Délmagyarország, 1954. május (10. évfolyam, 103-127. szám)

1954-05-27 / 124. szám

CSÜTÖRTÖK. 1954 MÁJUS 37. 5 Tanácskozik a Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusa f (Folytatás a negyedik oldalról.) az 1953—1954. évi szokatlanul szigorú hosszantartó tél és az áramkorlátozások. A termelékenység nem megfelelő alakulásodnak, az utóbbi időben a döntő oJ-a bennünk, a politikai és gazdasági vezetés hiányos munkájában, a felső vezetés és a minisztériumok és üzemek vezetésének hiányosságaiban rejlik. Munkásosztályunk, műszaki-gazdasági érteimisegünk teljes mértékben helyesli és magáénak vallja pártunk és kormányunk politikáját. Lehet-e kételkedni ebben, azok után, amit a kongresszusi verseny, a kongresszusi hé* hatalmas munkalendiilete, kiváló teljesítményei hoztak t A hiba elvtársak ott történt, hogy népgazdaságunkban az erők átcsoportosítását nem eléggé átgondoltan, nem elegendő gondossággal készítettük elö. Maga az átcsoportosítás is túlságosan vontatottan haladt, amire Központi Vezetőségünk októberi teljes ülése már rámutatott. Emellet* nem tettük meg idejében és keilő előrelátással mindazokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy iparunk és általában népgazdaságunk termelő berendezéseit, amelyekben még hatalmas tartalékok rejlenek, az új szakasz politikájának megfelelően, zökkenőmentesen s az előző időszakénál fokozottabb mértékben állitsuk a nép életszínvonala emelésének szolgálatába, ami a párt fő célkitűzése. Bízva a jószerenesében, népgazdaságunkat nem készítettük fel megfelelően egy szokatlanul szigorú és hosszantartó tél nehézségeinek legyőzésére. Ez növelte az elmúlt télen a villamosenergia- és szénellátásban enélkül is meglévő feszültséget, gátolta a termelőapparátus kihasználását, ami természetesen kedvezőtlenül hatott ki a termelékenység alakulására. Mind. ehhez járult, hogy nem láttulc előre, s ezért nem figyelmeztettünk előre arra, hogy az új szakasz politikájának megvalósítása során milyen kisiklások és félrecsúszások várhatók, hogy ezt a politikát egyes elmaradott, vagy kevéssé öntudatos elemek hol érthetik félre, ragy hogy a népi demokráciával szemben ellenséges eleinek hol és hogyan fogják ezt a helyes pofiiikáf szándékosan félremagyarázni. Mindez elvtársak együttvéve odavezetett, hogy 1953. másodikfelében és 1954 I. negyedében komoly lazulás következett be a munkafegyelemben, s a bérfegyelemben. Elegendő megemlíteni, hogy 1953. második felében és 1954. I. negyedében, tehát 9 hónap alatt, a terven felüli béralapfelhasználás meghaladja a 830 millió forintot. Ismeretes, hogy nem egy üzemünkben egyenesen az igazgató adott utasítást a normák lazítására, vagy olyan bérösszegek törvénytelen folyósítására, amelyek mögött nem állott termelés. A párt- és szakszervezeti vezetők pedig ahelyett, hogy határozottan felhívták volna a gazdasági vezetés figyelmét az ilyen eljárás helytelenségére, nem egy esetben maguk követelték a gazdasági vezetőktől a normalazítást, a prémium törvénytelen kifizetését. Rossz példával gyakran maguk a minisztériumok jártak elöl. Pártszerveink és pártszervezeteink, szakszervezeteink és gazdasági vezetőink kezdenek komolyan foglolkozni ezzel a kérdéssel, de az eredmények, amelyeket eddig elértünk, még csak a kezdet kezdetét jelentik. „Nem tudjuk fejleszteni iparunkat, nem tudjuk emelni a munkabért — mondotta Sztálin elvtárs —, ha nem szűnnek