Délmagyarország, 1954. február (10. évfolyam, 27-50. szám)

1954-02-07 / 32. szám

VASÁRNAP. 1951. FEBRUÁR 7. DELMRGYflRORSZAG ítyj UÖHtfidcUlátapatá fymdjai Ezt a cikket a könyvkjkölcsönzés egyik fontos problé. májáról, vitaindítóként kö. zöljük. A cikk meqbejzé ésíre szerkesztőségünk könyvtáré, toga.ókot és szegedi könyv, tárj szakembereket hlv ősz. sze. Az ankétról lapunk egyik késöbbj számában ismertetést köztünk. TAVALY kiállításon jártam, ahol a magyar könyvkiadás múltjából, történetéből mutattak be érdekes mozzanatokat. Láttam ott egy középkori könyvet, pontosabban kódexet, amely nagyon sok látogató figyelmét felkeltette. Pompás kiállítású volt, hatalmas alakú, a fél asztalt elfoglalta. Legfőbb érdekessége azonban az volt, hogy egyik sarkára erősített háromszögű vasdarabról vastag vaslánc vezetett egy, az asztalra lerögzített erős vaskarikához. így vigyáztak a középkorban a könyvekre. Azóta már nincs szükség ilyen óvatosságra, hiszen a mai árak meg sem közelítik az akkoriakat s a könyvek sem egyetlen példányban jönnek a világra. Mindenki vásárolhat, aki akar. Minden könyvet azonban nem lehet megvenni — ezért kellenek a könyvtárak. Nincs meg a szükséges könyv? Nem szerencsétlenség! Bemész a Somogyi Könyvtárba — Magyarország egyik legnagyobb, leggazdagabb könyvtárába — beülsz az olvasóba, biztosan megkapod. Sokszor gondoltam el ezt így én is. A valóság sokszor azonos is volt az elképzeléseimmel, de sajnos, gyakran nem. Többször előfordult már velem az utóbbi években, és nemcsak a Somogyi Könyvtárban, hogy nem tudtam megkapni minden könyvet, amit akartam. Még a legjobb megoldás az volt, ha felírták a nevemet és hosszabb-rövidebb idő múlva jött az értesítés: beérkezett a könyv, mehetek érte. De előfordulhat az is, hogy sürgősen kell a könyv, nem hónapos, hanem másfél napos határidővel. Az utóbbi évek során ilyenkor nem igen volt segítség, mert volt olyan könyvtár, amely azokat a darabokat is kiadta, amelyekből csak egy példány volt, vagy ha több, akkor a legutolsó példányt is. Ezért nekem nem is jutott már könyv. Vannak, akik ezt látva meggyőződéssel hangoztatják, hogy a kölcsönzést, legalább is egyes könyvtárakban meg kell szüntetni. Ez természetesen helytelen vélemény. Viszont azt sem lehet egyértelműen kimondani, hogy csak az a könyvtár végezhet jó munkát, amely a kölcsönzésben a legnagyobb forgalmat éri el, amelyben legnagyobb a kikölcsönzött könyvek „darabszáma". Tegyük fel például, egy keresett műből tíz példánya van a Somogyi Könyvtárnak. Mivel igény van rá — ki is kölcsönzik mind a tízet, vagy esetleg kilencet. A visszaadás határideje két hét. Ezalatt több ember keresi a könyvet. Sürgősen el kellene olvasniok belőle valamit, mondjuk egy megírandó tanulmányhoz. Nem kapják meg sőt odabent sem olvashatják, mert az egyetlen bennmaradt — ha bennmaradt — példány is kézben van, s egyikük sem tud órákat várni, amíg megkaphatja. A kilenc kinnlevő példány ezalatt nyugodtan pihen valami éjjeliszekrény tetején és várja, hogy ideiglenes birtokosa este, elalvás előtt belelapozgasson idegei elzsongítása céljából. A könyvtár többet használ, ha azoknak tud könyvet adni, akiknek sürgősen, komoly okból kell a mű. Az ilyen esetekre is felkészülten kellene állnia a könyvtárnak. KÖNYVTARAINK értékes és ma már nagyrészt újonnan beszerezhetetlen könyvanyagából egyes könyvekhez sokszor kevesen jutnak hozzá, mert