerbe fürdeni. A puszta azonban ágy áll most is, mint tegnap. Mély csend fehszik rajta. még mélyebb és hallgatagabb, mint máskor. Kothencz int a pulinak, hogy zargassa meg egy kicsit a bürgét, aminek a puli elegei is tesz. Nehezen mozdul ugyan a birka, de a puli a lustájának a hátára ugrik. A birka próbálná lerázni, de a puli a szőrébe kapaszkodik, s a gyámoltalan jószág kénytelen tűrni, hogy lovagol rajta a kutya. — No, ögyünk — mondja Kothencz. A csacsi odaáll, mert rajta van a tarisznya. A suba is lekerül megint róla, az előbb ágy volt, most szék lesz. Kothencz a tarisznyából ételt húz elő, elsőbb kenyeret, abból szel, a kenyeret a tarisznya szája jelé fordítván, hogy a morzsa abba visszaessen. Takarékos világ van most. A puli János elébe áll, a csacsi a háta mögé. A kenyér héjjából János vet a pulinak, más darabokat pedig átnyújt a válla fölött, mint a nagyobbik állat részét. Közben széttekint olykor a nyáj jölütt. Ez szükséges, mert a birka igen balgatag állat, s néha minden ok nélkül megindul a mezőn, haladván, maga sem tudja, hogy hová. Egy gyámoltalan jószág most is így tesz, mondja hát János a kutyának: — Hé. Kinyiíjtott karjával mutat a kószálásnak indult állat felé. A puli azonnal ugrik, kiált a birkára: belebeff, belebeff, huj, huj. Szalad a kutya, hirtelen azonban megáll, s nem megy a birka után. — Né! — mondja Kothencz. .4;. Ez csakugyan né. ilyen még nem Jörtént. Csakugyan elváltozik hát egészen a világ? A puli megfordul As szalad a pusztaszél másik vége felé. Kothencz csak nézi, a csacsi is utána bámul. A puli úgy vágtat, mintha ló volna. — Hát — mondja Kothencz a csacsinak — ezt is mög köllött érni. Hát mi lőhet ez. Hiszen, ha csak ennyit kellene megérni. Azonban van folytatása is. A puli a székhalom felé halad, a kutyalejbokrok felé. Valami mozog a kórók közölt, valami szürke. Kothencz nézi, vagyis, hogy inkább csak nézné, de az öreg szem már nemigen szolgál el odáig, szivárványos is már előtte minden, a két gyerek régen elment. hírük-hamvuk sincsen, írásuk nem érkezik .,. Lehet bár, hogy küldik a levelüket, de ha küldik is, hogyan találjon az ide, a pusztaszélbe, s ha idetalálna is, hi értene itt az elolvasásához? A szamár, az okos állat, azért nevezik szamárnak, de az íráshoz az sem ért. — Igaz-e, csacsi? — kérdezi az öreg Kothencz. A csacsi azonban nem int a kérdésre most a beszédes szemével, mert a csacsinak is elvette az isten az eszét, mert szalad. a kutya után, és olyan bolondul hányja-veti magát, mint a borjú szokta a mezőn, de az is csak egészen fiatal korában. A kutyatejből halad előre a szürkeség. Kothencz ernyőt csinál mind a hét tenyerével a szeme elé. hogy jobban lásson, föl is áll a kanapéról: ember az, sánta katona, szürke molnárszín-köpenyegben, a puli ugrál, már rá a melle magasságáig, a csacsi táncol, mintha muzsikaszót hallana, az öreg Kothencz szalad a nagy juhászkampóval a csacsi utáp, hogy liej-haj, a jó reggelit, a gyámoltalan birkaság, egyedülhagyását látván, rémülve fut Kothencz nyomában. A Nap pedig, a nagy cgi világító állat, szétrúgván maga körül a föllegeket, sugarai által nevetve üzeni a jegyenyefáknak: — Tudtam, hogy mára megjön a Jancsi fiú ÍM AmiUw ityty kiállítás elfut fidáify... c Jegyzetek az Effel-klállttás margójára J Ritka alkalom, bevallom, de megtörténik, ha hetven év távlatából is, hogy egy világhírű kiállítás eljusson odáig.., jelen esetben Szegedig, „eszmei szülőföldjéig ..." Nincs semmi új a Nap alatt. Ezt mi, múzeumé emberek tudjuk talán legjobban. En meg különösttr azóta, hogy a Kárász utcai antikváriumban kezembe került (Szukits kartársunk jóvoltából) egy könyvecske. Gárdonyi Géza „Figurák" című Szegeden, 1890-ben kiadott könyve. Érdemes erről szólnunk, két okból is. Említett író óriásunknak Szegeden megjelent első könyve az, mellyel egy másik író óriás, Mikszáth Kálmán bocsátja őt irodalmi útjára, kifejezve abbeli örömét, hogy ezt éppen Szegedről teheti meg, abból a városból, melyet „fogadott szülőföldjének" nevez. a másik érdekessége a könyvnek — s a továbbiakban maradjunk ennél —, hogy már az első novellájában (A gizehi pergamen-lapok) a későbbi Effel-stílusában elmondja az ember teremtésének, bűnbeesésének s kiűzetésének „hiteles" történetét, effeli fogalmazásban. Azért mondom „hiteles", mert a novellában arról értesülhet az olvasó, hogy megtalálták Egyiptomban, egy piramis tövében, tökkobakba zárva, vékony majombőr-darabokra írva Adám ápánknak naplóját. A Gardy-nak hívják a szerencsés régészt, ki „egyenesen Párizsba utazik, hogy a fölfedezést bemutassa a tudós világnak". , _ , Álljanak itt részletek a naplóból. I

