Délmagyarország, 1954. március (10. évfolyam, 51-76. szám)

1954-03-05 / 54. szám

AZ MDP CSONGRÁDMEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA X. ÉVF. 54. SZAM I PÉNTEK, 1954. MÁRCIUS 5. ARA 50 FILLÉR VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK f Sztálin műve halhatatlan Egy évvel ezelőtt ugyanígy reménykedve vártuk a természet ébredését, a fák virágbaborulását, de tavasztváró szivünkbe az öröm helyett beledöbbent a szomorú hír: Sztálin meghalt. Az egész haladó emberiség gyászbaborult a hírre. A forró Afrikától a Lappföldig, Moszkvától a távoli kínai falvakig, Kclettől-Nyugatig, az egyszerű emberek százmillióinak szivét facsarította össze a Chopin-gyászindnló fájdalmas dallama. A haladó emberiség búcsúztatta a kommunista párt nagy fiát, akinek alakja ott sorakozik fel az emberi tudomány legjobbjainak: Marx, Engels és Lenin neve mögött. Emlékszünk arra a szomorú napra is: a temetés napjára, amikor néhány percre megálltak a gépek a gyárakban és a felbúgó gyári kürtök hangjára kalaplevéve búcsúztatta a magyar nép nagy barátját, Sztálin elvtársat. A fájdalom drága könnycseppje ott ragyogott a szemekben és a szivek örökre magukba zárták Sztálin felejthetetlen alakját. De már ekkor, a búcsúzás pillanatában éreztük, hogy bár Sztálin nincs többé közöttünk, de tanítása tovább cl, lelkesít, vezet bennünket további nagyszerű feladatokra. Meghalt Sztálin, de a népek számára műve tovább él, mert Sztálin műve halhatatlan. Tovább él a dicső kommunista pártban, amelynek egyik szerény tagja volt, s amelynek élén munkatársaival, harcostársaival, a Központi Bizottsággal három évtizeden keresztül győzelemről-győzelemre vezette a szovjet népet. Lehetetlen Sztálin nagyságát egy rövidke cikk keretében méltatni, amikor tetteiről, munkásságáról könyvek százai szólnak, amikor nevét nagy kórusművek fenséges dallamai zengik, amikor lénye bevonult a népmesék ezerszínű, csodálatosan tiszta világába. Sztálin mindenekelőtt Lenin hűséges tanítványa volt, művének továbbfolytatója és továbbfejlesztője, aki a marxizmus-leninizmus elméletét új tételekkel, újabb felfedezésekkel gazdagította, Sztálin tevékenységéhez a párt kollektív bölcsessége biztosította azt a szilárd alapot, amely segített megoldani a legnehezebb feladatokat is. Éppen ezért elválaszthatatlan Sztálin személye és tevékenysége a Szovjetunió Kommunista Pártjának dicső történetétől, amely vezeti ma is a szovjet népet a kommunizmus építésének ragyogó útján. Sztálin ifjú korától kezdve, szive utolsó dobbanásáig küzdött és dolgozott a munkásosztály ügyéért, a dolgozók boldogságáért. Higgadt nyugalommal vezette a szovjet államot a veszélyek közepette, de engesztelhetetlen harcot folytatott a marxizmus-leninizmus valamennyi ellenségével szemben. Híven a Lenin halálakor tett eskühöz, törhetetlen bizalommal hitt a történelmet formáló nép erejében, megfogadva a nagy Lenin tanítását, aki azt mondotta, hogy csak az győz és csak az tarthatja meg a hatalmat, aki hisz a népben, aki magát megmeríti a nép alkotóerejének forrásában. Sztálin — Lenin ügyének folytatója — mindenekelőtt azért nagy, mert a dicső kommunista párt Központi Bizottsága élén a szovjet népet az ötéves tervek világraszóló sikereihez vezette, amelyeknek eredményeként ipari nagyhatalommá lett a Szovjetunió. Azért nagy Sztálin, mert a kommunista párt az ő vezetésével, a kezdetleges termelési eszközökkel gazdálkodó szétszórt parcellák helyén a kolhozparasztok önkéntes szövetkezésén alapuló modern mezőgazdasági nagyüzemeket teremtett. E két feltételnek, valamint a kommunista párt nevelte szovjet embereknek köszönhető, hogy a nagy megpróbáltatások idején, a Honvédő Háborúban, a szovjet rendszer bebizonyította minden eddigi rendszernél magasabbrendű