Délmagyarország, 1942. július (18. évfolyam, 146-172. szám)

1942-07-12 / 156. szám

Vasárnap m*. minis 12. xmi. e?i. w. A'ra 16 fillér IC K> ,,'Wfl Havonta 2.50, negueclevre » KER BSZTENY POLITIKAI NAPILAP A JEL Irta: KATONA JENŐ X XIX. század első felében Német- és Franciaországban egyaránt megvalósult a történelmi kereszténység és a szociális-humanisztikus gondolat szintézise. Olyan férfiaknak, mint az Istenért és szabadságért küzdő, később fájdalmasan elbukott Lamraenai s-nek és tanítványai: Montala mbert- és La cor dai re-nek, a Rajnán innen pedig a Christentum und Arbeitertum Írójának, a nagy mainzi püspöknek, Ketteler-nek sikerült életükben és müvükben megteremteni a lélek végtelenbe síró vágyai és szociális igazság szintézisét A szociális kereszténység és annak egyik megnyilvánulási formája a keresztény szocializmus, mely Keltelertől Kolpingon á't Sonnen sebeinig, az .aszfalt apostoláig® tart s melyet nálunk Prohászka, illetve még inkább Giesswein hirdettek meg, ilyképpen elvette az akkori hódító lasallei, majd a marxi szocializmustól a lehetőséget, hogy ellentétet vessenek, állandó, áthidalhatatlan antagonizmust teremtsenek az ember vallási igénye és szociális helyzete, sorsa, gazdasági követelményei között; legalább is elméletben megfosztotta e vádemelés lehetőségétől, hogy a kereszténység a túlvilágra mutató tanával csupán meglazítja a szocializmusban, a proletáriátus e nagy jajkiáltásában és szabadságmozgalmában jobb sorsukért küzdők harcosait és tudatosan vagy öntudatlanul őrt áll ilyképpen a kapitalisták Wertheimszekrényei és banktrezorjai előtt... A szociális kereszténység meghirdetői kezdettől fogva hitték és vallották, hogy a dolgozó tömegek csak azt a keresztet kötelesek alázattal és megnyugvással görnyedő vállukra venni, amelyet a Gondviselés kifürkészhetetlen rendelése rak rájuk és.semmiképpen sem azt, amit emberi önzés vagy rosszakarat ácsolt számukra. Tudták azt is, hogy a kenyérszaporítás csodáját művelő Istennek ma is mintegy kenyér alakjában kell megjelenni azok számára, akik itt alant immár nem hisznek, mert szörnyű létbizonytalanságukban mitsem remélhetnek többé. Voltak közöttük olyanok is, akik, mint Zola Rómájában megrajzolt szociális hőse, e téren iparkodtak maguk számára újra megszerezni, maguknak visszamenteni a hitet, amit lélektani vagy dogmalikai síkon már elvesztettek, amely lelkükben darabokra tört. A csodálatos francia géniusz e müvében egy fiatal pap szemgolyóival tekinti át e számára meglehetősen távoli területet, mégis megindító beleérzéssel és problémaérzékkel, megrázóan mutatva fel, mint vergődik hősének lelke, hogy a hit szociális meghiteltetése árán gyújtsa azt ki újra szivében, úgy égjen, épen éljen, világítson neki és övéinek, mint egykor gyermekkorában, vigaszul és erősítőül az emberlét megpróbáltatásai között... Az a keleti vallásos inspiráció, amely az aeropagoszon az Ismeretlen Istent meghirdető Pál apostol szavaiban ötvöződött először a görög filozófiával — hogy, itt a találkozás történeti pillanatát mintegy tettenérve, e történeti jelenettől kezdve folytatódjék a népek Apostola nagyszerű leveleiben, János evangélista Logostanában, Szent Ágoston és Aquinoi Szent Tamás filozófiájában, mintegy a Gondviseléstől előre preformált filozófiai tartóba ömölve — kiilső viszonylatban a római cárizmus jog- és államrendszerét örökölte. Ez utóbbi részben elég Harnack, Dosztojevszkij vagv Mussolini különböző intenciójú, de egyforma eredményre jutó felismerésére utalnunk. A szociális kereszténység apostolai e szellemtörténeti analízis helyeit inkább a Lukács evangélium Krisztusarcát idézték meg, a megalázottak és megszomorítottak isteni Mesterét, aki a galileai tó ezüstös levelű olajfái alatt, kék vizén ringó csónakaban vigaszt nyújt mindazoknak, akik eljöttek, hogy megsebzett szívük minden könnyét elsírják lábainál, aki Hegyi Beszédében, e legcsodálatosabb beszédben, mely valaha a Terra bolygón elhangzott, ja jt kiáltott a gőgös gaztfcigokra és farizeusokra és az üdvözülés igéretét azoknak ígérte meg, aki itt alant hisznek, dolgoznak és nélkülöznek. Ezeknek az apostoloknak tekintele elmúlt évszázadok kodén át Szent Lőrinc vigasztaló és bátoritó derűjét kereste, az első diakónusét, aki mikor az Egyház kincseit keresték rajta a hatalom poroszlói, büszkén és nyugodtan felelhette: Az egyház kincseit keresitek, íme itt vannak az ő kincsei — és a szegényekre mulatott. »Az én éjszakámban nincsen sötétség