Szegedi Néplap, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-24 / 70. szám

( DÉR ENDflE; KATI D

ermesztő szél acsarkodik odakünn. Az acélossá fagyott Szillér-tó partjón munka folyik: vágják a vastag, görcsös törzsű fűzfákat. A balta fényes ívben csapódik egy fűz gumós gyökerére. Idáig látni, hogy a fa törzsen két bevésett név fehérlik... Hogy is volt csak?... Tizennégy esztendős lehettem, s negyedik középiskolás évem után gondtalanul élveztem a nyári vakáció sugaras idejét. Lkkor hozott össze a sors Katinkával, a szomszédos Iskola új tanítójának kislányával. Ismerkedési emlékként kaptam tőle... No, de kezdjük elölről: Terebélyes diófa emelkedett kiskertünk középén. A fa tetejére — egy malteros kötél segítségéve — nyugágyat sikeríteUem. Lefeküdtem az •ágak közé feszített kötélre s geszteri.ye-pipámat kukorica-bajusszal töltve meg, nagyokat pöfékeltem, kéjelegve fújtam a füstöt. Közben vagy az ég tiszta kékjében gyönyörködtem, vagy idegfeszítő detektívregényeket faltam. Az egyik délutánon, amint a diófa tetejéről az égre pillantottam, csodálkozva tapasztaltam, hogy odafent kerget ósdit játszanak a gomolyfelhők. Hirtelen szél cibálta meg a fákat s a nyugágyul szolgáló két vékony ágacska megreccsent. Hanyag nyugalommal tűrtem, hogy a szél ide-cda dobálja fekhelyemet s csendesen élveztem a magasbani gingallózást. — Szállj le, Jancsi, mert a nyakad törik — hallottam lentről az öcsém hangját. — Mi az, hát behajtottad a libát? — tekintettem le s előkelő mozdulattal vertem kl pipám hamuját, az öcskös fejetetejére. — Be bizony, mert vihar jön. Vtkiék is behajtották a malacokat. — Miféle Vikiék? — Hát az új tanító úr gyerekei. Viki, meg Katinka. Itt őrizték a tallón a malacokat, oszt hunyót játszottam velük a kazlak körül. L

ekászálódtam, felvettem a közeli fa alól néhány vajalmát s íénvesre dörzsöltem valamennyit. A/, öcskös ekkorra már a cseresznyefán s/öszmötölt s onnan kiáltotta: — No, nézdesak, eloszlik a felleg. Mégse lesz vihar, odanézz! — Akkor pedig ki kell hajtani a libákat — feleltem s eliramodtam a libaól Irányába. — No nézd csak, micsoda kedvet kaptál a libászásra. Máskor a világért se mennél, most meg, amikor nem is kéne, loholsz, mint a bolond — csodálkozott utánam az öcskös, ám ezt már alig hallottam. Szaporáztam a libákkal a tarló felé. Elérve a földet, lehajintottam botom a szalmakazal tövéhez s halkan fütyörészve hevertem mellé. Csakhamar elhallgattam, mert ostorpattogást hallottam. Tíz év körüli fiúcska csörgette kis karikását vagy féltucat süldő mögött. A mangalicák mellett a fiúnál alig idősebb kislány szökdelt pirospettycs ruhában. Halványbarna lnbacskáján /ehérrc krétázott tornacipő virított. Fülembe csilingelt nevetése. Visszafeküdtem a szalmára s kaucsukellenzős sapkámat mélyen az orlomra húztam. Mintha mitse törődnék velük. Ám az átlátszó simlin keresztül erősen fürkésztem őket. Libáim ugyancsak rossznéven vettek a malacok közeledését. Valóságos csata fejlődött ki az állatok között, hatalmas gúnárom s a legnagyobb süldő elkeseredetten rontottak egymásnak. Ezt már nem hagyhattam annyiban. Harcra ké3zen. felemelt bottal siettem icndet teremteni. Egyazon pillanatban ért a cseleputé színhelyére a kislány IS. — Ohó — kacagta, s mintha üvegpoharak összecsendülését hallottam vclna. — ó, ti bolondosok, még megeszitek egymást. Ráemeltem a szemem, dc nyomban lesütöttem. Káprázatosan táncolt szöszke haján a fény... 0 ls megtorpant, egyhelybe dermedt s szandálomat bámulta mereven. Aztán, mintha parancsszóra történnék, egyszerre emeltük fel tekintetünket s pillantásunk összekapcsolódon... A