voltát. Ezekben a nehéz években az Állami Honvédelmi Bizottság élén Sztálin elvtárs, a zseniális hadvezér állt. A Szovjet Hadsereg nemcsak a Szovjetunió ideiglenesen megszállt területeit szabadította fel, de felszabadított egész sor európai államot — köztük a mi szép hazánkat —is a fasizmus járma alól. Ezért különösen drága a mi számunkra Sztálin elvtárs emléke, hiszen nevével az ajkukon hozták el a szovjet hősök a szabadságot népünknek. A szabadságot, amelynek tiszta levegőjében kivirult, újjáéledt a drága magyar föld. A szovjet hősök vére által megszentelt rögökön a magyar nép új országot épített, amely ma már büszkén, ismét felemelt fejjel menetelhet a haladó nemzetek sorában. A költő szavaival szólva: ©-Sztálin most immár az öröklétből tanít minket*, hiszen utolsó zseniális munkájában ©A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban* című i művében kidolgozta a szocializmus! gazdasági alaptörvényét. Ennek az alaptörvénynek — amely az egész lakosság állandóan növekvő szükségletének maximális kielégítését követeli meg — szerzünk mi érvényt, amikor végrehajtjuk pártunk határozatát, kormányunk programmját és a mezőgazdaság fejlesztési határozat követelményeinek eleget téve fokozzuk a dolgozók jólétét. Amikor Sztálin meghalt, az ellenség azt hitte, hogy a szovjet népen erőt vesz a magárahagyottság érzése. De miként Lenin nem állt egyedül a harcban, úgy Sztálin sem. Ott álltak mellette Malenkov, Molotov, Hruscsov, Vorosilov elvtársak, s a Központi Bizottság többi nagy és kipróbált vezetői, akik Sztálin halála után a Szovjetunió Kommunista Pártjának az élén ma új sikerek felé vezetik a szovjet népet. Amikor Sztálin elhunyt, akkor Eisenhower ©a szovjet rendszer megrendüléséről* papolt, s ma egy év után ugyanez az Eisenhower arról beszél, hogy a szovjet állam politikája semmit sem változott Sztálin halála után. Sztálin nem sokkal halála előtt azt mondotta: ©A mi külpolitikánk minden ország irányában a béke fenttartásának és a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésének a politikája*. S ez a Szovjetunió külpolitikája napjainkban is. Ezt igazolja az az erőfeszítés is, amelyet a szovjet kormány részéről Sztálin hűséges harcostársa, Molotov elvtárs a berlini értekezlj»ten tanúsított a megegyezés érdekében. A kommunizmust építő szovjet nép soha nem tapasztalt egységben, tántoríthatatlanul követi a Szovjetunió Kommunista Pártját, Marx, Engels, Lenin és Sztálin tanítását és bizton menetel előre új sikerek felé. Az évforduló alkalmából nékünk is megújítja azt a fogadalmat, amelyet pártunk Központi Vezetősége nevében Rákosi elvtárs így fogalmazott meg: ©Minden erőnkkel azon leszünk, hogy méltóknak bizonyuljunk a nagy Sztálin hagyatékához, s még magasabbra emeljük a zászlót, amelyet ő adott a kezünkbe. Megingathatatlan egységben követjük Marx, Engels, Lenin, Sztálin tanítását. Testvéri hűséggel a kommunizm.ust építő dicsőséges Szovjetunió iránt, megbonthatatlan egységben a hatalmas béketáberrai, hazánkban is valóra váltjuk a világ népei nagy vezérének, J. V. Sztálin elvtársnak örökké élő eszméit*; CpjtfítMlm kék éfy... A hír jött, mint a fénysugár, oly gyorsan — nem csillogón. Tompa volt és borús, mint az ébredés, ólmos álomból, esős, ködös reggelen... A hír jött, hirtelen, mint a fájó gondolat. Röpítette a távíró, továbbsúgták egymásnak a háztetőn ágaskodó telefongólyák — ölébe vette, s gyűrűzve vitte az éter titkain át a rádióhullám. És kattogott a gép: ti-tá-tá... ti-ti-tá, — valahol felcsengett egy telefon, s a rádióban kemény férfihang olvasta mikrofonba a szöveget. Így kezdődött. Valami történt, ami szörnyű volt és helyrehozhatatlan. A szó kettévágta az ágaskodó gondolatot, mint durva fejsze növekvő fácska karcsú derekát. És nem hittünk a szavaknak — a szív, az érzés, a vér ellenszegült az értelemnek. Nem, nem, ez lehetetlen! Ugye, nem igaz?! — a kiáltás elhalt és nem felelt senki rá. — Talán tévedés.., — ezzel tovább, — de semmi hang, zsibongó, válasznélküli csönd. Talán kábulat volt, és mi nem tudtuk, hogy mit csinálunk — egy percre mintha megállt volna az idő. Aztán jött a remény, az első fénysugár. S azt követte a többi, mint édesanyát teste gyermekei: hiszen nincs baj még. Ö él, s ha él, élni fog — nem halhat meg, aki millióknak adott új életet! Oly nyugtató volt a gondolat, mint pohár kristályvíz, a napsütés meleg fényessége. Igen, így jó. De a baj megint visszatért, mint hazajáró kísértet, s a féltés zsibbasztotta újfent az agyvelőt: de ha nem, ha mégis.., Az ember megfeszült, hogy ellenálljon önmaga értelmének, mintha ezzel akart volna győzni a halálon. Dobbant a szív, s a fejbe futtatta a vért, csomósodtak az izmok, dagadt az ér csuklón, karon, s a homlokot ellepte, mint lágy érintés, a veríték .. • Anyám hozta a hírt. Este volt, késő este. A konyhában ültem az írógép mellett, az ablaknál. Kinn az udvar, túl az egyetem magas fala. Anyám megállaz ajtóban, mondja, de nem hallom, csak látom, szája mozog, s értem meg beszédét: — Sztálin beteg, súlyos beteg... Egymásranézünk, hallgatunk: mit ér itt most a beszéd? Majd kimegy, én egyedül maradok. A csend megüli a konyhát, ráterpeszkedik, mint valami kiterjesztett szárnyú, vad madár, és befon, és átölel, mint omladozó várfalat a vadszőlő, s a magány. Kinn március: a tavasz szellője viaskodik a menekülő, hideghozó téllel — vájjon, ekként küzd most ö is a halállal? S ahogy legyőzi telet a tavasz, úgy áll talpra győztesen Ö is? — ki felelhetne erre a kérdésre? Fúj a szél, süvölt az utcák kanyarjában, lefeszíti az egyetem tetejéről a bádoglapot, belekapaszkodik, s csapja a kőhöz: a hang dörren, mint a vészriadó... Zúg a szél, esik az eső. A gyors cseppek zörgetik az ablak üvegét, dobolva, szakadatlanul. Előttem, az asztalon, könyv, papír — írtam másnapra a szemináriumi dolgozatom: az Általános Munkásegylet története, a munkásosztály első szervezett harcai Magyarországon. Ki tanított arra, hogyan vizsgáljuk az elmúlt idők történetét? Ki mutatott utat az igazságra? S ki leplezte le az osztály árulókat? Kérdés kérdést követ agyamban hangtalan, s mondja rá már a választ: Ö... S mindez talán nincsen többé? S talán épp ebben a pillanatban... Kinézek az ablakon: szél hajlítja az udvar akácfáit, az ég sötét — a fájdalom nagy, mint hegyóriás, s örvényes és mély, mint óceánok vize. Kezemben a könyv, kattog az írógép — tovább dolgozom. C a napok múltak, mint sziklábavésett, eleven történelem. ^ És jöttek a hírek, új, s új hírek — váltott lovakkal vágtatott a baj. Percenként csengett a telefon a pártbizottságokon, a lapok szerkesztőségében, a követségeken, s a hír futott körbe az országban, város utcáin, faluk házai közt, átrepült tengert, országhatárt, folyót és szakadékot — betört zárt ajtók mögé, felnyitotta a mellkas üregét, s belemart a lüktető szívekbe.., A napok multak, az idő rokkája forgott szüntelen, s kígyózva gömbölyödött róla a tegnap, a ma fonala. Furcsa volt — az utcán emberek álltak, a téren hullámzott a nép — s minden átalakult, minden megváltozott. Az ember nem találta helyét, a régit, a jót, a megszokottat. Futni akart, meg maradni is: a hír nem hagyta nyugodni. Este a rádiónál ült, reggel az újságot vette kezébe — s a remény olvadt, mint szürke esőben a meghúzódott hó,5S S akkor, midőn már minden ideg és tanácstalan akarat pattanásig feszült, jött megint a hír, az utolsó hír, mint a hegyomlás. Nyolc óra. Az osztályterem csendes, az évfolyam várja az előadót. Eltelik tíz perc, utána megint annyi. És nem jön. Mi történt? Senki nem érti. Hiába fut