Délmagyarország, 1944. január (20. évfolyam, 1-24. szám)

1944-01-09 / 6. szám

Csuka János: az egyiknél bün, az a másiknál erény? Az újságolvasók személyeskedésig kiéleződő sajtóvita »élvezői< lehettek a közelmúltban. Az egyik ismert politikus, akinek neve legutóbbi külföldi szereplése miatt, atfnyi támadás központjában állott, sértődötten utasitatta vissza egyik bírálójának megjegyzését származására vonatkozólag. Nem olvastuk a szóbanforgó sorokat, de a válaszból ugy látjuk, az önérzetesen tiltakozó politikus nevének analizálása idézte elő a polémiát. Erre kövelke-' zelt a hosszú lére eresztett felvilágosítás, amelyben a védekező politikus megmagyarázza kit tekint magyarnak és kit nem. Az asszimilációról, a magyarságba való beolvadásról általánosan ismert és egyedül elfogadható vélemény alapján áll, mégis ugy érezzük, hogy valahogyan egészen közel került egy olyan felfogáshoz, amelyet az elszakítottság alatt a magyarság milliói is magukénak vallottak. becsftlésnéi, hanem a végzett munka, a magatartás, a magyarsághoz való tántoríthatatlan tartozás. A kisebbségi magyarság kirekesztette soraiból azokat, akik nagycu is félreállva tudlak hallgatni és várni, amíg mások kikaparják számukra a sült gesztenyét. De felkarolta azokat, akik akkor is magyarok voltak, amikor gyermekeiket magyar iskolába kellett íratni, adót kellett fizetni, vagy útlevelet kellett I kérni. Azok vizsgáztak magyarságukból, akik nem törődve semilyen veszéllyel, magyarnak mondották magukat akkor is, ha emiatt nem kaptak útlevelet, felemelték adójukat, vagy j más apró bosszantás érte őket. Vojnatkozott ez egyaránt a fajtiszta magyarokra, mint a beolvadottakra és azokra is, akikről ma nem illik beszélni. DÉLMAG7XBOBSZ4Q 7 VASÁRNAP, 1944 JANUÁR i. ' Mindenki olyan nemzetiségű, amilyennek érzi magát, olvassuk a felvilágosítást és valószínű, oogy a felszisszenő politikus 111agyarsagát nem vonták kétségéé. Talán csak szerenyen megjegyezték, hogy már a neve is figyelmeztet atra, uogy a magyarságba beolvadt családboz tartozik, ami a bíráló szerint sem zárja ki azt, hogy az ilyen oldalról érkező nem lehet jó és kötelességtudó magyar. Ha azonban a politikus szükségesnek találta, hogy kifejtse nézeteit arra vonatkozólag kiket lehet és kell jó magyaroknak tartani, akkor ebből az értelmezésből senkit sem szabad kihagynia. Kisebbségi küzdelmeinkben kevesebb idő jutott a származás kivizsgálására és kikutatására. Nem bajlódott az elszakított magyarság ilyen csekélységekkel és amikor saját elhatározásukból önként muukára jelentkező magyarok jöttek, azokat tárt karokkal és szeretettel fogadia. Nem mény ellenére öntudatosan magyaroknak vallották magukat. Voltak évtizedek, amikor még az sem jutott eszebe senkinek, hogy valakinek hozzátartozói felöl érdeklődjék. A legioutosabb ok volt, hogy merte magát magyarnak vallani 6s viselte annak minden következményeit. Pedig a kisebbségi magyarság soraiban szép számmal akadtak olyanok, akiknek idegenbangzásu neve indokolttá tehette annak a kérdésnek a teltevését, hogy vájjon a magyarságba való beolvadásuk eléggé meggondolt és alapos folyamat volt-e, vagy csak felületes, könnyen eltűnő jelenség? Megkérdezhették volna, hogy a magyar szellem eléggé kialakitó hatássaL volt-e a jelentkezőkre és utódaikra tudják-e hagyni mindazt az értéket, amit a magyarság önként vállalásával kaptak? Kár és hiba lett volna az ilyen esetekkel foglalkozni, mert sok sértődésre, félreértésre vezetett volna. Mennvivel egyszerűbb és embeköKészséggel és szívesen elhisszök * megtámadott politikusról, hogy a magyarság öntudatos, kötelességteljesítő fia és semmi köze ahhoz a fajhoz, 'amelyre neve távoli vonatkozásban emlékeztet. Ugyanekkor azonban el várjuk, hogy ugyanolyan elbánásba* részesítse azokat, akiket ki szeretne rekeszteni sorainkból, mint amilyen megbecsülést és tiszteletet követel a maga számára. Nem kaphatja meg a» jelismerést. ha asszimilált és asszimilált magyar kőzött különbséget tud tenni, nem a magyarsághoz való hűség tekintetéiben, hanem egyoldalú erőszakolt származási magyarázattal. A métro — Párisban vizsgálta nevük eredetéi, családfájuk gyökereit. Mindennél sokkal fontosabb ribb volt annak 9z irányelvnek a volt, bogy