egy-egy kölcsönző jóidéig nem szállítja vissza a kivett könyvet. Ezenfelül régebbi, meg nem vásárolható könyvek el is veszhetnek. Elveszhetnek valóságosan, és esetleg úgy is, hogy egy-egy „szenvedélyes könyvbarát" nem adja vissza, amit elvitt, hanem elveszettnek mondja és örömeméi kifizeti helyette az árát. A 25—10 forint — amelyet ilyenkor általában fizetnek — semmit sem jelent: a könyvnek már minden kiadása elfogyott és nem biztos, hogy antikváriumban beszerezhető. A könyvtárakban sem hozzáférhető könyv különösen sok gondot okoz Szegeden, ahol többezer olyan ember él, akinek a munkája szorosan összefügg a könyvekkel. Tudósaink, egyetemistáink, iskoláink pedagógusai, a színház és mások számára is munkájuk egyik feltétele, hogy gyorsan jussanak könyvhöz. A négy legnagyobb szegedi könyvtár sem mindig tudja ezt biztosítani. Mind a négy kölcsönöz ugyan ki könyveket; ennek ellenére sem lehet gyakran kikölcsönözni azt, ami kell. Mi ennek az oka? Természetesen nem a kölcsönzés. Azt hiszem, a valóságos okok egyike: az olvasók számának igen nagy megszaporodása. Ennek csak örülni lehet, és természetesen a kölcsönző mozgalmat tovább is fejleszteni kell. A másik ok, hogy az olvasók egy része, — sajnos még mindig igen sok olvasó van — „ráül" a kölcsönvett könyvekre, indokolatlanul sokáig tart magánál már elolvasott műveket, vagy mértéktelenül sokat vesz ki egyszerre, s mindezzel csökkenti a könyvek „forgási sebességét". De hozzájárul ehhez az a sok helyről támogatott nézet is, amely kizárólag a könyvek darabszám-szerinti forgalma után méri a könyvtárak teljesítményét. Ez a tisztán mennyiségi értékelés, szinte elősegíti a minőségi munka elhanyagolását. Azt hiszem, az új magyar könyvtár-irodalomban nem foglalkoztak még érdemlegesen a kölcsönzésnek ezzel a kérdésével, s gondolom, nem elemezték a könyvtárak gyakorlatából adódó tapasztalatokat. A PROBLÉMA megoldásának egyik feltétele a kölcsönzés gyakorlatának bizonyos fokú megváltoztatása, a kölcsönzés helyes módjának kialakítása, a hibák kijavítása. Pontosan meg kellene könyvtárosainknak határozniok a kölcsönözhető, sőt feltétlenül kölcsönzendő könyvek jellegét, s állományukat az eddiginél tervszerűbben úgy' kellené gyarapítaniok, hogy az igényeket a kölcsönzés terén is ki tudják elégíteni, legalább is úgy, hogy a könyvtárak közt kialakítandó munkamegosztás alapján a város egyik könyvtárában a keresett könyvek hozzáférhetők legyenek. Ugyanilyen körültekintéssel kellene könyvtárainknak elhatárolniok az úgynevezett „praesens" (készenléti) anyagot is, amely biztosítaná, hogy az olvasó a keresett könyvet a könyvtárak egyikében olvasótermi használatra kézbe kaphatja. Ugyanakkor a kölcsönzést is tovább kell szélesíteni. Ehhez elsősorban a könyvállomány tervszerű bővítése szükséges. A falusi olvasók számára pedig lehetővé kellem tenni, hogy levélben is kérhessék és megkaphassák a kívánt műveket. Nagy szükség lenne szerintem a négy szegedi könyvtár működésének egybehangolására. Felesleges például, hogy a Somogyi Könyvtár ifjúsági kölcsönzéssel is foglalkozzék. A járási könyvtárat lehetne ifjúsági könyvtárrá átalakítani. Ifjúsági olvasóteremmel, hozzáértő szakemberek irányításával, esetleg az irodalomszakos pedagógusok bevonásával is. Annál is fontosabb lenne ez, mert az iskolai könyvtárak a kötelező olvasásra kijelölt művek szempontjából eléggé hiányossan vannak