Délmagyarország, 1954. december (10. évfolyam, 284-309. szám)

1954-12-16 / 297. szám

„Legyetek éberek!" A magyar nép egy emberként tillakozík a nyugatnémet felfegyverzés ellen KÉT KÉP yflphbpk j i n w f «S tSt Első képünk egy bajor úgynevezett "rendőri alakulatot" ábrázol, amint éppen esküt tesz. A «rendöri alakulat" elnevezés mögött valójában katonai alakulatokat kell érteni. Számuk már ma is lényegesen több, mint amennyi a rendfenntartáshoz szükséges. E "rendőri alakulatok" fenntartasa óriási összegeket emészt fel. Ezeknek terhe Nyugat-Németország dolgozóinak vállára nehezedik. Másik képünk egy Münchenből származó munkanélküli soffőrt és feleségét ábrázolja, akik három gyermekükkel már két év óta egy fészerben laknak. Bár e meglehetősen hosszú idő alatt többször fordultak az illetékes hatóságokhoz segítségért, azok semmit sem tettek érdekükben. Mindössze annyi történt, hogy a szülőket a lakáshivatal az "első sürgősségi csoportba* osztotta be. Revansiszta hadsereg felállítása és a dolgozók fokozott nyomorúsága — egyik következik a másikból. Elképzelhető, hogy az ötszázezer főnyi nyugatnémet hadsereg felállítása mennyire háttérbe fogja szorítani az amúgyis kétségbeejtően rossz nyugatnémet lakásviszonyok rendezését. A nyugatnémet revansíszfák és a párizsi egyezmények Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai, hogy megkönnyítsék a bonni revansisztákat felfegyverző párizsi egyezmények ratifikálását, az európai béke fenn tartásának és megszilárdításának "hathatós* eszközeiként reklámozzák ezeket az egyezményeket. A nyugati hatalmak, amelyek elutasították a Szovjetuniónak azt a javaslatát, hogy teremtsék meg az európai kollektív biztonsági szervezetet, a józan ész megcsúfolásával azt állítják, hogy & felfegyverzett Nyugat-Németország bevonása az agresszív északatlanti tömbbe előbbre viszi majd... az európai béke ügyét. Ezt az alaptalan állítást maguk a nyugatnémet revansiszták cáfolják meg. ök természetesen odavannak a lelkesedéstől, hiszen a párizsi egyezmények gyakorlatilag jogot adnak nekik új háború nyilt előkészítésére. A nyugatnémet militaristáknak eszükbe sem jut, hogy leplezzék igazi szándékaikat és céljaikat. Minden rangú és rendű bonni személyiségek, a miniszterektől egészen a volt hitlerista tábornokokig egészen nyiltan adnak hangot háborús vágyaiknak. Lássunk csak, úgy mutatóba, néhányat a bonni revansisztáknak az elmúlt években tett ilyen kijelentéseiből, .1 .1 |J)A| LUl wflfWi tfiftü ADENAUER BONNI KANCELLÁR: "Eddig csak beszéltünk az újraegyesítésről. Ennek most vége. Mostantól kezdve a keleti övezet felszabadításáról kell beszőnünk". • A német ifjúság "politikai, gazdasági és kulturális terjeszkedéséhez nagyobb teret* igyekszünk majd biztosítani. THEODOR BLANK. A BONNI "BIZTONSÁGI HIVATAL" VEZETŐJE: "Most már csak egy gombnyomás kell, s a német hadigépezet kerekei forogni kezdenek*. JÁKOB KAISER, AZ ÖSSZNÉMET ÜGYEK MINISZTERE: *Emlékeztetni szeretném Önöket, hogy az egységes Németország Németországon kívül Ausztriát, Svájc egy részét, a Saar-vidéket és Elszász-Lotharingiát is magában foglalja ...» HANS CRISTOPH SEEBOHM BONNI KÖZLEKEDÉSÜGYI MINISZTER: "A Szudéta-vidék az elsőszülöttség jogánál fogva bennünket illet*. *Németországnak újra a Maastól a Memelig kell terjednie*. Követeljük »a birodalom örökös részének, Elszász-Lotharingiának visszaadását*. • *A német Kelet nemcsak az Elbát és az Oderát, hanem Csehországot és mindazokat a földeket is magában foglalja, ahol valaha németek éltek*. THEODOR OBERLÁNDER