minden önkény és követkéz- vetése, amely a magyarság küzdelmeinek színhelyén je'entl ezoktől semmi mást nem kért és keresett, mint a magyarsághoz való tartozandóság vállalását. Ha a nemzetiségi sorsba szakadt magyarság is elkezdte volna a szarmazáskutatást és mindenkitől keresztlevelet kér, akkor különösen az első években nehezebben bontakozhatott' volna ki sok életrevaló, egészseges aktio. Mindenki szívesen látott testvér volt, aki saját elhatározásából érkezett,' soha megjegyzést nem hallott azért, ha történetesen csaladjaban idegen beütés volt kimutatható, vagy neve idegenül, furcsán hangzott a magyar fülnek. Kockázatot vállalt az, aki idegenhangzásu neve, származási hibája ellenére büszkén és magmasithatatlanul mindig és minden alkalommal azt mondotta, hogy magyar. Másmilyen nem lehetett a kisebbségi magyar élet, különben megtagadta volna rendeltetését és feladataik Soha ebben a tekintetben viták ketsé gek nem merüllek fel. Csak később következett az nj éitékmérés, amelynél kirekesztettek is akadtak. Nem a magyar társadalom, a jószívű, egészséges gondolkodású magyar nép végezte ezt az egyoldalú felbecsülésl. Azok, akikhez az a politikus is tartozik, aki egyszerre sértve érezte magát, amikor figyelmeztették idegenhangzásu nevére, mire büszkén kijelentette, liogv magvar az, aki annak vallja magát, vetették fel a problémát. Mi is ezt mondottuk tegnap és változatlanul állítjuk ma is azzal a kiegészítéssel, hogy mi még igazolást sem sürgettünk, meri ennél sokkal többre becsuitűk a teljesítményt, aldozatot, amit a magyarságért hoztak azok, akiket ma ki akarnak zárni a magyarsagból azok, akik között nem egy olyan politikus van,, akinek származására, idegen családfajára most figyelmeztetnek. A sértődöttén és önérzetesen tiltakozó politikus szavaiból kiérzik, bogy megbántották és mint a megsebzett, sziventalált ember, érthetetlennek tartja, hogyan lehet kifogásolni olyasvalakinek a magyarságát, aki idegenhangzásu neve ellenére, már régen beolvadt a magyarságba. Olyannyira, hogy maga csapott tel a faj védelmezőjének. Ha a kikezdett politikus most megtalálja azokat a szavakat, amelyekkel érthetővé tudja tenni azt az elhatározását, amiért önként és szivesen jött a minden jelentkezőt készséggel befogadó magyarságba, akkor a beisnieressel egy lépéssel tovább kellett volna mennie. Azt is cl kellene ismernie, hogy hozzá hasonlóan lehet jó és megbízható magyar az is, akinek családjában •kevésbé értékes idegen beütések vannak*. Ha olyan gyorsan eltűnhetett nála az idegen származás minden hatása, akkor feltételezhető ugyanez az örvendetes folyamat másnál is. Az egyforma értékmérésről van igenis szó. Ami az egyiknél bün, az nem lehet a másiknál erény. Nem lehet kétféle bün és kétféle erény. Az ember egyformán hibákat követ cl és egyformán jó és megértő tud lenni. Ezért kívánjuk a'-t, hosry mindiir emberi érték és tt teljesítmény legyen irányadó valakinek a megítélésénél.' Néni lehet különbséget tenni hangos-' kodók. szerények és hallgatok között. Nem a vagyon, a szerencse, az alkal-' mazkodásí készség az irányadó a megAki valaha Parisban járt, azt hiszem, annak legmaradandóbb emlékei közé tartozik a métro-on való utazgatása. A métro földalatti vasút Páris gyomrában. A hajdani Páris óriási forgalma itt bonyolódik le legnagyobb részben, szinte észrevétlenül. Ezen a •földalattin* percek alatt el lehetett jutni Páris legtávolabbi pontjára is, legtöbbször kényelmesen és ami a fő, olcsón. Ki ne emlékeznék a hosszú folyosókra, az alagútakból hirtelen elődübörgő szörnyetegekre, melyek ontották és nyelték a mindég siető utasokat, az áporodott, súlyos, nehéz levegőre, melyet az első percekben, aki még nem szokott hozzá, alig tudott elviselni? És ki ne emlékeznék az örökké vidám ifjúságra, mely gondtalan nevetéssel viharzott reggeltől estig a folyosókon, a vonatokon az egész világ nemzeteinek színárnyalataival, különösen a Quartier latin-körüli állomásokon? És melyik idegent nem tréfálta meg ez a vasút, mely ideoda száguldozott vele Páris mélységeiben, mielőtt az megtanulta volna a •correspondances*. a csatlakozások titkait? Mennyi emlék gomolyodik felém most ezekből a messzire tünt, homályos folyosókból, mennyi