felszerelve. Egy külön ifjúsági könyvtár többet tudna törődni ennek a kérdésnek a megoldásával, s elősegíthetné azt is, hogy a fiatalok jobban megszeressék az irodalmat, az olvasást. MINDEZ nem a szakember véleménye, csupán az olvasóé, aki szembetalálta magát az említett problémákkal, és gondolkozott azon, hogyan lehetne segíteni rajtuk. PESTI JÁNOS "fókátoüMatt itM*ifák a, iddió- mmkáfá&a a. vidéki Ltokat A Magyar írók Szövetsége és a Magyar Rádió Irodalmi Osztálya a debreceni, győri, kaposvári, miskolci, pécsi, szegedi és szombathelyi írócsoportok vezetőivel megtárgyalta, hogyan vonhatnák be fokozottabban a vidéki írókat a rádió munkájába. A tervek szerint a Magyar RádY> havonta irodalmi estet közvetít a Magyar írók Szövetsége egyegy vidéki csoportja tagjainak műveiből. A rádió műsorában rendszeresen ismertetik a vidéken megjelenő irodalmi folyóiratokat. Az >»Üj hajtás* című irodalmi műsorszámban fokozottan szóhoz jutnak a fiatal vidéki írók. Mindezek mellett a vidéken élő írók alkotásait az eddiginél gyakrabban tűzi műsorra a rádió. MORA FERENC I Halálának huszadik évfordulójára A dy Endre Magyarországot Ha- | lál-tónak nevezte, mely fölött ők, a szép, bátor, büszke madarak hiába kerengenek, hiába lelkük, j lángolásuk, hiába szerelmük, jóságuk, eszük, mert húz a Halál-tó s valamennyien belevesznek. Móra Ferencnek is volt egy ehhez hasonló víziója. Lápokkal volt telehintve a honfoglalás-korabeli Magyarország s ezek a lápok időnkint kiöntötték, s elmosták mindazt, amit alkotó kezek teremtettek. Támadtak azonban felforgató fiatalok, akik azt vették a fejükbe, hogy ők parancsolni fognak a lápnak, mely fenekén születendő búzamezőket, aranyat érő tengeri táblákat, dús veteményes kerteket őriz. A cirkálom és a lénia Bátor Oposai voltak ezek. Ady Haláltava és Móra őslápja a maradiság találó jelképei; a Halál-tó fölött kerengő büszke madarak s az ősláp ellen hadakozó Bátor Oposok a haladást jelképezik. A/f óra nem habozott. Beállt a Bátor Oposok közé, s történelmünk legsötétebb napjaiban is magasra emelte a haladás zászlaját. Az 1867-től 1914-ig terjedő kor hazánkban a kapitalizmus őskorának nevezhető. Igaz, sajátos fejlődésünk következtében a feudalizmus sem tűnt még el. Az ősláp képében kísértő maradiság ásta a tömegsírokat 1914 után az ellenséges gépfegyverek elé felvonultatott, díszbe öltöztetett ezredeknek. A haladás hívei, a polgárság radikális, baloldali szárnya azonban nem bódult el a magyar vitézségről hazudó szólamok mákonyától s a hazafiatlanság vádját engedve fejére újságba, folyóiratba, könyvbe a pacifizmus eszméit lopta be; ennek a törekvésnek szócsövévé lett Móra Ferenc lapja is, a Szegedi Napló. Sokan gyűlölték, de még többen szerették Mórát az ide írt versei miatt. Két ilyen verse, a Hőfer és Piéta legjobban megmutatja Móra szándékait. Móra pacifizmusa ebben a két versben bosszúért kiált az agyongyötört, halálbahajszolt nép nevében; A világháború elvesztével nyilvánvalóvá lett, hogy a királyi házzal szorosan összeforrott arisztokrácia — tehát a feudalizmus — továbbra nem lehet a nemzet sorsintéző hatalma, mert hiszen politikájával most is a pusztulásba kergette a nemzetet. A polgárság leghaladóbb rétege, a radikális balszárny elérkezettnek látta az időt arra, hogy kikiáltsa a köztársaságot s ezzel végre szentesítse a kapitalizmus uralmát. Móra Ferenc harcol ezért a rendi világ romjain felépítendő