ATTELEPÜLTÜGYI MINISZTER: "Fordítsuk tekintetünket a Kelet felé. Ez a feladat. Fel kell szabadítani mind a német, mind a nem német lakosságot. Eljő az idő, amikor végre egyszersmindenkorra megoldjuk a keleti problémát*. ANTON STORCH, MUNKAÜGYI MINISZTER: *Az újraegyesített Németországnak magában kell foglalnia a Szövetségi Köztársaságon és a szovjet övezeten (Német Demokratikus Köztársaság) kívül az Oderán és a Neissén túli keleti területeket és a Saar-vidéket is», ADOLF HF.USINGER, VOLT HITLERISTA TÁBORNOK: "Amint lesz 20 hadosztályunk, más nyelven beszélünk majd a franciákkal*, (Jllw a fiuika taiát! Kezükben ismét a régi fegyver űjra idézni a régi tusát, Telpem a német szívünkre céloz — taszítsuk félre a puska tusát! Hogy jöttek egykor! Dölyfös fergeteggel robogtak tankok, ágyúk, emberek... „Dicső" roham volt: perc alatt sepert el mindent, miért az ember szenvedett. Es míg nyomukban egy világ dőlt össze, énekelve mentek, peckesen; csak mentek, mentek, s lábuk nem kötözte az ezredéves, rémes lecke sem. Kezükben ismét a régi fegyver újra idézni a régi tusát. Talpon a német szívünkre céloz — taszítsuk félre a puska tusát! Hogy jöttek egykor! — Foggal és körömmel védtük előlük szívünk igazát, de széttaposták vad barbár örömmel Beethovent, Goethét, istent és hazát. Döngött a föld s ők „lelkesen!1 rohantak magukkal rántva ájult népeket, és nem látták, hogy az út néma hantok lépcsőin át a halál felé vezet. Kezükben ismét a régi fegyver újra idézni a régi tusát. Talpon a német szívünkre céloz — taszítsuk félre a puska tusát! ANDRÁS SÁNDOR Józan hangok Nyugat-Németországban Az "Aussenpolitik* című nyu- i gatnémet külpolitikai folyóirat egyik legutóbbi számában érdekes cikk jelent meg Németország egységének helyreállításáról. A cikket Alfréd Weber professzor, az idős német szociológus írta. A cikkíró abból indul ki, hogy Németország egységének helyreállítása és az európai biztonság biztosítása — egymástól elválaszthatatlan, fontos célkitűzések. Véleménye szerint azonban ez csak úgy érhető el, ha az egyesített Németország az európai béke tényezőjévé válik. Ennek érdekében újabb négyhatalmi értekezletet kell tartani a német kérdésben. Ezen az értekezleten intézkedni kell Németország egyesítéséről, a békés német állam megteremtéséről. Weber amellett van, hogy Németországból vonjanak ki minden külföldi csapatot. Azt is szükségesnek tartja, hogy Németország ne lépjen be semmiféle katonai tömbbe. Javaslatokat tesz e feltételek teljesítésének nemzetközi ellenőrzésére vonatkozóan is. Leszögezi, hogy a német egység csak úgy teremthető meg, ha Németország nem vesz részt katonai tömbökben és békeszerető politikát folytat, Felhívja Németországot, hogy ne lépjen a militarizmus és a háború régi útjára. "Túlzott büntetés volna a régi nemzedék politikai és emberi bűneiért, — jegyzi meg —, ha a jövendő nemzedékek mind erkölcsi lealacsonyításban részesülnének emiatt. Németország ... egységes állammá válhat. Folytathatja történetét, — mint egységes, kultúrált nép.