libák és malacok siketítő lármája riasztott, magamhoz káI alt állapotomból. A zaj felé fordultrm s köhintve rántottam egyet nadrágom korcán. — Szóval... — s igyekeztem hetyke fölénnyel ejteni a szót — hajtsátok innét azt a csürhét, aszondom. Elkeskenyedett a kislány ajka s dobbantott is a tornacipővel: — Megtérne ezen a tallón a liba is, a malac is, ha akarnánk. 'az ingerülten csengő hang. „ , ix £n pej, Csak aszondom: tisztulás Innét szólt "tn keményen s most már meg se rcVoant a szemem, amu.t i, szöszkére szúrtam vele: Latosan nézett vissza. — Mink ugyan nem mozdulunk, ha már egyszer kihajtottuk. — No, akkor elhajtom én la! S akácbotommal nagyot cserdítettem a legközelebbi disznó hátára. Azzal hajrá! Hajtani kezdtem szaporán az iskola fele az egész csürhét. Több se kellett a kislánynak! Ostora nyomán csak úgy porzott a toll lúdjaim hátán. Hajtotta őket mifelénk — Innyest, azanyját! — csikordult össze a fogam, s odarugtattam sebesen? — Hagyod el?! — Nem én, míg te nem hagyod az enyéimet! S egyébként szelíd, kék szeme villámot szórt. — Fecsegsz? — vetettem magam rekedt haraggal a lány után. — Feleselsz?! Iszkolt a lelkem, csak úgy libegett rr.ögótte a pettyes szoknyácska. Teljes gőzzel „finiseltem'' utána. Engem, a IV/á. futóbajnokát nem lehet csak ugy, faképnél hagyni... A lányka öccse azonban kirúgta elébem a lábát, s én hatalmas ívben bukfenceztem, porzott utánam a talló. Ám leiszöktem, visszafenyegettem sötéten a fattyú felé, aztán loholtam tovább. A távolság egyre fogyott közöttünk, s az iskolaudvar tövében vérszomjas diadallal csaptam a lányra, össze akartam roppantani egyetlen szorítással, de megéreztem, hogy a kicsike nem is védekezik, így hát lovagiasan letettem a földre. A harcias tanitólány gömbölyű karja felvillant a napfényben s hálából olyan cserdülő pofont akasztott a képem balfelére, hogy szédelegve kaptam az arcomhoz. Majd helyzetét ügyesen kihasználva beugrott az iskola udvarára, s csúfondáros nevetéssel csapta be az ajtót. kJ agyokat fújtam s a pofontól és a futástól kipirosodott képpel bámultam az elillant zsákmány után. Átvetettem magam az alacsony kerítésen s vállammal épp az ajtónak akartam rohanni, amikor kinyílt az ablak s cédula hullott ki rajta. Felemeltem : „Jöjjön el estére hozzánk, sötét hunyót jáccani. Ne haraguggyon. Katinka''. — Nem haragszom én, lelkem, — — mormQgtam sötéten, — csupán lenyellek keresztben estére. Visszabattyogtam a földekre. Libáim békésen legelésztek a kazal tövében, Katica öccsének azonban nyoma veszett a disznókkal együtt. Eljött az este, én elmentem az iskolába és — nem bántottam Katicái. Pedig délután utánanéztem a szakiro1 dalomban, hogy mit szoktak a banditák csinálni azzal a nővel, aki berset tört az orruk alá. s a „Fantomok kinisé' -ben azt találtam, hogy a rablók az őket eláruló szobalányt tőrrel tették el láb alól. Én a sárkaparó dikicset neveztem ki tőrnek, nadrágom