polgári világért. Himnuszt ír prózában az őszirózsás forradalomról Hiszek az emberben címmel. Meghatározza, hogy mi a tartalma a forradalomból született szabadságnak: „szabad megtenni mindent, ami nem keveseknek jó, hanem sokaknak; szabad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem megváltás; szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanságot és megsokasítja az örömet a világon". A polgári forradalmat nyomon követte a proletárforradalom, a polgári köztársaságot a proletárdiktatúra. A proletárdiktatúra bukása után a legsötétebb reakció kerekedett felül. Pár évig nyílt terrorban tombolta ki magát. A polgárság terrorja volt ez, mely irtózott a forradalomtól, mert látta, hogy az feltétlenül a polgári rend megdöntésére vezetne. Éppen ezért elzárkózott minden haladó gondolattól. Radikális balszárnya hosszú időre teljesen elnémult; a legtöbben behódoltak a rendszer demagóg ideológiájának. Ezekben az években kezd nőni Móra jelentősége. Proletárforradalmárrá ugyan sohasem lett, de a polgári forradalomnak a felvilágosodásból táplálkozó haladó eszméihez most is ragaszkodott, amikor azokat az óvatosok már rég lomtárba hajították. Radiká!i7musából egy szemernyit sem engedett. 1924-ben írta meg a Világ szerkesztőségének kérésére Hannibál feltámasztása című regényét, ezt a kegyetlen szatiráju korképét a fehér terrornak. A regény főhőse egy fogságból hazatérő klasszika filológus tanár, s az ő sorsának fordulatai vádolják legkiáltóbban a reakció leplezetlen terrorját: ha valaki bátran harcol a vélemény- és gondolatszabadságért, az előbb-utóbb a rendszerrel kerül összeütközésbe; megmentheti bőrét, ha azt hazudja, amit éppen a körülmények kívánnak, de akkor meg önmagával hasonlik meg. A regény végén a tanár fia születését várja. „Az ő idejében majd más lesz a világ... nem akarják az igazság kutatásáért máglyára tenni az embereket j Az író utolsó szavából a jövőben bizakodó optimizmus hangja hallatszik. A keresztény kurzussal a leghatározottabban szembeszállt Móra, de annak a gazdasági rendnek, melyből a rendszer kinőtt — a kapitalizmusnak nem sújtott a gyökerére. Erre mutat 1927-ben írott regénye, az Enek a búzamezőkről. Látja, hogy a feltörekvő kisparaszt elembertelenedett abban a küzdelemben, melyet a föld megszerzéséért és megtartásáért folytatott — elembertelenedett érzelmi, gondolati és akarati megnyilatkozásaiban egyaránt. Móra a több földtől várná a parasztság felemelkedését; ismerte a paraszt földéhségét, mely a feudalizmus idején nem elégülhetett ki, de csillapítását Móra éppen a kapitalizmustól várta. U z azonban nem gátolja Mórát abban, hogy a legkíméletlenebb bírálattal sújtsa azokat a visszás jelenségeket, melyeknek szülőoka végső fokon a kapitalizmus gazdasági rendje. Különösen a nevelés, a tudomány, a művészet akkor tapasztalható fonákságait sorjásztatja fel. A hivatalos politika egyik legfőbb érvként éppen kultúrfölényünkre hivatkozott revíziós követeléseiben. Móra könyörtelenül foszlatja szét a kultúrfölény ábrándját. „Kedves barátom, itt kultúrfölény van, de pénz nincs" — mondja egy aranyművesnek, ki egy gyönyörű merovingfibulát kínált fel megvételre a múzeumnak. Móra a tudomány és a művészet sorvadásának okát a rendszerben látja, mely megakadályozza a tudományt a szabad vizsgálódásban, a művészetet pedig a szabad alakításban. Móra életének utolsó éveiben még mélyebbre