Délmagyarország, 1955. október (11. évfolyam, 231-256. szám)

1955-10-30 / 256. szám

DfLMBGYHRORSZBG 4 mm Vasárnap, 1953. október 30. I

||"H H Mit tuiil min V'a\ mm mint mmi| mim j :;:i cl :::s Imin Hlhiit liiiiii UHUI; !"«IH -íl MII \ imtil mmpim:n rá :::i iiiinlliuiii iimi;i ||M>«( , i\W lllmiil IRODALMI MELLEKLET **************** ********************** ********************* VALAHÁNYSZOR CSAK T HAZAMEGYEK, diákos izgalom doboltatja szivemet az állomásépület előtt, El-elfúló lélegzettel sietek végig a falu főutcáján, s vizsla szemmel kutatom: mj újat lehet látni a jólismert akácok lombja alatt, mivel gazdagodott, esetleg kopott meg a falu képe? A mostani látványosság nem a főutcán fogad, hanem a falu szólén, a tengerifüldek, s árpatarlók mellől virít elém. Vadonatúj, félemeletes épület, estikével körített virágoskerttel. Elöl verandaszerű kiugró, alatta elnyűtt testű öregek pihennek a nyugágyakban. Fehér fökötős fiatalasszony libben elö a bejárat felől, s az útra fürkész, melyen kis stráfkocsl gördül kondérokkal a kapu irányába. Széles kalapjuk alól gőzt pipálnak a pöffeszkedő, nagypocaikú kondérok. Jön az ebéd valahonnét... Tizenöt éve — ezen a helyen — ugyancsak nagy volt a nyüzsgés egy azóta lebontott épület, a daráló malom előtt. Szekerek torlódtak öszsze tengerivel és árpával tömött zsákokkal a mostani virágágyak táján. Sorukra vártak. Magam is mögéjük húzódtam targoncámmal. A DAHÁLÖMALOM " ELŐTT magas, szikár öregasszonyt pillantottam meg: az épületben gyönyörködött. Százráncú arcán mosollyá igazodtak a szarkalábak, meleg pillantású barna szeme meg is harmatozott kicsit, ahogy R sürgés-forgást szemlélte. Zörgő vizeskantáival boldogan totyogott el, s minden húsz-harminc lépés után megálljt parancsolt szikkadt, repedt bőrű mezítlábának a büszkeség, s újra és újra elmélázott haladtában is a öai'álómaLmon. Jogosan büszkélkedett: néhány hete, amikor malommá alakította ét a fia. Kendi Pál a faluszéli házat. Kendi néni verejtékben fürödve, teljes buzgósággal vetette bele magát a kőműves munkába. Maltert kotort, a színig-kanalazott talicskát tántorgó innal, kemény akarattal cipelte fiának, hadd emelje egyre a falat. S ha az állványon színig töltötte a deszkaládát, lihegve iparkodott tégláért, hadd ragyogjon mielőbb friss falaival a falu ámulatára mindnyájuk álma. a malom... Amolyan darálómalom csupán, de mindegy, behozza az a rááldozott pénzt, amit Kondi Pél az apósától. Ihász Bénitől kapott kölcsönbe. S csakugyan, akkora forgalma lett a darálónak már az első hetekben, hogy Kendi zökkenőmentesen fizethette le hétről hétre a járandóságot Ihásznak. Azontúl Kendi néni se szaporázott el olyan szégyenkező mezítlábbal kútramenet a nagygazda nászok háza előtt, mint eleinte. Ugyanolyan tisztességes alázattal énekelte ugyan Béni elé a „Jó napot adjon isten''-t, ha meglátta annak nyársatnyelt alakját, tükrös csizmáit, de szemét egyre feljebb merte emelni. Eluddig Ihász Béni is hol köszönt, hol nem. de akkoriban már azt a busa fejet is megbillentette valamelyest. 