zsebébe csúsztattam s azzal az eltökélt szándékkal ballagtam az iskolaba, hegy Kató szívébe tőrt döfök. Mikor azonban sötéthunyónál együvé bújtam vele, a kislány kezecskéjét rásimította „tőrt" szorongató öklijmre. — Fáj-e még? — kérdezte s csókot lehelt az ütés helyére. Olyan marcangoló önvád kapott el, hogy a dikioset kicsi híján a saját szívembe mártottam. — Ezt az angyalkát akartam bántani? — gondoltam magamban. Szólni azonban mukkot sem tudtam, anynyira elszorult a torkom a boldogságtól. M

ásnap természetesen együtt legeltettük Katinkával a libákat ós a malacokat. Közös tallón békésen legelésztek az előző nap oly ellenséges indulatú állatok, s mi nyugodtan játszhattunk a kazal árnyékában. Attól kezdve minden időnket együtt töltöttük kicsi Katóval. Én a gesztenyecsibukot krumplicukorral kezd'cm felcserélni — az ő kedvéért; a deteklívregények helyett pedig bizonyos „Marktvajn"-könyveket olvastam — szintén az ő kedvéért. Marktvajn könyve is ilyen gyerekekről szólt, amilyenek mi voltunk. Az egyikből azt olvastuk, hogy a fiú és a lány titokban örök hűséget esküdött egymásnak. Ezért aztán egy csiüagvilágos nyári estén mi ketten is megfogadtuk, hogy egymást hűtlenül soha el nem hagyjuk s erős esküvel ígértük meg, hogy ha felnövünk, egymáséi leszünk. A vakáció elmúlta is csak látszólag szakította meg „szerelmünket". Az iskolában egymásra gondoltunk mi mindig s szívrepesve vártuk a karácsonyi szünetet, a boldog viszontlátás perceit. Mikor pedig ismét együtt tölthettünk két hetet, egy zúzmarás reggelen fagytól gémberedett ujjal véstem bele nagy betűkkel a szillérparti fűzbe: KATINKA JANCSI Mily boldogan nézegettük a fűzfát, s hogy elgyönyörködtünk a fehér betűkben! vj ikor azonban húsvétkor ismét hazakerültem, nagy-nagy szomo1 L. sággal vettük észre, hogy pompázó barkavirágot bontott a Szillér-tó minden füze, csak a mi fánk bóbiskolt virágtalanul. Hogy miért? Két hónap múlva, mikor áthelyezték édesapádat s te könynyes kék szemmel búcsúzkodtál — azt is megtudtuk, Katinka. Hiszen azóta se láttuk egymást, elvesztettelek örökre... S csak az imént döbbentem rá, hogy milyen veSzleség ért. Pár perce, amikor kitekintettem a Szillérre, melynek partján munka folyik. Vágják a vastag, görcsös törzsű fűzfákat. 1 Lnfosalú* Szegedúi Kossuth-díjasánál: SZABÓ ZOLTÁN |t ro l'csszo rnál jdétektníitytz'éU MINDEN ANYA legnagyobb öröme a kisgyerek. Különösen akkor, amikor csöpp szájaeskájaval verset mond. cnckel. Míg mi dolgozunk, az óvodákban a csöppnyi emberkék nyiladozó crtelmct csiszolják, formálják. Nehéz, fáradságos, sok türelmet igénylő pedagógiai munka ez. melyért minden szülő hálás az óvónéniknek. Nagy felelősség ma gyerekeket nevelni a szülőknek is, az óvodáknak is. Az elmúlt hónapok bizonyítják, hogy gyermeknevelésünkbe hiba csúszott, nem jó jegyet kaptunk ebből a tantárgyból. Egy ilyen nagy vihar után úgy gondolná az ember, hogy már az óvodai nevelésnél új alapokra helyezzük a gycrmcklelkek alakítását. Sajnos, nem mindenütt tapasztaljuk ezt. A PETŐFITELEP Xl-es utcai óvodába sok gyerek jár. Az októberi események után egyes szülők érdekes változásokat tapasztalnak gyermekeiken. Az egyik eset. Este összeült a család és a nap eseményeiről beszéltek. Egy ilyen alkalommal az