meg a lógások, ha a munka termelékenysége egy szinten megreked. Meg kell magyaráznunk a munkásoknak, különösen azoknak, akik nem régen kerültek be a gyárakba, hogy ha mulasztanak és nem emelik a termelékenységet, a közügy rovására, az egész munkásosztály rovására, iparunk rovására cselekszenek". És amikor a munka termelékenységének kérdését vetjük fel, újból és újból emlékeztetnünk kell a nagy Lenin tanítására arról, hogy „a munka termelékenysége, az végeredményben a legfontosabb, a legfőbb az új társadalmi rend győzelme szempontjából". A munka termelékenységének állandó, következetes emelése, a nagy Lenin erre vonatkozó tanításának a gyakorlatban való megvalósítása pártunk politikájának sarkköve. A munka termelékenysége mellett a szocialista felhalmozás másik döntő forrása, s egyben pártunk politikája megvalósításának alapfeltétele az életszínvonal emelésének alapfeltétele, a termékek önköltségének állandó csökkentése az iparban és a mezőgazdaságban, minőségük megjavítása, valamint a forgalmi, szállítási és igazgatási költségek csökkentése. Őszintén meg kell mondanunk, hogy ami az önköltségcsökkentést illeti, e téren a helyzet sokkal roszszabb, mint a termelékenységnél Annak alapvető oka, hogy a legutóbbi években az ipari termelés önköltsége csak kismértékben csökkent, mindenekelőtt a túlzott ütemű iparosításban keresendő.- Annak érdekében, hogy teljesítsük a túlfeszített terveket, rendszeresen elhanyagoltuk az önköltség, a gazdaságosság és a minőség kérdését. Bér- és prémiumrendszerünk általában a terv mennyiségi teljesítését tartja szem előtt, erre ösztönöz, nem pedig az önköltség csökkentésére, a minőségi munkára, a minőség javítására. E téren csupán az utóbbi időben történt némi változás. A túlzott ütemű iparosítás mellett azonban számos olyan körülmény hatott közvetlenül az önköltség alakulására, amelyre itt rá kell mutatnunk, annál is inkább, mert ezek a tényezők tovább hatnak. Ilyenek: a tervezés hiányossága, a termelés alacsonyfokú szervezettsége, a viszonylag alacsony műszaki kultúra, az anyagfelhasználás növekedése, az üzemen belüli és az üzemek, vállalatok közötti együttműködés nem kielégítő volta, az elbtiőrzés gyengesége és alacsony színvonala. Mindezt azért kell erőteljesen aláhúzni, mert vannak, akik azt hiszik, hogy az új kedvező feltételek az iparosítás túlzott ütemének folyamatban lévő felszámolása és egyéb körülmények, amelyek lehetővé teszik, hogy a tpvábbiakban tervszerűen állandóan és jelentős mértékben csökkentsük a termékek önköltségét, maguk érvényesülnek. Határozottan szembe kell szállni a spontaneitásnak ezzel a tisztesség ne essék szólván elméletével* Világosan kell látnunk, hogy az önköltség csökkentése az új szakaszban az új feltételek közepette is igen nehéz és bonyolult feladat, amelyet csak a rendelkezésre álló erők komoly megfeszítésével oldhatunk meg sikeresen. Az önköltség csökkentésének legfontosabb eszköze az anyaggal való takarékosság Az önköltség csökkentése feladatainak megoldásánál a legdöntőbb a tervszerűség fokozása, a gazdasági, műszaki vezetés színvonalának megjavítása, a vezetés módszereinek tökéletesítése, a vezetés módszereiben és formáinál a bürokratizmus következetes leküzdése. Hozzátartozik ehhez az is, hogy üzemeink igazgatói, valóban igazgatók legyenek, az üzem egyszemélyben felelős vezetői, mert jelenleg az a helyzet, hogy van nekünk sok nagyon