11 [Asz RÓZA NEM 1 KÖVETTE viselkedésben az apját. Sőt! Érthetetlen módon egyre szúrósabb, hényavetibb lett az anyósa iránt. Kendi néni nem érte fel ésszel, miért épp akkor mcrcosodik el Róza, amikor az ő fia olyan életet kezd biztosítani a nagygazda-lánynak. amilyet otthon. Ihászák tertgerigórékkal bástyázott házatáján se élvezhetett... Hát még ha azt hallotta volna, miféléket sziszeg Kendi Pálnak az öregasszonyról, ha az nagynéha megpihen a sámlin vízhordás után: — Anyádnak ugyan nem sok hasznát vesszük! Mást se tud, csak a derekát fogni. DCendi néni meg a lábaira panaszkodni. — A daráló építésénél nem fogta a derekát — morgott vissza rosszkedvűen Kendi Pál. — Dógozott helyetted is.., Az apró termetű, gömbölyű menyecske majd a tíz körmivel esett neki férje képinek: — Nem sül ki a szemetek?! Mivel tömitek meg a hasatokat, ha én nem főzök az anyám zsírjábul?! Mibül építed meg a malmot, ha apám nem ad kölcsönt? ... As istenit a kúdus faijának, hogy rázza a rongyot, s közben az apámébul él... Mi voltál te, mielőtt levettél a lábamrul? Lyukasfenekű, cgyszálbál, nyamvadt kőműves legény! — No jó-jó, Róza, nem kell az embert azért leköpni, — kontrázott Kendi az elkarikásodott szemű asszonynak — valamit csak csináltam én is azért a darálóért... Apádnak se jön rosszul a kamat, tiszta haszon az néki. — Nézd csak! Még ráfogja az apámra, hogy haszonlesésből segített rajta! Kellett nekem az ilyen orcátlan cigánynéppel keveredni.., S szipogva nyomogatta elvörösödő szeméhez a kendőt. — Ugyan, Róza mire jó ez? — tapogatta meg a felesége sírásragörbült, gömbölyű vállát Kendi Pál. — Most marjuk egymást, mikor jobban megy a sorunk? Jó dolgunkban veszünk meg. mint a kutya? Ne rágjuk egymást- Hisz akkor is kibírtuk egymás mellett rendesen, amikor még csehül állott a bolt. Felesleges dolog ez Róza, nyugodj meg. MEG IS NYUGODOTT Ihász Róza — amíg Kendi néni el nem tört reszketeg öreg kezével egy poharat. Épp a készletből! Megesik az fiatalabb menyecskékgatva dörmögött vissza Kendi. Nem tudta megmagyarázni magának. miét t akaszkodik minduntalan az anyjába Róza. miért törekszik — tapasztalhatóan — kitúrni a házból? Jó. jó, nem tud úgy dolgozni, sterögniforogni az anyja, mint valamikor, dehát agyon nem csaphatják, mégis csak az anyja, az öreg szülőket nem szokás az utcára vetni, mint a rühes macskát... Mi lenne akkor a világból? A világ hát forgott tovább a maga módján — őrölt egyenletesen, akár a malomA Z EGYIK HŰVÖS lehelletű szeptemberi éjjelen is addig forgolódott álmatlanul, amíg elhatározta, hogy behúzza a drótkampos kis ablakot, nehogy megfázzék. Tán épp az őszt jelző szél volt az oka, hogy nem nyughatott. Amint az ablakhoz csoszogott, váratlanul olyasforma zaj ütötte meg fülét, mely még a csendnél is sokkal rosszabbul jött: a malomrész felól hangzott a tompa zörmölés, mintha valaki fémen kopácsolna. A lélegzete Is elakadt Kendi néninek, amint odafele kémlelt az ablakocskán át. világosság szűrődött a malom ajtórésén kifelé. — Istenem-terem tőm, csak nem a gépet szedi szét valaki? Lihegve, szédelegve botorkált az ajtóig, s belesett rajta. A fia — kalapáccsal, harapófogóval a kezében a mázsa mellett térdelt s piszkált, kattogtatott rajta valamit. Kisvártatva felugrott, V Reggell-ől esMg Reggeltől estig rohanok, s utcán, gyűlésen, hivatalban feltűnik gyermek alakod, amint otthon vársz rám magadban. Kitekintesz a® ablakon, felfigyelsz minden apró neszre, s az ajtót nézed, hogy vajon belépek-e a nehéz csendbe. S ha nagyon fáj már a magány, és elaludt a kisfiú is, elgondolkodol. és talán szívedbe lopódzik a bú is. Tűnődsz, hogy életed mit ér, hogy nélkülem szabadabb lennél. Vágyad egy tűnt életbe tér s mérlegeled: jobb volt-e ennél. S ha ott állok előtted végre mosolyodban egy könnycsepp ragyog, s ölelsz az örömtől is félve, hogy veled oly keveset vagyok, lábából. Szédülő feje az ajtónak koccant, s az robajjal csapig tárult. Kendi Pál, mint akibe veszett kutya mart, szisszenve fordult az ajtó felé s ugrásra készen feszült az öregaszszonyra. Arcán halálos sápadtság, szeme parazsa félelmetesen dülledt elő: — Ki az? Felismerve félszegen ácsorgó anyját, hangját visszafojtva, de indulatosan mordult rá: — Mit keres itt?! Mért nem alszik? Furcsa forróság járta át Kendi néni tagjait, bámulatosan nyugodt lett hirtelen, s egyet lépve előre halkan szólalt meg: — Fiam ... Csalás nélkül is megélünk mink. kisfiam. Kendi Pál kalapácsa tompán puffant a földön: — Menjék innét, amíg jó do'".