a csoportvezető az intézetbe, ott sem tudnak az előadóról semmit. Várunk csendben, ül mindenki a helyén. Aztán fél kilenckor, sietve, kimelegedve megjön Székely elvtárs — a világtörténelem előadója. Felmegy a katedrára, leteszi az asztalra jegyzeteit. Nem szól előbb, végigpillant az évfolyamon, s úgy mondja, halkan, lassan: — Elvtársak, álljunk fel egy percre.,, Nem mond többet, nem magyaráz, mégis mindenki tudja, miért történik ez. Az évfolyam feláll, elhal minden zörej, a terem falát feszíti a csend. Alinak egymás mellett az emberek, fiúk, lányok, fiatalabbak, idősebbek, s a dobogón, lehajtott fejjel, a tanár. Múlik a perc, — futtatja perc a pillanatot. A csend motoszkál a dobhártyán — mindenki mozdulatlan. Csak állnak, s nem mozdulnak, akik Néki köszönhetik ezt az életet, az egyetemet, az ifjúságot, a napok, az évek boldogságát: az örsik, az R. Tóthok, a Radványik, meg a többiek — áll az évfolyam, egyemberként. Végetér a perc, zörren a pad és kopognak a ceruzák: kezdődik az előadás. Az opportunizmus kezdetei a német munkásmozgalomban — az Ö szava szól hozzánk, hogy leleplezze az árulókat, hogy megmondja a történelem, a nép igazát: tovább tanulunk. £ s eljött az utolsó nap. — Búcsúzunk Tőled, Sztálin elvtárs.:, ^ Ez az öt perc most a fájdalom, a köszönet és hála, az eskütétel. A város, mint megdermedt óriás: öt percre megállt az idő — és itt, és mindenütt csend és némaság. Állnak a gépek, és nem csillingelnek a villamosok — a gépek, melyeket ö adott Szegednek, a Textilkombinát neonfényes termeiben ma együtt hallgatnak az emberekkel. Ülök az emelkedő padsor közepén. A rádió szól, zúg az ének, a gyászinduló hangja megtölti a termet. A dobogó mögött vörös-feketedrapériás fal. Az asztalon, zöld ágak, virágok között Sztálin fehér szobra. — Jobbról-balról mellette díszőrség: Kossuth-díjas egyetemi tanárok, dolgozók és Rákosi-ösztöndíjas hallgatók, a munka kitüntetettje feszes vigyázzban őrködnek a szobornál. S múlik az idő és jön a délután: szélesül a terem, gyűlik a nép, s a Széchenyi-téren feketéllik a tömeg, mint a gyászjelentés. Szeged népe búcsúzik a nagy ha* lott-tól: Lobog a zászlók vörös selyme, s a fekete lobogók erdejéből fehéren világít elő az emberek arca. S ezt mondja az arc, a nyílt homlok, a tiszta tekintet: — Sztálin él. <3 festi vörösre a zászlók selymét, s övezeti győzelemre a munkásosztály forradalmát, ö az erő, a harc és küzdelem, Ö a béke. Öt látod, ha végigjárod az országot, s boldog embereket látsz, Ö tervez és emeli magasra a tervteljesítés grafikonját, épít, formál, átalakít; Sztálin él, — él a tudós, a szervező, a hadvezér, a diplomata, az államférfi, s él műve, melyet ö teremtett, a kommunizmus építésének világos útja. A mű, s az ember halhatatlanok — magábazárja, őrzi őket a nép, a munkásosztály szíve, értelme, ereje akarata. A szobor ott áll a Tisza partján, előtte vörössalakos utakkal " átszőtt virágágyak. Együtt a két nagy harcostárs, Lenin és Sztálin — mögöttük zúg a folyó, hullám követ hullámot, hogy partra csapódjon. Magyarok éinek a Tisza mellett sorsukat összefonja az élet a folyóval. S itt áll a szobor: ö tanított meg minket a szabadságra. Neki köszönhetjük, hogy mi soha többé „nem leszünk német gyarmat" — lehetünk végre nyelvünkben, szokásainkban, magyar hazánkban, itt a Tisza partján is, igaz magyarok::: Koszorú-koszorút takar, magasra nő a virágtenger — s a házak ormán gyászlobogót lenget a szél. A nap vörös korongja süllyed a háztetők mögött, s a szederjes fény elönti a várost. Áz embertömeg hazafelé indul. Alkonyodik. Holnap új nap indul, új harc, új munka — erre gondol mind, ki egymás mellett lépeget: s a gondolat fogadalom, erős kötés. Igaz és őszinte, mint a százezres város fölé boruló felhőtlen kék ég... PAPP ZOLTÁN