kiváló igazgatónk, de az igazgatók kezét ezerféleképpen megkötöttük s ezzel erősen fékezzük a helyi kezdeményezést, a helyi lehetőségek fokozott kihasználását, az önköltsé, csökkentése, a gazdaságosabb ter náltak .fel, vagyis egyetlen ezrelék csökkenés az anyagfelhasználásnál majdnem hetven millió forint megtakarítást eredményezne. Egyetlen százalék megtakarítás pedig akkora összeget, amelyből 7500 db. kétszobás, összkomfortos lakást lehet építeni. Azzal tehát, hogy az anyaghányad termelésünkben 1953-ban 1952-höz képest 1.1 százalékkal emelkedett, mintegy nyolcezer kétszobás összkomfortos lakás megépítéséhez szükséges összeget dobtunk ki az ablakon. Ha az emelkedés helyett az anyaghányad csak ugyanennyivel, 1.1 százalékkal csökkent volna, ez annyit jelentett volna, hogy 15—16 ezer lakással többet építhettünk volna a munkásosztály számára. íme elvtársak, ó I ilyen módon függ össze pártunk csoKKemese^ a B™^'^általános politikája az önköltségmelés erdekeben. Olyan helyzetet a7 ^nvaemeetakarítás kell teremtenünk, amikor az üzem, a vállalat igazgatója számára az állam, a minisztérium, a felsőbb 6zerv megszab néhány alapvető feltételt, amelyet minden körülmények között teljesítenie kell, de amelyeken túl az üzemben, a vállalatnál az igazgatónak szabad keze van. (Nagy taps.) Az önköltség csökkentésének nálunk legfontosabb eszköze az anyaggal való takarékoskodás, a pazarlés megszüntetése. Erről is esett itt már szó, szeretném azonban én ezt a kérdést egy kicsit szélesebben felvetni. Ennek a Kérdésnek lelentöségét világosán érzékelhetjük, ha tudjuk, hogy jelenleg iparunkban az összes termeién költségeknek közel 70«/p-a anyagköltség. 1952-ről 1953-ra — annak ellenére, hogy ugyanezen ido alatt a bérek szintje lényegesen emelkedett tehát az anyaghányadnak viszonylag a termelési költségben csökkennie kellett volna — az oszszes termelési értéken belül az anyagköltség 66.9 százalékról 68 százalékra, azaz 1.1 százalékkal emelkedett. Azt mondhatná valaki, mit jelent ez az 1.1 százalék? Majd meglátjuk mindjárt a továbbiakban. Az anyagtakarékosság rendkívüli jelentőségét mutatja, hogy 1953-ban — az előzetes számítások szerint — Magyarországon az anyagi termelés ágaiban 66.6 milliárd forint értékű anyagot haszez csökkentés, az anyagmegtakarítás kérdésével. Az anyaggal való takarékosság rendkívül fontos minden ország, a szocializmust cpitö országok számára is. Különösen fontos azonban a mi országunk számára, mert a mi népgazdaságunkban felhasznált anyagok igen jelentős részét külföldről hozzuk be, ami legtöbbször minden egyéb nehézségtől eltekintve igen magas szállítási költségekkel is jár. Mi egyelőre külföldről hozzuk be a népgazdaságunk számára szükséges kohóés öntödei koksznak mintegy 80 százalékát, a gyapot 95 százalékát, a gyapjú 70 százalékát, a nyersbőr 60—G5 százalékát, a fenyő-fűrószárú 75 százalékát, a nyersgumit teljes egészében, az alumínium kivételével a színes fémeket szinte teljes egészében. Ilyen körülmények között a legnagyobb gondot kellene és kell fordítanunk arra, hogy évről-évre kevesebb anyagot használjunk fel azonos termelési feladat megvalósításához. Egyes területeken az elmúlt években értünk is el eredményeket ezen ,a téren. Pl. a magas- és mélyépítő iparban új módszereknek a bevezetésével jelentős mennyiségű faanyagot takarítottunk meg, ugyanakkor persze ugyanezekben az iparágakban tovább folyik