- van! Az anv.ia azonban előrébb lépett. Munkában meggörnyedt hátát kiegyenesítve, tisztán és határozott hangon szóit a fiára: — Gondold meg. fiam. Nem csaphatod be az embereket. Szegény emberek, amilyen te voltál. A kenyeret vennéd el a szájuk elöl. 1/ ENDINEK MINDEN VÉRE a fejébe tolult. Veszett indulattal rohant az ajtó felé s fékevesztetten az anyjára emelte a bal öklében J szorongatott harapófogót: J — Takarodjék, mert baj , lesz! NÉMETH FERENC „ ... — . •' v.x ».x V »1 kerék. A kerék csak késő éjszaka állott meg egy-egy kel is, hogy eltörnek törölge- szusszanásra a darálóban, s tés közben valamit, emberek vagyunk, nem szárnyas angyalok. Nem is szólt Róza semmit az anyósának — hetek óta alig szólt Kendi nénihez egy szót is —. hanem beszeladt a csattogó szíjak mögé bújt férjéhez s orkánló ócsárlása túlsivította a gépek zaját is. Csak úgy dőlt belőle, hogy kárukra van az anyós minden mozdulatával, tönkreteszi őket, ami haszon lenne a malmon, azt mind Kendi néni pocsékolja világgá... Hümmögve, fülét vakarnagy csend telepedett a falu 6zélére meg Kendi néni kamraforma szobácskájára. Kendi néni nem szerette a csendet. Jobban kedvelte a malomzajt, a daráló vígan nyüzsgő nappali életét. A mélységes csend nyugtalanította, szinte az el alvásban is hátráltatta. Hiába, nem tudott oly mélyen, jóízűen pihenni éjszakánként, mint valamikor. — mégha kifáradt is nappal. Sőt, minél fáradtabb volt, annál nehezebben csukódott le a szeme. ráhelyezett a mázsa hátsó részére egy árpás zsákot s feszült arccal mérte meg. Aztán levette a zsákot, kattintott valamit a mázsán, megint visszatette a terhet, de egészen előre, úgy. hogy a zsák felső része rébukott a pántos támlára, mint részeg ember feje az alacsony kerítésre. Kendi Pál feszülten nézte a mázsa felszaladt nyelvét, s a súlyok közé rakott néhány újat. Éppen hét kilót. Hét kilóval többet mutatott a mázsa, ha a zsák közelebb feküdt a súlyokhoz .. s Kendi néninek thintha minden erő kifutott volna a , — Hát csak üss. fiam, de ' olyant, hogy a fejem rögtön ] szétloccsantsad, mert én hol, nap reggel széjjelkiáltom, ' hogy mások vérin akarsz ] meggazdulni! 1 Kendi karja lehanyatlott, J sarokba vágta a harapót, háJ tatfordított az anyjának s reJ kedten szólt vissza: 3 — Holnap reggel itt ne ^ lássam. * Másnap reggel csakugyan elő kellett vennie Kendi néninek a vándorbotot. Nem is került ki a kezéből évekig. Járta a falut, feketére fagyott mezítlábbal cuppogott a mély őszi degeszben. Nem koldult. — dolgozott: vizet hordott boldog-boldogtalannak, kis szelet kenyérért, ebédmaradékért, megkopott ruhákért, condra-darabokért. Sokszor megmelegedett, sőt el is hált nálunk a langyos kemencéjű földes szobában. Tengerit morzsoltunk vele. s az öcsémmel, s ő több estére szóló mesével varázsolta elénk csudálatos sorsát Attila király kisebbik fiának, Elemérnek... A fiáról, Kendi Pálról soha nem beszélt. A hamisan játszó mázsa történetét ugyan elmondatták vele a községházán, de a hatósági szakértők tökéletes rendben találták a mérleg minden porcikáját. Hogy az ellenőrök voltak-e részrehajlók, vagy Kendi igazította meg féltében a mérőszerszámot — nem lehetett tudni. A darálóval