* Weber professzor véleménye —» hátterében a párizsi határozatok elfogadása után Nyugat-Németor* szágban megindult fékevesztett mi* litarista propagandával — megkülönböztetett figyelmet érdemel. És az ő esete nem is egyedülálló. Ujabban hasonló hangnemben nyilatkozik egész sor nyugatnémet burzsoá politikus, közéleti, tudományos és kulturális személyiség is. Világosan látják, hogy a bonni köztársaság bekapcsolása a nyugati katonai tömbbe megsemmisítené a németek millióinak minden reményét arra, hogy országuk rövidesen egységes lesz. Ez a magyarázata annak, hogy kitartóan követelik az egységes, békeszerető Németországot. ' Tizennégy éves volt, szőkehajú, nyurga, sovány. Szeretett futbalozni és még nem evett életében csokoládét. Vam sok ilyen, hozzá hasonló, német gyerek. Apja meghalt a második világháborúban. Nem a fronton. Hadiüzemben dolgozott s a gyárat egy augusztusi nyári délelőttön bombatalálat érte. Ott halt meg a többiekkel a beomlott betonpince mélyén. A fiú négy éves volt akkor s nem értette, ami történt. Anyja sírt s ő szoknyájába kapaszkodva nézte a füstölgő romhalmazt. Érdekes volt a látvány. A csöppnyi gyerekésznek még nem a tragédiát jelezte, csak kíváncsiságát ébresztgette. Furcsa volt, .hogy apja nem jött délutánonként haza, amint megszokta. És ha apja nevét említette, anyja mindig szeméhez emelte szürke köténye szélét. Ez a két dolog — apja emléke s nevének említésekor a szürke kötény libbenése — összeolvadt emlékezetében. Ez maradt meg mindössze benne az édesapáról egyre halványuló emlékként, meg egyegy szó, egy-egy mozdulat képe. Semmi több. Ahogy növekedett, ügy élt, akár a többi árvagyerek. Anyja mosni járt. Csak este találkoztak, ö hazafutott délben az iskolából, megmelegítette a főzeléket, alig evett belőle valamit, máris rohant a városszéli grundra futbalozni. A *pálya* kis magaslaton feküdt; a csöndes német kisváros álmosan terült el alattuk a mélyben, polgáraival, sörházaival, erkölcseivel és szokásaival. Nem sokat törődtek az emberekkel. Azok se velük. Néha a gyerekek összeverekedtek, később kibékültek és ment minden a maga rendjén. Egyiknek sem volt új ruhája, úgy istenigazán még egy A FIU sem lakott jól életében. Hát nem sok ellentét lehetett köztük. A fiú később kimaradt az iskolából. Tanonc lett a gyárban; ott, ahol apja dolgozott. A frissen mázolt falak között ismét zakatoltak a gépek. Anyja a mosással alig keresett valamit, néki meg a gyár nem fizetett, örüljön, hogy ingyen szakmát tanulhat. Így volt ez valamikor régen is. Apja idejében. Hogy anyja keresetéből nem jutott semmire, a grundtól nem meszsze félholdnyi földet béreltek, virágot ültettek belé, s a fiú ezt árulta a város piacán reggelenként. A föld megmérgezte életük. A virágra vigyázni kellett, mert a szomszédok szerették a virágot s esténkint szívesen szakítottak belőle csokorravalót, csak úgy semmiért. Akkor határozták el otthon, hogy őrizni fogják a földet, a virágokat. A fiú reggel hattól kettőig dolgozott a gyárban. Onnan hazarohant, megebédelt és lefeküdt. Este felkelt és futott ki a földre, ott virrasztott hajnalig. Innen vitte egyenesen a csokrokat a piacra ... Hatkor aztán megint á gyár... És így tovább ... Három hete tartott már ez az iszonyú körforgás. A barátok eleinte hívták még, de aztán elmaradoztak. Magára maradt. Megsoványodott. De nem engedett. A három hét meghozta eredményét, összegyűlt a pénz, éppen annyi, mennyi egy hosszúnadrágra tellett. Mert ez volt a fiú álma. Ezzel ébredt esténként s ez a gondolat zakatolt benne, mint délelőtt a gyárban a gépek s ezzel a vággyal ment esténként őrizni a földet. És eljött a nap, mikor elkészült a nadrág. Szombat volt. Anyja azzal búcsúzott tőle, hogy holnap felveheti. Később ennyit mondott még: — Már nagy fiú vagy. Odaadom apád ingét is, azt a fehéret. S nyakkendőt is kapsz ... Sokszor látta már a szekrényben. Piros színe volt s gondolatban sokszor hozzápróbálta ingéhez. Mert kézzel nem merte érinteni. Ez apáé volt, kinek teste negyvennégyben összeolvadt a romokkal. Tapintható, piros selyem. De