más területeken a faanyag pocsekolása. Még nem ment át vérünkbe az anyaggal való takarékosság követelménye. gazdasági vezetőink, pártszervezeteink, szakszervezeteink és DISZ-szervczcteink szamára még nem alapvető kérdés. Eddigi prémium rendszerünk egyenesen ösztönöz arra, hogy minél több és minél értékesebb anyagot használjanak fel a termelésben — bár ez népgazdaságilag káros — de növeli a termelési értéket, tehát forma szerint „javítja" a tervteljesítést. Az egyik építési vúllalatunknál egy elvtársnő — egy mérnök — észrevette azt, hogy a munkásokat az egyik építési munkahelyre két Tcfu teherautó szállítja, holott egy teherautóra kényelmesen ráférnének, és ezért lerendelte az egyik teherautót. Emiatt szigorú feddést kapott a vállalat igazgatójától, mert az egy teherautó lerendelésével 40 ezer forinttal rontotta a vállalat termelési tervének teljesítését. Ez persze arra mutat, ' hogy komoly hiányosságok vannak ellenőrzési rendszerünkben. Mindezt számtalan más példával is lehetno bizonyítani. Rendkívül nagymértékű nálunk a tüzelőanyagpazarlás, bár ezen a téren — a tüzelőanyag helyes felhasználása terén — az elmúlt egykét évben értünk el bizonyos eredményeket. Azonban elvtársak — még mindig az a helyzet, hogy nálunk évente helytelen, gondatlan tárolás miatt több mint 200.000 tonna szén ég el anélkül, hogy egyáltalán kazánba, kályhába vagy tüzelőberendezésbe kerülne. Ugyanakkor nem ritka eset, hogy tüzelőberendezéseinkből a szén 29—25 százaléka kikerül a salakhányúra. Vannak nálunk kitűnő kezdeményezések szén- és egyéb tüzelöanyagmegtakaritásra. Vannak kitűnő újítóink és nagyszerű újításaink, amelyek beváltak. A baj az. hogy ezeket a módszereket és újításokat még nem terjesztettük el eléggé, nem tettük őket általánossá. Nagymértékű romlás mutatkozik az anyag felhasználásnál, általában az önköltségnél a szénbányászatban. Egyidejűleg romlott a kitermelt szén minősége, kalóriaértéke. Természetesen mindez növeli az önköltséget. Feleslegesen nagyobb súlyt kell szállítani, a tüzelő berendezésekben a gyengébb szén nem adja ki azt a hahatározott, magasabb kalóriájú szén adna ki. Igen kedvezőtlenül befolyásolta és befolyásolja a termelés önköltségét a vas. és fémiparban az a mód, ahogyan ezeket az üzemeket fokozottabb mértékben bevontuk közszükségleti cikkek és mezőgazdasági gépek gyártásába. Magába, véve feltétlenül helyes, hogy ilyen üzemek is gyártsanak közszükségleti cikkeket, s ha kell, mezőgazdasági gépeket és felszereléseket is. Azonban előzetesen nem vizsgáltuk meg, hogy az adott cikk termelése melyik üzemben a legcélszerűbb és a leggazdaságosabb. A profilozásnál nem voltak tekintettel az adott üzem felszerelésére, szakképzett kádereire, tapasztalatára. Vegyünk egy olyan egyszerű terméket, ami minden magyar háztartásban körülbelül ott van: a leg. egyszerűbb palacsintasütőt. Ennek az átlagos termelési költsége iparunkban három forint 71 fillér. Ugyanezt a palacsintasütőt az RM Motorkerékpár-gyár hétforint 80 fillérért állítja elő, vagyis több mint kétszeres önköltséggel. Az önköltséget, s ezen belül az anyagfelhasználás* igen hátrányosan befolyásolja a selejt magas mértéke. Ennek jelentőségét mutatja az, hogy egyedül a kohó- és gépipari minisztériumnál 1953-ban a selejtvesztcség több mint 400 millió forint volt. De nem képeznek kivételt ebben a tekintetben a többi minisztériumok sem. Az anyaghányad