való ügyeskedés hamarosan terményboltot és szfkvízüzemet fiadzott. Ihász Róza nem sajnáLta magától a három üzlet hozamát. Vasárnaponként három alkalmat is megragadott arra, hogy nyilvánosan csodál tassa ruhaújdonságait: mindhárom gyülekezet istentiszteletét végigpaváskodta. UOGY BOLDOGOK VOL11 TAK-E Kendi Pállal? A maguk nadálymódján tán igen — ideig-óráig. Akkor már bizonyosan nem. amikor — negyvenöt tavaszán vagyonuk roncséval Ausztriáig futottak árkon-bokron át az új világ szelétől rémüldözve. Azóta se látták ezt a földet. Ez a föld meg van nélkülük. A harcokban meggyúlt s összeégett malom helyén új hajlékot köszönthetünk: az aggok otthonát. De ebből Kendi nénit nem veri ki senki, amíg él, sőt rátart ian meséli — amint kicsit kopottas, de tiszta *ötét ruhájában 6zembe ül velem a veranda szélén —, hogy születése napjára fehérbélü, birkabundás téli cipőt kapott. — Elmúlik maholnap a vénasszonyok nyara — mondja a nyolcvanöt éves, szikár néni megkopott fényű hangján — nem tarthat örökké ... S akkor nagyon jól jön a kis ajándék. Egyre mosolyog, s mégis, ahogy engem fürkész, a gyerekkori vonásokat kutatva rajtam, minduntalan ellepi szemét a könny. Egyre az eszében járhat valami — ami akkor zúdúlhatott rá a bensejére, mikor megértette, ki fia is volnék tulajdonképpen .;. UIELŐTT VÉGKÉPP 1 1 SIRVAFAKADNA, sietve elbúcsúzom s elballagok. S arra gondolok a verőfényes szeptemberi ég alatt, hogy ez a napsugaras ősz, arnit mi ezeknek az életben elnyűtt öregeknek adunk, sok mindent pótol, s régi mély sebeket balzsamoz jótékonyan. Meg is gyógyít tömérdek ó-kelevényt. Csak tán egyetlen dolgot nem hozhat helyre tökéletesen. Azt, amit az anyaszív ellen vétett a harácsolás ördöge. Dér Endre Az októberi nap már kimosta szeméből az álmot. A földnek kezd melege lenni, lassan kibúvik szürke ködruhája alól. Nyirkos, hideg volt a hajnal. Gergő bácsi mégis belemelegedett a szárvágásba. A vágót belecsapja egy rücskös fekete tökbe, a rosszkabátot meg lehajítja magáról a vizeskorsóra. Körülnéz, hogy mire ment a dolgával. A levágott csutka előtte fekszik, takaros hónaljakba rakosgatva, a verebek csapatostól repdesnek egyikről a másikra. A lucskos csuhéj. a vörösparéj, a beléndek, meg a többi haldokló glz-gaz olyan jó erős illatol lehel, hogy Gergő bácsi szeretné egyszerre beszippantani. amit érez. Forró Sándorék, meg Bódi Gáborék még mindig nem mutatják magukat — gondolja rosszalóan — pedig a nap egyre szomjasabban issza a harmatot. Nemsokára úgy megszárad az álló csutka, mini a csőrege. Ha ezután akarják vágni, leeszi róluk a gúnyát. Fütyörészni kezd valami állandóan ismétlődő régi nótát, se eleje, se hátulja nincsen neki, de nem is fontos. Mcgsaccolja, hogy két nap múlva rendbe teszi a ráeső részt és már hozzá is fog a kötéshez. Fütyülve is az jár az eszében, hogy minden baj elpusztult volna már ebben a szövetkezetben, ha kózőslennc a becsület is. mint a föld. Dehát némelyik emberbe úgy beleülepedett a huncutság, hogy csak a sárga főid szívja ki belőle. —... még hazudsz? Te aljas, te utolsó, te gyalázatos, te... Hát ez meg mi? Gergő bácsi füttyre illesztett ajkán elhal a nóta. Felegyenesedik, hogy honnan a pokolból jön ez a dühös asszonyi átokszórás, hiszen az imént még olyan szelíd, olyan jószagú volt itt a csend. Jobbról hallatszik a lárma és az öreg álballag a még talpon álló kukoricán. £n mit lát? Látja a vékonydongájú, sápadt Forrónét, amint bután, kicsit szomorkásán néz támadójára. Mozdulatlan szemében olt ül sebt étben előkapott gondolata, hogy ez a Vica megzavarodott szegény. Bódi