okos, értelmes kislány a következőket újságolta: — Anyukám, ma a munkaórán piros zászlót és csillagot készítettünk. de ezt nem hozom haza. — Nem hozod haza? — kérdezte az anyuka megütközve —. pedig eddig mindig nagyon büszke voltál a munkaórán készült darabjaidra. — Igen, de ezt nem hozom haza — mondla a gyerek mérgesen. — És miért nem? — kérdezték a szülök. — Azért, mert ez csúnya — felelte a kislány, a piros, ez a ruszkik színe, azok pedig rossz emberek. A SZÜLÖK MKGDÖBBENTFK beszélgettek a gyerekkel, míg a végén dugom, hogy a többiek nc lássák, Az anyuka, hogy véget vessen rát* más témával foglalta el. Mikor újra fellázadt és arra kérte ingerülten mert a -Sura« -ruszki ncv* és ót Ennyi meglepetésre az anyuka — IIol hallja ezeket a gyerek? már a kicsi lefeküdt. — Ahol egész nap van — mo — joggal — erre a válaszra. Hosszan megígérte: ».!o. hazahozom, dc elmert akkor csúfolni fognak érlc!« ennek a kínos beszélgetésnek, "Sua gyerek meghallotta a becenevét, anyját, hogy hívja öt Sárikának, ezért is csúfolni fogják, nem számított. — kérdezgették egymástól, mikor ndla a férj fojtottan. Szikrázó özönnel ömlik be a fény a Szervetlen és Analitikai Kémiai Intézet termeibe. A Kossuth-díjjal ez évben másodszor kitüntetett dr. Szabó Zoltán, intézetvezető professzor szobájában vörös és fehér szegfűket fürdet a lény. Ma —mondja a professzor — tartottam 15-e óta az első óráimat, a tanítványaim leptek meg a virágokkal. A beszélgetés ismerkedéssel indul. — Mióta van professzor úr Szegeden? Régi szegedi — Tulajdonképpen régi szegedi vagyok. 1931-ben budapesti egyetemi tanulmányaim befejezése után, mint díjtalan gyakornok kerültem ide. 1936-ban, mint ösztöndíjas Berlinbe kerültem. Aztán ismét Szegedre, az Eötvös kollégium igazgatójának, majd 40-ben Kolozsvárra a Szervetlen és Analitikai Kémiai Intézet professzorának. 1947 óta vagyok újból Szegeden. Akkor állította fel a Szegedi Tudományegyetemen a kormányzat a Szervetlen és Analitikai Kémiai tanszéket. A nemrégiben tízéves jubileumát ülő intézet ez álatt az idő alatt hatalmas fejlődésen ment át. Az eredetileg egy professzorból, két asszisztensből és két laboránsból álló intézetben a tudományos dclgozók száma ma 17, akiknek munkáját hat szaktoboráns segíti. Az intézet új helyiséget kapott, és felszerelésünk korszerűsödött a Magyar Tudományos Akadémia és a Kultuszminisztérium által rendelkezésre bccsátctt hitelekből. Elmondhatom, hogy a mi általunk feldolgozott témakörökhöz az intézet felszerelése világviszonylatbah is megfelelő. Nem mondom, hogy jobb felszereléssel nem tudnánk jobban dolgozni, de a közelmúltban alka'mam volt haibnió tematikájú amerikai intézetek megtekintésére is, és azt tapasztaltam, hogv az' ő felszerelésük sem jobb, mint a mienk, flmeriltá'ia-< a <zenet)i lepasztalal alapon... — Milyen munkán dolgozik most az intézet? — Az intézet tudományos kutató munkája hárem irányú. Mintegy 1948 óta foglalkozunk az elemek periodikus rendszerével, továbbá ebből a rendezésből folyó törvényszerűségek vizsgálatával. Ezen a téren elért eredményeinket külföldön is igen előrehaladottnak tartják. A Handbuch der Physik című, ötvennél több kötetes, nagy összefoglaló mű új kiadványában Gerritsen amerikai professzor a fémes vezetés problémájának