csak más, mint a többi, mert aki viselte, meghalt régen. Most mégis örült, a fáradt emberek csöndes örömével, amikor arra gondolt, hogy holnap felveheti. Szeptember volt. Meleg, tiszta nyárvégi este. Fütyörészni támadt kedve, mikor otthonról elindult. • Az őrmester szótlan ember volt. Ha néha megszólalt, úgy csattant szava, mint az ostorcsapás. De nem szerette a beszédet. Azt szerette, ha minden szó nélkül megy, mint olajozott gépezet. De a tizedes ügyetlen volt. Mindent meg kellett külön magyarázni néki. Pedig igazán volt ideje, hogy megtanulja. A barátság nem tegnap fonódott közöttük. Együtt katonáskodtak már negyvenben. Egyik őrmester volt akkor is, másik tizedes; de ők azért értették egymást. Az őrmesternek erős akarata volt, emezé (ELBESZÉLÉS) gyengébb. Alávetette hát magát az erősebbnek. Együtt harcolták végig fél Európát. Aztán jött az öszszeomlás s ők baj nélkül úszták meg az egészet. S mikor elérkezett az első toborzás ideje, az új nyugatnémet hadseregbe elsőként jelentkeztek. S a szerencse megint összehozta őket. A tizedes raktáros lett, az őrmester meg szakaszparancsnok. A mai nap nagy izgalmat tartogatott számukra. Ez volt az első igazi nagy gyakorlat. Valóságos kis háború: tankokkal, ágyúkkal, repülőgépekkel. Kilenckor kezdődött, a támadás. Vártak. A tizedes a raktárban motoszkált. Az őrmester fegyverét tisztogatta. A felhők mögül előbújt a hold. A fiú megunta a járkálást s leült. A föld a lejtő hátán húzódott végig, szemben éppen a másik lejtő gerincével. Ott tanyáztak a "támadók*. S a fiú dombja mögött egy másik emelkedőn az "ellenség*. A virágoskert volt most a senki földje, s a gyerek egyetlen élő ember a felvonuló rohamterületen. Könyvet hozott magával, hogy olvasgasson, de zseblámpa elemje kiégett. Kénytelen volt sötétben üldögélni maga mellé téve a könyvet. Valahol tücsök cirpelt az éjszakában s messziről tompa zúgás hallatszott. A mélyben húzódó országúton autók reflektora villant. Nemsokára minden elcsendesült. A fiú szinte magában érezte az idő múlását. S micsoda boldogság?! Minden perc közelebb vitte a holnapi nap kimondhatatlan őrömé* hez: hosszúnadrág ... fehér ing .., a nyakkendő. Ó, hányszor gondolt már erre ezen az estén! A hold bujkált a felhők sűrű jé* ben — ekként bujkált szivében az öröm most. Dalolni szeretett volna. Rákezdte harsányan, de aztán abbahagyta. Felugrott — táncolni támadt kedve. Még a kabátját is levetette.., Ebben a pillanatban felröppent az első színes rakéta. Követte a többi: sárga, kék, zöld és fehér. Szivárványszínbe borult a táj. A háttér elmosódott s a kert sarkában álló eperfalomb óriásira nőtt a villogó fényben. A fiú fénytől vakultan megmeredt egy pillanatra... Egy kilométerrel odább az őrmester órájára nézett. A percmutató ráfeküdt a tizenkettesre. Felugrott s elkiáltotta magát: — Riadó!! Maga is géppisztolyt fogott kezébe. Ismerős volt a tapintás, a mozdulat. Emberei már ott sorakoztak előtte. Meglendítette karját s a hang követte a széles ívű mozdulatkört: — Előre! Meghúzta a ravaszt. A fegyver remegett kezében s felkattogott... A fiút hátulról érte a halálthozé golyó. Földrezuhant. Mellel épp rá a könyvre, melynek lapjait szét nyitotta a lendület. Vörössé vál' előtte minden, akár apia nyakkendője, s véres a fű, a könyv. A tizedes ügyetlen volt, min' máskor. Éles golyót kevert a vaktöltények közé. ö nem látta, az őrmester nem vette észre. A támadás megindult. Bomba robbant s fekete füst gomolygott az égnek. A fiú volt az első halott. Ott feküdt egyik virágágy közepén. Papp Zoltán