.. , . ... i _« I pás! E szerint landsmannok Paradicsom l-s6ér, l-s6nap | vagyunk? .:, Ma kezdődött az életem. Mikor a szemeimet fölnyitottam, körülöttem agyagdarabok hevertek, előttem pedig, egy fényes alak állott. A fényes alak azt mondta: — Lészen a te neved Ádám! — Kihez legyen szerencsém? — kérdeztem tőle udvariasan. — Én vagyok a te teremtőd, az Isten, — szólt, és eltűnt, mielőtt bővebb ismeretséget köthettem volna vele. Mindenekelőtt letisztogattam magamról a sarat, azután körülnéztem. Különféle fák, virágok, bogarak, agarak, madarak és szamarak voltak körülöttem. A nap sütött és jószagú szellő sétálgatott az orrom alatt. — Hogy tetszem én önnek? — kérdezte a szép hölgy és megingatván karcsú derekát, rám kacsintott. — Nagysád elbűvölő! 1— Ön hízeleg! — Esküszöm! — A férfiak könnyen esküsznek. • s-l — Én önnek az oldalcsontja vagyok. •— Az lehetetlen.>— És mégis úgy van. '— De hisz' nekem nincs akkora oldalcsontom, mint kegyed! — Az Igaz, de az is igaz, hogy önnek egy csontja hiányzik. — Zsebmetszés! — kiáltottam haraggal, amint az oldalamhoz kapva Éva állításáról meggyőződtem;., I Paradicsom, l-sü ér. 3-Ik nap I i i 1 | Paradicsom I-SHÉ¥,13-HI nap | Kezdem unni az életet! Itt még csak egy tisztességes korcsma sincsen, ahova elmehetne az ember egy kvatc-rkára. Csak ezek az ostoba majmok, zsákszájú mammutok, örökké ordító oroszlánok vannak itt körülöttem. ... Mit ér az ilyen élet! Csak legalább egy pipa dohányom volna, hogy rágyújthatnék, hiszen fináncokat csak ezután teremt az Isten! :.. Mikor fölébredtem, első dolgom volt az órámat megnézni. 3 óra múlt 5 perccel ebéd után. Amint föltekintek, hát legnagyobb meglepetésemre egy csinos hölgyet látok magam előtt, mégpedig igen pikáns nyári ruhában, állván az a ruha mindössze egy kis fügefalevélből. — Alászolgája nagysád! — szóltam örömmel hozzája és bemutattam az idegen hölgynek magamat. — Én Ádám vagyok. — Én meg Éva, — válaszolt szemérmesen és rózsás kis mutatóujját elragadó naiv mozdulattal emelte ajkaihoz, miközben a fejét kissé féloldalt fordította és lopva egy hamiskás pillantást vetett reám. — Minek köszönhetem a szerencsémet, hogy nagysáddal találkozhatom? — Én idevaló vagyok. — Ja? Az nagyon pomAhogy ma délután sétálunk a feleségemmel, hát egy almafa derekán papirost látok. Közelebb megyek és ezeket olvasom rajta: »Ezen fának gyümölcséből való evés tíz forint büntetés és a paradicsomból való kikergetés terhe alatt tilos.* — Nézd már kis csibém, —• mondom a feleségemnek —, milyen korlátozást kezdenek itten.:; Hogy ízlik? — kérdeztem tőle. — Nagyon jó pogácsaalma. Kóstold csak. Még le sem nyeltem a falatot, máris zörgést hallok a bokrok között.: -. — Hol vagy Adám? — kiáltott haragosan a közeledő*; A napló szerint, most már gyorsan peregnek a végesemények. Kacagtató, csak tessék utána nézni, a késő olvasónak. Az első emberpárra végül is tulajdon elleni kihágásért kimondják a v égítéletet. Bűnüket piktorok és versírók fogják megörökíteni, a világ végezetéig. Ádám örökké viselni fogja a csutkát, mely a torkán akadt, Éva pedig két almát fog mellén hordani, melyek kívánatos voltukban bűnre csábítják és veszedelembe ejtik minden idők férfiait. S az ember tragédiáját betetőzi az Ür szava. Lakonikusan hangzik: — Ott künn tágasabb! Eddig Gárdonyi. Hogy a majombőr-pergamenek csakugyan eljutottak Párizsba, bizonyítja a mostani Jean Effel kiállításnak — különösen az ifjúság körében — páratlan sikere, mely megérdemelt. Gárdonyi nem remélhetett ilyen sikert írásával. Keressük most az okot: az íróban, a műben vagy a közönségben volt-e hiba? Mindenesetre a korban, amely eltűrte, hogy egy vidéki újságírónak furcsaságokat kelljen írnia furcsa emberekről, ha egyáltalán meg akart élni. s bocsássanak meg nekünk, szegedieknek, amikor bámulattal, s elragadtatással adózunk Jean Effel művészettel párosult, utolérhetetlen francia szellemének, ha némi helyi büszkeség tölti el keblünket: lám, 70 évvel ezelőtt is lehetett volna Szegedre jönni ötletekért... Mi marad hátra? Várjuk azt a „szögedi Effelt", aki bár elkésve, rajzsorozataival sikerre viszi Gárdonyi karikatúra írásában kifejezett „szegedi teremtéselmélet" gondolatát... (Csongor)