növekedésének, s ennek révén az önköltség kedvezőtlen alakulásának fő oka a laza anyaggazdálkodás, melynek csupán egyik oldala a raktárak elégtelensége és nem helyes felhasználása. Bár ez rendkívül fontos, de ennél is súlyosabban esik latba az, hogy legtöbb vállalatunknál, ha vannak is anyagnormák, ezeket nem tartják be, nem használják. Hogy hová vezethet ez a felelőtlen tervezés az anyagfelhasználásnál, ezt szeretném a Lenin Kohászati Művek esetével bizonyítani. Előrebocsátom: nem a Lenin Kohászati Művek felelősségéről van szó! A kohó és gépipari minisztérium megfelelő szervei az üzem részére az 1953-ra alkalmazott átlagos 130 százalékos fajlagos anyagfelhasználás helyet* a kovácsolt acél előállításánál 1954-ben 156 százalékos fajlagos anyagfelhasználást terveztek. Ha ezt elfogadták volna, úgy ez ennél az egyetlen üzemnél azt jelentette volna, hogy 1954-ben csak ennél a munkafolyamatnál az 1953-hoz képest 10 ezer tonnával több hengerelt acélt használtak volna fel. Kedvezőtlenül halnak ki az önköltség alakulására a rendkivül gyakori tervmódosítások. Ezt nem kell különösképpen bizonyítani azoknak, akik az üzemekben ezeket a módosításokat elszenvedik. Egy példa a sok közül. A Kelenföldi Textilmű vekben 1953-ban tíz alkalommal módosították a tervet és emiatt a gyártási programmot 20 alkalommal kellet módosítani. Szigorú rendszert kell bevezetni ebben a tekintetben is. A tervezés megjavításával, a tervek időben való jóváhagyásával el kell érnünk, hogy tervmódosításra csak kivételes esetekben, a legritkábban, a legindokoltabb körülmények közölj kerüljön sor. A vállalatok, iizemek, műhelyek jelentős részénél az elmúlt évek folyamán létrehoztuk az önálló elszámolás rendszerét. Meg kell azonban mondani, hogy ez az önálló elszámolási rendszer jelentős mértékben csak formailag, papíron létezik. A feladat most az, hogy a formát megtöltsük tartalommal, élettel, hogy az ipar újabb területein létrehozzuk az önálló elszámolás rendszerét és ezt az iparvezetés szerves részévé tegyük, sőt nemcsak az iparvezetésnél, hanem általában az egész népgazdaságban. Üzemi pártszervezeteink a legközelebbi időben nem utolsó sorban azzal fognak vizsgázni arról, hogy mennyire értették meg és képesek a gyakorlatban átvinni pártunk helyes politikáját, hogy miként alakul üzemükben a termelékenység, az anyagtakarékosság, az önköltség ügye. Üzemi pártszervezeteink jól vizsgáztak abban, hogy biztosítsák a termelési tervek mennyiségi teljesítését. Most a mennyiségi terv teljesítése mellett, amit nem szabad elhanyagolni, a feladat az, hogy nőjjön állandóan a termelékenység, csökkenjen az anyaghányad, csökkenjen a termelés önköltsége. (Lelkes taps.) Elvtársak! Eddig főként sz iparral kapcsolatban vol* szó az önköltség csökkentésének feladatáról. A mezőgazdaságban azonban az önköltség kérdése még sok. kai, de sokkal elhanyagoltabb, mint az iparban. Ez érthető is, hiszen a mezőgazdaság szervezettségi foka alacsonyabb szinten vau, de mi nem békélhetünk meg ezzel, nem nyugodhatunk bele ebbe. Például rendkívül magas az állami gazdaságok önkö'.tsíge. Emellett igen nagy a különbség az egyes állami gazdaságok önköltsége között, egyébként alig eltérő termelési feltételek mellett. így mialatt az őszi kalászosok termelési költsége az állami gazdaságok átlagában, 1953-ban 112 forint 52 fillér volt, addig az abodi állami gazdaságnál 244 forint 60 fillér. Viszont