Gáborné. született Veréb Viktóriának, meg annál veszettebbiil jár az ökle, toporzékol, csikorgatja a fogát. Lehetetlen érteni amit kiabál, de nem is fontos ez Gergő bácsi> KUKORICA nak. 0 már sejti, sőt bizonyosan tudja, honnan fáj a szél. Ráérősen, körülményesen iömködi a pipáját, aztán ilyenformán avatkozik a dologba: — Csitulj lányom, mert igy könnyen elkárhozol. — Ezt úgy mondta, hogy közben megszemlélte a felhőtlen eget. A tüzesszemíí Vica mintha csak most venné észre az öreget, hirtelen elhallgat. Aztán egyet rántva a derekán, nekifordul, csípőre kapja a kezét és azt mondja felfújt indulattal: — Nna. Tessék. Hát maga mindenbe beleüli az orrát vén istentelen. Hisz azt sem tudja, miről van szó... Ez a csipás — mutat az oldalt álldogáló Forrónéra — arcátlanul azt állította a párttitkárnak, hogy az én uram tegnapelőtt este egy félzsák kukoricát hazavitt innen. Most meg bámul, adja az ostobát. Beletapos egy vallásos ember becsületébe, mert neki mindent lehet, mert ö benne van a pártban ... — Nem a vallásról van itt szó — legyint egyet Gergő bácsi. — A becsületet meg csak hagyjad. Olyan szentek vagytok ti az uraddal, hogy a százszemü istent is becsapjátok. Veréb Vica összehúzza a szemét és kivillantja vakító fehér fogait. Földhöz csapja a kenyeresszaiyort és vérig sértve ront Gergő bácsinak. Kiszedné tán a szemét is, csakhogy Gergő bácsi higgadt fölénnyel kint/útja előre a pipaszárat és megállítja vele az ájtatosságról megjeledkezelt asszonyt. — Hallgass ide! Nem Forróné, hanem én szóltam a pártban, hogy az urad vitte a közöst. Vica most már hátrafelé lép és tátott szájjal szedi a levegőt. — Nna — folytatja egy kis szünetet tartva. — Tudod, az úgy volt. hogy vágom a szárat akkor is, szép holdsugaras este volt. Egyszer csak látom, hogy Gábor, a te drágalátos urad lányom, odamegy az egyik kúphoz is, meg a másikhoz is, és szöszömötöl nagy óvatosan. A kukoricát, amit napközben behányt oda, azt szedegette kifelé, aztán el is cipelte haza a hátán. — Hazudik! — robban egy utolsót Vica és rívásra görbül a szája. Forróné még szomorúbban áll egyhelyben, meg sem mozdul, csak pislog hol az egyikre, hol a másikra. — Kicsoda hazudik lányom? — Maga. Maga hazudik. Mert ha maga igazán látta volna, szólt volna neki, hiszen maga úgy sem állta volna ki... — Nem szóltam neki lányom, bántam is utána nyomban. De valahogy nem tudtam elhinni a szememnek se, hogy éppen egy imádságos ember lop meg bennünket. Azért szóltam másnap a titkárnak, hogy beszéljen az uraddal. Tudod, rnégegyszer nem bocsát meg ekkora bűnt a tagság, márpedig kár volna értetek, látom, szeretitek itt a munkát. Vicának már lóg a feje, rendületlenül néz lefelé és szandáljával simogatja a kukoricaföld morzsás porát. Most felpislant Gergő bácsira, a szeme könynyel van tele. A végső mentség csúszik ki a száján. — Az uram... ma reggel meggyónta... azért jön későbben ... Gergő bácsi akaratlanul elmosolyodik. húsos puha arcára kiül a szelíd sajnálkozás. Forróné mellé áll és mintha őhelyette is beszélne, most már melegebb hangon beszél Vicához. — Látod lányom, itt van a hiba. Ha valami csúnyaságot müveitek mások rovására, szaladtok a paphoz, hogy rendbe legyetek az úristennel. Ehhez persze minekünk semmi közünk. De a dolog igy még sincs elintézve. Aki nem a mennyországban él, hanem itt a földön, annak embertársainak kell számot adnia cselekedeteiről. Szóval javaslom, vigyétek be a kukoricái a nagygóréba és nem történt semmi. Vica szipog, pityereg, Forróné odamegy hozzá és átöleli. — Na ne izélj már. En nem haragszom... Nagy István