arc, menynyi ember, akiknek enyelgését, tréfálkozását volt alkalmam elhallgatni a nagyon is hosszúnak tetsző néhány perc alatt, míg úti célomhoz megérkeztem! Rég volt, olyan nagyon rég, hogy azóta a világ arca is más lett és ahogy olvasom Chamine, e kitűnő párisi író egyik cikkében, a métro is egész utazó közönségével más tett, nagyon más lett. A métron, mint annakidején minden foglalkozásságbeli utazott, ma még inkább utazik, de akkor mindenki meg tudta őrizni egyéniségét és ma. munkások, tisztviselők, tanárok. vasúti alkalmazottak, orvosok, művészek, ha beszállnak a kocsikba, egyszerre mind egymáshoz hasonlók lesznek. Egyforma lesz az arcuk, arcszínük, tekintetük és a hallgatagságuk. Vigasztalan, hasonszínö arcok, megnémult szájak, szinte a láthatatlanságig magukba süppedt emberek. Még a ruházatuk is egyforma: egyszer már kifordított. toldozott-foldozott. s a kabátok újjá annyira rövid, hogy úgy tetszik. mintha az emberek keze megnőtt volna. A métro pillanatok alatt meg telik a nap minden órájában. Az elsőknek érkezők az ülőhelyeket elfoglalják s a következők nem is nézik, hogv maradt-e üres hely. Megdöbbentően furcsa dolog, hogy a hajnali métrókon senkisem ásít. Hajdan egy-egy önkéntelen egészséges ásítás vidám beszélgetésnek volt a bevezetője, ma többé nem ásítanak és nem beszélnek az emberek. Ahogy a kocsikban sűrűn, szinte egymáshoz tapadva állnak, mintha árnyszerfi, érzéketlen. süket alvajárók volnának. Akik ülnek, az álom nosztalgiájával merülnek el magukban. Félnek a naptól, amelyik következik. A ránc arcukon nem enged, ellenkezőleg az átam még egy újabb ráncot ad az arcnak, mintha tövis volna mindegyiknek a homloka közepén. Egy másik új dolog: többé senki nem engedi át helyét senkinek. Érzéketlen, magukbazárkózott emberek mit sem törődnek azzal, ami körülöttük történik. A hajnali métrókoa nagyon sok mindenféle foglalkozású asszony van, akiknek arca, mint a férfiaké, mintha fából faragták volna, mozdulatlan és zárkózott. A kocsikat, melyen a fiatalság is megvívja helyet, napközben erős parfőmillat lengi át. Ahol kevés a szappan, sok a kölni. És sok a virág is. A métrok egyik legjellegzetesebb arca a virágárus leány. Nem megható-e, hogy amikor az emberek oly ínségben vannak, megengedik maguknak, a szépség pazarlásának a kéjét? Ezek a szegény kicsi lányok a szörnyű tumultusban virágos kosárkájukat fejük fölé tartják, hogy védjék virágaikat, azonban olyan kicsinyek, hogy virágaikat mégis sokszor összepréselik. Egyedül a rózsák ma guk védekeznek. S a métrokoig mint hajdan, ma is olvasnak az emberek. De nem újságot, mert az nem jut mindenkinek. Hanem könyveket, nem detektívregényeket, hanem igazi könyveket: jó regényeket, történelmet, filozófiát, sőt még nyelvtant is. Egy a fontos: hosszú legyen. Alexandre Dumas Emlékezéseit, a Háború és békét, a Nyomorultakat, stb. Csak az utoljára induló éjjeli métrokon nem olvasnak a» emberek, mert ez az előkelők, a gaudagok métroja. Ha hajnalban a dolgozók indulnak monkára, éjjet, de napközben is, a mulatni, a szórakozni vágyók utaznak. A métro az előbbiekkel ellentétben olyan eleganciát Matat, mint soha azelőtt. Rt vonul fel * legfelső réteg hölgyeinek meseszámha menő rnhakülönlegességeinek kiállítása. Minden, ami hajdan, a taxik, a »*igánkocsik mélyében rejtőzött, most * métrokon pompázik. A férfiak, amenynvire hasonlítanak egymáshoz ruházatban, a nők nnnyira eredetiségre törekszenek, de semmiféle etegáncta sem hasonlítható az utoljára induló métro elegánciájához. Ez a hajdani Páris, még fokozottabb pompájával; minden hölgy egy-egv ünnepélyre belépő királyné, csak az arcok festettebbek és a mozdulatok bizonytalanabbak. Mintha narkotizálása volna ez a külső megjelenés a lélek bajának. Háromnegyed tizenkettőkor, a teljes elsötétítés előtt egy negyedórával, aztán az éj elnyeli a figurákat. Orion gyémántjaival kidíszíti az eget. Valahol ágyúzás hallatszik. A messze, magason robbanó gránátok a fehér fényű csillagok mellé a maguk piros csillagait tűzik. A visszahulló szilán kok pattognak a há2ak tetején. Aztán a metró-lejárat kék lámpája is kial szik. Tlt-ott siető lépésele hallatszanak még, azután csönd, határtalan csönd borul a világra. MA&ÁC5V IdiSZLÖ