hat a bírálatával. Az Európa-szerte s nálunk különösen érezhető mezőgazdasági válság ráirányítja figyelmét arra a kiuzsorázásra, mely egyenesen létfeltéte'e a kapitalizmusnak és sötét képekben tárja olvasói elé a földhözragadt Jánosok nyomorát. Nem a feltörekvő kisparaszt érdekli most már, hanem az a paraszt, akinek még reménye sincs arra, hogy feljebb juthasson. Kiderül ezekből nz írásokból, hogy a konszolidációs politika minden látszólag a paraszt javára történő sakkhúzása valójában semmit sem enyhít annak szörnyű helyzetén. Ezekben az írásokban — melyek szinte vetekszenek Móricz Zsigmond hatalmas, sötét színezetű freskóival — Móra mármár túljut a polgári radikalizmus határán: a proletárforradalmárok közvetlen közelségébe kerül. Forradalmasít anélkül, hogy forradalmat akarna, pusztán a valóság reális ábrázolásával. AT óra pályája egy lassan, de állandóan emelkedő vonallal ábrázolható; egyre inkább kiteljcsedőben emberi és írói nagysága. Meg sohasem alkudott: következetesen a polgári radikalizmus álláspontján volt. Az, hogy az ellenforradalom létrehozta társadalmi rend tarthatatlanságát ábrázolva közvetve egy létrehozandó új társadalmi rend szükségességének érzetét kelti az olvasóban, csupán az élet kényszerítő körülményeinek, s ezek tiszta látású felismerésének köszönhető. A Földnélküli Jánosék 1932-ben című tárcasorozat utolsó darabja egyenesen lazításnak tekinthető. „Nem mondhattam el mindent — írja Móra — amit láttam, mert akkor azt mondanák rám, lázitok. így is roll egy-két jóemberem, aki féltett, hogy az igazságom nem lesz elég pajzsom, ha védelemre szorulok. S ami riportot írtam, annak is irodalmi formát próbáltam adni. Nem azért, hogy nagyobb legyen a hatás, hanem, hogy ne legyen olyan kegyetlen a tények brutalitása". „Nem találtam ki semmit, de egy-két színt vettem abból a forrásból, ahol az életem eredt. Én is voltam szájból mosdó kisgyerek, csakhogy én édesvizet vehettem a számba. A mai földhözragadtnak élete, itala, mosdóvize, törülközője csupa keserűség. Én is bukdácsoltam a hóban csillagfényes téli hajnalokon, de én hihettem, hogy elérem a csillagokat. Mit hihet a mai egyinges, kis rongyos, akit apja a béres, még a maga karrierjével sem bíztathat IV agyon emberi s nagyon nevelő a műve mellett kezét tördelő író: nem hazudtam bele semmi optimizmust az írásaimba, s mégis sötétebb a valóság, mint ábrázolásom, mert a legfelháborítóbb tényeket el kellett hallgatnom, mert a legolviselhetetlenebb élmények engem nem kínoztak. Azzal, hogy bevallotta korlátait, önmagán is könnyitett, s a rendszert ls meggyűlőltette, mert minden, ami őt felmentette, a rendszert vádolta. A megvesztegethetetlen őszinteség parancsának engedelmeskedett. Vajda László főiskolai tanár, a TTIT tagja Móra Ferenc emlékünnepség Szegeden Február 8-án 7 órai kezdettel a Közalkalmazottak Szakszervezetének kultúrotthonában (Vörösmcrty-utca 5.) a Társadalom cs Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat Csongrádmegyei Szervezete és Szeged város népművelési osztálya Móra Ferenc halálának 20. évfordulója alkalmából emlékestet rendez. Móra Ferenc irodalmi munkásságáról Vajda László főiskolai tanár tart előadást. Az előadást műsor követi. Fellépnek: Szemes Mária, Kovács János, a szegedi Nemzeti Színház művészei. Várnagy Lajos és Papp Románné, a Zeneművészeti Szakiskola tanárai, a Postás Szakszervezet és a KISZÖV énekkara.