a medgyespusztai állami gazdaságnál csak 43 forint 47 fillér. Az önköltség nem magától emelkedik vagy csökken. A valóság az, hogy a rossz gazdálkodás, a rossz vezetés, a rossz gazdasági és politikai munka növeli az önköltséget, a helyes, körültekintő, gondos gazdálkodás és a jó politikai, felvilágosító munka pedig csökkenti az önköltséget és ezzel együtt elősegíti pártunk fő célkitűzésének megvalósítását, népünk életszínvonalának emelését. Nekünk úgy kell dolgoznunk, hogy az önköltség állandóan csökkenjen és ne emelkedjjk. (Nagy taps.) Elvtársak! Amikor pártunk ilyen határozottsággal veti fel a termelékenység emelésének, az önköltség csökkentésének, az anyag takarékosságának és általában a takarókosságnak a kérdését, egyben arra is figyelmeztet bennünket, hogy fokozottan ügyeljünk a termékek minőségére, a minőség megjavítására. Nekünk nem kell olyan önköltségcsökkentés, amely abban nyilvánul meg, hogy a kabát ujja a könyékig ér! (derültség) Nekünk nem kell olyan önköltségcsökkentés, amely abban nyilvánul meg, hogy a kabát az ember derekáig ér. Nekünk olyan önköltségcsökkentésre van szükségünk, amely nemcsak változatlan, hanem javuló minőség mellett valósul meg. (Nagy taps.) Iparunk valamennyi terméke szebb, jobb, olcsóbb legyen, mint a tőkés Magyarországon Elvtársak! A magyar ipar számos terméke régen is híres volt meszsze földön kiváló minőségéről. Hiresek voltak sok országban a magyar esztergályosok, a magyar lakatosok, bútorasztalosok és különféle más szakemberek. Most is van iparunknak sok olyan kiváló terméke, amelyet itthon is, külországokban is magasra értékelnek. Népi demokráciánk ipara azonban ezzel nem elégedhet meg. El kell érnünk. hogy iparunk valamennyi terméke szebb, jobb, tartósabb, olcsóbb legyen, mint a tőkés Magyarország által előállított termékek voltak! (Nagy taps.) Ugyanezt el kell érnünk mezőgazdasági termékeinknél is. Mi ezt megvalósítjuk, mert erre megvan minden tárgyi feltétel, minden objektív lehetőségünk. Megvalósítjuk, mert kongresszusunk ezt a feladatot állítja előtérbo és mert tudatában vagyunk annak, hogy ez döntő feltétele annak, hogy diadalra vigyük pártunk főirányvonalát. Elvtársak! Pártunk főirányvonala és egész politikája helyes. Munkásosztályunk, dolgozó parasztságunk, értelmiségünk, népünk tésfokot, amelyet a számukra meg- liói • magukénak vallják ezt a politikát és követik pártunkat, a Magyar Dolgozók Pártját. (Nagy taps.) Mi sokat beszélünk hibáinkról és hiánycrágainkról. De éppen, mert ezekről mi ilyen nyíltan beszélünk és mert pártunk politikája helyes, munkásosztályunk, népünk bízik pártunkban. A dolgozók bíznak benne, hogy mint az elmúlt évtizedek folyamán, most is a helyes utat mutatja. Ez az út a dolgozó nép anyagi és kulturális színvonalú nak következetes emelése, a szocializmus alapjainak lerakása. a szocializmus építése útján. Mindannyian szilárdan meg vagyunk győződve arról, hogy pártunk valóra váltja munkásosztályunk, népünk reményeit, és biztos kézzel fogja irányítani küzdelmét a jobb és szebb életért, amely egész munkánk célja. A mezőgazdasági termelés nagymértékű emelése, a munka termelékenységének emelése, az önköltség csökkentése és a termékek minőségének megjavítása érdekében kifejtett nagy erőfeszítéseink ugyanezt a magasztos célt szolgálják. (Hosszantartó, lelkes, ütemes taps.) Egy órakor a kongresszus délelőtti tanácskozása befejeződött,