tárgyalásánál az intézet periodikus rendszerének törvényszerűségeit használja fel. A Journal of Chemical Education február végén levelet küldött hozzám, melyben a periodikus rendszerre vonatkozó kutatásaim összefoglalását kéri közlés céljából. a Kossullt-dti'fl fcüíiiroiett ereimén* eh — Milyen más területen dolgozik még az intézet? — Az analitika kémia terén kutatásaink célja a gyakorlati életben is fontos minőségi és mennyiségi meghatározások számára az eddigieknél pontosabb, gycrsqbb és olcsóbb módszerekrlek a kidolgozása. Sikerült például a nitrogén műtrágyák fő alkotó részét képező nitrátok meghatározására olyan módszert kidolgozni, amely már évek óta változatlanul a legpontosabbnak tekinthető a világirodalomban. A peroxi vegyületek mennyiségi meghatározása mindezideig meglehetősen bizonytalan volt, pedig ezek napról napra jelentősebb szerepet játszanak az elméleti kutatásban, és a gyakorlati, technológiai eljárásokban egyaránt. Az intézet egyik adjunktusának sikerült a kérdést r^mcsak analitikai szempontból megoldania, hanem elméleti je- • lentősegü megállapításokat is tennie. A tanszék harmadik fő kutatási területe a kémiai reakciók lefolyásának, mechanikusának vizsgálata. Az ez évi Kossuth-díjat elsősorban ezen a területen elért eredményeink miatt ítéltél: nekem. Ezeknek a kutatásoknak, melyeket még Berlinben, a világhírű Bodenstein professzor mellett kezdtem el, már eddig is több fontos eredménye született mgg. Kutatási eredményeinkről már számos nemzetközi kongresszuson tartottam beszámolót, legutóbb a philadelphiai kongresszuson. Ui tudomín»ot naneráclú neveli se Az idő sürget, Szabó professzort várják munkatársai. Búcsúzóul még végig vezet az intézeten, ahol jelenleg is folyó kísérleteket láthattunk. A kísérletek eredményeit nz elmúlt tíz év alatt az intézet már több mint száz tudományos önálló közleményben közölte. Az intézetben eddig hárman szerezték meg a »Kémiai tudományok kandidátusa* fokozatot, az aspiráns idejét töltő két oklcve'es vegyésznek, továbbá két tudományos kutatónak a kandidátusi értekezése ez évben elkészül. Így a fejlődés során mind többen és többen kerülnek az intézetben önálló munkakörbe cs kapcsolódnak be az új tudományos generáció nevelésébe. — Szükség is van erre —, mondja Szabó professzor —, hiszen már abban a korban vagyok, amikor arra is kell gondolni, ki vigye majd tovább munkámat. Néhány pillanatra megnémulunk. Szabó professzor még fiatalabb, mint sok fiatal, teli van tervvel, alkotó energiával. Munkatársai sem akarnak még jó ideig megválni tőle. Előtte áll még néhány évtized, s búcsúzóul csak azt kívánhatjuk, hogy az ezutáni évek még az ezelőtti éveknél is nagyobb tudományos eredményeket hozzanak. (sz. g.) A SZÉPEN ALVÓ GYERMEKET nézték a szülök az ágynál, akinek csöppnyi lelkét mérgezik meg ott, ahol egészen más lenne a feladat A gyerekek nevelésének felelőssége kötelez bennünket arra, hogy az, ilyen esetekre felhívjuk az illetékesek figyelmét. Teremtsenek rendet a petőfitelepi óvodában, ne tűrjék behunyt szemmel, hogy olyanok végezzenek ilyen felelősségteljes munkát, akik visszaélve e nemes és szép hivatással, lé'ckmérsrzéssel teszik tönkre a most még bontakozó gyermeklclkcket. tk. F GKUÜIORFCZS s műteremben Gsendeio,