és minden fényárban úszik* _ énekelhette azután a tüzes rostélyon, mint ahogy eljövendő szazadok fényessége világolt Clugny, Clairveux, Assisi csodóiban, egy Girolamo Savonaróla, az Istentől küldött firenzei próféta hagyatékában, amely mozgalmak a történelem folyamán újra és újra fölforrásoztatták, ftölszakitották az Evangélium áldott, élő, égi inspirációját... Csak persze az epigonok kezén azután, akik a világot átalakítani szeretnék anélkül, hogy ismernék azt, akik eszmékre szűrik a valóságot, mielőtt azt alaposan megismerni törekedtek volna, akik a szeretet áldozata helyet! maguk is elősegítik olykor a gyűlöletet, mindez szegényes halvány viszfényre vált, hiszen életűben csak oly nap világit ott, mely valójában már leáldozott ők igazán elmondhatják, hogy mi csak éltünk egy hitből, amelyben nem hittünk többé, de vájjon miből fognak élni unokáink? Mind többen akadtak, akikben már nem elsődleges, eredeti hit, tan és tanítás volt, hanem cspuán a kor áramlatokkal való, hivalgó versengésre, rivalizálásra váltódott át. Ilyképpen ebek harmincadjára kerülve, olykor még prédikációjuk is politikái szónoklatra cserélőlött, a szociálos meghiteltelés lélekiuentő pedagógiája olykor közönséges demagógiába tévedt. Ezen az uton alig van, alig lehet megállás még a jobbak számára sem, hiszen itymódon az egyébként mindenképpen helyes és fenntartandó szintézis e világ jogai s túlvilág reménysége, a kenyér és hit között megbillenve, már alig versenyképes pszic h o 1 ó g T ailag és propagandában, a szociális követelményekkel az egyetemes emberit vagy nemzetit párosító, általában csupán a lét-, vagy fajfenntartást hirdető, de azt hasonlíthatatlan dinamikával és elszántsággal szuggeráló koráramlatokkal. A különböző szocializmusok vágtájában ilyképpen el kellett maradni az egykor olyan nemes indítású hevületnek és tannak, ami azért vált roppant bajjá, mert vele veszélybe került a lélekmcnlés, üdvözülés gondja és kötelessége. Kétségtelen pedig, hogy mindenféle hit és vallás hatalma valójában csak addig él és minden látszaton és múló, temporális alakzaton túl addig tart, amíg a szívekben, a lelkekben, a túlvilág reménveiben gyökerezik. A kereszt áldott jele, a bitón kivégzett Názáreti Istenember szimbóluma, mely évszázadok multán is ott áll a magyar mezők, utak mentén s a négy világtáj felé mutató fáján fölpattant vérző öt sebével, a Megfeszített, az embertestvériség és Islengyermekség nagy, örök álmáról beszél, elsősorban nem szociális jel és mint ilyen, alig is lehet hatékony. A kereszt a gyorsvégü halandót a Végtelenhez közelítő szimbólum, az áldozat és megváltás jele, melyen az, ki egykor a fán győzött, a fa által győzetik meg, a Rossz, melyet addig tagadtak, spekuláltak ki a »f<"»lvilágosodottak« a világból, amíg démoni arányokban újra megjelent. A kereszt fáin, melyen a világ Üdvössége függött, egy a földi léten, annak tengernyi baját, szürke napjait néhány szegényes ünnepéért hordozni alig érdemes, kurta arasznyi valóságán túlreppenö hit záloga és jele. A keresztet a halandó ember, ha fáradt teste sirba űzi, reménység gyanánt sírjára tűzi. A kereszt emlékeztet arra, amit boldogok szigetjének hiyott a hellén, amit a maga mód ján hisz hindu, pársz és keresztény, amiért égett annyi oltár és zengett Sionon a zsoltár, azt a kereszt hirdeti és hiteti el nemcsak élelfáradtságban elbukó, elernyedő, birtokot, barátot, sőt földi tisztességet, becsületet vesztő üldözöttekkel, de tiltón, intőn és figyelmeztetően a hatalmasokkal is. Kell a kereszt, mert óh, hogy megállna az élet, hogy megdermedne kilartó erény és javulásnak indult bűn, ha fá ja nem volna biztatás és reménység. Miiven szegény nyomorult, vigasztalan volna életünk, milyen üres, sivár, kietlen, kopár, ha templomunk tornyán a visszalobbanó nyárban, ha rétjeink késő virágai között, kicsiny útszéli feszületen, ha magányos szobánk fehérre meszelt falán, ha szeretteink keblén és szivében, ha halottaink sírján ott nem égne, élne a kereszt. Ha vallásos lennék, azt a religiót választanám, mely megengedi számomra, hogv anyám sírjára keresztet tűzzek és érte ott imndkozhassam — mondotta egyszer valaki. — Valóban nem másodlagos jelentésre átjátszva, nem nyomorú, törpe, kicsiny földi céljainkhoz, küzdelmeinkhez ácsolva, hanem poklot záró, eget nyitogató jelként és valóságként, áttüzesedő szivv el köszöntsük: ó Crux ave, spes utsíc, hos passipnis tempore. Üdvözlégy kereszt, e. szenvedés idején egvetlen reményünk...